RuhaA kis cuki lány kitárulkozik végre, nem mintha eddig lakat lett volna csábos ajkain. Végül is a tippen jó, csak eddig nem tudtam hová tenni. Korona Krakow – talán valami kupameccsen láthattam. Érdekes, hogy pont ő maradt meg belőle, biztosan azért, mert elég apró termetű, még a fogók között is, és… megvan! Amikor vége volt a meccsnek közelről mutatták őt a kivetítőn, ahogy ragyogó mosollyal mutatja a cikeszt a közönségnek. Igen, tuti innen maradt meg! Csak ugye most nem kviddics szerkóban van a csöppség. Egyébként pedig jót mulatozok a megfogalmazásain.
- Igen, akkor valami kupameccsen láttalak, ahol te kaptad el a cikeszt és megmaradt a mosolyod – kissé talán bele is pirulok a mondatba, de tényleg olyan kis cuki lány, aranyos mosollyal. – Á, engem életveszély felküldeni a pályára. Próbáltam, de több balesetre emlékszem, mint örömre, amúgy hajtó szerettem volna lenni. Rövid próbálkozás után lemondtam róla, szóval csak nézem, ahogy száguldoztok és élvezem a meccseket – hadoválok neki. Érdekes, hogy hogy megnyíltam, általában nem szoktam belelkesedni ennyire egy idegennel való találkozáskor. De, ha mondhatjuk, akkor egy sztárral találkoztam, aki még szerény és nem pökhendi. Ritka párosítás lehet, na meg meg is közelíthető, nem veszik körül testőröm, meg ilyesfélék. Vagy csak jól elbújtak…
- Igen, a sütit jobban befogadná az agyam, mint a mugli lőfegyverhasználatot. Gyakorlatban... – kissé elkomorul az arcom, de nem sokáig. Való igaz, nagyon veszélyesek ezek a muglik és a találmányaik. Az más kérdés, hogy nagyon nehezen vesznek minket észre, szóval ugyanott vagyunk, ahol az elején, hogy minek megtanulni lőni? Na, mindegy, nem én állítom össze a tantervet és szerencsére nem is Astrid. Akkor mindenki megbukna, hehe.
- A Mátrába lakom, ez van. Szóval van valamennyi, csak nem vagyok Kőris, vagy mi. Ez valami mugli mondás – vonok vállat vigyorogva, miközben megérkezünk a kajáldához.
- Hát még jó, hogy szeretek enni. nagyokat is, meg kicsiket is – kacsintok rá, ami talán most kicsit félreérthetően jön ki, de nem foglalkozom vele. A lényeg, hogy az én bendőm is jelzi már, hogy kéne neki valami tápanyag, úgyhogy jobb lesz, ha elhalkulunk és a hangjainkat már a rágás effekt adja nemsokára. Felnevetek, ahogy körbefordul.
- Az biztos is, hogy túl jó vagy – nevetgélek tovább. – Wow, te aztán nem vesztegeted az idődet – bólintok elismerően. Nem az az otthonülő típus a leányzó. – Vauvau, éhes vagyok – viccelődök, ha már az állatokért mindent. Pedig nem is vagyok annyira az.
- Most akkor átvigyelek a küszöbön, vagy elég, ha kinyitom neked az ajtót? Csak induljunk már – remélem, leveszi, hogy poénkodás az egész, minden testkommunikációm ezt mutatja. Bármi is lesz, kinyitom az ajtót, aztán, vagy becipelem, vagy előreengedem őt, egészen az egyik asztalig.
- Hú, van valami ajánlatod? Gondolom nem először vagy itt – nézek rá csillogó és vágyakozó szemekkel. Lassan le kell rágnom az asztal sarkát…
Új diák lévén úgy döntöttem, hogy beköszönök, megmutatom a szeplős kis pofimat a csevegőben 
