Talán rossz lóra tett és nem azért, mert az sánta és lassú, hanem mert túl gyors és vad. Talán. Talán sosem voltak a döntések lényegi részei a kezében, olyan mértékben, ahogy azt hitte. Mit számít, hiszen akaratossága az erősebb, mindig is. Ruben talán sosem volt olyannyira okos ebben, mint akarta. Nem fontos, hiszen ő másban jó, másban kell jónak lenni, másban remekelni. Mondhatni, egyszerűnek indult minden, az ő indíttatásai azok voltak és mégis, mivé váltak? Egy olyan megbeszéléssé, amelyben sokkal több minden van, mint egy lebuj, ami a fejében él. Újra és újra elfogja az, hogy lehetségesen túl mély vízbe akart gázolni és a ladik, amely megtetszett neki, nem a kikötőbe fogja vinni. Ó nem. A viharba bele, egyenesen.
De úgy véli, ennek már mindegy. Tudta, hogy van ebben az emberben valami és most ha apró szeletet is, de lát és kap. Még mindig mérlegel magában és idejük ugyan lesz, szeret megfogalmazni egy első, apró véleményt, hogy aztán vagy változzon, vagy nem. Lehet ő is mindent lát, míg saját szemei be vannak csapva vagy épp másra terelve. Szereti a veszélyt, az izgalmat, minden, ami a sötéttel jár, túlságosan nyakig benne van, hogy mást is lásson.
- Rendben van – bólintva egyezik bele, bár továbbra sem szereti a titkokat. Sőt. Itt azonban most nem engedik úgy szóhoz, ahogy szokás, ahogy eddig hangja kiszakadt belőle és folyamatosan mondta, mikor áttelepedtek ide. Mennyire és sokszor, bár semmit sem ért, de mondhatta. Itt viszont elnyomás van, apró és finom szinten, amely kicsit, ha nem is láthatóan, de felkavarja. Ilyen az, ha valaki nem kapja meg azonnal azt, amit, mert hozzá van szokva. Vajon tudja a másik, hogy a valódi mindenség mögött, az elkényeztetett ficsúr elhiszi, hogy bármi a kezében van? Hogy hibás gépezet? Vajon mennyit tud abból, amit előadott? Mert neki előadás volt, hogy közelebb férkőzzön.
Talán ez volt a rossz ló.
Nevetése furán tölti meg a helyet, egy éle van, amelytől talán a hideg is rázhatná, de aztán csak aprót érez. Nem lép azonban hátra tőle, pedig lehetségesen ez lett volna az a pillanat, amikor a harmadik opcióval kellett volna élnie. Mert neki van már egy olyan élete, amelyben fürödhet és cselekedhet, amelyet csak színesíteni akart. De Alfred kezében ott van egy ecset, amely a vöröset most a saját színeire kezdi el pingálni kissé. És ő ebbe az absztrakt, szürreális művészetbe nyújtja bele a kezét, önszántából, szinte már-már baráti mosollyal...
Közelebb lép, ahogy érzi vállában a húzást, amit intéz. Tegye csak, hiszen ennek ez a módja, tekintetét állja közben, nem sejt semmit, semmi olyat, amelytől megrándulhatna ujja. Lazán pihennek azok, mintha sosem lennének képesek bántani senkit sem. Fel van készülve az apró fájdalomra, tartása nyugodt, levegővételei puhák. Így kell elaltatni a bárányt, hogy aztán a kés előkerülhessen, mert nem szennyezi be semmi majd az ízt, mielőtt...
Szinte darabokra törik a pillanat, ahogy az előbb, úgy tűnik el minden a másik íriszeiből. Hideg, és végül hirtelen mozdul. Arcából a pillanat hevében és a felismerés percében tűnik el minden, ami barátságos, ami eddig lágy volt. Egy éles fájdalom tör fel benne, kézfejét egy mozdulattal szegezi az asztalhoz. Egy ordítás. Egy rövid, de állatias hang, amely kitör belőle, amely tükrözi, mi fortyog odabent valójában. Nem a kedves szavak, nem a nőket hajtó, nem az apja fia. Egy vadállat. Hangja elhal, izmai feszülnek és akaratlanul dől előrébb, hogy a kezében lévő feszültséget csökkentse. Mellkasa szaporán süllyed és emelkedik, de nem a vágytól, az más. Egy pillanatra önti el minden és sodorja egy vérvörös mezőre, ahol puhán lépkedve markolnak ujjai a kardra, amely lesújtja a világot. Valódi tagjai szinte már-már mereven hajlanak meg, az éles fájdalom az, amely a jelenben tartja. Lépked, aprókat lépked, mindenhol csak csend és mégis hall mindent. Nyöszörgés, könyörgés, egy késztetés, hogy kirántsa magából a pengét és lesújtson. De nem lehet. Ösztönös reakció, ahogy fogait összeszorítva zihál és állatias tekintetét a férfire emeli, aki könnyedén ül le. Ez a ló veszett és egyelőre nem tetszik neki a kimenetel. Viszont döntött. Újabb hullám zúg végig rajta, ahogy lassan lüktet a seb, amely egyelőre nem mozdul. Lassan húz le mindent, ami a téboly, mert nem az az, amit nyitni akar. Hanem ő. De néma marad, tekintete csak rá szegeződik. És meglátja. Megvan a plusz, megvan az, amely miatt felfigyelt. Hogy ez tetszik-e? Nem. Akarja-e. Most talán nem. Meg fogja tenni? Igen. Hibás. Szabad keze ujjai szorulnak ökölbe, majd támaszkodik meg vele az asztal lapján. Fáj, persze hogy fáj neki és most tiporták össze azt, amit eddig a kezében hitt. Sejti, hogy mindvégig tudta, mivel kell a valódi őszinteségre bírni. A valódi felére, amely még mindig ott feszíti elméjét. Lassan távolodva lépked el, ő, a tökéletesség, messzi távolba húzódik, mert mindig ott lesz a sorok között.
Tényleg őt kérte. Tényleg őt kapja. Ez meg egy ár.
Fájdalmas nyögés, már csak arra, ahogy a pengéhez ér. Szemeit lehunyva várja a pillanatot, amikor ereszti, üvöltése azonban most elmarad. A sebből azonnal szivárogni kezd a vér, egy folyam indul, az élet folyama, amely lassan terebélyesedik az asztal lapján. Remegő, szinte erőtlen és ernyedt kezét emeli meg, lassan, láthatóan fájó mozdulattal. Megsebezni nem érdemes a vadállatot, azonban, talán most tudja először, sok idő után ismét, hogy nem haraphat. Nincsenek könnyek, nincsenek könyörgő pillantások. Másik keze csúszik meg a saját maga okozta tócsán, piszkolja be tiszta ujjait vele. Szinte már beteges vonzalom a vörös, ahogy megborzong tőle, keveset nyúl a sajátjába. Keveset kell. Megsebezte, de vajon ez mennyit ér?
Végül keze mozdul, előre tolja a levegőben. A folyam, a cseppek azonnal a pergamenre hullanak, a lap szélét is eléri egy kicsi abból, amit ott hagyott. Nem veszi le róla szemeit, felegyenesedve, csapzott tincseit túrtja hátra, mintha azt mutatná, minden rendben. Homlokát keni össze, de minden olyan természetes, mintha csak víz lenne.
- Nem fogsz csalódni bennem – hangja halkabb, másabban cseng. Nem meghunyászkodó, nem félelemmel teli, hanem valódi. A sajátja, az igazi. Halk, elszánt és tettre kész. De akkor használja is. Csuklójára fogva igyekszik elszorítani valamelyest a keringést, ha már egyelőre más nem fontos. Szemeit lehunyja ismét, mintha ítéletre várna, mély levegővel szívja magába a fémes illatot, amely a sajátja.
- Mindenestül – ez valahogy ijesztőbben cseng, mint annak a ténye, hogy mit tettek vele.

Vérvörös szimbóluma, mint erőszak, mint élet, tűz és szenvedély. Egy vörös terem agresszív és folyton feszült energiákkal tölti meg a benne ülők. Egy lassan kavargó köd, amely fojtogat, mint a vékony, de erős ujjak szorítása. Orrlyukai kitágulnak, mintha bika lenne és lebegne előtte a fátyol, pupillái egy pillanatra nagyra tágulnak, mint valami tudatmódosító hatása, nem a hideg acél benne, a húsában. Fülében dübörög az adrenalin, nem a vérveszteség lesz az, amelybe beleszédül. Gondolatai olyan vadul cikáznak, mint egy heves, nyári viharban a villámok, csak jönnek és jönnek, pedig el sem múlt a másik. Cinkelt lapok ezek, mert ő meg volt esküdve, hogy a royal flush van az ujjai között, ez azonban meglepően vált... Hosszan engedi ki a levegőt, a lüktetés egész karjában felkúszik, ha nem ő lenne, talán zokogna, könyörögne és örökre eltűnne. Azonban, ő már nagyon régóta nem olyan, aki menekül és a társadalom által elvárt normák szerint működik. Rendszerint szeret mulatni azokon, akik igazi rosszfiúként fogalmaznak magukról, közben pedig az a legnagyobb tettük, hogy elemeltek egy üveg vodkát a polcról és kisétáltak vele. Szereti, hogy a világ előbb szimbolizálja egy bőrruhás, motoros taggal a szót, mintsem azzal, ami előtte áll, vagy azzal, ahogy ő görnyed az asztal felett és vadul zihál. Sosem az öltöny, a kifinomult ízlés és kimért szavak, azok a maffia szónál keresendők, pedig tudja ő, hogy susogós mackót hordanak a legtöbben és izzadtságszaguk van. Nagyvadak, kisvadak, megint elterelődik, vadászni akar, vadászni, elkapni, vörösre festeni a szoba falait, szétszedni, mint a rossz gyerek és megnézni, mi van benne, mitől működik. Felhajtani könyékig a másik karján is az ingét, mint valami művész és alkotni. Állni egy Pollock festmény előtt, amelyben nincs egyenes, nincs logika, csak színek, mély színek és kavarodás. Hogy egy ott pihen a falán, mert vörös és mint a köd, olyan, hogy elé állva úgy érzi, tükörben látja magát. Az egészet. Pont annyi logika és mégis, van benne valami követhető, valami, ami elragadja azt, aki érti és figyeli. Mögé lát. Szinte harci dobként dübörög szíve, melynek nyomása fülében visszhangzik. Szóra hívja, cselekedetre, tettekre. Had menjen, indulhasson, engedje tarolni, engedni bármire. Ez a férfi mára egy olyan meglepetés, amelyben még nem látja a logikát és amely valamely groteszk módon sokkolta. Az ő új Pollock festménye, és éppen arra készül, hogy saját maga ecsetével fesse meg.
De ahogy kikerül a penge, úgy húzódik vissza az, amit, akit kiváltott belőle. A levegő marni kezdi a sebet, ujjai merevek és elsőre talán átvillan agyán, hogy elcseszte, hogy tönkretette. Aztán rándul a kisujja, mozognak az inak és izmok, melynek hatására csak több és több csorog belőle. Nem húzódott vissza teljesen, csak megállt, kezét maga mellé helyezve figyelte őt a kék íriszek mögül, csendben, mintha várna valamire. Parancsszó? Nem, az még nem. Magyarázat? Semmit sem érne. Csak áll és vár, a mező közepén, szelet érez és megborzong újra és újra. A fájdalom eltompít mindent, újra megtanítja arra, hogy él és nem elérhetetlen. Te átkozott, ott az asztal végén, talán megbánja még, hogy mit szegezett nem csak az asztalhoz, de magához. Ahogy fordítva. Betette, csalira tűzte azzal, hogy csak ült és folyton kérdezett; miért éri meg, mi éri meg. Fortyong benne ezer és egy dolog, de végül a pergamenre tekint, követi, ahogy minden megjelenik rajta, ő pedig csak áll, arca egy árnyalattal sápadtabb, de mit számít. Ajkai rándulnak meg, arca még mindig állatias vonásokban pihen, tekintete nem szelíd, ahogy azt egy ilyen esetben elvárná bárki is, hogy fejet hajt és letérdel. Ó nem. Attól ő makacsabb, nehezen hajlik. De figyel és nem mozdul, csak ujja szorítja a saját kezén a pontot, mint a végtelen türelem. Pedig csak húzza és húzza. Továbbra is érzi, hogy szívesen sértené fel ő a másik bőrét, faragna bele szépet is, ez azonban csak a vihar szava. Számol. Lassan, megfontoltan, számol előre, ahogy tanulta. Sorokat idéz fel, mint valami vallásos, de ezekben nincs semmi áhítat és szentség. A vér illata, a pergamenen koppanó vércseppek, egy apró sípoló hang a fülében. Lehunyja a szemeit és most először rázza meg úgy a fejét, mint aki kábulatból ébred fel, álomból, hipnózis volt ez. Hallgatja a szavait, amelyek húzzák a valóságba, mintha tanítania kellene neki, hogy biztonságos egy szúrás, egy golyó ütötte lyuk. Tudja hol fáj, tudja hol csak puha, de ártalmatlan. Szavaira mégis apró, szórakozott mosoly ül ki ajkai szegletébe.
Üdvözölve. Szemhéjai erre nyílnak fel lassan, tekintetét emeli el az asztaltól, a mocsokról, amivel beszennyezte és fúrja a másik szemeibe az. Üdvözli. Nem köszön, nem biccent, csak figyel és észre sem veszi, mit hoznak be közben, az ajtó mozdulását nem.
És akkor újból törik. Úgy nevezi, amely nem lehet véletlen. Úgy hívja és szólongatja, amelyet épp visszaküld a sötétbe fejében, mintha... Ó, te aljas ördög. Balga szent.
- Keveset beszélek, annál többet cselekszem – még mindig halk, még mindig a más. Nem tud visszabújni abba, amit ma akart hozni. És ne is kérje. Zihálása lassan már csak egyenletes, de még mindig nem kellemes ütembe vált. Alig pislog, mintha szükségtelen lenne, elengedi a kezén a pontot, ahol vörös folt jelzi, milyen erősen is tette. Holnapra lilává válik, mit sem számít.
- Tehát tudod. És ez nem lep meg. Drága árad volt – pillant le tenyerére. Nem, nem a seb az. Rég nem. Némán hagyja, hogy hozzáérjen, nem rezzen össze arra, hogy közel van hozzá. Légzése válik egyenletessé, keze még mindig kitartva, mintha muszáj lenne. Csak adja a kezébe, csak engedje, de tudja, nem fogja. Nem. Arca tisztul, kezéhez ér, akaratlanul rándul most már össze, teste ösztönös reakciója. Ekkor látja a vágás helyét, tiszta, pontosan ott, ahol lennie kell, egyenes és erő volt benne. Ujjai mocorognak a tisztogatásra, a víz csak újabb löketet ad a folyamnak. Orrát már teljesen betölti a fémes illat, mint valami parfüm.
- Csak azt hozhatom, amire kreáltak. Mit vársz tőlem? Minek nevezzelek? - nem meghunyászkodás ez, tapogatózás. Arca merev, mint valami szoboré, amelytől mindenki csak menekül. A pokol fattyait ábrázolták valaha így, a kegyetlenséget. Végtelen a világ és nincsenek határok. Határozottan nem tetszik neki, hogy mivé vált előtte a férfi, határozottan vágta át érzékeit. És most először sóhajt egy nagyot, vágyakozóan, mintha mindig csak erre várt volna – megint. Újra és újra.
- Mikor láthatom a világod? - látni akar. Elborult. Határozottan képtelen a logikára ma este. Határozottan legyőzték; ismét. De nem végleg. A felszínt kaparták meg. Látni akarod, mit rejt a mélység?

Ismét lehunyja a szemeit, fogadja a sötétséget, amelyet csak a fények, az eddig bámult vér fest más színűre. Amelyben táncolnak a csillagok kissé, hiszen a feszültség és minden más felkorbácsolta, de amelyben mégis tökéletesen csak önmaga van, talán csak néha a fantázia szüleménye, hogy körben ülnek mind, minden maszk és a másiktól várják a szavakat, mondatokat, okos dolgokat, hogy minden tökéletes maradjon, minden úgy menjen, ahogy ő diktál. Diktálna. Mély levegőt vesz, a közeg még mindig túl erős és túl intenzív, úgy szívja be magába, immáron a férfi illatát is, mintha valami veszett aroma kellene testének, hogy teljességben az őrület mélyébe vethesse magát. Szemeit csukva tartja, kizárja a külvilágot, megszűnik a fülcsengés, egy csendes, monoton hang búg csak elméjében, ismételgeti a sorokat. Mióta ismersz te engem annyira, hogy elgondolkodjak azon, jobb lenne-e egy gyors vágás és talán utána valami gyötrelmes halál? Hogy utánunk csak hamu maradjon? Mióta ismer úgy, mint a tenyeret, amelyet átvágott és amely talán nem arra való, amelyre szánkák. Mióta ismer úgy bárki, úgy, amely kimondva sem lett sosem, mióta csak az országhatárt átléptük. Mióta történnek a dolgok az ő kedve szerint, mióta olvasol bennem? És a legfőbb; mi az ára a hallgatásnak? Lágy, kellemes borzongás kúszik végig rajta, mert való igaz, ez az üzlet nem más, mint egy hatalmas hiba. Egy rossz lépés, amelyet úgy számolt ki, ahogy kénye és kedve akadt, de a búgó hang sem tudta előre, vagy tudja most sem, hogy mikor csúszott meg. Talán a felszínesség, talán csak a csapda és a pókháló, amely közben őt is ellepte. Apró, halk sóhaj, mellkasa emelkedik meg, mintha meditálna, mintha csak aludni készülne. De nem, még nem és ha nem itt, majd máshol, másképp. Amennyire a másik figyelt fel a jelekre és kívánt valami lehetetlen, amint száz gyertya elfújása után sem kaphat meg senki sem. Vagyis kaphatna, csak arra érdemesnek is kell lenni. Jogos a kérdés, hogy a másik az-e, valóban alkalmas, vagy csak belenyúlt az úgynevezett darázsfészekbe, és beleragadtak ujjai a mézbe, amely most vörös, sokkalta lágyabban folyik ki a réseken, hömpölyög és árasztja el a világot. Felkészültél, vagy sem?
Szemeit felnyitva nézhet szembe a valósággal, a csenddel és a feszülő állkapoccsal, amely nem mozdul, visszaszorongatja a további ordítást, amely már nem a fájdalom hangja lenne. Csatadal. Fess csak és fess. Szinte már-már nevetni támad kedve, ahogy az előbbi ridegség helyett most egy mosoly árnyékával az arcán tisztogatja tovább. Kierőszakolta a réseken a valóságot, nem csak a mézet és most úgy kezeli, mint valami új játékot, amelyet meg kell tisztítani. Csatadalt akar, fanfárokat és mégis, ahogy elhúzza a kezét homlokától, úgy mozdul a nyaka, lusta félkört ír re, melybe aprókat roppannak az inak, ízületek, kényelmes zsibbadás apró ábrándját keltve zsigereiben, amelyek még mindig csak arra várnak, hogy szabadulhasson az ujjak béklyójából. Valóban tudta-e, ez a kérdés újra és újra felbukkant benne, mégis némán követi a mozdulatait, nem érez késztetést, hogy bármivel is közbevágjon. Ilyenkor valóban kevesebb, nincs társalgás, nincs semmi más, csak a szobor és annak aranytalapzata. Probléma? Közel sem érzi annak, állt eleget némán és figyelve, miközben vagy előkészült a terep, vagy megoldásra került bármi is. Állt eleget, mert repedt már fel ajka a felesleges beszédért, és korábban, siheder évek alatt. Sok minden és hosszú, üvegszilánkkal beszórt út vezetett oda, ahol most áll, aki előtt. Lágy hangja cirógatja a fülét, azonban, csukott ajtókat talál csak. Nem, közel sem az a megoldás, hogy mint valami sérült állattal, gyerekkel beszél, vagy ha nem is tudatos, ez most nem jött be. Semmi sem változik, talán csak türelmetlensége, ahogy ujjai rándulnak – kész vagy már?
- Akartam valakit kapni, és más lett belőle. Efelett nem hunyhatok szemet, hogy ma este nem csak rólam szakadt le a lepel – tényként közli, se mosolya, se vigyorai egyike sem köszön vissza rá. Már meg sem rezdül, ha a sebhez ér, de ugyanúgy érzi. Lüktető, tompuló, majd aztán eszeveszetten maró pont az. Egy kapu. Ott a pokol kapuja, kedves Alfred, jó hogy nem dugod bele az ujjad, megnézni, mennyire forró is a kénköves felleg. A vérzés nem mostanság fog alábbhagyni, így ha talán nem simogatná, előrébb lenne, de megáll, bámul és valahol máshol jár. Rendes esetben a maszk kitöltené a csendet, megoldást húzna elő, ő pedig csak veszít egy árnyalatot arcából, de íriszei ugyanolyan vadul csillognak. Addig fog, ameddig örökre le nem csukódik.
- Ez a nézőpont. Sosem voltam szelíd, csak megtanultam, hogyan kell – mert valójában már rég eltörött és elborult, ha akkor és ott nem találnak rá és teszik rendbe azt, amelytől működni képes. Nem hihető rá a szociopata, azok érdektelenek, ő viszont érdeklődő és heves, csak nem mindegy mi és ki iránt. Biztosan tudja, hogy miket gondol, azok a mocskok odakint bizonyára most mindent látnak. Lássák csak, nem fontos. Az a fontos, amit tesz. Gyerünk, fess csak, fess. A falon még van hely. Annyit emlegeti az árulást, hogy talán az a félelme is lehetne, mert csak kimondva szűnik meg. Ennyire értékes lenne, hogy hallani sem akar róla? Lepillant kezére, amely még mindig cseppeket ont magából, ujjait hajlítja be. Válaszokat kap közben, de végig figyel, hiába máshol jár tekintete. Végül hátára szegezi azt.
- Ahogy akarod. Mindegy mit ejtek ki a számon – a papíron ott van minden, nevesítve, szavakkal, amiket ki is mondd. Nagyon ízlelgeti a szót, ízlelgesse is. Újabb hosszas pislantás, mély levegő és várakozás. A mai napba ennyi fért bele, ő pedig szinte érzi, ahogy a láthatatlan vaspántok csusszannak le kezeiről. Lassan lépked hátrafelé, mintha nem merne elfordulni felőle.
- Várni fogom – talán az apró megjegyzésben bújó apró él rejtve marad. Talán csak kósza képzelet, hogy ez hangzott eddig a legmohóbb, legtürelmetlenebb, mégis szinte megnyugtató szavaknak. Elfordul, az ajtó fejé indul, sebesült kezét szorítja magához, vöröslő foltot hagyva mindenütt. Nemes egyszerűséggel löki félre az útjában állót, aki talán csak azt teszi, amit tennie kell, könnyed mozdulat, állatias ösztön, ahogy a falnak csapódik és mire szitkait szórhatná, a másik már el is tűnt. Elveszik az éjszakában, mert ha nem akarja, nem találja meg senki sem. És isten tudja, vagy ördög, hogy mit fest most arra a képre, amely tökéletesen jellemzi a pillanatokat. A színjátékot, a leleplezést és végül felemelkedést.
Ma éjjel még a csillagok is elbújnak előle, mert elszabadult és féket kell találnia. Gyorsan.
A bukás nem opció.

- A peremkerületben pihen, a belváros zsúfolt már így is, ott van minden szemét. Egyszerűbb lesz ellátni azzal, amire szükség van. De semmi sem biztos, még egyszer ellenőriztetem, aztán lapozhatok ebben a fejezetben – apró cetlit helyez az asztal azon pontjára, ahol nem hever semmi. Még ha semmit sem tettek eddig, a helyet inkább védi, mintsem előre elronthassa, a papíron a cím pihen, meg persze a jó öreg Fidelius, amelyet ha elolvas, onnantól látni is fog, de nem tömegcikknek szánja, így nem ejti ki egyelőre hangosan. Nem paranoia, csupán apró óvatosság, amely szinte lehet csak túlzás, viszont így biztos, hogy senki sem fog a levesbe köpni. Ha épp turkálnak is elméjében, a címet védi, csak a másikkal kívánja megosztani, egyelőre. A többi meg foglalkozzon azzal, amit talál az emeleten. Elengedi a papírost, a témát is, hogy a kellemetlenebb vizekre evezzen, meg süllyedjen is velük egyetemben. Mert nem kell mocsárba süppedni, csak a magas ló és a leszállás esete, nem mindegy, hogy lelépőt kap, vagy lerángatják onnan, nem túl kellemesen. Utóbbival szembesült akkor is, most is, nem finom és kényelmes utat kap arra, hogy bármit is bizonyítson és lefektessen, hogy bizalom vagy akármi más legyen ebben az abszurd helyzetben. Küzdött már meg ő mindennel és sok fajta helyzettel, nehezebb, könnyebb, talán veszélyesebb is vagy sem, akármi ez, eléggé megedzi az idegeket és minden mást is. Nem könnyű, mert tudja a másik, hogy hova kell taposni és tiporni ahhoz, hogy bármit kihozzon belőle és ez, valahol még mindig bosszantja, ellehetetleníti, de erre a megfelelő hasonlat talán, hogy semmi vadat nem könnyű betörni és arra kényszeríteni, hogy azt tegye, ami más akarata. És mégsem a legjobb. Fogalma sincs mi ez, ahogy arról se, mi hever előtte, legalább viszont elkezdte az értelmét keresni. Tudna még mit mondani, talán lenne pofája felállni és kisétálni, csak épp tudja, azzal rosszabbul jár, mintha továbbra is úgy fecsegne tovább, hogy át sem gondolja. Nem is figyel, csak beszél, ujjai között forgatja a könyv lapjait, keresi meg az alapokat, amelyek olvasata elsőre is magasan vannak, mint hitte, újabb sóhaja inkább valami fújtatás, türelmetlensége a könyvnek is szól, szállhatna bele egyből oda, ahol lennie kellene és nem senyvedne ennyit egy olyan feladattal, ami türelmének és kitartásának igencsak kínzó próbatétele. Nem veszi észre az illúzióablak változását, ahogy a férfi arcán sem, ha kelletlen is, mint valami diák, akit házi feladat írásra kényszerítenek, úgy cselekszik és olvas, futja át a sorokat, miközben mögé lépked. Egy pillanatra emeli fel a tekintetét, majd ejti is vissza, ujjával egy sorra bökve húzza közelebb az egyik papírlapot és veti össze. Ennek semmi értelme, sosem ő volt a szellemi ember. De nem, nem tépi szét, legyűri az ingert. Szavaira enged meg magának egy félvigyort és már válaszolna is, amikor hirtelen mozdul és megérzi, miért is van ilyen közel. Egész teste rezdül, rándul bele, ahogy elkapja, szinte ösztönösen mordul fel és rúg egyet lábával, amely az asztal lapján csattan. A könyv leesik, ahogy kezével és az azzal tett hirtelen mozdulat miatt lesodorja azt. Feje kényelmetlen feszül hátra, gondolatait azonnal kezdi kitölteni az ismerős köd, a reflexszerű védekezés, amely miatt támadni akarna. A karhoz kap, markol rá, miközben mellkasa szaporán emelkedik fel majd le, a kevéske kis levegőt, melyet engednek neki, falja és fújtatva ereszti ki. Nem tekeri tovább magát, teste szinte ívbe hajolva merevedik meg, tekintete haragosan csillogva mered a férfire, hogy aztán nagyobbra nyílva a késre. A Késre. Ökölbe szorulnak ujjai, amelyek a széken pihennek és amelyen a hely van, ahol találkozott már azzal a pengével. Hidegsége előbb arcán fut végig, állapodik meg végül torkánál, hideg veríték fut végig rajta, borzongás, a köd még mindig nyomja elméjét, de tudja, nem engedheti ki. Karját szorongatja, ahogy nagyot nyel, szinte úgy hallja, hogy bőre apró mozdulására hogyan karcolja azt, milyen apró és semmis hangot ad ki, mégis, mintha üvöltene. Szorítása enged, a gyűrött zakó ujját engedi el, keze a levegőben marad, kitárt ujjakkal, mintha megadná magát, pedig nem. Vagy mégis. Kár lenne felnyitott torokkal festeni, nemde? Pár pillanatra hunyja le a szemét, csusszan egy aprót a széken, akaratlanul, mintha menekülni kívánna. Vagy lecsapni. Egyik sem történik, csak hallgatja őt.
- Elsőre is... felfogtam... hogy nincs... - sziszegi szinte vicsorogva, indulattal felé. Újabb fújtatás, megint sarokba lett szorítva, megint elkapva és megint fenyegetve. Nem kellemes, nem szereti, gyűlöli, a fejhajtás nehéz, ha előtte nem mutatják meg, mi jár érte, ha nem teszi. Tovább bámulja őt, a tekintetét, mindenét, ahogy a fenyegető él több formában is eléri. Nem fog könyörögni, siránkozni, főleg nem félni. Talán elfelejtette már vagy sose tanulta meg. Ha most mozdul, a penge felsérti a bőrt és vére folyik, ha nem, akkor úgy tűnik, megértette. És tűnjön úgy, mert úgy is van. Nincs választása, még ha erre üvölteni is kívánna. Apró lépések, vagy azok sem. Ismét találkozik vele tekintete, elmélyed abban, amely kitekint onnan, amely a sötét, az övéivel ellentétben, amelyben most tűz tombol, lassan apadó lángok. Aztán elengedi.
- Mindent értek – nem kell elnézést kérnie, nem érdekli. Csak a pont a mondat végén, amely hideg és éles. Nyel egyet, légzése lassan normalizálódik.

Nem nyúl a cetliért, amely érthető, hiszen egyelőre máshol, más felületen pihen a fontos, az elsőbbséget élvező információ. Nem is erőlteti, ő átadta amit kívánt, egyelőre több sincs, talán észre sem veszi a néma és láthatatlan „dicséretet” a pillantásában a helyválasztása felé, és valóban nem, hiszen már a rúnákon járnak szemei, agytekervényei, a zavaró figyelem, amely a férfi felől árad, ignorálva marad, hiszen rá nem mordulhat, hogy bámuljon mást. Nem érti, miért teszi, talán felügyeli, hogy valóban foglalkozik vele, nem csak bámulja, üres, üveges tekintettel és arra vár, hogy magától oldódjon fel a titok. Nem. Ez teljesen felesleges lépés, noha gondolatai elkalandoznak, ide és oda, mikor mire, mindig visszatér a sorhoz, amelyet elsőre, sokadjára sem ért, de majd az idő talán neki is kedvez. Továbbra sem hisz ebben, a módszerben, semmiben sem, de nem írja már körbe újabb szavakkal, felesleges, hiszen nem enged. Nem írhatja és ha akarná sem tudná, mert esélyt sem kap. Talán tényleg a feladat hibája, talán nem, ahogy görgette maga elé a szavait, meggondolatlan módon válaszolgatott, mintha csak valamely ismerőse lenne, már nem számít. Elfelejtette azt, amit a pesti irodában már megtanult, vagyis elsajátított ahhoz, hogy aztán a nagyobb szörnyűség, a hullám végül bekebelezze és elvegye eszét. Elfelejtette, hibáztassa már a lapokat, amelyeket meg akar felejteni, a nemi sztereotípiát, hogy nehezen figyel két helyre teljesen, vagyis az egyikben sem teljes. Elfelejtette, hogy tenyerét milyen erő vágta át, mert már behegedt, elmúlt a viszketés, a lüktetés, és mégsem, mert ugyan úgy zsibbad, érzi és kaparja, ha felbukkan. De elfelejtette, csak a férfi nem, Alfred talán a legapróbb pillanatot sem sosem, nem engedheti meg magának a felejtést bizonyára, miközben itt ül az asztalánál valaki, akinek fel kéne érnie oda, ahol már a felszín nem kényelmes. Hogy meg kell mutatnia, hogy mennyire képes elszakadni, mint az ideg, amely végül cselekvésre készteti a férfit.
Az ostor egyet csattan, súlyosan.
Belekapaszkodik, majd engedi el, holott roppanásig tudná szorongatni. Hogy az előbb még lassan ringatózott, csendben, most pedig vadul hánykolódik. De nem lehet, megint és ismét nem lehet elengedni, hagyni, hogy a rések mögül, között kiszivárogjon, áttörjön és elöntsön mindent. Ahogy nem lehet, nem akarná bőrét felnyittatni, úgy nem akarja elméje gátjait átszaggatva megint elé teríteni a lapokat, azt, amelyek nem cinkeltek, nem csalnak, nem is ő talán. Gondolkodjon, tanulja meg ismét, érezze a hideg fémet, amelytől lassan érzi a verejtéket legördülni tarkóján, homlokán, amelytől vadul ver a szíve és ő is vadul akar verni, kapálózni, mégis, nyugton ül, csak szaporán le és fel mozgó mellkasa és cikázó tekintete az, amely most él. Ujjai még mindig a levegőben, meredten, mintha ki akarna nyúlni, elkapni bármit, valamit, de csak ott állnak és semmit sem tesznek. Hogy amikor egy pillanatra elkapja a tekintetét, ne azt lássa, nem azt, aki az irodában fogadta. Sajátja értetlen egy pillanatra, homloka bőre ráncolódik, szemei kissé összeszűkülnek. Valami, ami kibújt belőle, mint az irodában és mégis, más. A penge fordul, immáron nagyobb felülete ér bőréhez, egész testét libabőr pettyezi, azonban ez nem kellemes, nem bizserget, egy pillanatra talán a vészjelzők csendülnek fel fejében, hogy most vagy soha. Hogy ragadja meg, engedjen a veszett doboknak elméje mélyén és hagyja, hogy az legyen, akit ma épp száműzött a másik. Hogy legyen ő a kés, az ítélet. Végül teste feszül meg, a szék aprót nyikordul, ahogy alig, de moccan. Homlokán érzi meg állát, ahogy odadönti, most végképp értetlen. Szemeit lehunyva zihál aprókat, olyan most a másik, mint a vihar előtti csend, vakon is érzi, érzi bőrén, még a ruháin át is, mindenütt. Megtehetné, könnyű lenne és akkor többé senki sem néz rá, senki sem mondja azt, amit, senki sem tudná többé. Meg és mégsem. Nem mozdul a kés, a keze nem remeg meg, nyelni sem mert, mert most azzal sértené fel saját magának a bőrt. Egy pillanatra levegőt is elfelejt venni, ez tör ki belőle majd vissza, egy nagy sóhajjal és egy még szomjasabb kortyolással, amikor elveszi az állát. Szemei pattannak ki, ahogy keresik elhangzott, suta szavai után a másik ábrázatát. Nem érti, most nem. Pedig valóban felfogta, azzal soha nem volt probléma. Csak a dac, a küzdelem, ő, aki mindig és mindent megtehet, kevés a kivétel. És most a férfi nyomatékosítja, hogy ő is az. Nem felel, csak tekintete, amely most szikrázik kissé ugyan, az indulatok apadnak, de van egy kis utócsengése. Csak a tekintet, amely belefúródik, amely arcára tapad. Megbocsátani? Miért? A mostaniért, azért, amit Pesten tett, vagy amit tenni fog? Sosem tudni. Eltűnnek arcáról az ujjai, amelyet, még ha forróak is, jegesnek érzett. Egy apró sóhajt hallat, majdnem megkönnyebbül, eddig meredten álló keze elernyed, a szék karfájára esik. Egy pillanatra elhiszi a végét, majd úgy feszül vissza a kés, mintha muszáj lenne. Teste reagál, aprót rándul, lába ismét fájdalmasan ütközik az asztalnak. És akkor meglátja azt. Meglátja, amelytől a jeges érzet visszakúszik gerincébe. Amikor arcáról olvas végre és megérti. Ő valóban elrejtette és fájdalmas, ha találkozik a szörnyeteggel. Ajkai enyhén nyílnak el, szavai eltűntek. Hát találkoztak. A mélyen ülő sajátja mégsem dorombol felé, feszülten figyel, mozdulni nem mer. Teljes a csend. És ez a csend a halál csendje is lehetne.
Előre bukkan a feje, mintha víz alól bukott volna fel – húzta volna fel, ahova előtte percekig lenyomta, ott tartotta míg az oxigénhiánytól nem szenvedne – úgy kap a levegő után és kap újra. Ujjai esetlenül nyúlnak oda, ahol a pengét még tökéletesen érzi, előre görnyedve, másik kezével kapaszkodva bámul fel végül rá. Hogy mi?
- Micsoda...? - még nem tért vissza, fogalma sincs, mi a kérdés. Zilált tincsei most nem érdeklik, nem érdekli a tökéletesség, semmi. - A kérdés.. fontos most? Fontos. Rendben – nem alázkodik meg, nem retteg, csak helyre kell tennie magát odafent. Majdnem elvesztette és azzal a torkából kizubogó vérárammal írta volna utolsó levelét. Nem figyel arra, mit ténykedik, a papírokra bámul, most végképp nincs humora rejtvényezni. Hirtelen támad kedve lesöpörni mindent, üvölteni, talán rombolni, de csak a szék karfáját markolja ismét, fájdalmasan. Ha nem cselekszik másképp Alfred, meg is történne, de meredt bambulásából a felé nyújtott pohár zökkenti ki, annyira, hogy egy ideig csak bámulja a poharat, mintha vér lenne benne. Pedig csak...
- Köszönöm – veszi el, kortyol bele azonnal, marja csak, érezze csak, ahogy lecsordul torkán. Ekkor bámul az ablakra, ahol nemrég még a homokos tengerpart és fűszálak táncoltak. A poharat leeresztve dől hátra, megkeresi a férfi tekintetét, egy kérdő pillanatig fogja meg, majd bámul vissza a hamis ablakra. Mi történik? Mi fog vajon történni? Ismét érzi, hogy pulzusa emelkedik, a pupillái nagyobbra tágulnak. Érzi zubogni keringését a fülében. Le kell állnia. Le kell.
- Valóban igaz, bennem bujkál, érdekel. Csak sosem volt biztos, láthatom-e. De most látnom kell. Mindent értek – van egy nyugodtabb él szavaiban, semmi több. Látnia kell. De nem tudja, akarja-e.

Ha behunyja a szemét, ha az utolsó lámpa is lekapcsol, ha a csillagok és a Hold nem bújik elő, ott a sötétség. Ha egy szobában minden ablakot mellőzünk, az ajtó alatti rést is, akkor szintúgy, hiába tágulnak a pupillák hatalmasra, nem tudja értelmezni az emberi szem. Nem erre lett teremtve. Nyitott szemmel van, fényekkel körbeölelve, mégis, megint a sötétség, amelyet ezek mellett is értelmezni lehet. Talán tényleg felszínes, talán tényleg újabban, mióta ebben az országban porosodik, nem figyel, nem hajlandó figyelni arra, ami a zónán kívül pihen. Talán tényleg hasztalan, ostoba és talán ott, abban a szobában kellett volna elsüllyednie, kérdés, melyik lett volna előnyösebb. De ő nem ilyen, nem tudja feldolgozni azt, hogy ennek ott, ennek már vége kell legyen. Igen, ő nehéz eset, papírok írhatnák a lehetetlen és addig pofozgatta az alvó szörnyeteget, amíg az előbújt és megmutatkozott. Olvas a sötétben, talán bele is zuhan, percekig tartó szabadesés a semmiben, amely olyan mély, hogy ha kiált, az is csak egy széles ásításnak tűnik. Ahol nem tudni, egyáltalán van egy alja, amelyet elérve, kellemetlen és gyilkos erővel történő becsapódás ad pontot az egész végére. Nem tudni, hogy valaha véget ér vagy örökké csak zuhanni fog. Egy pillanat volt az egész, hogy összekapaszkodott vele, hogy a tekintetet elkapva megérinthette vagyis inkább megérintette, mégis, óráknak tűnnek. Az idő kegyetlenül lassult le és a percek lassan gördültek előre, azt várva, mikor jön el a nulladik óra. A gongatás. A végszó, becsapódás. Noha a másik vágyik arra, amely a penge alatt, a bőr alatt zubog, épp forr, nem veszi el, nem követeli valóban, csak mint valami figyelmeztetés. Kettős, egyszerre táncol a két oldalon, egyik felét abban tartva és válaszolva, aztán hirtelen vált és acsarog. Feláll a piheszőr a tarkóján, bensőjében talán felmordul valami, hogy támadjon, adja vissza, viszonozza, azonban, ahogy talán ma először, ahogy annyira óhajtja, kívánja, az agyát kezdi használni. A fogaskerekek lusta csikorgása helyett pörögnek, okot és okozatokat válaszolgatnak az ezer kérdésre, az ezer szóra, amely ki tudna törni belőle. Üvöltene, hogy vigye azt a szart tőle, lecsaphatna, tud olyan fogásokat, amely hamar kedvezőbb fordulatot hoznának egy pillanat erejéig, rá tudna markolni a késre, hagyná, hogy a köd eleméssze az elmét, amely végre gondolkodik. Ha eddig nem akart elveszni, most miért tenné? Higgadtság, csak annyi, ami ilyenkor belefér, látható feszültség és figyelem, mert most valóban néz, nem csak lát. Elhesseget minden mást, ahogy ellép tőle, ahogy eltűnik a penge, ahogy ismét levegőhöz jut, mintha térdét nyomta volna bordáinak, pedig azt belülről kalapálja a megemelkedett pulzustól kapáló szív, mely emberi, hogy ő ember, nem pedig isten, akinek nem vethet véget egy kés. Hosszasan fújja ki a levegőt, hunyja le a szemeit egy hosszú pislogásra, majd vezeti figyelmét az ablak felé. Rendben, megmutatta magát, teljesen. Végleges forma került elé, ahogy rá-rápillant, követi a mozdulatokat, mintha egy teljesen idegen alak lenne előtte, nem az, akinek az arcát már bőven megjegyezte. Ő bemutatkozott múltkor, ha hibásan is, ha hirtelen és erőszakosan, de megtette. Illett már viszonozni? Nos, talán nem, nem kellett volna idáig látnia. Képtelen ezentúl csak úgy nézni rá, ahogy a világ, ahogy mások. Mert ami egyszer beette magát elméjébe, méghozzá abba a szekcióba, ahonnét múltkor előbújt, az onnan sosem távozik. Ám legyen. Minek Pokol, ha a démonok a felszínen karcolgatják a valóság határait?
Az ablak válik jelenleg az átjáróvá valóság és egy olyan dimenzió között, amelybe a normál ember elméje belerokkan. Odalép, koppint és ismét visszatér, háta mögött áll meg, mintha szükség lenne ismétlésre vagy csak őrzi a nyugalmát, amely már rég nincs. Még mindig készenlétben áll, hátát a támlának dönti, így hallgatja a szavait.
- Igazán hálás leszek bizonyára azért is, amennyit mutathatsz – hiába akar ő mindig mindent, talán most, hogy gondolkodik, megérti, mindent mégsem lehet. Nem mindenki tanul a szavakból, tudna mutogatni, hogy hányszor jöttek már rá erre és talán már rájött, hogy nála a szavak nem teljesek. Talán mind a ketten rájöttek arra, hogy miféle módszer kell ahhoz, hogy a másikra nézve a feszengés, a gúny, a játék ne törjön felszínre. Talán nem a penge hideg csókja volt a vízválasztó pont, hanem a mostani. Érzi, hogy a férfi közel van, a támlán könyököl, lehajolt hozzá, miközben saját ujjai hajlanak ismét be, hogy akaratlan érjenek a sebhelyhez, a kép közben pedig egyre tisztább. Az ő világa. Bólint csupán a köszöntésre, majd arra, hogy figyeljen. Hisz figyel.
- Tehát két történet, rendben – nem mintha sietne, a papírok meg fogják várni, ahogy az is, hogy ezek után nem küldi aludni, hanem vissza, hogy folytassa csak. De hol vannak a rúnák ahhoz, ami lassan bontakozik ki előtte. Ahogy a képsorok pörögnek, úgy válik el a támlától, dől előre, mintha valami izgalmas folyna a képernyőn, ő pedig látni akar minden apró momentumon. Az első pillanatok nyugodtságát, a felismerést, majd azt, amit jól ismer. Félelem csillan a halálán lévő alak tekintetében, szinte érzi a szagot is, mert olyankor az izzadtság szaga is más, egyesek összepisálják magukat, hánynak, nyáladzanak. Ez az a világ, amelybe annak idején belemászott és amely nem engedi. Nem szól egy szót sem, míg megy a show, arca sem rezdül, csak agya jegyzetel. Végül pedig megérti. Megérti a penge szerepét, megérti azt, ami a pillantásában lakozott és nem ismerte fel. Éhség. Ma pedig majdnem megetette. Balga és botor. Megérti. Visszadől a széken, amint az utolsó képsorok táncolnak előtte, az italba kortyol. Ujjhegyét nyomja a sebhelyének tenyerén, majd úgy fordul a széken, hogy rápillanthasson, mindegy, milyen közel van.
- Amikor felfogják, hogy vége, a tekintetben van valami, amely szép lassan, mint egy fáklya, először fellobban, majd lassan kialszik. Ha pedig nincs mitől égnie, úgy még lassabb és lassabb, ahogy az utolsó szikra is kihuny. Az első ilyen lenyűgöző, utána csak szomjasabbá válik az, aki belekóstolt – csevegő hangneme halk és könnyed, semmi nincs benne. Nem fél, nem remeg, látott rosszabbat is, mégis, mintha közelebb lépett volna hozzá, elhagyta volna azt a három lépést, a lépcsőfokot ahonnét dirigált. Érdeklődő, kíváncsi. Talán kiengedte ő is azt, akit nem kellene. Megsétáltatja, hagyja beszélni. Egymás között
- Kérlek, mutasd tovább – fordul vissza, és igazándiból, talán a számára címkézett csak most érkezik. Egy pillanatra sem enged fel, enged el. A pattanásig feszült ideg, kérdés, ki lesz olyan bolond, hogy el is engedi végül.