Ádi

Nincs mese, az egykori sulis haverom rettenetesen undorító betegséget szedett össze a közelmúltban, amivel remélhetőleg nem fertőz már össze senkit. Azaz legfőképp engem nem, hiszen éppen a gyerek hazahozását terveztem, meg órákat kellett volna tartanom. Kinek van ideje ilyesmire? Szeretem az extrém dolgokat, de nem akarom tudni, milyen mikor az ízlelőbimbóim hirtelen kovakővé válnak és huss, pörkölheted magadnak a földimogyorót. Bár kétségkívül jól állna, mikor lángokat okádok az ellenfélre.
- Oda se neki, nem vagyok túl depressziós típus mostanság. Szeretem a barátnőmet, ő meg még hazavár - vontam meg a vállamat. Ha megviselne a kolléga kinézete, minden alkalommal elsírnám magamat, mikor meglátom Sebbyt a sérülésekkel. A kviddics csak erős gyomrúaknak való. Bár azt hiszem, hogy Ádinak még a barátnő dolgot is finomabban kellett volna tálalni, nem hogy a tanárit.
Nem igazán akarta elfogadni a tényt, hogy itt dolgozom, az agya blokkolta a gondolatot. Hogy ijedtében vagy meglepettségében, azt csak a jó isten tudhatja.
- Szabadidő? Az milyen állatfaj? - kérdeztem oldalra billentett fejjel figyelve Ádit. Még megkérdezni sem merte a dolgot rendesen, pedig szerintem nem volt annyira hihetetlen, hogy tanár lettem. Pláne nem repüléstan, hiszen ebben tényleg otthon voltam. Hogyha én nem, akkor ki más?

Ezt egy aranyvérű, varázsvilágban felnőtt kis szőke libának sosem tudtam volna elmagyarázni. Talán ezért is passzoltunk ennyire Majával, mert képben volt a dolgaimmal és nem kellett mindent magyarázni. Aztán az is lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem lehetett megmagyarázni, az pedig, hogy ő miért választott engem egy normális srác helyett, aki türelmes és önzetlen és korban passzol... lehet hogy pont ebbe illik? Bár részben azt hiszem, hogy ez Czettner apuka hibája, meg azé, hogy lelépett. Ezért még tényleg megérdemelné, hogy alaposan elverjem.
- Talán... Fogalmam sincs, azt hiszem talán az, mindig keverem a kettőt. Melyikek ferdítik a kanalat? - nevettem el magam tanácstalanul, széttárva a karjaim, jelezve a nonverbális kommunikáció részével is, hogy sejtelmem sincs, melyik-melyik. Sosem rajongtam egyikért sem és azt hiszem, ez a jövőben nem fog változni. Ahogy az sem, hogy mindkettőnk családja teljes egészében retardáltakból áll, de még csak nem is zavartattam magamat miatta. Most itt voltam neki, ha szüksége volt valakire, hogy elsírja a bánatát.
- Inkább az, hogy mit ne. Annyi dologról tudnék beszélni... - nevettem fel, de aztán csak megvontam a vállamat. Nem sokkal később inkább a karjaimba vontam és megcsókoltam, kiélvezve, hogy itt van velem. Éreztem az illatát, azt, ahogy hozzám simult, a lélegzetvételét. Az ilyesmi teljesen más, mint mikor telefonon beszélünk. Azt hiszem, az edzőtábor idején meg fogok őrülni. Szélesen elmosolyodva néztem a szemébe, majd finoman megcirógattam az arcát.
- Az a lényeg, hogy most itt vagy. Maradsz, ugye? - kérdeztem a pillantását keresve, reménykedve benne, hogy a válasz igen lesz.
Nem sokkal később apró mancsok kopogtak végig a folyosón és közönség is akadt. Volt a popóját a lábamra helyezve nyomta az orrát Maja vádlijának.

Egy pár pillanatig még gondolkoztam rajta, hogy melyik adó is adja a rohadt kanalasokat, de aztán csak a csávó jutott eszembe a teásdobozról, aztán meg megint az a Herr geller a kanalával. Jobb, ha lapozunk, ezzel csak az idő megy. A fejem kissé oldalra billentve emeltem meg enyhén a szemöldökömet, hogy nocsak, micsoda erős véleménykifejtés! Talán még semmiről nem hallottam ennyire elutasítóan beszélni, szóval széles mosollyal pöccintettem odébb egy hajtincsét az útból.
- Mesélhetsz még, Schatz, szeretem hallgatni, mikor ilyen határozott vagy - kuncogtam fel halkan, egy puszit nyomva a nyakába. Elég ritka volt az ilyesmi a részéről. Talán piszkálásnak vehette,  igazából csak vicc volt nagy részben, de abban nem hazudtam, hogy szeretem, mikor olyasmiről beszél, amit szeret.
A csókkal viszont sikerült meggyőzni, hogy elhallgassak, teljesen jó volt ez így. Kissé lesunytam a fejemet, mert hát nem kellett volna rossz hatással legyek rá, aztán tessék, egyre többet nyúltam le otthonról. És még csak tizenhét lesz! Nagyot szusszantam, mikor már nem éreztem az érintését az arcomon, majd a kezem végigfuttattam a karján, aztán a kézfején és az ujjaim az övéi közé fűztem finoman. Imádtam azokat a hatalmas barna szemeket, amikkel olyan szépen tudott rám nézni - többek közt most is.
- Igaz... csak nem akarom, hogy elmenj - közöltem halkan, de határozottan, végigpásztázva tetőtől-talpig, csak a szokás hatalma volt. A szabad kezem az arcához emelve  finoman végigsimítottam az ajkán a hüvelykujjammal.
Ha Volt nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy ismét jelezze a figyelemre való igényét, talán még éreztettem volna is egy újabb csókkal, mennyire nem szeretném, ha megint napokra eltűnne.
- Öhm, Meridát, igen. Ééééés nem, igazából nem sokkal azelőtt kezdtük, hogy jöttél, előtte pakoltam, iiiilletve rendeltem kaját. Akarod nézni? - kérdeztem érdeklődő pillantást vetve rá, majd lemondó sóhajjal elengedtem a nőt és felkaptam a vakarcsot óvatosan. - A szobákat majd később megmutatom, jó?
Igazából az ebédemet sem ártott volna befejeznem valamikor közben.

Ez valahogy eddig kimaradt a szórásból, szóval nem is igazán tudtam róla, hogy ennyire képben van a művészetekkel. Azt viszont tudtam, hogy túl nyuszi hozzá, hogy túl sokat beszéljen egyhuzamban, összefüggően. Nem is akartam ezen változtatni, eléggé szerettem ahhoz, hogy ne zavarjanak az ilyesmik. Kettőnk közül talán én voltam a beszédesebb. Talán.
- Mondtam, hogy okos vagy, de sosem hiszel nekem. Rettenetes vagy - közöltem azzal a tipikus apás hangsúllyal, mikor büszke vagy, de, megpróbálod lecseszni, majd egy laza mozdulattal összeborzoltam a haját. Kijárt már neki, hogy helyretegye valaki.
A szavaira kissé leszegtem a fejemet és csak hallgattam a mondanivalója hátralevő részét hogy mennyire nehéz is ez. Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire bonyolult ezt az egészet összeegyeztetni mindkettőnk időbeosztásával, de nem akartam foglalkozni vele. Az ilyesmi csak elbizonytalanít, az pedig az év első napján sem volt túl vicces.
- Persze, érthető, te is tudod, hogy nem... nem azért mondtam, hogy piszkáljalak, csak hiányzol. Nem vagyok hozzászokva és ezért rohadt szarul kezelem - nevettem fel kínosan érezve magam kissé. Hogy magyarázod el a kicsilánynak, hogy az egyéjszakások nem váltanak ki hiányérzetet? Legkönnyebb, ha sehogy. Az ujjam végigfuttattam az ajkán, hogy aztán a kis fehér szösz megint kisajátítsa a rivaldafényt.
Az ajánlatra elgondolkozva hümmögtem pár pillanatig, de aztán csak megráztam a fejemet, Voltot megölelgetve kicsit. Nem volt annyira sürgős a kipakolás, ha az lett volna, talán a labdázást sem vettem volna annyira fontos feladatnak.
- Nem, ha maradsz, akkor a mese után is bőven ráérünk. Ő próbált segíteni, de az, hogy kivitte a cipőmet a konyhába, nem húzott ki a csávából - nevettem el magam halkan, de aztán csak leültem a kanapéra, a kis szőrmókot magam mellé pakolva, aztán bekapcsoltam ismét a tévét. A dobozos pirított tészta már jóformán teljesen kihűlt, de nem zavart, így is elég ehető volt, hogy törökülésben elkényelmesedve ismét táplálkozásba kezdjek.
- Köfi a megértést - motyogtam, még egyszer Majára sandítva.

Ádám

A kérdésre csak megvontam a vállamat egy kicsit, olyan kis szerényen. Nekem anno nem mondott volna ez a név semmit, legfeljebb Lucát, de azt is csak akkor, mikor még a lengyeleknél játszottam. Amúgy is, már nem sokáig marad Czettner, ha minden jól megy, így hát nem is igazán villogtam vele. Minek?
A másik Czettner lányka említésére azonban alig bírom visszafojtani azt a kibuggyanó vigyort, a jobb kezemmel az orrom alatt megtámasztva takartam el a tenyeremmel a számat. Mindenkinek kedvezőbb, ha ebbe a Luca dologba nem megyünk bele komolyabban.
- Hát látod, ilyen ez a showbiznisz. Igen, ismerem Lucát, mondhatni - gondoltam a szőkére, ahogy a múltkor a vérben pancsikálva festett virágokat a kockáimra. Elég bizarr látvány lehetett, így jobban belegondolva a dologba.
A szabadidő azonban nem csak nekem volt ismeretlen fogalom. Amennyit lehetett, szakítottam és igyekeztem mindet a kedvesemmel tölteni, hiszen így is túl keveset értünk rá mindketten egy időben. Ez alapvetően bántotta a kicsi lelkemet, de a táncot mégsem hagyhatta abba, a kviddicset meg amúgy is imádta. Meg azért engem is bőven kárpótolt, az a rengeteg edzés meglehetősen kifizetődő volt. Gondoljunk másra!
Az ajkam megnyalva kissé figyeltem, ahogyan a hirtelen Sherlock Holmessá előlépett Ádi analizálásba kezdett a saját arcát simogatva és ismét elfojtottam egy mosolyt, ezúttal kevésbé sokatmondót, mint az iménti, ez már inkább a szokás hatalma volt, mint kényszer és a hajamba túrtam kissé.
- Nos, igen, ez pont így történt - bólogattam párat, mielőtt szélesen elvigyorodtam volna. Azért jó volt, hogy vannak ismerős arcok is és nem kell rögtön új kapcsolati hálózatot kiépítenem a tanárin belül.

Nem maceráltam, hogy meséljen még, nem lett volna szép tőlem. Ha úgy érzi, épp eleget mesélt, hát kussoljon, attól még ugyanolyan édes marad. Ettől a gondolatmenettől pedig egy évvel ezelőtt alighanem szivárványt okádtam volna oda meg aztán vissza is. Hogy aztán becsapjam magam után az ajtót egy "Bah, do widzenie, te lúzer!" felkiáltás kíséretében. Nem tudom eldönteni, hogy akkor voltam seggfej vagy most vagyok papucs.
Legalább a hajbizergálásért nem akadt ki, mint a legtöbb nő, akit ismerek.
- Az a para, hogy én sem tudom, hogy lenne jó. Mármint, persze, ha velem laknál, egy kicsit egyszerűbb lenne, de anyádat így is az idegösszeomlás kerülgeti  - horkantam fel a gondolatra, hogyan hívna fel Veszna és változna élő rivallóvá. Azt hiszem, hogy olyat legutóbb pár évvel ezelőtt kaptam és most egy darabig nem is szeretnék, nem a kedvenc tárgyaim. Pláne, mikor felgyulladnak vagy széttépik magukat. A mosolyt ugyan halványan, de azért viszonoztam és finoman elsimítottam pár tincset az arcából, ami még az előbbi mutatványom eredménye volt.
Az elhelyezkedés viszonylag hamar ment, a mesét is sikerült belőni, Volt pedig egészen boldogan pancsikolt a neki szánt összes figyelemben, én meg enni kezdtem, a jókívánság éppen egy nagy adag betömött tészta közepette érkezett, szóval csak kretén grimaszt vágva feltartottam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy köszönöm.
- Aha, meg, bár nem ott volt a helye, de ő kötelességtudóan elrohant vele - egészítettem ki a sztorit, miután sikerült végre lenyelni azt a bizonyos falatot. A mese közepette azért néha nagy érdeklődve a kis családomra is pillantottam, ahol Volt éppen lelkesen kezdett neki a sál rágásának, én pedig lemondóan felsóhajtottam. Reménytelennek tűnt a kölyök, örökösen csócsálnia kellett valamit.
- Ühüüüüüüüüüm, még kilenc körül, úgyhogy nemsokára kell neki adni megint... meg majd este is...  - néztem az órámra, majd a konyha felé. Szerencsére már nem kellett főzőcskézni neki, még csak az hiányzott volna...  - Ezt még befejezem aztán kimegyek veletek, jó?  
Teli pofazacsival mutogattam most már a villámmal a papírdobozra. A gyereknek már csináltam kaját, hogy még magamnak is, az már igazán túlzás lenne!

Előkerült az a kérdés, ami felér azzal, hogy nyitogatod Pandora szelencéjét. Maját el tudtam képzelni, amint nyitná a kis fekete ládikát, amit mikor lecsapnék épp időben, csak rám nézne megbántott, ártatlan, riadt kiskutya-pillantással, remegő ajkakkal, hogy "de én csak meg akartam nézni közelebbről". A hajamba túrtam, miközben fél kézzel a hajamba túrtam és meredtem tanácstalanul a falra a tv fölött. Azt kérte, hogy olyasmiben döntsek, amiből én csak jól jöhetek ki, ő pedig nem. Ez a nő egyértelműen nem normális, de attól még az enyém.  
- Tudod, mit akarok - vontam a vállamon egyet lazán, el sem szakítva a pillantásomat az arcától. Első sorban megnyerni a Német Kupát. Azon kívül azt, hogy hozzám költözzön, de ha nagyon szigorúan vesszük, most a Német kupa foglalja le az agykapacitásom nagy részét hétközben. Kivéve az éjszakákat, mikor másra sem tudok gondolni, csak arra, vajon vele minden rendben van-e. - Mondtam már.
Igazából ez olyan mese volt, hogy nem kellett hallanom, ahhoz, hogy tudjam mi történik benne, éppen ezért nem is zavart, hogy beszélt, így is eléggé oda tudtam figyelni rá. A homlokom azonnal ráncokba szaladt, mert hát képes volt fagyizni menni helyette.
- ÖÖöööö az a kék. Az új, múlt héten kaptam, deee már összenyálazta. Zizi vagy, asszony - képzeltem el, ahogy elrohan a cipővel a lakás másik felébe, hogy "enyémenyémenyém". Van olyan érzésem, hogy még csak meg sem lepődnék.
Hivatalosan az a rész következne itt, ahol rászólok Majára, hogy szóljon rá a gyerekre, hogy ne egye meg a sálat, de egyszerűen nem volt hozzá lélekjelenlétem. Túl aranyosak voltak így kettecskén.
- Ühüm, tudom.
Szóval inkább a kajám maradványainak eltüntetésén dolgoztam elmélyülten, hol a mesét nézve, hol őket. Szerintem így sem volt több öt percnél, csak így utólag gondoltam bele, hogy hát mikor is ettem utoljára? Már ha a tészta előtti kekszet nem számoljuk, de az azért volt, mert kellett valami édes. Hát ebbe inkább ne gondoljunk bele.
- Akarjátok még nézni vagy ebédeltessünk? - böktem az állammal a kiskölök felé érdeklődőn.

Nem is volt annyira rossz ötlet ez a mese dolog, még ha nem is tartott sokáig. Legalább volt valami alapzaj, a gyerek elszórakozott anyuval, én meg addig is nyugodtan kajálhattam, anélkül, hogy belelógott volna bármelyikük is. Volt orra, vagy Maja haja, hogy valamelyikkel gondom lett volna, ezen még csak nem is kell gondolkoznom, mert száz százalék a valószínűsége.
- Nem hiszem, hogy fázna a lába, de simán lehet, hogy szereti a kéket. Fiú. Nem lenne meglepő - közöltem a tudományos okfejtésemet, pár pillanatig elgondolkozva figyelve, ahogyan Maja sálát rágja hatalmas odaadással.  
A cipős dolgot elraktároztam későbbre, de nem igen vesztem bele, ő más körülmények között nőtt fel, mint én. Kicsit máshogy álltunk a pénzhez, mert nekem már akkor fizetésem volt, mikor ő még javában totyogós volt. Na, ez a nem mindegy.
Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy figyelt rá, nehogy a kölyöknek baja legyen, még egy puszit is nyomtam az arcára, hogy jelezzem, értékelem a gesztust. Végül csak biccentettem, majd a konyha felé vettem az irányt, a villát a mosogatóba dobva, a dobozt pedig a szemetesbe. Maja a segítségem nélkül is rátalált a tálkára, amin a gyerek neve díszelgett szép fekete betűkkel.
A hirtelen jött megjegyzésre kissé értetlenül pillantottam hátra a vállam fölött, majd intettem, hogy hozza oda a tányért, majd mikor ez megtörtént, mertem bele a zöldséges-csirkés keverékből. Azt mondták ez jobb, mint a száraz, akkor miért kéne azzal etetni? Nagyot szusszanva dőltem a pultnak és figyeltem, ahogyan a kis szőrmók lelkesen csóvál, a sálat már valahol félúton elhagyta, de úgy tűnt ez most nem igazán érdekli.
Gyorsan leöblítettem a kezem, majd megtöröltem, addigra nagyjából szerintem az asszonyka is lerakta a tálat Volt elé, én pedig átkaroltam a derekát hátulról.
- Mármint hozzám költözni? - doromboltam a fülébe halvány mosollyal, hogy aztán felnevessek kissé, most már teljesen a hátához simulva. - Sok tudok ám lenni... De örülnék, ha nem kéne esténként azon rágódnom, hogy vajon alszol-e már, vagy éppen te is rám gondolsz.
Az egyik kezem kissé feljebb csúsztattam, a bordái vonaláig, az arcom pedig a buksijának döntve szívtam be mélyen a samponja illatát. Maradhatna ez így.

Varha Nóra

Az emberiség nagy része két részre osztható: azokra, akik egész héten dolgoznak és azokra, akiknek a péntek megváltás. Én mondhatjuk, hogy mindkettőbe tartozom, mert bár a kviddics legtöbbször a hétvégéimet emészti fel, péntekkel lezárulnak a tanóráim. Tetszik az új állás, mert sokat beszélhetek arról, amit szeretek és látom az arcukon néha, hogy a halálba kívánnak az összes mondanivalómmal együtt, de nem érdekel. Miután az utolsó órámat is letudtam a hétre, összepakoltam a cuccaimat a hátizsákomba, amiben az edzőcuccaim is voltak és  a falu felé indultam. Éppen eléggé karban voltam mostanság tartva ahhoz, hogy megengedhessek magamnak a vacsi előtt némi karamellát, és ha már egyszer van egy Paradis cukorkaboltja a falunak, miért ne szerezhettem volna onnét? Tehát ebből a célból vágtam át a nemsokára meglehetősen zsufisnak látszó falun. Mit tehettem volna?
Talán gondolatban egy egészen kicsit el is kalandoztam. A menyasszonyom, a küszöbön álló költözése, meg az irányába, hogy is fog erre az anyós reagálni. Arról nem is beszélve, hogy nyakunkon a Német Kupa döntője és a gyomrom fordul ki a gondolattól. Muszáj volt megállnom egy pillanatra, hogy a fejemben keletkezett káoszban rendet tegyek.

Elnevettem magam kicsit, mert sajnos pontosan el tudtam képzelni Maját a hajával a szájában. Túl aranyos gondolat volt az egész, szóval inkább arra figyeltem, hogy most mit csinál, nem kell ezt itt túlgondolni. Akkor még ő volt a kicsi, most pedig Volt, kicsit felcserélődtek a szerepek. Meglepő módon a mellettem ülő hercegnő egészen felelősségteljesen állt a kicsi szőrmókhoz, aki éppen összenyálazta főállásban.
- Én csak másokat szoktam kóstolgatni, magamra még nem kaptam kedvet. Te most is finomnak nézel ki - közöltem egy halk kuncogást követően, finoman végigsimítva a nyakán, de nem merültem el a dologban, esetleg ha a kölök lefeküdt aludni. Imádtam, hogy mennyit bír szunyálni, ha egyszer kidől, a kis szuszogi.
A konyhába helyeztük át a családi idillt, hogy Volt végre megebédelhessen és ne a sálat próbálja tápanyagként feldolgozni. Pedig aztán biztos abban is lett volna, ami őt boldoggá teszi, de jobb, ha maradunk annál, amiben vannak a számára hasznos tápanyagok is.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy biztonságérzetet adtam neki, még ha nem is éppen így fejezte ki magát, de ez volt a lényege. Ilyet sem hallottam még nőtől. Szép. A kezem végigzongorázott a bordáin felfelé, majd vissza oda, ahol azelőtt pihentettem és halvány, de elégedett vigyorral nyugtattam a haján az arcom.
- Semmi gond nem lesz. Itt vagyok, vigyázok rád, kicsim - súgtam a fülébe, végigsimítva az oldalán finoman.
Szóval végül bólintottam párat, mielőtt visszaejtettem volna magam mellé a karjaim. Hát, akkor nincs más, azt hiszem rám maradt, hogy beszéljem meg a dolgokat Vesznával. Majára úgysem figyelne annyira, hogy tényleg komolyan vegye, hogy ő most fogja a cuccait és hozzám költözik.
- Akarsz saját szobát? - kérdeztem oldalra biccentett fejjel szembefordítva magammal. Valahogy volt egy megérzésem a választ illetően, de én felajánlottam neki. - Uuuu, tényleg, megmutassam a hálószobát?

A megjegyzésére szélesen elvigyorodtam, azzal a tipikus, sármos mosollyal, aminek anno alig tudtak ellenállni a lányok. Már, amikor ezt még villogtattam nyilvánosan, úgy, hogy Maja nem volt ott.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatsz, nem harapok... olyan nagyot - fojtottam el egy mosolyt, a hajába fúrva az arcom, de aztán mély levegőt követően fel is egyenesedtem. Nem most kéne. Nagyon nem most kéne...  Ő ettől függetlenül elégedettnek tűnt a kijelentésével, én pedig nem hibáztattam érte. Kellett volna?
Ezután lerendeztük a kiskölyök ebédeltetését, és egy ideje most először úgy éreztem, hogy köszönöm, a családom rendben van. Az ezutóbbi két mondatra az ajkamba haraptam, de nem sikerült visszafojtani, csak elmosolyodtam, mielőtt kimondtam volna.
- Tudom. Én is téged - nyomtam apró csókot a nyakába, mielőtt elengedtem volna. Csak reménykedni tudtam, hogy Veszna nem fog összeomlani idegileg, sem fenyegetőzni nekem mindenféle távoltartási végzéssel. Nem ő lenne az első, aki megpróbálná.
Maja jóformán a saját szoba felvetését személyes sértésként értékelte, pedig tényleg nem azért mondtam, mert szükségem van a személyes teremre, egész egyszerűen... Vannak olyan lányok, akik igénylik, én megpróbáltam, senki nem mondhatja, hogy nem hagyok neki életteret.
- Nem zavar a hajad. Szeretném, ha velem maradnál, de nem akartam, hogy úgy érezd, napi huszonnégy órában a nyakadban lihegek. Az csak este vicces - grimaszoltam. Azt hiszem, lassan jobb lesz, ha valami autokorrektort beszerzek az ilyen esetekre. - Khm, szóval... igen... Szeretném, ha maradnál.
A beleegyezése hallatán a szoba felé kalauzoltam, ami a folyosó másik felén volt.
- Fehér. Nagy részben - közöltem, majd kitártam a szoba ajtaját, előreengedve, hadd nézelődjön. A falak fehérek voltak, a plafon a már korábban említett égboltot tükrözte vissza. Az ággyal szemközti falon ott díszelgett a post-it-fotó-műve a koleszból,  bal kéz felől volt a gardrób. Igazából még nem voltam teljesen kipakolva, de itt is akadt egy képkeret az éjjeliszekrényen, illetve egy teljes alakos tükör és egy komód.
- Gondolkoztam rajta, hogy kéne két fotel, meg egy dohányzóasztal, deeee ezt még megfontolom - rántottam egyet a vállamon.

- Azt bízd csak rám, meg fogom oldani - vontam vállat halvány mosollyal. Így vagy úgy, de tudtam, hogy meg tudom győzni Vesznát, ha akarom. Nem hiszem, hogy utána szeretni fog, ha elsőre nem megy bele, de azért volt egy pár ötletem. Nem vagyok a szülők kedvence, maradjunk ennyiben.
Természetesen megint máshogy értette, amit mondtam és egy pár pillanatig nem tudtam, hogy most nevessek-e vagy se. Inkább csendben maradva haraptam az ajkamba, míg azt nem mondta, hogy maradna.
- Helyes. Esetleg majd máskor, most nem vagyok nagy lihegős kedvemben... - közöltem kissé végigmérve, aztán csak vontam egyet a vállamon. Igazából nem nagyon tudtam volna olyan alkalmat mondani, mikor azt mondtam volna neki, hogy nem. Mielőtt jobban belemerültem volna a gondolatmenetbe, inkább a hálószoba felé kalauzoltam, majd betessékeltem a kisasszonyt, hogy nézzen csak körbe, elvégre, ha minden jól megy, nemsokára ő is itt fogja az ideje egy jó részét tölteni.
A plafont illető első reakciója bőven megérte azt a pénzt, amit kifizettem a művész úrnak. Halkan felnevetve idéztem fel egy pillanatra azt az estét, de aztán csak megráztam a fejem, hogy visszatérjek inkább a jelenbe.
- Reméltem, hogy tetszeni fog... valami olyat akartam, ami elkápráztat. Valami pont ilyen reakciót - közöltem elégedett mosollyal az arcomon. - Őszintén? Fogalmam sincs.
Az egyik lakásomban volt, a másikban nem. Így ment ez, legtöbbször még csak nem is én rendeztem be őket. Sem a skótoknál, sem Ibizán. München és Varsó más kérdés volt, azokban jóval több időt töltöttem, azokon  már rajtahagytam a kéznyomom.
Megkerülve őt kiterültem az ágyon elégedett mosollyal nyújtózkodva, hogy aztán elmarasztaló grimaszt vágjak.
- Hát most mondjam a gyereknek, hogy maradjon kint? Persze, hogy bejöhet... Kipróbálod? - kérdeztem pimasz vigyorral, a szemöldököm vonogatva és megpaskoltam a matracot magam mellett.

A kérdés hatására elgondolkoztam pár pillanatra. Igazából engem is érdekelt volna, hogyan képes ennyit ennyi és ilyen gyorsan, arra meg pláne, hogy nem harapja el sosem a saját nyelvét, de még egyszer sem kérdeztem meg egy szakértőt sem. Lehet, hogy hülyének néztek volna érte.
- Nem tudom. Azt tudom, hogy elvileg kitágul a gyomruk, hogy az összes kaját a pocijukba tudják tuszkolni, amit megesznek - fújtam fel az arcomat pár pillanatra, mint egy gömbhalat vagy lufit. Aztán utána csak kifújtam, mielőtt még tényleg így maradok. Érdekesen néznék ki a hétköznapokban.
Gondoltam, hogy a választásom meggyőző lesz, de azt nem, hogy ennyire képes lesz beleszerelmesedni egy egyszerű plafonba. Szóval elégedetten veregettem meg a saját vállamat, jelezve, hogy igen, ez most jól sikerült, okos vagy fiam. Halványan elmosolyodva figyeltem, ahogyan le sem bírta venni róla a szemét, majd elkényelmesedtem egy kicsit és most már én is szenteltem a kész munkának némi figyelmet. Ha nem is túl sokat.
- IIiiiiiiigen, én találtam ki, gondoltam tetszene. Bámulom én, este, lefekvés előtt. De most van olyasmi, amin sokkal szívesebben tartom rajta a szememet és annak semmi köze a berlini művész munkájához - közöltem elégedett mosollyal az ajkaimon, pláne a bizonyos puszi után. A hajára már csak grimaszoltam.
- Az nem én vagyok, különben te is külön ágyban aludnál. Nem akarom, hogy mindig itt lihegjen, az bizarr lenne. De attól még szeretném, ha itt aludna - vontam egyet a vállamon, oldalra döntve a buksimat, hogy Maját nézhessem. - Elég pontos válasz, hölgyem?
Már hallottam is, ahogy a tányér egy utolsót rezzenve súrolja a konyhapadlót, aztán apró körmök kopogtak végig a folyosón, ám inkább a nappali felé vették útjukat. Alighanem a kis vitéz is időszerűnek látta, hogy szundizzon egy hatalmasat.
- Szóval igen... Remélem, azért tetszik itt.

A feltételezés maga is abszurd volt, nem tudtam elképzelni Voltot, amint megy és hamm, bekap egy sárgadinnyét, mert az adott gyümölcs... - ugye gyümölcs? Oh, te jó ég, gyűlölöm a több párhuzamos nyelvet -, éppen útban volt a kicsi tappancsai előtt, mikor ő éppen nagy útra indult.
- Hát... lehetséges? Azt tudom, hogy nem szabad utána sokat futkározniuk, meg aktívkodni, mert megcsavarodhatnak a beleik. Evés utáni csendespihenő van - biggyesztettem le az ajkamat, mert hát én is szívesen pihiztem kaja után... de nem akkor, mikor muszáj. Azért semmit nem jó csinálni, vagyis de, csak akkor nem, mikor nincsen választásod az ügyben.
Megesik, hogy egy egyszerű dologgal sokkal inkább sikerül boldoggá tenni az adott személyt, mint egy rakás mással. Ilyen volt Maja, meg a plafon. Örült, hogy kint volt a szívecskéje, láttam a pofiján, de attól még a dekoráció  ezen része vitte nála a prímet.
- Micsoda fenenagy igényei vannak valakinek! - horkantam fel végül, mert hát sok dolgot el lehetett mondani a mellettem haját fonogató Navinés kislányról, de azt, hogy ilyesmit a megismerkedésünk óta hallottam volna tőle, nem tartozik ezek közé.
Hagytam, hogy rám fészkeljen,  ha már egyszer így érzi jónak, akkor egészségére. Halvány mosollyal bámultam azokba a rettenetesen szép barna szemekbe. Ennyit erről, gyengém volt, mikor őzike szemekkel meredt rám. A megjegyzésre csak elfojtottam egy széles vigyor és vontam egyet a vállamon.
- Ne akard tudni, babygirl - kacsintottam rá, hogy után az ajkamba harapva fojtsam vissza a kikívánkozó nevetést. Úr isten, jobb lesz, ha lapozunk erről a témáról.

Azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy a kutyikat mindketten egyformán sajnáljuk. A szieszta nagyon jó tud lenni, de azért jobb, ha azért teszed, mert kedved van és nem azért, mert még nincs kedved meghalni. Szomorú, de igaz tény.
A legtöbb lány az ő korában jó esetben azon vitatkozik a pasijával, milyen filmet nézzenek meg a szombati randin, vagy hogy hol kéne kajálni. Erre ő éppen arról beszélget velem, hogy elég otthonos-e a ház, amit kettőnknek - azaz most már hármunknak -, vettem. Azt hiszem, egy kicsit át tudom érezni Veszna problémáját.
- Nem, tényleg nem. Most az, hogy hozzám ragaszkodsz, az a részemről csak pozitív részletkérdés. Amúgy is kevésbé fázik az ember éjszaka, ha van mellette valaki - jegyeztem meg halvány, szórakozott mosollyal az arcomon.
Maja dolgai meg mindig újra és újra megleptek, hiszen nekem sosem volt olyanom, hogy gondolok egyet és akkor valakihez rettenetesen ragaszkodom. Sőt, ez a meglehetősen aktív védelmező ösztön sem tudom, hogy hirtelen honnan jött. Régebben, ha az aktuális nő mondjuk inkább Manut akarta volna, intek, hogy menjen és vissza se nézek. Maja esetében kattogna az agyam, hogy vajon jó gondját viselné-e, hogy tudna-e vigyázni rá, nézne-e vele mesét, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg elásnám a csávót. Az én nyuszim, el a kezekkel!  
-Csak viccelek, babygirl. Egyelőre csak szeretnélek elvenni, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok - cirógattam meg az arcát lágyan. Megnyugtatott, hogy ennyire közel volt. Ezen kívül egyéb gondolatokat is elindított a fejemben, de inkább nem foglalkoztam vele. Egészen addig, míg a lakásavatást fel nem hozta, mert ennél a pontnál kissé felvinnyogtam. Nem hiszem, hogy egyre gondoltunk a dolog hallatán.
- Nem hiszem, hogy egyre gondolunk, nyuszi - közöltem végül diplomatikusan.

Voltak olyan társadalmi normák, amiket pusztán azzal, hogy az voltam, aki, már megszegtem. Így mikor amiatt is sikerült, hogy beleszerettem Majába, már egészen meg se hatott a dolog. Mert hát ugye ez történt, annak ellenére is, hogy nem volt tervben. A kiscsaj jött, látott és vitt mindent. Na, ez a szívás!
- Egyáltalán nem zavar, csak tudod... furcsa. Olyan nagyon pillangósan, jól esően furcsa. De attól még az! - láttam jobbnak, ha már itt leszögezem, hogy nem rossz, nem negatív, csak gyökeres ellentéte annak, amit az utóbbi tíz évben csináltam.
Az esküvő időpontján azonban eddig nem kattogtam. Ez megint olyasmi volt, amiről nem hiszem, hogy egyedül kéne döntenem, így a kérdés kissé váratlanul ért. Az egyik hajtincsét a mutatóujjam körül csavargatva hümmögtem, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem tudom, talán valamikor a szünetben? Mármint tudod, a kupa döntő utáni nagy kihagyásban. Addigra talán túl leszünk az összes fölösleges stresszen. De persze, ha akarsz várni, lehet akár télen is... - vontam meg kissé a vállamat, d továbbra is elfoglalt, hogy a tincseivel szórakozzak.
Időnk bőven volt, szó sincs róla, hogy esetleg ne férne bele a ruhájába, amit még meg se vettünk. Nem vagyok halálos beteg sem, szóval azt hiszem, ráértünk. - Majd elmehetnél valamelyik barátnőddel ruhát nézni. Mielőtt még elfelejtek szólni.
Most legalább témába vágott a dolog. Nekem teljesen megfelelt így az elképzelés. Nem kezdtem extrém tervezgetésbe, mert a drága akaratán kívül is teljesen más irányba terelte a gondolataim. Nem kellett volna mentegetőzzön, ismertem, tudtam, hogy semmi rosszra nem gondolt. Abban én voltam a ügyeletes. Mert hát hogyan kéne házatavatni? Inni és bulizni tömeggel? Nem éreztem rá ingert és Maja sem volt az a tipikus partikirálynő.
- Imádlak zavarba hozni, rettenetesen jól áll! De viccet félretéve, ha nem szeretnéd azt hallgatni, hogy "de neeee"... lennének ötleteim - A vége halkra, már-már dorombolósra sikeredett, miközben a kezem végigfuttattam a gerince mentén és megállapodott egy pillanatra a hátsóján. Csak egy pillanatra. Aztán hangos szusszanással dijaztam, hogy felült és az ajtó felé pillantottam.
-Szeretnél mesét nézni?

Tudtam, hogy nem várja el tőlem, hogy mindig a tudtára hozzam, mennyire fontos nekem. Ettől még néha szükségesnek éreztem, hiszen az embernek kell a pozitív megerősítés. Nekem is fontos, hogy mikor egy meccs rosszul sül el, van kihez mennem, nem a semmibe suttogom, hogy "felettesd el velem a ma délutánt". Ez ilyen. Ettől függetlenül sosem leszek az a pasi, aki minden pillanatban azt hangoztatja, mennyire szerencsés és különleges.
A felvetése teljesen jogos volt, én sem akartam volna egy egész napot végigfagyoskodni a helyében valami fehér kivágott csipkehalmazban. Jaj fúj. Szóval a számat elhúzva ráztam meg a fejemet kissé, jelezve, hogy én sem pártolom az ötletet. Főzhetném a nyomorult levest a náthájára hetekig. Nem mintha ezzel gond lenne, de a nászút romantikusabb, ha a kedvesed nem tüsszög az arcodba.
- Nem, a szerencsédet ismerve tuti tükörjégre lépnél a magassarkúdban és eltörnéd valamid. Inkább ne kísértsük a sorsot! - A pimasz vigyor elmaradhatatlanul ült ki az arcomra. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy bántsam ezzel, de tény, hogy Maja mindig belenyúl a dolgok közepébe. - így tartja a szokás, igen. Meg kell valami régi, valami új, valami kölcsön és valami kék, ha már ennyire ragaszkodsz a hagyományokhoz. Szerintem megoldod nélkülem is a ruhaválasztást, a pizsit is meglepően jól kezelted.
Hajlamos vagyok elkalandozni, főleg, mikor mellettem van, ez pedig nem meglepő. Az embernek egy rossz szava nem lehet a lánykára. Egyrészt mert a halksága volt az egyetlen hiányossága, másrészt meg ha megpróbálja valaki, visszakézből nyalja fel a padlót.
- Hagyd el, Schatz, szeretem, mikor nem fogod vissza a hangod. És igen, könnyen megeshet. Ismersz. Megszoktam és nehezen dolgozom fel, hogy már mindegy, akkor érek hozzád, amikor éppen jól esik - haraptam az ajkamba, hogy aztán csókot nyomjak a homlokára. Egyszerűen csak tökéletesen passzolt hozzám, talán ezért is húztam el a kezem és hagytam, hogy felüljön. Különben még lettek volna ötleteim, hogyan tovább. Így viszont ezt sikerült kilőni egy kérdéssel, amire pontosan tudtam a választ. Nincs olyan, hogy az előttem terpeszkedő csoda nem vevő Disney éppen aktuális agymenésére. Szóval feltérdeltem és közelebb másztam kissé, mielőtt végigsimítottam volna az arcán.
- A segítőkész mindenedet! Na, tessék felkelni, irány a nappali, kisasszony, a 626-os nem fogja elsiratni magát a kacsás jelenetnél - legyezgettem a kezemmel az ajtó felé. Megvártam, míg feltápászkodik, esetleg tesz is egy-két lépést a megadott irányba, a kezem csak ezután csattant hangosan a hátsóján. A hang sokkal nagyobb volt, mint maga a bele vitt erő, de ez olyasmi volt, amibe belegebedek, ha most kihagyom. Amennyiben rám nézett, a válaszom csak a karjaim széttárása volt, egy laza vállvonás és egy angyalian ártatlan mosoly.

Van akinek szükséges egy löketnyi segítség a saját kreativitása mellé, hogy fel vázolja magának a lehetséges jövőt, de az nem én voltam. Legalább 125 különböző forgatókönyvem volt arra, Maja hogyan is lenne képes tönkretenni a saját esküvőjét a télen pusztán azzal, hogy ő Maja. És még csak a szemem sem rebbent, hogy végletes vagyok vagy hogy igazságtalan. Sorry not sorry. Az edző dolgot nem kellett bemutatnia, volt, hogy a sajátomtól kaptam egy atyai pofont, amitől a fal adta a másikat, mert a kiugrott vállam ellenére sem jegyeztem meg, hogy szeretnék öt perc pihit az edzésen.
- Merészen hangzik, a pasik döglenek a bevállalós csajok után - kacsintottam, de ismét csak piszkáltam szerencsétlent. Néha komolyan elgondolkozom azon, nem járt-e volna jobban egy olyan sráccal, aki kicsit... visszafogottabb. Aztán mindig rá kell ébrednem, hogy egy, nem érdekel; kettő, a srác nem bírná Majával; három, nem, nem érné meg azt a srác, hogy hozzá szóljon. Kicsit sikerült elkalandozni a kérdésről, szóval hümmögve bámultam a plafont pár pillanatig, majd megingattam kissé a fejem. - Semmi hajmeresztően más. Nem ragaszkodom hozzájuk... maximum az, hogy a csokrod lehetne piros-fehér, az egy szép gesztus. A többit eléggé idejétmúlt.
Itt pedig nem arra kell gondolni, hogy nem vagyok hagyománytisztelő, vagy hogy nem ragaszkodok a lengyel gyökereimhez! Csupán az a tényállás, hogy a legtöbb szokást már apámék esküvőjén is nélkülözték.
Újra és újra ki tud akasztani az asszony, hogy mennyire nem gondol magára, csak rám, rendesen sokkol vele. Azonban csak megráztam a fejem és a hajába csókoltam röviden.
- Nem áll fent ennek a veszélye, megnyugodhatsz - mármint szó szerint. Éppen nem készültem jegesmacinak, éppen időben mászott le rólam, hogy ezt a problémát sikerüljön elnapolni.
Alapvetően a nőm háttérsztorija meglehetősen siralmas és erre mindig akkor ébredek rá, mikor hasonló helyzetekben kommentál. Most öleljem meg és nyünnyögjek, hogy semmi baj, Schatz? Nem tudná mire vélni a dolgot éppen ezért nem is teszem. Jobb mindenkinek így.
- Ki mondta, hogy baj van? - kérdeztem, nem sokkal azelőtt, hogy a kezem a fenekén kötött ki. A kiérdemelt rosszalló pillantást ártatlan mosollyal fogadtam. Van, hogy eljár a kezem, ezen nem kell meglepődni, ő még a jobbik verzióval találkozott.
- Ah, kérlek nyuszi, már azt hittem, sosem kérdezed meg! - affektálva sikerült az egészet előadni, még egy pillanatra hátat is fordítottam neki, de aztán csak nevettem egy sort. A gumicukor miatt azonban neheztelő tekitetet érdemelt. - Mi az hogy meggondolod? Gonosz vagy...
A nappaliba érve Volt egyből felkapta a fejét, jelezve, hogy ő aztán nem aludt, ő sose, én pedig bekapcsoltam a DVD-t.

Jahj Lucclucclucclucc  *_*  

Amúgy halihó ^^

tökmag-királylány   Nekem adod a cikeszed?  

nyilvánvaló is.   csak te vagy túl szőke  
Khérlek. Az még hiányzik, kérhetem befőttesüvegben?

Bocsánat, lefoglaltak fogói tevékenységeim Nem a hajad figyeltem.
Oh, és ez gyakran előfordul?   Csak... elméleti síkon. Mennyi az esélye, hogy az ember visszatalál?  

Hm, hát nem tudom. Valahogy ez eddig nem tűnt fel  
Oh, ez nyilvános?   semmi titkosítás? Felelőtlen, Czettner kisasszony :| De ha már van hozzáférés... kíváncsi természet vagyok.  

én azt hiszem már kiterítettem a lapjaim, nem igazán tudok újat mutatni. Családban marad, ne reklámozd a dolgokat  

Ha a Korona Kraków átlag meccsén nem lenne elég a tömeg, a mai nap során érdekesmód még az állóhelyek is elfogytak és a lelkes lengyel szurkolók ellepték a stadiont. Meg az elmebeteg groupiek és fotósok, akiknek sikerült felfogni, hogy hónapok óta először huzamosabb időt töltök itt civilben, munkán kívül, egyedül.
Azonban nem azért voltam itt, hogy velük foglalkozzak, jelen pillanatban a támogatásomat jöttem kifejezni, és a meccs lezárultával és kis közbenjárással az öltözőben már hangot is adhattam a gratulációmnak. Hogyan is jutottunk egyről a kettőre, az öltözőből a lakásomba? Csak adta magát a helyzet, igazából különösebb meglepetést nem okozó eseménysor pörgött le.
A hajamba túrva igyekeztem a nedves tincseket helyreállítani, meglehetősen kevés sikerrel, még mindig felületesen szedve kissé a levegőt. A takaróból már fél perccel ezelőtt sikerült kikeveredni és kicsit feljebb húztam a cikeszes nőn, mielőtt még képes és megfázik nekem. Pár pillanatig figyeltem, mielőtt apró csókot nyomtam volna az arcára és közelebb húztam.
- Hol is tartottunk? Ja, igen, meggyőzlek! Szerintem jó döntés - közöltem a hamis meggyőződéstől csöpögő hangon, mielőtt ismét az arcára sandítottam volna. Az ajkaim összepréselve fojtottam vissza azt a bizonyos vigyort, mielőtt kiszivárgott volna.
- Ne nézz így rám, te akartad, hogy próbáljam a pozitív oldalát is szemléltetni. Az a baj, hogy nem találom, szar ahogy van. - Én meg őszinte vagyok. Ilyenkor valószínűleg nem kéne az legyek, de kit érdekel?

Értékeltem a figyelmet, amit kizárólag nekem szentelt. Az ilyesmit az ember ritkán kap meg és még ritkábban élvezheti ki hosszabb távon. Éppen ezért a pillanatot mindig meg kell ragadni, én pedig ezt is tettem, akár helyénvaló volt - vagy még inkább -, akár nem.
Az az Isten még nem született a Földre, hogy nekem egy nő mondja meg, mit tegyek, szóval a motyogást követően már csak azért is közelebb húztam a kisasszonyt. Épp elég beleszólása volt a dolgokban, úgysem pontosan jutottunk még el addig, amit a gratuláción kívül szerettem volna tőle. Mármint... mindegy, hagyjuk.
Felsóhajtva meredtem a plafonra pár pillanatig, miközben lazán átkarolva cirógattam finoman a hátát, aztán végül teljesen felé fordulva igyekeztem összerakni a kis mondandómat a fejemben.
- Gondolom jó, mert a legtöbb ember szereti az állandóságot, azt, ha van neki valakije, aki a belét is kiaggódja a másik miatt. Lehet családot alapítani és jéj, elvágtatni a naplementében. - Esküszöm, hogy igyekeztem rendesnek lenni és úgy tűnt, hogy menni is fog. Aztán utána teljes mértékben belesültem, mert hát tudtam volna mondani még egy okot, amiben nem egyezett a helyzetünk. - Nha, Maját ebbe ne keverd bele! Az teljesen más...
Nem kívántam ecsetelni a részleteket, helyette inkább közelebb fészkelődve szívtam be mélyen a haja illatát. A megszokott vanília helyett valami teljesen mást érezve felszusszantam és tovább cirógattam a leányzó lapockáját.
- Ellene? Hol kezdjem? - biccentettem oldalra a fejem kicsit, ismét hátrahajolva, hogy lássa az arcomat. Teljesen komoly voltam ebben a másodpercben, nem készültem elviccelni a dolgokat. Egy apró puszit nyomtam a nyakára. - Túl kötött neked. Kompromisszumokkal jár. Elvárják, hogy háziasszony legyél. Egy idő után felhozzák, mikor szülsz már gyereket... folytassam még?
Minden egyes ellenérvet egy apró csókkal tettem hangsúlyossá, miközben a kezem a csípőjére csúsztattam. Lehet velem ilyesmikről beszélni, ezért szokták azt mondani rám, hogy túl üzleties vagyok. Nem is értem.

Nóra

Vannak napok, amikor semmi nem a megfelelő időpontban ér. Ez a mai is olyan volt, mert éppen csak megtorpantam a téren, hogy egy pár pillanatig koncentrálva rendbe rakjam a káoszt, amit mások gondolatoknak neveznek. A balhé a válogatottban még mindig fortyogott, noha a verekedés óta csak takaréklángon, a müncheniek közül mindenki feszült és még Vesznával is beszélnem kellett a napokban. Kinek jó ez? Na, ugye, hogy senkinek, de ugye nekem péklapáttal kell az arcomba tömnöm a dolce vitát, mert már nem elég, hogy a desszerttel kezdem az étkezést. Olyan ez, mint a futószalag, kettőt pislogsz és beránt. Hol tartottam?
- Hm? Lemaradtam - pislogtam sűrűn az előttem álló törpe-leányzóra. Akár azt is mondhattam volna, hogy tojtam rá, oda meg vissza, de ez mégis csak szebben hangzik. Meg aztán társadalmilag elfoga... na jól van ám, tudod mikor! - Kávé...? A cukrászda vagy a teaház?
Mert ugyebár kávézóról nem hallottam, ha lett volna, a panda csapattársam ravepartykat rendezne ptt, két unikornis frapucsinó között... Merlin szakállára mondom, hála az isteneknek, semmi nyoma sehol az efféle vendéglátói egységnek.
- Bár mindkettő a közelben van, szóval nem igazán tudod elvéteni... - Korrektebb így, próbáljunk rendesen nyitni és diszkréten meglépni a cukormasszáért.

Az a nézés megmelengette a kicsi szívemet, annak ellenére, hogy azt üzente, ki fogja tépni a belső szerveimet, ha sokat fejtegetem a házasság témát. Azt hiszem, ha vele találkozom előbb, most nem kellene ilyesmin gondolkoznia. Persze, ez pusztán elméleti feltevés volt, mert az itt és mostban boldogabb voltam, mint azt bárki gondolná. Nem akartam volna változtatni leginkább semmin. Azzal csak a gond van.
- Sose volt sajátom, a mostani pedig támogat, szóval nem tudom. Elég unalmasan hangzik, igen, legalábbis biztosan nem az én esetem - ingattam meg a fejemet. Az alap család dolog nem volt az esetem. Személy szerint rettenetesen díjaztam a vihogását, de aztán nem elszúrta az egészet? A kérdésére határozottan elkomolyodtam, majd a kezem a csípőjéről a nyakára futtatva fontam az ujjaim a torka köré, hogy közelebb hajolva bámuljak a szemébe.
- Úgy ismersz, mint aki nem elég határozott? Nem kellett gondolkoznom rajta, csak tudtam, hogy akarom - az utolsó szót enyhén rekedtesen megnyomva súrolták az ajkaim az övéit, majd vették birtokba azokat. Végül kis szusszanással futtattam vissza a kezem a csípőjére.
Nem rajtam fog múlni - vagy pont, hogy de? - a menyegző sorsa. Szóval egy pár újabb csókot hagytam a nyakán, mielőtt még ismét a mondanivalómba kezdtem volna.
- Közösek a pénzügyek, amiből mindig sértődés van. Ha változol, az orrod alá nyomhatják, hogy "azért szedett fel két kilót, mert férjhez ment, nem érdekli". A nem házasok az orod alá nyomják, milyen rohadt boldogok. Illik mindenhez beleegyezést kérned. Vagy véleményt. Majd el is felejtettem a kedvencem! Milyen lesz Csornay Lucának lenni? - kérdeztem érdeklődve, egy apró vörösödő véraláfutást figyelve a lány nyakán pár pillanatig, mielőtt az arcára néztem volna. A megjegyzésre halkan elnevettem magamat, a kezére pillantva, de nem toltam odébb.
- Ha tudnád... Full-komfortos vagyok, stressz-oldásra alkalmas és bárhol segítőkész... - villantottam meg a legelbűvölőbb vigyoromat, miközben a mutatóujjammal apró köröket írtam le a bőrén. - Elég meggyőző vagyok?

Ha nem Majáról lett volna szó, még el is hiszem, hogy viccel. Na, de ő az én hercegnőm volt, akivel nem kezdek el komolyabban viccelődni, mert egészen biztos, hogy előbb-utóbb komolyan vesz valami olyasmit is, amit nem kellene. Pont, mint a szülinapom előtti pizsis megjegyzés. Ellőttem poénból, minimális komoly háttérrel és erre mit kaptam? Na, erről beszélek!
- Oh, határozottan, ezek után már megfontolandó, nem lenne-e egyszerűbb, ha a mezemben járulnál az oltár elé. - És bamm, mégis sikerült elökörködni a témát, hiába nem akartam elsőre. Napról napra kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy rettenetesen nehéz velem együttműködni, főleg a mindennapi életben. Éppen ezért volt szerencsém Majával, aki meglepő módon könnyedén elviselte az ilyen-olyan agymenéseimet.
- Pedig nem is estem túlzásokba annyira. De tényleg, nincsen semmi baj, rendben van, csak... - vontam egyet a vállamon, könnyebb volt elengedni a dolgot, mint azon kattogni, hogy most jó vagy sem és ha nem, akkor megéri-e a bűntudatot érezni. Arra jutottam, jobb, ha inkább ellapozzuk a dolgot.
A hátsója ügyében rettenetesen felháborodott és már nem is igen tudtam mit mondani. Rendesen megfenyegetett, hogy nem kapok a gumicukorból. Ez azért is elég jó, mert nem ártott volna fogyóznom egy kicsit. Kezdtem látni a vékony réteget a kockáim felett és nem tetszett a látvány. Szóval felszusszanva ingattam meg a fejemet és a nappaliban már felé fordulva közöltem bokor arccal:
- Majd megköszönöm, mert sok lesz az édesség. Se a nasikat, se a tejet nem szabadna mostanság nagyon behozni az étrendembe - ingattam meg a fejemet. Jobbnak láttam letisztázni, hogy egy darabig nem fogok mindenféle cukros szutykot betömni. Legalábbis a döntőig egészen biztos, hogy nem kéne már.
Ő a haribot pakolta az ölébe, én pedig  feltápászkodtam  és a kis fehér szőrpamacsot felkapva telepedtem vissza. Félkómásan passogatott fel rám, majd Majára, aztán a kis fejét a mellkasomra rakta és hamarosan ismét hangosan szuszogott. 
-  El ne keseredj ám nekem. Nézd milyen cukink van! - mutattam az alvó gyerekre és halvány mosollyal nyomtam puszit a lányka arcára, aztán inkább a mesét kezdtem figyelni, lassan simogatva a kis kölyök hátát

Hát vannak azok a pillanatok, amikor az ember racionális alapon dönt, van ideje mérlegelni a dolgok pro és kontra listáját, az abból származó előnyt vagy éppen esetleges hátrányt. Ilyen egy kviddicsmeccs is, ott csak autopilótára kapcsoltam a gondolataimat és csináltam a dolgomat. Az ágyban és az otthon négy fala között zajló dolgokat viszont sokkal inkább érzelmi alapon szoktam eldönteni és nekem ez jóval nehezebb is volt, mint maga a logika. Sosem voltam toppon ezekben, de abban a pillanatban, az ujjaimal a kviddicses leányzó torkán és az ajkaimmal az övén nem is különösebben érdekel.
- Nem, tényleg nem egyszerű, ha nem vagy képben, hogy az adott érzés valódi-e. De a helyedben igyekeznék az eszemre hagyatkozni - ezzel csak az a baj, hogy a Czettner lányok mind elég zizzentek és nem feltétlenül látnak tisztán egyes területeken.
A körmei végigszántottak a mellkasomon, erre pedig mélyet nyelve próbáltam higgadt maradni. Ha így folytatja, erre úgysem lesz sok esély, aztán mire kettőt pisloghatna, már alattam lesz.
- Aki azt mondja, nem megoldás, az vagy hülye, vagy pacifista, esetleg hazudik - közöltem szórakozottan felkuncogva kicsit. Egy egészen kicsit sikerült kiakasztanom csórit, még a libabőr is teljesen ellepte, mire apró csókot nyomtam a mellei közé. Az ő keze pedig csak nem akart megállni, gyors és mély levegőt vettem, a keze után kapva, figyelmeztető pillantással.
- Nem? Szeretnél még egyszer kipróbálni? Még van kapacitásom egy körre - villantottam rá széles vigyort. Aztán a nyakam kezdte puszikkal elhalmozni. Az ujjaim a hajába futtatva sóhajtottam fel. - Tudod mit csinálsz, ugye?