Köszi Lil' Sis *-*

hahó

Farkas Kamilla - 2017.05.07. 14:19


rólam  

Izu *_*  

Ádika

Hölgyeim és uraim, tisztelettel bemutatom a szerénység bálványát, a megtestesült alázatot, becses nevén Podmaniczky Ádit. Mit vártunk tőlem, ha ilyen emberek a barátaim? Habár lehetséges, hogy csak az aurámból kisugárzó seggfejség késztette most erre a megszólalásra.  
Annyi biztos, hogy most nem volt abban a formában, hogy igen megengedhesse magának az egoista megszólalásokat. Elvégre vedlett, mint egy kígyó és két sarlót sem tettem volna rá, hogy megéri majd a holnapot. Sőt, lehet, hogy inkább knútban kellett volna gondolkoznom. Csak a hosszú távon megtérülő befektetéseket szerettem, jó ideje nem dobogtatták meg a szívemet az ilyen kis luxus élvezeti-cikkek, amiken egy óra múlva már túl is vagy. Bye-bye, Münchnerinnen.
- Nem gyakran van időm itt kajálni, de ha itt leszek, jó néven venném azt a bizonyos helyet - villantottam elbűvölő mosolyt, amit igazán érezhet megtiszteltetésnek, ismer, kicsi ebből a kapacitásom. Nem szórom az ilyesmit túl felelőtlenül, még a végén azt hiszik, hogy vigyorbugyor vagyok. Hell no. Ő láthatóan elkalandozott gondolatban szóval nem különösebben terveztem megzavarni, én például allergiás vagyok rá, mikor máshol járok fejben és visszarángatnak az akaratom ellenére is.
A következő kérdésére felkaptam a fejemet és ki is húztam magamat, hogy jelezzem, mennyire felháborított még a feltételezés is. Ritkn mertek ilyesmit állítani rólam, pláne annak ismeretében, hogy a barátnőm csak tizenhat éves.
- Nie nie, nie! Nein. A magad nevében beszélj Ádika, majd akkor rám foghatod, hogy felnőttem, ha már gyerekem és feleségem lesz. Addig ezzel légy oly szíves és ne is kerülgess. Azért nem viccelődöm egyedül kollégákkal, mert a háromnegyede vehetné flörtnek. A pasik is. Hogy éljen ezzel együtt az ember? - dobtam két oldalt a levegőbe a karjaim felháborodva, de aztán csak tanácstalanul vissza is ejtettem. Ilyen ez, el kell engedni és lesunyt fejjel végigvágni a tanárin, ha éppen azt érzed, bámulnak.
- Be ne depizz nekem, hogy "Egyszer véget ér a lázas ifjúság..." - horkantam fel végül.

Nem mondhatnánk, hogy könnyű időszak volt az utóbbi egy hónap. Legalábbis nekem biztosan nem, másoknak pedig, ha őszinte akarok lenni, nem érdekelnek a problémái. A csapatom atomjaira hullott, a pszichológusunknak hála, illetve, hogy Mats eltörte a karját, most pihi volt. A firkászok hozták a szokásos formájukat és lassan már akkor is tudja a nemzetközi média, hogy kire kell asszociálni, ha a cikk éppen Czettner Leventét hozza le. Ez egy részről mulatságos volt, más részről pedig baromi idegesítő. Aztán mint valami nagyon morbid vicc, jött Maja és a "méhecske" barátsága, aminek köszönhetően három teljes hétre egyedülálló apává redukálódtam és a három munkahelyet igyekeztem egyensúlyozni a látogatásokkal, a gyerekkel, meg még mellé néha az egyetemmel.
Szóval még tőlem is nagy lódítás lenne, ha most azt hazudnám, hogy nem esett jól a nővérekkel való verbális csatározás helyett kinyomni este az ébresztőt és magamtól ébredni a reggel folyamán.
A napsugarak már hét ágra tűztek be a függöny hagyta apró résen, én pedig halk nyüsszentéssel fordítottam az ellenkező irányba a fejem. Innen már nem volt visszaút, éreztem az apró nózit a karomnak nyomódni, mire halkan felsóhajtva tartottam fel a mutatóujjamat, hogy apu még egy perc pihenőt kér. Ahogyan egyre inkább sikerült összekapargálni az öntudatomat, úgy kellett ráébrednem arra is, hogy innen bizony nem lesz egyszerű feltápászkodni, pláne nem feltűnésmentesen. Még egy pár percig pihentem ott, a szemem időközben kinyitva, s a félhomályban tanulmányoztam Maja pociját. A jobb kezem a derekáról elvéve támaszkodtam meg végül mellette és hasonlóan téve a másik oldalon is kezdtem letolatni az ágyról. Volt idióta fejjel nézte, ahogyan a takarót finoman feljebb húzom, betakarva a kisasszonyt, s nem is pazaroltam azzal az időt, hogy megpróbáljam meggyőzni az alvásról. A kis fehér szőrgombóc felé nyúlva megvakargattam kicsit, majd el is indultunk kifelé.

Máskor az efféle szökéssel nincs különösebben sok gondom, meg sem szokott rezzeni rá, ha olyan van. De ugye Murphy jó előre megmondta, hogy fiam, kalkulálj a szívásra. Szóval már hallhattam is a reklamációt, mikor betakartam finoman és halvány mosollyal hajoltam le, hogy még egy apró csókot nyomjak a hajába, mielőtt kifelé indultam a gyerekkel a konyha irányába.
Hogy mitől olyan különleges nap a mai? Öööö, sokaknak leginkább semmiért, mert már túl öregek vagy fásultak, vagy csak kis gyökerek, de nekem jelen pillanatban két lelkes kis lényt kellett boldoggá tennem ma.
A konyhába érve tehát először is szükségem volt egy nagy pohár tejre, amivel egy időben megszereztem egy kis darab kutyacsokit is. Volt persze azonnal felélénkülve csóvált, sőt, még a lábával is piszkált, míg oda nem adtam.
Minden esetre sikerült magunkat annyira összekapni, hogy mire a hercegnőm volt szíves kilibbenni a hálószoba rejtekéből, már jó pár palacsinta állt stócban a tűzhely mellett egy tányéron. A teflont odébb tolva mosolyodtam el kissé, hagyva, hogy megöleljen, finoman végigsimítva a karján.
- Nem, nem, köszönöm. Mááár boldogulok - közöltem szórakozottan, majd szembefordultam vele, mikor elengedett és Volt után nem sokkal tőlem is kapott jó reggelt puszit. Kissé kevésbé nyálasat.
- Jó reggelt, Prinzessin - pöccintettem félre egy hajtincset az arcából, hogy aztán kissé hátrahajolva mérjem végig tetőtől talpig, halkan hümmögve. Nem mondhatnám, hogy agyonöltözte magát, bár a tegnap estéhez képest így is meglepően sokat takart a ruha.  Az ajkamba haraptam, hogy visszatereljem a dolgokat a normál kerékvágásba, majd széles mosollyal figyeltem őket. - Azért sikerült valamennyit pihenned? Máskor nyugodtan kelts ám fel, hogy másszak már odébb, nem harapok... mindig nagyot. Ismersz.
Azért egy sanda pillantást vetettem a nyakára az állítást követően és apró szusszanást követően kellett belátnom, hogy igen, ha mást nem, a hazugságért megyek haza szaunázni.
- Van valami különleges elképzelésed mára?

A hirtelen nyugalma azért egy kicsit mosolygásra késztetett, de nem estem túlzásokba a bámulásával, inkább kifelé indultam. Ha szerencséje van még kicsit vissza tud aludni és nem is fog tovább azon kattogni, hogy mi kimentünk a konyhába. Út közben magamra rángattam a farmeremet is, hogy legalább valami rendezett jelleget öltsek, illetve a hajam is többször átturkáltam, elég kevés eredménnyel.
Eléggé megviselt az a három hét, amit nem itthon töltött, éppen ezért, mikor belibbent a konyhába, kicsit félretettem a dolgokat és szívem szerint magamhoz húztam volna egy-két órára.  De ugye az nyálas lett volna és kényelmetlen egy idő után. arról nem is beszélve, hogy totál hülyének nézett volna. Azt viszont nem bírtam ki, hogy ne mérjem végig, az öltözéke gyakorlatilag éppen csak a "dobj a pultra" táblát felejtette le magáról.
Azért nem voltam benne biztos, hogy annyira kényelmes lehetett alattam aludni, de nem kívántam ezen vitába bonyolódni, inkább halkan felkuncogtam a fehér szőrgombócot figyelve. Volt, hogy arra ébredtem, hogy rajtam ülve az arcomba bámul, így valahogy ez a "szádba lépek" malőr nem tudott meglepni.
Ők közben lecsüccsentek, én pedig halvány mosollyal toltam vissza a palacsintasütőt a tűzre.
- Megesik na, legalább utána vissza tudtál aludni - emeltem ki a pozitívumot, szinte már profi mozdulattal oszlatva el a tésztát a serpenyőben és ismét rájuk sandítottam. A kiscsalád.
Nem kellett kérdeznem, hogy végül kér-e reggelit, mert megválaszolta kis előrelátóan.
- Mit kérsz hozzá? - közben elé raktam egy tányért, illetve az elkészült palacsintákat is az asztalra helyeztem. Így nem kellett folyton futkozni, hogy "csak még egyet". Nie. Az utolsó kérdésre azonban elnevettem magamat, csak állva ott a polc mellett és szorongatva a Nutellát. - Én ma csak asszisztens vagyok, nektek kell dönteni.
Az üveget is lepakoltam, majd visszasiettem megfordítani a készülő remekművet.

Egyszer minden jónak végeszakad, természetesen nem örökre és néha jobb dolgok következnek utána. Már vagy három órája vége volt a szezon utolsó mérkőzésének és a csapat ezt is sikerrel vette, mondhatjuk. Így rövid átvedlés után érkeztünk meg az ünnepélyre, ahol a hangulat már megalapozottan indult.
Az ünneplés része volt a balkonon az ünneplés a tömeggel, ide senki nem hozott családot, szóval én is hajlandó voltam Majától egy kis időre búcsút venni, azaz kb egy órára. Aztán utána kezdődött el igazán az este,  Egy darabig kis édes voltam és Maja kezét fogva settenkedtem egyik helyről a másikra, de az időérzékem egyre rosszabb és azt hiszem, már túl hosszú ideje nem láttam. Kis vihogással léptem közelebb Thomashoz, aki a kezembe nyomta a rózsaszín löttyös poharat, én pedig sanda mosollyal ittam bele, kissé ringatózva a zenére, majd elővettem a telefonomat, hogy felhívjam az asszonyt, merre is jár. Csiripcsiripcsiripcsiririip.
- Vedd feeeeel - dúdolgattam magam elé, együtt ringatózva most már Matsyvel.

A firkászok éppen messze jártak a partytól, pedig Istenemre mondom, hogy tényleg elememben voltam. Már legalább három perce szónokoltam a szobanövénynek a sarokban, arról, hogy hogyan is teljesítettünk a szezonban, meg hogyan lesznek hármasikreim, mire Mats elhúzott onnan, hogy inkább táncoljunk. Mihael jó hosszú ideje eltűnt már a mosdóban, így a zene sem volt az igazi, de minket ez nem zavart, pláne nem ma. Attól még tök jól lehetett táncolni és a nagy ugrálás közepette még telefonálni is készültem. Csak kétszer sikerült bekapcsolni az unikornisos appot, mielőtt eltaláltam volna a névjegyet.
Egy darabig hallgattam a csiripelést a kagylóban, majd az Atemlos felhangzása végett sos ugrálás kezdődött a triónkban, így valahogy el is felejtődött a dolog a részemről, míg Thomas nem szólt. Mármint bele a telefonba, nem nekem, az túl baráti lett volna a részéről.
"Hallo?!"
- Iiiiigen, két dupla sajtburger lesz!
- Őszintén, ti most kivel beszéltek? - törtem ki röhögésben, visszaszerezve a mobilt és a fülemhez tartottam. - Aaaaa Fehérházzal beszélek?

Az ugrálástól az ember lába kissé görcsölni kezdett, mert hát azért ma már túl sok volt a fizikai aktivitás, de ez se engem, se a többieket nem érdekelte, túlságosan is fontos volt most, hogy mindent beleadtunk az év során és hogy jövőre még nagyobb sikereket helyeztünk kilátásba. Én például két teljes puncskockát be akarok tömni az arcomba egyszerre, mert a pezsi mellé ma csak másfél fért be.
A többiek gyanús telefonálásba kezdtek egy tök ugyanolyan mobilról, mint az enyém, szóval végül kifeszegettem Mats kezéből és a puncskockákat vettem ismét szemügyre, miközben beleszóltam.
- Schade. Pedig szép lett volna, meg akartam kérdezni a Thrkamp bácsit, mivel mossa a haját. Már nem? Az előbb még az ment. De most kivel beszélek? - kérdeztem kissé összezavarodva a dolgokon és sűrűn pislogva igyekeztem megállítani a forgó sütisasztalt. Azt hiszem, mondhatjuk kis jóindulattal, hogy a helyzet magaslatán álltam. - És miért hívott? Fontos telegonálni valóm van. Fel kell hívnom a feleségem.

Thomas nem sokkal később arccal a földön kötött ki, amiért a többiek még ki is röhögték, jó baráthoz méltóan. Én csak érdeklődve pislogtam, hogy most éppen mi is történik, de aztán hamar visszatértem az ismeretlen nőhöz a telefonban, meg a puncskockákhoz, amikből hirtelen naaaaaagyon sok lett, én pedig meg akartam enni. Az összeset. Egyszerre. Szóval kis szerencsétlenkedés után sikerült is a tiltakozó süteményt a számba tömni és tovább szorongattam a forgó asztalt, miután teli szájjal kiabáltam, hogy "nó thájm fo lúzösz"
- Én? De hogy, ha azt sem tudom, kivel beszélek? - kezdtem rettenetesen kétségbeesni ezt illetően, de aztán megláttam a sárga mázzal bevont, mangó ízesítésű fánkot és úgy éreztem, rögtön meg kell szereznem, belehalok, ha nem lehet az enyém. Nagy lendülettel indultam el és még nagyobbal estem pofára, amire hangos visítás volt a válasz, majd Sebby lendületesen felült és beverte a fejét az asztalba, de ez nem gátolta meg a mutogatásban és abban, hogy tovább vihogjon.
- Nem tudom! Ha tudnám, nem akarnám felhívni. Pedig akarom. Meg felhívni is - vigyorodtam el sokatmondóan, majd a kezem a fejem alá vágva pillogtam pár pillanatig a plafonra, majd nagy sóhajjal tápászkodtam fel, szintén nagyot koppanva a fán. A fájdalom csak a fánkig tartott. - Te tudod?

A válaszra végigfutott a hátamon a hideg és egészen pocsékul is éreztem magamat a plafonra meredve. Mintha ilyen kvizizé játékban lettem volna, ahol kérdezgetnek és aztán lecsúszol a csúszdán, bele a csokimedencébe. Vagy az nem az volt...? Az ajkam lebiggyesztve nyünnyögtem pár pillanatig, de aztán ismét eszembe jutott a mangós fánk, szóval kénytelen voltam felkelni és az asztal tartalmát kezdtem bámulni pár pillanatig. Annyira örökmozgó volt! Nem nevelték meg a szülei biztos.
- Uuuuunipaci. Melyik? Az a réjnp...... á hagyjuk - miután háromszor akadtam el a lóállat nevében, inkább elengedtem a dolgot és a citromsárga fánkot félig az arcomba tömve bámultam  velem szemben lévő falat.  
Sebby közben retardáltan integetve kétszer is térdhajlaton vágott, mire kénytelen voltam combon rúgni, miközben a fánk  még mindig a számból lógott ki és a telefonos nőci utasítására megfordultam.
- Igen, megtaláltam!  Köszönöm random-telefonközpontos-nő - tettem le, majd csillogó szemmel sétáltam oda lazán Majához. A pillantásomban az igaz szerelem tükröződött, szóval felé nyújtottam a kezem.... majd megszereztem a muffin maradékát és azt IS az arcomba tömtem.
- Fia tita. Kereftelek. - tartottam a kezem a szám előtt, míg eljutottam odáig, hogy lenyeljem a sütit, majd retardált röhögéssel nyomtam hatalmas, cukormázas puszit Maja arcára.

A telefonos hölgy valami kék pónit emlegetett, így nagyjából fel is rémlett előttem a póni képe, de kalasnyikov volt nála és tüzet nyitott a hupikék törpikékre, éppen ezért el is hessegettem gyorsan a rémképet. Végül búcsút mondtam a néninek, letettem a telefont és zsebre vágtam, legalábbis azt hiszem, hogy  a saját zsebem volt, miközben tudatosult bennem, hogy Jaaa amúgy itt van Maja.
Szóval miután megszereztem a kék muffin maradványait és sikeresen az arcomba gyűrtem, azért tudatosítottam az asszonyban, hogy kerestem.
- Mert kerestelek és nem láttalak és hiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiányoztál - hadartam le, kisebb akadásokkal, miután ragadós puszit nyomtam az arcára. Miért van mindenen ilyen tök fincsi cukormáz? Most már Maján is. Szóval mielőtt komolyabban végiggondoltam volna, végignyaltam az arcát.
Végül a hölgy a kezem után kapott, én meg még pár pillanatig pislogtam bizonytalanul, mielőtt bólinthattam volna.
- Öööööö persze, miért ne? - kuncogtam magam elé, elképzelve a jelenetet, aztán utána baktattam a táncparkettre, hogy aztán fülelni kezdjek, milyen zene is megy éppen. - Van zene?

Az arcom törölgetésébe kezdett, mire majdnem felvinnyogtam, hogy ne bántson, de végül nem fájt, szóval csendesen pislogtam rá szép pillantással. Nagyon kell ám értékelni, ha a nőd a szezonzáró után sem bánt, mert az azt jelenti, hogy röpködnek a szívecskék és megértés van és love.
- Negyed óra? Igen. Rettenetes volt! - még bootholtam az információt, mert hát szerintem az nem is annyi volt, de neeeem baj. Legyen neki igaza, nőből van, ők tudnak finom sütiket csinálni és többnyire igazuk van. Meg ő kicsit kevesebb baracklevet ivott, mint amennyit mi beszippantottunk a fiúkkal csoportosan.
Végül csak összenyálaztam, amitől nevetésben tört ki, én meg elégedett kölyökkutya képpel figyeltem az arcát. Bizony nevet éééés ez miattam van emberek. Cssaaaaakis miattam.
- Igen? Nem - kuncogtam a vállára döntve kicsit a fejemet, mert az őszintét megvallva, egy pillanatra megint elkezdett brékelni a szoba, de utána már helyben maradt! Minden rendben van, veszély elhárítva! - Neeemv agyok dilis...
A parkettre érve Maja kis bólogatásba kezdett, majd a zenével összhangban kezdett mozogni, hogy aztán közelebb húzzon. Kissé elmosolyodva csúsztattam a karomat a derekára és lazán megvontam a vállamat.
- Én mindig. Csak van amikor egy kicsit jobb az egyensúlyom. - nevettem el magam, inkább csak ringatózva az időközben előkerült zenére. Ameddig nincs pörgős, én sem vagyok bulibáró.

- Sokkal többnek tűnt, többet ne csináld. Csak ne - bökdöstem meg az orrommal a nyakát, jelezve, hogy nem akarom, hogy megint eltűnjön "negyedórára". Majd megint kétségbe fogok esni és aztán tessék, kóborolhatok a környéken, hogy megtaláljam. És mi van, ha elütnek? Neeeem, ez egész egyszerűen borzasztó jövőkép.
Erről azonban elterelte a figyelmemet, hogy mint kiderült, beszéltem vele telefonon. Nem rémlett, hogy én bárkit felhívtam volna, de egy beszélgetés romjai még megmaradtak. Halkan hümmögve bólogattam kicsit. A fehérházban nem tudom, van-e dupla sajtburger, de ha van sem adnának és ez kegyetlen tőlük. Utána meg még nyugodtan mondják, hogy szabad ország. Na, persze!
- Nem tudom, de ne szóljunk Thomasnak, hogy nincs, mert lehet, hogy sírni fog - pislogtam hevesen, még körbe is pillantottam, de aztán lepisszegtem Maját, mikor azt mondta, hogy dilis vagyok. Ez aljas rágalom volt a részéről, mert nem is, csak kicsit zakkant. Az nem teljesen ugyanaz! Minden esetre nem akartam sokat tiltakozni, mert olyankor mindig nagyon sokan és furcsán néznek rám. Pf!
- Igen, igen persze. De még van süti, még nem akarok menni - mutogattam a pult felé, legalábbis azt hiszem, hogy abba az irányba, de nem lehetek benne teljesen biztos. Az az asztal folyton vándorol, én meg most Maját figyeltem.
A keze a mellkasomra csúszott, mire lepillantottam, majd vissza rá, aztán hagytam, hogy kissé lejjebb húzza a buksim kicsit. Az időt viszont olyan mód húzta, hogy a szeretlek végére már elégedetlenül nyikkantam fel, még közelebb húzva a derekánál fogva. A másik kezemmel finoman megsimiztem az arcát, de aztán végül elhajoltam tőle nyünnyögve, mielőtt még hazavinném.
Szóval ismét inkább a zenére figyeltem, mikor megjelent Manu egy itallal és a kezembe nyomta, majd tovább is haladt.
- Ezt még. Megihatom, ugye, anyu? - néztem reménykedő kiskutya fejjel a feleségemre.

A bólogatásra kicsit megnyugodott a lelkem, mert legalább nem kellett attól tartanom, hogy majd felkerekedik és itt hagy. Legalábbis ameddig viselkedni tudok, addig biztosan nem. Eddig viselkedtem. Vagyis úgy tudom.
Mély levegőt vettem és lassan kifújtam, kissé megnyugodva a ténytől, hogy nem akarja szegény Müllert megríkatni. Szerencsétlenem nem csinált semmi rosszat, ő csak egy sajtburgert szeretett volna, ami amúgy szerintem volt is az egyik asztalon, de ugye ő fogó, miért is kéne bármit egyből kiszúrnia? Már értem, miért nem nyerünk meg néha meccseket!
- Betartatom ám veled! - közöltem fenyegetően felemelve a mutatóujjam, de aztán a kezemre néztem és elnevettem magam. Ez még viccnek is elég rossz volt.
Talán ő is érzékelte, hogy nem vagyok éppen türelmes passzomban, de végül én hajoltam el előbb, mert ugye okos enged. Ő a zenével kezdett foglalkozni, én meg az itallal, amit az őrzőnk passzolt le nekem. Miután engedélyt kértem anyucitól, kacsintva emeltem kicsit a poharat, majd kb két kortyra le is húztam a barackos nyavalyát és az első szembe akadó embernek passzoltam a poharat.
- IIiiiiigen, van hogy kényszerít rá a sors, de legtöbbször az asszisztensem köti be - törtem ki nevetésben, majd nem sokkal később táncolni kezdtem, kis pörgésforgás, kis seggrázás, meg csápolás, igazából tökéletes volt az egész. Végül Majára néztem a vállam fölött vigyorogva. - Nem erre számítottál, hm, Dancingqueen?

Néha azért, mikor elkalandoztam, még láttam a kabalánkat, amint megpróbál a jelmezen keresztül a szájába applikálni egy hatalmas szelet sütit, láthatóan különösebb siker nélkül. Illetve Matset is, aki éppen fejjel egy nő dekoltázsán pihent és igyekezett nem összeesni, az éppen alkalmi barátnőjének mutogatva, hogy ő csak pihen, hagyja már. Én azt hiszem, ennyire nem voltam rottyon, szerencsére.
- Nem? A francba, ezek szerint oda a tekintélyem! - fújtam ki a levegőt tanácstalanul és tettem is egy lépést felé, de aztán inkább megálltam, mert megingott alattam a terem parkettája. Építészeti csődtömeg ez az épület, én mondom!
Aztán végül csak sikerült kivitelezni azt a bizonyos csókot, én pedig halvány mosollyal simítottam meg az arcát, mikor elhajoltam. Szerettemimádtam, éppen ezért kellett nekem nagggyon okosnak lennem.
Szóval ahelyett, hogy a nyakába szuszogva húztam volna közelebb, inkább táncolni kezdtem, nem különösebben törődve vele, hogyan is nézhet ki a külső szemlélő számára. Én jól éreztem magamat és ez volt a lényeg.
- Sors hát - vigyorodtam el szélesen. Attól még, hogy háttal vagyok, tudok figyelni, csak nem annyira jól. Ismét eszembe ötlött az a bizonyos fánk, de odébb toltam kicsit, hogy hess, pocim lesz.
- Nincs is asszisztensem, nem baj? Nem bínrám elviselni - nevettem fel végül, belegondolva a helyzetbe. Egy pár pillanatra átkarolt, sőt, puszit is kaptam, valamikor ekkor kattant a fényképező, én meg felsóhajtva fordultam felé. - Nyuszi, fáj.

Elengedtem végül a csapattársaim állapotát, nem különösebben kötöttek le. Elég kihívást jelentett néhány pillanatig a saját lábamon megállni, nem kellett még mellé az is, hogy körbe-körbe forogjak a többiek után keresgélve a pillantásommal.
Megszorította Maja a kezemet lebiggyesztett szájjal, mire kissé - nagyon -, értetlen fejjel meredtem rá. Nem tudtam hirtelen hova tenni a dolgot, kicsit meg is inogtam, de gyorsan vissza is nyertem az egyensúlyom. Azt hiszem, nem ártana beszélni a tervezőkkel, hogy építsék ezt az épületet jövőre fixebbre, mert ez így életveszélyes!
Végül csak beleegyeztem a tánc dologba és nem is sokáig halogattam a dolgot, még a végén az itteni parketta is elkezd zselésedni. Egyelőre a ritmus teljesen alkalmas volt a táncra és én sem készültem összeesni.
- Hogy kiérdemlem a koliban rám aggatott érmet - vihogtam fel, mert hát, még ebben az enyhén rózsaszín ködös állapotban is pontosan tudtam, hogy mennyire vagyok tehetséges táncban. A legkedvesebb jelző, amivel illetni lehetett volna, azt hiszem az, hogy "aranyos".  
Végül még mindig kicsit jobbra-balra ringatózva fordultam felé és elgyötört kiskutya-fejjel jelentettem be, hogy amúgy fáj. Erre persze egyből ugrott, még egy pár pillanatig csak rebegtettem a szempilláim, majd mély sóhajjal kocogtattam meg az ajkam. Csak ezt követően engedtem kiülni a vonásaimra a bugyuta mosolyt.
- Itt, deeeee nagyoooon. Kapok rá gyógypuszit, ugye? - nyünnyögtem kicsit még előre is hajolva, hogy majdnem egy magasságba legyünk.

Shame on me, alapvetően illett volna most elsüllyednem szégyenemben és utána félni attól, mi lesz, ha hazamegyek és az asszony megkérdezi, merre jártam. Ebben az az egy bökkenő volt, hogy már évekkel ezelőtt kiöltem magamból azt a kis részt, amelyik arra késztetett volna, hogy fontoljam meg a dolgokat és gyakoroljak megbánást, mer "az Úr", majd megbocsát. Nincs szükségem senki megbocsátására. A kijelentésre feleszmélve kissé elvigyorodtam, majd végigsimítottam a leányzó arcán.
- Amikor csak szeretnéd, tudod, hol találsz - a hangom egészen dorombolósan hatott, de nem bántam, a mondandóm mellé kijárt, afféle ajándék volt hozzá, csomagban volt kapható. Voltak dolgaim, amiket ideje lett volna magam mögött hagyni és a mai estével le is zárni, mégsem tudtam, hogy képes leszek-e rá teljes mértékben valaha. Csak bonyolult volt.
Ellentétben Luca mondanivalójával, mert azt teljes mértékben át tudtam érezni. Nekem is szinte mindig kötelező volt ezeken a jelenés, hát csak egy grimaszt vágtam, mielőtt a telefonomért nyúltam volna. Rövid pötyörgést követően bámultam pár pillanatig a háttérképemre, majd apró szusszanással léptem át inkább az ébresztőre, amit be is kapcsoltam.
- Semmiképp. Jó pihenést - nyomtam apró csókot a füle mögé, miután lepakoltam a telefont és a derekára dobtam a karom, hogy nem sokkal később én is elbólintsak. Hosszabb időnek tűnt, mint amennyi tényleg volt. Mikor a telefon megszólalt, gyorsan kinyomtam. A ruháim magamra kapkodása már-már gépies mozdulatokkal történt, visszatért a régi rutin. Szemem sem rebbent, ahogy a cikeszt a táskámba süllyesztettem, majd még vetettem egy mosolyt a szőke felé.
Kis hezitálást követően ott díszelgett az elküldött üzenetek közt "Nemsokára otthon vagyok, Hercegnő. " A pótkulcsot a lány kezébe csúsztatva nyomtam még egy apró csókot a hajába, hogy aztán a hajamba túrva kilépjek azon a bizonyos ajtón. Mintha mi sem történt volna.

// dziękuję, kicsilány *-*  //

Nóra

Abszolút nem az én napom volt, mert hiába akartam egy  kis nyugalmat, csak megtalált egy diák. Lehet, hogy ezért nem akartam tanár lenni. Indokolatlanul sok kiskorúnak ad okot rá, hogy felismerjen és segítséget kérjen tőlem. Már mindegy volt, végül is megfőztem magamnak ezt. Most már élnem kellett a döntésemmel.
Szóval nagyjából betájoltam magamnak fejben a falu képét és csak utána kezdtem el útbaigazítást tartani, aprót biccentve a lány felé, mikor közölte, hogy megjegyezte. Ő tett egy lépést felé, én pedig egy lépést távolabb. A rajongóim esetén még megerőltettem magam, de alapvetően nem szerettem az embereket z aurámban,
- Nincs mit. Jó hétvégét. Csak óvatosan a lepkékkel! - csóváltam meg a fejemet, mert nem sok ember szereti, ha a csokiban vagy teában egy szárnyas pajtás hal hősi halált.
Ő elindult a teaház felé, én pedig a cukorkabolt felé, hogy kielégítsem a korábban felmerült igényeimet. Már nem ácsorogtam egy helyben, még a végén valaki betuszkol egy bőröndbe!

// köszönöm a játékot!//

A tánctehetségem szerencsére nem került pontosabb elemzés alá. Azt hiszem, hogy ez igen fontos momentum volt az estében, mert a lelkem enyhén józanabb fele még a levegőbe bokszolva örült ennek. Nem teljesen értettem az örömét, de ha ő mondja, egészen biztosan jól jártunk. Kis nevetéssel simítottam meg a karját, ami a derekamra tévedt, de aztán hagytam, hogy elengedjen.
- Iiiiigen, bronz volt? Azt előbb használták a történelemben, mint az aranyat. Hasznosabb - közöltem kissé elrévedve a terem másik felébe, ahol furcsa kis pöttyök táncoltak, de aztán persze összekaptam magamat. Már amennyire ez lehetséges volt az adott helyzetben.
Nem kell feltétlenül azt állítani, hogy én eluntam a táncot, elég ha azt mondjuk, hogy Maja sokkal érdekesebb volt a fehér ruccában. Igazából nem is értem, hogy nem öntöttem le még semmivel véletlenül, de józan Lewy ezt az ötletet sem pártolta. Rettenetesen ünneprontó tudott lenni a csávó, ha olyan passzában volt.
Én azonban nagy okosan kitrükköztem, jelezve a nejemnek, hogy iiiiigen ez itt elég fájós, jól jönne a szakértelme. Minden egyes apró puszival egyre szélesebb lett a vigyorom, a végére már egészen Chesire Cat jelleget öltött, szóval csak egy grimasszal rendeztem a vonásaim, mielőtt az ajkai az enyémekre tapadtak volna. A tenyerem a derekán nyugtattam, majd kissé feljebb csúsztattam, kissé közelebb húzódva a lányhoz. Csak azután gondoltam bele a kérdésbe, hogy elhajolt a levegő végett.
- Soooookkal. Mondtam... Már, hogy gyönyörű vagy? - kérdeztem a haját kissé odébb söpörve és az ajkam épp hogy csak súrolta a nyakát. - Mert ha nem, akkor ma nem vagyok magamnál.

Egyértelmű, hogy bronz volt az érem, és ez még csak fel sem tűnt nekem. Egy bronz érem volt a nyakamban! Alapvetően ez a maximalista Lewynek egy hatalmas érvágás, de engem jelen pillanatban csak az érdekel, hogy kb 4000 évvel ezelőtt csinálhattam volna belőle kapát. Kit érdekel az arany, ha azzal nem művelheted meg a veteményest? Leave it, inkább a táncra hangolódtam, mert mindenki jobban jár, ha nem kezdek el fejben kertészkedni.
Persze a gondolataim jönnek és mennek mint a vákuum-vasút a svédeknél, majd a távoli jövőben és nem sokkal később már szemben álltam vele, reklamálva a gyógypuszikért, mert nekem azokra szükségem van.
Kaptam is belőlük, bőven, még oda is, ahova nem kértem, amire halkan, szinte dorombolósan hümmögtem egy sort. Máskor egészen biztos, hogy már húztam volna ki ezért a teremből, de ma valahogy fáziskésésben voltam.
- De most miért cssssss? - kérdeztem nyünnyögve kicsit, a kezem még mindig a derekán nyugtatva, hogy aztán apró csókokat nyomjak a nyakára, aztán tök ártatlan-értetlen kiskutya fejjel pillogtam rá. Még hogy én nem vagyok jól! Milyen feltételezés ez? Kicsit közelebb húztam, majd bebandzsítva vettem szemügyre az orra hegyét, mielőtt puszit nyomtam volna rá. - Azért szeretsz, ugye? Nem direkt vagyok ám retardált...
Mindezt meglehetősen elkeseredett fejjel adtam elő, amit Volt kunyizásából loptam, már a mesebeliéből, mikor ott lesunyja a füleit
szépen néz.
- Csak talán egy egészen kicsit, de ígérem jó leszek...

Az, hogy ő szeretett susogni, nem volt kifogás. Legalábbis, nekem egész biztosan nem. Ha annyira szeret, akkor az ajkaimra csiccsegjen, ne csak így bele a vakvilágba! Azért most már megpróbált miatta kárpótolni, és oh, hát nagyon jó volt benne, el kell keserítsem a drámára vágyó lelkeket. Szóval már-már elégedett dorombolást szerettem volna kiadni, de ugye Satan nem csinál ilyeneket, szóval elengedtem a dolgot.
A karjaim közt is tovább riszált, igazából meg sem lepett a dolog, de lehet, hogy tehette volna egy fél lépéssel hátrébb.
- Hát reméltem - pislogtam rá nagyon szépen, hogy aztán apró puszikat nyomjak még a vállára, majd a nyakára. Igazából tényleg csak reméltem, mert mit tehet az ember, ha nem szeretik? Leülhet a sarokba hüppögni egy tálca puncskockával. - Én is téged...
Ezután azért megvillantottam a rajzfilmekből szerzett tudásom prémium részleteit, amire szinte azonnal közelebb húzott és ölelgetett, én meg a nyakának nyomtam a homlokom és széles mosollyal karoltam át. Azért erre mindig szüksége van az embernek, főleg, ha a kegyetlen szoba egyre csak forog és forog.
- Még szerencse, én nem hazudok neked, cica, tudod, hogy nem... - ráztam a fejem hevesen, de aztán gyorsan abba is hagytam, mert kicsit megszédültem tőle és attól meg nevetnem kellett. Meg bukfencezett a gyomrom, de az külön történet. - Ettél abból a furi cupcakeből? Lila selyem volt asszem? Vagy zöld... szatén? Nem... várjál. Jaaaaaiiiigen. Vörös bársony.
Az egy nagyon finom süti volt és ezt tudatnom kellett vele is, mielőtt Manu megeszi az összeset vagy hazamegyünk.
- Álmos vagyok. Nem vagy álmos? - kérdeztem végül elnyomva egy ásítást.

Jellemző volt rá, valahogy a mágiatörténet dolog nem ért váratlanul. Szinte már vártam is, hogy valami hasonló szöveget benyom, mert hát miért ne? Ez is csak olyan Maja dolog volt, mint az, hogy a gyerek előbb tudott két lábon ugrálva forogni, mint hogy szobatiszta lett volna. Nem is értem, ki töltött vele itthon több időt. Nem gyanús, áááá...
Csak a szemem sarkából láttam, ahogy volt mancsaival doboltak, de aztán csak megingattam kis mosollyal a fejemet.
- Ejj de határozott valaki... - jegyeztem meg enyhe csipkelődéssel a hangomban, miután a harmadik vagy is elhangzott, de közben leszedtem a nutellát a polcról, mert hát ugye én pontosan tudom, hogy mi kell a nőnek. Jött is szinte azonnal a reakció, hogy neki ez kell, én meg csak leraktam az asztalra elé, mielőtt meggondolja magát. - Ez egészen gyors volt. Kevés az édesség a gyengélkedőn?
Közben megjegyeztem, hogy esetleg eldönthetnék, mit is csinálunk ma, lévén, hogy nem apák napja van, hanem gyereknap és akkor már mégis illene valamit, mire felvetette Voltnak, hogy engem is össze kéne nyálazni. Csúnya pillantást vívott ki ezzel, de nem tartott tovább 2 másodpercnél, mert ki kellett szednem a palacsintát, majd egy újabbat szétegyengetni.
- Igen? Körbenyaltok? Többesszám? - nevettem el magam kissé a gondolatra, miközben ismét feléjük pillantottam, Volt pedig lelkesen csóvált egy kicsit.
Végül csak ötletelésbe kezdett és ameddig az eszmefuttatás végére ért, sikerül még két palacsintát kisütni, ezzel nagyjából be is fejeztem, a többi medzsik módon oldja meg magának. Nagyi hasznos tudott lenni varázslat ügyben, legalább addig is letehettem a fenekem.
- Ha akarod, Jengázhatunk, deeee még vettem nektek valamit. Ha megreggeliztetek, majd odaadom, de először nyomás kezet mosni, hercegnő! Egy-kettő - keltem fel, majd intettem a buksimmal. Én is leöblítettem a kezem a mosogatóban. Biztos, ami biztos, csak ezek után ültem le az asztalhoz, hogy azért egy vagy két nutellás palacsintának én is hagyjam magam elcsábítani.

Egyetérthetünk abban, hogy teljesen felesleges volt az iménti párbeszéd, de attól még jól esik, ha hangoztatja, hogy szeret. Hasznos, nem az egómnak, de azért néha szükségem van rá, hogy tényleg tudjam. Még ha Maja többnyire ki is mutatja. Ittas-Lewy nem jó a jelek kiolvasásában, mindig elveszik a részletekben, mint hogy Maja szeme olyan színű, mint az olvadt csoki.
- Szóval azt mondod, hogy ne beszéljek? De mriért, hát ez most? Hát én jól vagyok! - Igaz, hogy a miértnél teljesen beakadt a lemez és úgy éreztem magamat, mint a láma, aki belenyalt a nutellás üvegbe és most próbál megszabadulni a ragacstól. Maja ennek ellenére nem hátrált el vagy vonult haza, hanem itt maradt ölelgetni, ami azért jól esett, pláne, hogy néha kicsit elfogott a szédülés és olyankor nem árt, ha van melletted valaki, akire - ráeshetsz? - támaszkodhatsz mentálisan.
Hatalmas harcban álltam önmagammal, ameddig azt a bizonyos álnok süteményt igyekeztem megnevezni. De végül diadalt arattam felette és elárultam a kilétét, akár akarta, akár nem.
- UUuuuu igen, szerezzünk olyat. Vaníliás vajkrém volt rajta és nagyon finom. Akarok egy olyat - bólogattam a szemébe nézve, majd az ujjaim esetlenül az övéi közé fűztem és egy őzgida magabiztosságával indultam vissza a sütispulthoz. Azért azt még fel kellett vetnem, hogy amúgy fáradt vagyok. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen korábban nekem még meccsem is volt.
- Nem sokára mehetünk, aha. Persze csak ha nem baj, ha akarod még maradhatunk. Én szívesen letámasztom magam a falnak - nevettem fel hangosan, hogy aztán az asztalhoz lépve rámutassak a tálcára. - Ez az.
Aztán fogtam egy kést és kettévágtam a papírtalanított sütit, majd a krémre nyomtam, így meg lehetett enni különösebb mocsok nélkül. Kérdő pillantással tartottam Maja felé, elvégre nem nyaltam közbe.

Valahogy meg tudtam érteni, mikor én a gyengélkedőn voltam, volt, hogy napokat skippeltem ki az evésből, egyszerűen nem bírtam rávenni magamat. A hangulat nyomasztó volt és még az sem segített, hogy azon a rossz fajta módon méregettek. Mintha azt akarták volna tudni, hogy a tüdőmben vannak-e még szilánkok, vagy hogy mikor kezdek megint vért köhögni. Mint azt az öreget, akinek már megírták a végrendeletét, mert másnap nem kel fel. Hat kilót felejtettem ott abban az ágyban. Ilyen ez, nem mindenki lehet panda, aki feltartott hüvelykujjal szelfizik, teletömött pofazacsival, mert lepaktált a szobatárssal.
- Akkor pláne egyél most... - grimaszoltam kicsit, megrázva a fejem, hogy azt az igazán "kellemes" emléket kirázzam a fejemből. Mondjuk Maja látogatásai sem kerültek a pozitív emlék dobozba, hiába is szeretem a kis lököttet annyira. Szomorú.
Elképzeltem, hogy összenyalnak Volttal és megint kitört belőlem a nevetés a képre. Az a baj, hogy ők ezt teljesen komolyan gondolták, szóval végül csak széttártam a karomat, intve a kezemmel, hogy na jöjjön.
- Majd legfeljebb arcot is mosok reggeli előtt - közöltem szórakozottan, majd kicsit a hajamba túrva vártam, hogyan is dönt a kis duó.
Végül figyeltem, ahogy lerakja a gyereket, ő pedig elrohant a dolgára, nem sokkal később hallottam is a kutyaajtót, majd a sípolást a kert felől.
A lelkesedése egyszerűen imádnivaló volt, a legtöbb nő nincs is képben, az ilyesmi mennyire jól áll nekik. Kissé nyugodtabban szusszantam egyet, majd elvonultam én is kimosakodni a kutyanyálból. Mondjuk nem mentem olyan messzire, mint a kisasszony, így előbb vissza is helyezkedtem a székemre. A kezem a karjára tettem arra a pár pillanatra, kissé elmosolyodva.
- Már ha egyáltalán ehető - nevettem el magam végül, mert hát, az, hogy én megeszem, nem jelent semmit, az időm nagy részét egy falka pasival töltöm. Ha nem lennék élelmes, nem is jutnék néha kajához. - Bár agyonvághatod a nutellával, az sose árt semminek.
Megvártam, ameddig elkészíti a saját kis adagját, azután nyúltam csak be egy részét a mogyorókrémnek. Mivel én vagyok Lewy-f.ckin-Bojarski, megengedtem magamnak három palacsintát. Utána visszatoltam középre az üveget.
- Hm? Ja, nie, ma semmi dolgom, szabit vettem ki, majd edzenek Nowakkal - rándítottam egyet a vállamon. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha valakinek nem tetszik, jöjjön oda és megbeszélhetjük az öltözőn kívül is. Utálom, mikor jattot kell hagyni a takarítónőnek a vér miatt. - Szóóóóval, igen, a tiéd vagyok.

Sajnos, nem feltétlenül kell nekem ahhoz inni, hogy beleakadjak a  mondanivalómba, éppen elég, ha valami miatt izgatott vagyok. Mint annak idején az, hogy összejöttem Majával. Két riporter kellett hozzá, hogy összerakják a mondanivalóm lényegét. Az emlékre kicsit felnevettem, ami most megint indokolatlannak tűnhetett, pedig annyira nem volt az.
- De csak mert te is szeretnéd - közöltem lemondóan sóhajtva és elégedetten surrantam el vele az asztal felé. Időközben kénytelen voltam átlépni ismét Sebbyt, aki azt hiszem, hogy bekómált. Azért kicsit megrugdaltam, mire valamit nyünnyögött. - Jó, még él.
Legalább háromszor hordoztam végig a pillantásomat az asztalon, mire sikerült felfedezni a sütit, de végül sikert arattunk, bizony! Megtaláltam és egészen közel emeltem a pofimhoz, hogy lefosztorgassam róla a papírt. Kicsit lassabban ment, mint általában, de ezután meggyilkoltam a sütit, nem volt már menekvés a számára!
- Neked? De te kicsi vagy és puha és úgy nem lehet partyzni - néztem értetlenül kicsit, majd megráztam a fejemet, hogy hát ez így nem lesz jó. De azért nekem már nagyon tetszett az ötlet, hogy nézzük meg az ágyikót közelebbről.
Felé nyújtottam a sütit, ő pedig megerősített benne, hogy hát igen, ez elég jó cucc, mire elégedetten bólogattam és én is haraptam belőle. Ez az utóbbi húsz percben nem romlott el.
- Hmmmm... igen. Ezt a tálcát, meg egy párat ebből - közöltem, összepakolva egy rakás különböző cupcaket ugyanarra a tálcára, majd elővettem a telefonom és odaadtam neki. - Felhívod nekem a taxit? Folyamatosan a star wars játékot nyitja meg nekem és én most nem akarok jedi lenni!  
Őszintén el voltam keseredve azon, hogy a mobilom már nem szeret engem, de mit van mit tenni ilyenkor?

Rám lett szólva, hogy ne bántsam a földön fekvő pandát, pedig isten lássa lelkemet, csak ellenőriztem, hogy él-e még. Másra úgysem reagál, vagy ha mégis, ahhoz le kellett volna hajolnom, vagy megrándulna a derekam, vagy kiterülnék, mint egy tengericsillag, aztán nem kelnék fel reggelig. Vagyis, inkább délig, azt hiszem.
- Deénnembántom - tiltakoztam, de aztán inkább csak átkeltem a problémán, továbbhajózva az eredeti célom felé. Szükségem volt arra a sütire a további létezéshez, ehhez kétség sem fért.
Persze a rövid kóstolás után ésszerűen úgy döntöttem, ezeknek a sütiknek jó helye lesz, nem kell, hogy szegény tutira koleszterines Gilberta asszony tömje be az arcocskájába reggel, mondván, hogy feláldozza magát. Az áruló, csipogó ketyere közben biztosabb kezekbe került, mielőtt megsemmisítem az edzőt a lézerkarddal.
- Piros. Rot. Hát milyen lenne? Vásárlósizé? Megint rámentem a butikra, ahol az olcsó wookie prém van? Aaaaazok biztos telefonszámok. Ne hívd fel őket, mindig mérgesek, ha ilyenkor vannak zavarva... - biggyesztettem le az ajkam, mert hát igazából én máskor sem akartam rosszat. Csak telefonálni, hogy nekem kell az a piros műhód. A meséje hallatán felcsillant a szemem, majd a tálcával a kijárat felé indultam, de utam végcélját nem értem el. Szomorúan pislogtam le az erkély korlátján át, a cupcakes tálca fölött.
- Maja... ellopták a lépcsőt - közöltem végül teljes letargiába esve, még az ajkam is remegett a hirtelen felismerés okozta sokktól.

Én már indultam is, hogy elfogjam az egyik mit sem sejtő taxist, hogy vigyen haza, de technikai problémák adódtak. Azaz, hogy egy, de az nagyon nagy, mert nem volt már lépcső. A mai rohanó világban kinek lehet szüksége otthon többre belőlük? Nekem így is rossz a térdemnek, ha tehetném, mindenhova seprűvel mennék, de akkor meg a lábam nézne ki retekül. Ki érti ezt? Jobb, ha elengedjük.
Szóval nyünnyögve pillantottam a mélybe, majd visszanéztem Majára, aki időközben utánam eredt. Pár pillanatig a haját bámultam, ami indokolatlanul gyönyörű volt, de aztán összekaptam magamat.
- Ellopták. Nem látod? Eltűnt - néztem először le, majd ismét vissza rá, meglehetősen elkeseredett fejjel. Értettem én, hogy illik maradni egy bizonyos időpontig, de senki nem mondta, hogy addig a lépcsőt elrakják, míg haza nem mehetsz. A karomnál fogva fordított másfelé, mire még mindig elszontyolodva mentem inkább arra, a padlót bámulva a sütistál előtt.
- Ja, nem tudom, de nekem kell reggelire legalább tizenkettő - közöltem határozottan, mert hát ki az, aki nem ezt reggelizik? Bizonytalanul végigmértem a nőt, mikor a tálcát kérte. Biztosan tud ő járni? A magassarkú nem akadályozza túlzottan? - Jó... jó, vidd te, de vigyázz rá, jó?
Átadtam neki a csomagot, hogy aztán bizonytalanul vizsgáljam a lépcsőt, az első fok előtt sétálva fel-alá. Egyáltalán nem látszott biztonságosnak, nem akartam lemenni rajta, olyan ingatag volt.
- Menj előre, én... majd mindjárt megyek... - közöltem Maja pillantását keresve. - Vidd le szerintem a sütit...
Természetesen nem voltam hajlandó befogni, míg a feleségem bele nem egyezett. Aztán amint eltűnt a lépcsőfordulóban, elszakítottam a pillantásom a hátsójától és nyüsszögve tettem még két-három kört. Végül kénytelen voltam  tenni egy lépést lefelé, de annyira ingatag volt, hogy azonnal le is ültem. Akkor támadt a szenzációs ötletem, hogy a lábam három fokkal lejjebb lógatva húztam lejjebb magam, széépen lassan. Minden egyes fokon huppantam egyet, de már nem mozogtak a dolgok annyira. Kivéve a gyomrom, az eléggé liftezett, de arra kinek van ideje?

Valami furcsa volt neki abban, hogy nekem pontosan egy tucat süti kellett reggelire, de nem sokáig foglalkoztam az üggyel. Majd csak belenyugszik szerencsétlen. A tálcáért kaptam váltságdíjként egy apró puszit és jóformán már tova is lebbent, mint egy tündér, szinte lebegve a veszélyes lépcsők fölött. Nem jelentettek rá veszélyt.
- Meg... Jó... vigyázz azért - biggyesztettem le az ajkam és egy darabig még fel-alá cirkáltam csendesen aggódva a tepsi épségéért. Aztán végül a szükség és veszélyérzet győzedelmeskedett, én pedig leraktam a popómat a lépcsőre, hogy aztán lassan és döcögősen szánkázzak lefelé. A lépcsőfordulóban már térden kúsztam, mert felállni egész biztosan csak idő és energiapazarlás lett volna. A percek ólomlábon kúsztak, miközben én egyre csak döcögtem lefelé és már két pincér is megkérdezte, hogy amúgy szeretnék-e még pezsgőt, vagy macaront. Szabályosan szünetre kényszerítettek.
Három vaníliás macaronnal a kicsi arcomban csücsültem a lépcső közepe felé, mikor Maja megérkezett, én pedig integettem neki hevesen, hogy jöjjön oda, csak hogy aztán a fejem a combjának döntve öleljem meg.
- Visszajöttél értem! - nyünnyögtem nagy boldogan, el sem engedve szerencsétlent, míg a kérdés nem jött a részéről. - Fájni fog a hátsód, ha csuszizol... Nem hiszem, hogy jó ötlet. Amúgy is kilátszana a bokád...
Néztem fel rá végül, de csak vontam egyet a vállamon, majd elengedve őt, csúsztam egy fokot lejjebb, majd még egyet.
- Ahogy érzed... a taxisbácsinál vannak a sütik? És ha elrohan?