Végül a hölgy a kólára voksolt, én meg nem vagyok az apja, hogy azt mondjam, ilyeneket nem kéne éjszaka inni. Pláne nem, hogy néha még a redbullt is hajlandó vagyok kikapni a polcról hajnali háromkor, csak mert arra érzek indíttatást. Szóval öntöttem neki pohárba, az a bizonyos pezsgő kérdéses, mennyire tenne jót neki és mennyire nekem.
- Danke dir, Schatz - jegyeztem meg szórakozottan, mielőtt még a nyakába nyomtam volna egy csókot. Persze, csak az után, hogy az ölembe ült. Régebben túlságosan is irtóztam az efféle közelségtől, a barátnőimet odébb szoktam paterolni, hogy azért hagyjanak nekem életteret... Tőle viszont nem bántam, olyan természetesnek tűnt az egész, bár néha még mikor Lewy-a-sztár a közelben volt, képes voltam elég nagy hülyét csinálni magamból. Ő túlságosan gyökér hozzá, hogy az emberi kapcsolatokra alkalmas legyen és azt hiszem, ezen semmi nem igen tud változtatni.
Az epervadászaton csak halkan felnevettem, majd a vállának döntöttem kicsit a fejemet, végül aztán kivadásztam egyet a saját szeletemből és felajánlottam a kisasszonynak, ha már annyira szereti.
- Mindenhova más köt. Varsóban voltam gyerek, ott kezdtem el a kviddicset, egyfajta szál mindig hazahúz majd... München más, szeretek itt. De, hogy hol vagyok otthon...? Nem tudnám megmondani. Veled - az utolsó szó már annyira halkan hangzott csak el, hogy nem voltam biztos benne, egyáltalán hallotta-e. Persze, ez egyáltalán nem baj, hiszen nem voltam túl büszke. Nem szégyelltem csak furcsán gyengének éreztem magam tőle. - Miért, te hol vagy otthon? Pécsen vagy a Bagolykőben?

Valahogy kezdem megszokni, hogy ő sosem lesz az a nő, aki egyből rábök valamire, majd szilárd hangon közli, hogy "nekem az kell, Lewy!". Szóval mikor bizonytalan volt, hogy a pezsit válassza, vagy a kólát, a kisebb rosszat választottam a nevében is és végül elé helyeztem a poharat, mielőtt még minden a helyére került volna.
Kissé jobban is figyelhetnék rá, hogy mi minden ki nem csúszik az ajkaim közül, mert hát kaptam egy elég érdekes pillantást a leányzótól a válla felett.
- Persze, ez ilyen. Te kis hörcsög - ráztam meg a fejemet kis mosollyal, mielőtt még egy újabb falat sütit lapátoltam volna az arcomba. Lehetnék kis kulturált és ehetném kis madárkaja méretű csipetekbe, de kinek jó az úgy? Legalább a rágás is kis időt hagyott nekem arra, hogy átgondoljam, amit az imént mondtam. Hiába futottam végig még párszor a gondolatmenetet, ugyanez maradt a lényeg. - Hallottad...
A keze után kaptam már majdnem nyüsszögve, de már pont késő volt és nevetve ejtettem a homlokom óvatosan a vállára. Ennek annyi, kész, nem úszom meg a hajmosást. Valami "wááá"-ra hasonlító hangeffektet is csatoltam.
- Schatz, összenyálaztad a hajam... - közöltem majdnem nevetve, mert most ez a mondat már megint mi? Aztán persze összekaptam magamat, hogy a kitüntető figyelmemmel ajándékozzam meg a mondandója alatt.
Alapvetően elég elkeserítően hangzott a mondandója, hisz azt mondta, sehol nincs otthon olyan mértékben, ahogy azt illene. Aprót szusszantam a nyakába, elvégre ebben nem tudtam segíteni.
- Hozzám bármikor jöhetsz, tudod... - böktem ki végül, apró puszit nyomva az arcára.

Közölte, hogy bizony nem lóghat folyton rajtam, mire a legszomorúbb kiskutyafejemet vettem elő. Azt hiszem, hogy ennyire kb 9 éves korom óta nem próbálkoztam vele, ez meg még azelőtt volt, hogy elkezdtem a kviddicset komolyabban. Mert hát mégiscsak nehezemre esett, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki éppen nyünnyög azért, mert nem lehet a másikkal napi 0-24-ben. Fordult a kocka?
- Jó, jó, értem én... - szusszantam fel, miközben a buksim a vállának támasztottam, hogy aztán kissé elterelődjön a figyelmem, hiszen éppen most kaptam egy adag tejszínhabos nyálat a hajamba. Összevont szemöldökkel bámultam a nőmre, egészen addig, míg nem modellezte, hogy hát még csak komolyabban össze se nyálazott. Egy komoly grimasz volt a válaszom rá, hogy aztán azzal a bizonyos pillantással mérjem végig.
- Azt hiszem boldogulok. De ezek után kénytelen leszek viszonozni a szívességet - nevettem el magam, hogy aztán a nyakába csókoljak. Nem, a haját valahogy nem volt indíttatásom megcsócsálni, mert hát szerencsétlen, mire megmossa, szerintem öt évet öregszik bele. Szóval helyette csak a nyakán hagytam egy fénylő foltot, hogy aztán nevetve rázzam meg a fejem.
Az a feltételezés azonban, hogy ki akarnám dobni, nem igazán tűnt helytállónak. Szóval egy hajtincsével szórakoztam pár pillanatig, mielőtt újabb falatnak álltam volna.
- Hm... - a mutatóujjam feltartva jeleztem, hogy hát pillanat, ami késik, nem jön időben. - Nem dobnálak ki, szerintem inkább az lenne a probléma, hogy hisztiznék, mikor haza akarsz menni.

Jó, bármennyire is imádtam vele lenni és tud néha szőke lenni, az érvelése teljesen helytálló volt. Nem lóghattunk mindig egymás nyakán, mert abból vagy besokallna az egyik fél egy idő után, vagy a másik opció, ami megint csak valószínű, hogy útban lennénk egymásnak. Mégsem asszisztálhattam végig minden egyes lépését!
- Hjaj Maja, hagyj engem a fontosabb dolgaimmal! Te is tudod, hogy nem lennél útban, így is kint vagy szinte mindig, ha számít a dolog. De neked is vannak fontosabb dolgaid - néztem rá sokatmondó pillantással. Mert hát neki még tanulni kellett. Volna. Ha szán rá időt. De mivel az én nőm és ismerem, tudom, hogy jobban lefoglalná, ha post-iteket ragaszthatna a kockáimra, mint maga a számmisztika amúgy.
Két nappal korábban még határozottan ragaszkodtam volna hozzá, hogy felejtse el, csak semmi pancsi, meg hajmosás, de azt hiszem, hogy a mai este után kevés olyan dolgot tudnék mutatni, amit nem látott.
- Jó, jó, bánom is én, segíts! - kuncogtam a nyakába, a derekát átkarolva, nehogy nekem meglépjen, mielőtt viszonozhatnám a szívességet. Azonban miután a dolgom bevégeztetett és ő közelebb hajolt, nem igazán ellenkeztem a csók ellen. A szabad kezem a hajába futtattam finoman és mielőtt elhajoltam volna, még lágyan az alsó-ajkába haraptam.
- Még. De ez sem miattam van - jegyeztem meg szórakozottan, hogy aztán a pólóját feljebb gyűrve simítsak végig a hasán, majd a tenyerem megállapodott a bordái vonalában, ott tartva azt a bizonyos anyagcsomót. Hát, hogy hogyan, vagy hogy nem, de alig egy perccel később a leányzó háta finoman az asztal szélének volt döntve, én pedig lelkiismeretesen tüntettem el az érthetetlen módon odakeveredett tejszínhab-foltot a hölgy hasáról. Az ajkam még utoljára súrolta a bőrét, az utolsó nyomát is eltüntetve a kis incidensnek, mielőtt felegyenesedtem volna, hogy elégedett mosollyal vegyem szemügyre.
- Azt hiszem, hogy egálban vagyunk.

Inkább nem is akartam jobban belebonyolódni abba, hogy kinek milyen problémái vannak, mert úgysem született volna egyetértés a dologban. Én úgy gondoltam, jól megfér a dolgaimmal egy kalap alatt, ő pedig úgy, hogy neki igazán nincsenek is tennivaló, a legfontosabb az, hogy nekem ugráljon kint a lelátón. Oké, lehet, hogy egy kicsit túloztam, de a dolog lényege ebben állt.
- Igen, a pancsi határozottan jó - biccentettem aprót, halvány mosollyal a szám szegletében. Nem akartam vele ilyesmin összekülönbözni, ha annyira asszisztálni szeretne ahhoz a hajmosáshoz, ki vagyok én, hogy lebeszéljem róla? - Még. Persze, hogy még.
Nem is értem, hogyan is gondolta. Hogy majd elveszem és akkor hitvesi látogatást teszek Veszna házába, kopogva, hogy "hahó, esetleg megnézhetném a feleségemet?". Azt hiszem, elég érdekes szituációkat szülne, de Maja részéről ez sem lepne meg, ha nagyon őszinte akarok lenni.
Azonban a gondolataim valami sokkal érdekesebb és élvezetesebb felé kalandoztak, amit nem is igazán halogattam sokáig. Maja mindig olyan kis segítőkész és együttműködő tud lenni, semmi időbe nem telt rávenni, hogy kicsit dőljön hátrébb. A nagyobb feladat inkább az volt, hogy nyugton maradjon. Az egész műveletet sikerült annyival letudni, hogy elnevette magát és még inkább összeturkálta a hajamat.
- Nem tetszik? - érdeklődtem szélesen elmosolyodva, hogy aztán kissé megnyaljam az ajkam még, majd elgondolkozva beharapjam. - Lehettem volna szörnyűbb is. Lenyalhattam volna mondjuk innen... vagy innen. Esetleg innen?
A szavaimmal egy időben a jobb kezemmel finoman végigsimítottam a nyakán, onnét lágyan a kulcscsontjára vándorolt az érintésem, az utolsó, már-már kérdő jelzőnél pedig egy pillanatra megállapodtam a kebleinél. Kósza pillanat volt csak, de a hangom is kissé mélyebbre vettem, már-már dorombolósra, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, az arcára pillantsak. - Jobb lett volna?

Valahol meglepett, hogy nem is gondol arra, hogy én tényleg komolyan veszem magunkat, legalábbis ezen a szinten biztosan. Aztán meg mégsem ért váratlanul, mert hát jobban belegondolva én sem filozofáltam eddig azon, hogy azt akarom, hozzám költözzön. Csak úgy jött, látott és győzött egy röpke eszmefuttatás, végem volt. Ilyen sem volt még! Pimasz gondolatok!
- Ráérünk még ezzel, egyelőre van más is, ami lefoglalhat... - közöltem megrántva kicsit a vállamat, de eszem ágában sem volt végleg ejteni a témát. Csupán adtam neki egy kis időt, hogy emésztgesse a gondolatot, illetve ez az international break nekem is szólt ugyanúgy.
Egyszerűen odavoltam érte, mikor megpróbálta feldolgozni a történéseket, de szemmel láthatóan rosszul ment neki. Mert hogy ahogyan éppen csak szórakozásból további fejtegetésbe kezdtem, neki lefagyott a rendszere és meredt a kezemre hatalmas boci szemekkel.
- Nem értem miért mondod... - közöltem ártatlan arckifejezéssel hajolva kicsit közelebb hozzá és hát a kicsi szíve a kezem alatt majd kiugrott a helyéről. Pedig tényleg, becsület szó, nem pont ezért csináltam.
A kérdésére pár pillanatig hezitáltam, addig is az ajkam végigbarangolta az utat a kulcscsontjától a füle tövéig, hogy aztán apró sóhajjal simítsak végig az állán.
- Én igen, de az részletkérdés. Szerintem a ma esti keretedet már bőven így is túlterheltem - nevettem fel halkan, hogy aztán a szemébe pillantsak szikrázó mosollyal.

A lánykám meglehetősen offra kapcsolta magát egy pillanat alatt. Hogyan történt? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi közöm hozzá és sejtelmem sincs. Ennek ellenére mégis megteszem, mert valahogy semmi kedvem biológia órát tartani.
Halványan elmosolyodtam amikor hozzám simult és a hajába markoltam finoman, viszonozva azt a bizonyos csókot. Persze, nem bántottam, egyetlen alkalom kivételével soha nem akartam, hogy rosszul érezze magát, mert egy csoda. Szóval mikor megint ellent mondott nekem, a fejem a mellkasának döntve sóhajtottam fel, hogyan is magyarázhatnám el neki a probléma gyökerét? Elvégre az pont hogy én magam vagyok!
- Csak nem akarom, hogy egy este alatt... túlzásokba ess, csak mert szülinapom van. Így is legalább negyvenszer inkább adtam önmagam, mint eddig bármikor - nevettem fel kissé, hogy aztán ismét a nyakába csókoljak, egy apróbb kék foltra tapasztva az ajkaimat. Nem volt tervben semmi ilyesmi, aztán most nézd meg szegény lányt!
A következő kérésének viszont határozottan könnyen tettem eleget. A kacsóját elemeltem a vállamról, hogy aztán a kézfejére halmozzak egy adag habot, majd kifiús lelkesedéssel elvigyorodjak.
- Parancsoljon, Prinzessin! - emeltem  kb az álla magasságába a kezét. Nem kell ezt túlragozni. Még van időm összeragacsozni később is.

Legalább az a bizonyos csók egy pár pillanatnyi szusszanást engedett, jobb szerettem, mikor nem kell szavakkal kommunikálnom. A mai napig nem jutottam el odáig, hogy a nőket teljes mértékben megértsem, pláne nem ezt a példányt, így folyamatos volt a rizikó, hogy valami olyasmit mondok, amit nem igazán kéne. Még így is necces volt, mert amint kiböktem, hogy nem így terveztem, rögtön átváltott a szomorú kiskutyába, ami engem zavart.
- Mert tényleg nem baj, Schatz, jó vagy úgy, ahogy vagy. Az, hogy esetleg nincs kedved megmozdulni péntek délután, az nem ugyanaz, mint az, hogy én puszta szórakozásból összemintáztam a nyakad - közöltem elgondolkozva kissé, odébb libbentve pár tincsét, csak hogy jobban szemügyre vegyem. Ezzel mindenképpen kezdeni kell majd valamit, mert Veszna azt hiszem, hogy bannolni fog a ház öt kilométeres körzetéből is. Minimum.
Már éppen hogy rábólintottam volna a maradék tejszínhabra, de a leányzó már-már pánikszerűen felpattanva rohant el a szoba irányába. Hátrébb toltam a székem kicsit, hogy utána bámuljak, de meg kellett állapítanom, hogy annyira nem strapáltam le, ha ilyen fürge még most is.
- Öööööö... hát rendben, bár nem... kellett volna, de köszönöm - néztem a dobozra, igen nagy volt a kísértés, hogy megrázzam, de tapasztalatból tudtam, hogy nem igazán célszerű. Szóval helyette csak lelkes bontogatásba kezdtem, majd kivettem először a lapot, hogy aztán fülig érő vigyorral vegyem szemügyre, aztán hálás pillantással néztem Majára. Aztán komolyabb keresgélésbe kezdtem, ami egy bögrét és egy álomfogót eredményezett.
- Nagyon tetszik. Édes vagy - közöltem oldalra biccentve kicsit a fejem, az álomfogót visszabiggyesztve a dobozba, mielőtt még összeretkelem itt a tortám maradványaival. - Most visszajössz, vagy nem?

Ez azt hiszem kettőnk között sosem lesz egy letisztázott ügy. Én úgy gondolom, hogy esetleg nem ártana kicsit vigyázni a lelkivilágára, egy cica puha lépteivel igyekeztem megtenni minden szükségeset, aztán még én vagyok érte leszúrva. Így legyek én figyelmes és gyengéd pasi, aki vigyáz a barátnőjére, mert hát mondjuk a csaj virágoskertjében még nem járt senki. Mármint... tegnapig.
- Azt hiszem, ezzel anyád nem értene egyet... de tény, hogy rettenetesen élvezem - közöltem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, rögtön a levegővétel után. Már éppen elkalandoztam volna, hogy esetleg megkóstolnám a habot a nyakáról, vonzó gondolat, erre nem felkelt? Ilyen az én szerencsém... Szóval csak hagytam, hogy sodorjon a dolgok alakulása, illetve némileg be is avatkoztam, hiszen ki kellett bontanom az ajándékot. A legmeggyőzőbb azonban még mindig ő volt, az ölemben ülve, szóval finoman, de határozottan húztam közelebb.
- Meghiszem, de megtennéd, hogy nem kóstolgatsz? Arra van más lehetőséged is...- szinte öntudatlanul nyaltam végig az alsó ajkam, hogy aztán csak beharapjam, elfojtva egy mosolyt. - Deee mindent a maga idejében.

Ezzel mondjuk nem vitáztam volna, mert pontosan tudtam, mennyire adakozó jellem a drága. Ez mondjuk alapvetően nem is hátrány, mert senki nem mondhatja rá, hogy önző kis ribi lenne... de azért csak óvatosan, mert más már lehet, hogy csúnyán visszaélt volna vele.
- Tudom, édes... - jegyeztem meg szórakozottan, miközben az arcom kicsit a nyakába fúrtam, mélyen beszívva az illatát. Ez így pont jó is volt, kis nyugalom, csak ő, meg én.
Maga a meglepetés pedig halálian cuki volt, ahogyan az is, hogy tisztára kiment a fejéből az egész. Nem mintha ez gond lett volna, sőt. Így utólag talán jobban fel is keltette az érdeklődésemet, mintha akkor adja oda, mikor éppen azon kattog az agyam, hogy milyen is az a bizonyos pizsi.
- Esetleg egy kicsit... de ne ess túlzásokba! És... - nevettem fel halkan, hogy aztán a kezemet a derekán nyugtatva öleljem át. Most kivételesen még arra is figyeltem, hogy a kezem ne csússzon lejjebb, pont jó helyen volt ott. - Nagyon más.  
Ez is olyasmi volt, amit nem feltétlenül az étkezőasztalnál kellene megvitatni, legalábbis nem most. Halvány vigyorral túrtam a hajába, hogy aztán közelebb hajoljak, az ajkaim pedig már majdnem súrolták az övéit.
- Én is, Prinzessin... Azt hiszem, ideje leszedni rólad azt a ragacsot... - közöltem oldalra biccentve kissé a fejem, majd rövid puszit nyomtam az ajkára, aztán a mellettem lévő székre pakolva őt felkeltem és a fürdő felé  indultam. - Akkor jössz...?

Ádám

Azt hiszem, szerencsém volt, mert bár a kviddiccsel kapcsolatban szarul állt a szénám, legalább a tanáriban sikerült egy olyan asztalt kapnom, ami az ablak közelében feküdt. Ez meglehetősen nyugtató tény volt, mert sokszor csak kinyitottam és a párkányra könyökölve kissé kiszellőztettem a fejemet, mikor kezdtek a dolgok sokká válni. Ez mostanság gyakran megtörtént, nem feltétlenül a tanári állás miatt.
Szóval éppen az asztalomon feküdtem, hosszában végigterülve és szívtam magamba a D-vitamint, mikor motoszkálást hallottam. Nagyon reménykedtem benne, hogy az illető majd elmegy és még hagy nekem egy kevés nyugalmat, így egyedül a nappal, de nem igazán akaródzott neki. Ami még furcsább, hogy fel sem tűntem neki, vagy szándékosan ignorált, ami ugyebár az én esetemben majdnem egy és ugyanaz.
Végül a hangos szusszanásra kaptam fel a fejemet - azt hiszem az idegeim tényleg közel állnak hozzá, hogy felmondják a szolgálatot - és néztem az itt szellemeskedő "kollegára". Kellett egy pár pillanat, mire a szkennerem elemezte, hogy mégis ki az, grimaszt vágtam - nem kellett volna, még mindig fáj -, majd felkönyököltem.
-Ádi, te mi a jó istent csinálsz?- kérdeztem felvont szemöldökkel bámulva a csontkollekcióra előttem.

Ádám

Az egykori évfolyamtársam akkora lelkesedéssel és energiával fordult felém, mint egy zombi, aki már lassan fél éve nem találkozott ehető aggyal. Szóval szépen szólva is egy kissé be volt lassulva az úriember és a kinézete is harmonizált ezzel a gyorsasággal.
Végigmértem az első megszólalása után, hogy betippeljem, mennyit is fogyhatott, de még betippelni sem tudtam volna, egyszerűen úgy nézett ki, mint egy botsáska éhínséges időkben.
- Szerintem jó úton haladsz. Legalább diétáztál is mellé? Toltad magadba a fehérje-turmixot? - könyököltem fel, hogy aztán ülő helyzetbe tornázzam magamat nagy nehezen. Semmi gond a hasizmokkal, de az akaraterőm éppen felmondani készülte a szolgálatot. A leírás hallatán az arcom grimaszba torzult, egyszerűen nem akartam elképzelni azokat a bizonyos keléseket, az elfertőződést meg pláne nem. Bírom én a horrort, meg a vérfürdőt is, de az nem éppen így néz ki.
- Szóval most arra gyúrsz, hogy szolidarítsak veled és ne ebédeljek? Mert akkor nagyon jó úton haladsz - közöltem, azon filozofálva, a gyomrom eléggé liftezik-e már ahhoz, hogy kidobjam a taccsot, vagy még egy kicsit várjak és fantáziáljak tovább a sárkányhimlős Ádiról.
A következő kijelentése azonban már elég volt hozzá, hogy tudjam, még mindig nem igazán áll a helyzet magaslatán. Talán még nem kellett volna visszajönnie dolgozni.
- Nem tudtam Ádi, de most, hogy mondod, inkább még jobban elkényelmesedek. Jó lesz az úgy! - horkantam fel, de azzal a lendülettel le is másztam az asztalról és az egyik fiókban kotorászva előszedtem egy csokit és a lelkes elfogyasztásába kezdtem.
- Jaj, mi lesz ha észreveszik?

Azt hiszem, talán sikerült meggyőznöm a leányzót arról, hogy az a valami más nem a mai nap derül ki, az nem olyan nagy gond. Sőt, mi több, egyáltalán nem baj, hiszen, van, ami jobb később, mint előbb. Ez is olyasmi volt, nem kell mindent egy este alatt megismernie. Az nagyon durva lenne. A szemébe bámultam még pár pillanatig és még a puszira sem ellenkeztem, csak egy kicsit még szélesebb vigyort villantottam rá. Éppen jó volt ez így.
- Szerintem azt is csináltad, nem győzöl meg az ellenkezőjéről. Meg akarod tartani a hajamat, tudom én! - nevettem el magamat, holott még a feltételezés is nevetséges volt, hogy pont így szeretne engem megtartani. Egy esetleges szakításnál attól még figyelnék, hogy az az uccsó ölelés én legyek és ne előröl. Vagy csekkoljam a környező boltokat, vett-e pillanatragasztót.
Az eltévedést illetően biztos voltam benne, hogy meg fog történni, de mivel az én házam volt egyedül és nem lakott itt velem senki, valahogy nem féltettem annyira. Legfeljebb majd benyitogatok a szobákba és egyszer csak ott ül az egyikben nagy szipogva.
- Azért csak nem... tudod, hogy vigyázok rád - mosolyogtam rá halványan, hogy aztán még út közben megszabaduljak a felsőmtől és felkapcsoltam a kevésbé vakító villanyt a fürdőben. A pólót a sarokba dobtam, legalább addig sincsen útban, majd a kádhoz lépve megengedtem a vizet.
- Ugye nem így akarsz fürdeni? - néztem rá sokatmondó pillantással.

- Én nem néznélek furának, tudom, hogy zizi vagy. De ezért szeretlek - horkantam fel, hogy aztán puszit nyomjak az arcára. Sőt, ami azt illeti, például egy karamell-szirup esetében lehet, hogy nem is a saját kezét nyalogatná. Rémes, mikre rá nem lehet engem venni egy adag túlfőzött cukorral! Szerencsére ezt azonban nem sokan tudták, különben tuti visszaéltek volna vele...
Azért megnyugtató volt a tény, hogy nem akarta megtartani a hajamat, azaz ilyen formában éppen nem. Azért magamon szándékoztam megtartani, mert sokkal jobb volt így, mint visszanyírva. Úgy valahogy sokat veszített a szórakoztató-értékéből, még rendesen összeturkálni sem lehetett. Mondjuk Maját inkább a földön landolt póló  foglalkoztatta, míg meg nem szólítottam ismét.
Széles vigyorral léptem mögé, hogy eltűrjem egy pár tincsét, majd könnyed csókot leheltem az egyik foltra és széles vigyorral figyeltem a pillantását a tükörben.
- 5-12 nap. Leginkább a szervezeteden múlik, már nem annyira rajtam. Bár... ha én adtam, inkább 10, mint 5 - közöltem szórakozottan és nagy volt a kísértés, hogy ejtsek egy újabb foltot a kulcscsontján, de aztán mély levegőt véve felegyenesedtem és eltekintettem a dologtól.
A sampont illető kérdésre a hajamba túrtam és elnevettem magamat kicsit. Persze, előtte is fontos volt, hogy a hajam a legjobbat kapja, de azóta csak leragadtam a márkánál. Azzal elővettem a jellegzetes kék-fehér üveget a szekrényből és a kezébe nyomtam.
- Citrom illatú, most épp. Elég jó - préseltem össze az ajkaim pár pillanatra, majd rántottam egyet a vállamon és inkább ellenőriztem a vizet, kicsit jobban megengedve a hideg vizet. - Majd csekkold le, nehogy nekem belefagyj a kádba!

A nyakát tanulmányozva kellett rádöbbennem, hogy bár volt már egy-két "vásznam", amire művészkedhettem, talán ezzel a mostanival voltam a legelégedettebb. Persze, van, akit ez zavar, meg hödödö, miért kell nagydobra verni, hogy együtt vagytok, enélkül is pontosan látszik. Ember, nem tetszik, nézz másfelé! A simi hatására a kezének döntöttem a buksim, mert hát szerettem, mikor nagy figyelmet szentel nekem. Szélesen elmosolyodva nyomtam csókot a tenyerébe, hogy aztán felegyenesedve simítsak végig finoman az oldalán.
- Ha te azt tudnád... Még csak nem is haraptam... túl nagyot - igyekeztem elfojtani azt a bizonyos fogvillantós mosolyt, de aztán abszolút reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Van amikor nincs választásod, mert a dolog reflex-szerűen csak úgy bevillan. Szóval inkább másfelé tereltem a témát és a sampont vettük pontosabban górcső alá, hogy hát milyen, hogyan, merre. Ez most éppen a harmadik variáció volt, miután az előző kettőt éppen untam. De van olyan nap, mikor csak lekapok valamit a polcról, mindegy milyen illata van, "aszondja, szampon... jó lesz".
- Volt... még február körül, csak aztán éppen nem volt raktáron a következő alkalommal, valahogy itt lyukadtam ki - mutattam a dobozra, elhúzva a számat, de annyira nem zavart a dolog. Ennek is elég jó illata volt hozzá, hogy használjam. Közben elővakartam a tusfürdőt is, mert hát ha már egyszer elmásztam ideig, illene normálisan csinálni a dolgot.
Miután közölte, hogy a víz jó lesz így, gyorsan elzártam a csapot és szembe fordultam a leányzóval. Kissé előrehajolva könnyítettem meg a dolgát, viszonozva azt a bizonyos csókot.
- Ha akarsz... - vontam meg a vállamat, majd nyújtózkodtam jólesően, mielőtt még megszabadultam volna az uccsó ruhadarabtól is és beszálltam volna a kádba. Igen, a víz pont jó volt így.

A bizarr jelzőre a kreténebb énem - hogy melyik? sejtelmem sincs -, elbűvölő vigyort festett az arcomra. Ez a jelző elég jól illett hozzám, csak nem sokan merték kimondani, pedig aztán nem voltam nagyon harapós az ilyesmiért. Csak ugye, ha az ember hall valamit, élből kombinál.
- Hm, hát ez megnyugtató - fojtottam el egy mosolyt, hogy aztán puszit nyomjak az arcára. Korrekt volt ez így, egyrészt nekem sem kellett félnem, másrészt megszoktam már azt az egy sampont. - Szerintem ne cseréld le, szeretem az illatát.
Nem vallottam volna be, de könnyebben aludtam, ha éreztem. Azt jelentette, hogy itt van, velem, ez pedig olyasmi volt, amit nem cseréltem volna el másra. Nem érte volna meg. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a hajával macerálódott valamit, bár nem tudtam volna megmondani, most épp mit. Tiszteltem a kitartásáért, amivel a rakoncátlan frizuráját próbálta kivonni a balhékból.
A pillantásom szinte le sem vettem róla, ameddig a ragacs eltüntetésével küzdött, utána is kellett pár másodperc, míg sikerült feldolgoznom, hogy hozzám szólt és amúgy nem ártana reagálni. "Hm?". Elsőre erre futotta, meg bamba pillantásra.
- Cssssssssssssssssssssssssssssssss! Nem láttál semmit! - pislogtam hevesen,  sőt, még a mutatóujjam is az ajkaim elé emeltem, mert hát, tény és való volt, hogy már akadt egy "pár" fehér hajszál, aminek amúgy semmi keresnivalója nem lett volna ott. De eddig legalább nem tűnt fel neki...
Azzal inkább megfordultam, kis lötyögtetés árán, majd berogyasztottam a vállaim, talán kicsit még a gerincem is domborítottam neki, hogy könnyebb dolga legyen. A maximális bizalmam élvezte, ami fel is tűnhetett neki: képes voltam hátat fordítani.
- Olyan lehetetlen vagy... Maradj ilyen! - mosolyogtam magam elé, bár inkább kérés volt ez, mint követelés, ez a hanglejtésből is egyértelművé válhatott neki.

- Határozottan. Nem is kérdéses tovább a dolog. - És tényleg nem. Ő szerette, én szerettem, kellett volna más beleegyezése is? Nem hiszem, pont jó volt ez így. Amúgy meg igyekeztem nem hatalmas szemekkel bámulni rá, míg a ragaccsal küzdött, amit nekem köszönhet, de könyörgöm, hogy nézhettem volna másfelé? Lehet, hogy tudok várni, meg kitartó vagyok, de mindezek után hadd élvezzem már ki a látványt!
Igazából nem is zavart annyira a kis felfedezése, mert ha már elértem, hogy legalább jó kedve legyen, kit érdekel az a pár nyamvadt genetikai selejt? Jó lesz ez így. Közben nagy ügyeskedve megfordultam, amit nem sokkal később egy puszival honorált a kedvesem. Lehunyt szemmel borzongtam meg, hogy aztán méltatlankodó fejjel figyeljem a csapot.
- Érdekes egy ízlésed van, Schatz - ráztam meg kicsit a fejem rosszallóan, de ki vagyok én, hogy egy enyhe apakomplexusért elítéljem? Azzal már elég alaposan elcsúsztam, korábban kellett volna megpróbálkozni vele, de akkor is csak pluszpontokat kapott volna érte.
Közben kicsit befeszültek azok a bizonyos az izmok a hátamban, nem voltam otthon a helyzetben és ez furcsa volt, de aztán pár mély levegőt követően lassan felengedtem és hagytam, hogy a hajammal nyünnyögjön. Összességében nem volt rossz, sőt, kifejezetten kellemes. Nagyjából sikerült ellazulnom, még kicsit a kezének is döntöttem a fejemet, nem válaszolva arra, hogy nincsenek lehetetlenek. Ha szerinte nincs, ám legyen, én nem leszek az az ünneprontó, aki ebből a hitéből kitáncoltatja. Azon, hogy elkalandozva még a hátamból is jutott a citromos csodából, már csak elnevettem magamat.
Ő átkarolt, én pedig halványan elmosolyodva sandítottam rá és a lehető legkevesebb feltűnéssel szedtem le egy kis habot a vállamról, hogy aztán az állára kenjem.
- Lesz legközelebb? - érdeklődtem kíváncsi, talán még lelkesnek is mondható arccal figyelve őt. Nem vagyok az ilyen helyzetekhez szokva, de azt hiszem, menne a dolog.

Nem volt tervben a leányzót olyasmi miatt lecseszni, ami nem is az ő hibája. Az, hogy más az ízlése, mint a legtöbb korabelinek, részlet-kérdés volt. A környezete, a családtagjai, a sorsa ilyenre formálta, ha bejön neki az a pár ősz szál, legyen boldog vele. Én csak örülök neki, hogy nem akar megváltoztatni.
- Legyen neked igazad, Schatz - vontam meg a vállamat, aztán a kis nyüglődés után, amit nem is túl nehezen letudtam, már sokkal nagyobb lelki békében hagyva, hogy átkaroljon. Még mindig voltak olyan szintű fizikai kontaktusok, amik kívül estek a tapasztalataimon. Soha nem mosta meg csaj a hajamat, mert mire feltehette volna ezt a kérdést, általában Varsóban pihentettem. Maját azonban most még egy kicsit össze is haboztam a hecc kedvéért. Kaptam egy puszit, de ez egy orv ellentámadás volt a részéről, amivel engem is még inkább összehabozott.
- Szeretnéd? Igazán nem vagyok én semmi jónak az elrontója - jegyeztem meg már-már azzal a flörtölős dorombolással, de igazából komolyan mondtam. Szerettem, hogy kimozdított az emberi kapcsolatokat érintő komfort-zónámból. Mondhatni, meglehetősen szűk egy kis terület volt az, de ott igen jól kihasználtam minden egyes négyzet-centimétert.
- Igen, tudom. Örülök, hogy tetszik- eresztettem meg még egy mosolyt. - Nem nagyon sietek, így is jól érzem magam.  

A haj kérdését elnapoltuk, de hasonló egyetértés volt, mint a vaníliás sampont illetően. Én nem akartam más illatút, ő meg nem akarta, hogy levágassam. És azt hiszem, hogy ebben ki is egyezhettünk, mert ha rövidebb lenne, nem tudnám összeturkálni. Kinek lenne az jó? 
Hagytam, hogy nagyjából megszabadítson a habtól, valahogy nem ragaszkodtam hozzá, hogy így maradhassak. Aztán ismét átkarolt, ezt valahogy meg tudtam volna szokni, ahogy lassan dobolni kezdett a kockáimon. Ha másért nem is, ezért már megérte gyúrni. 
Kíváncsian pillantottam a kis kezére, amin a hab pihent, ami rossz döntés volt, hiszen ha nem tettem volna, akkor nem fröccsent volna az arcomba. Felnevetve töröltem meg az orrom hegyét, reménykedve hogy a többi részem nem olyan. 
- Hát nem tudom, hogy meg tudom-e bocsátani a dolgot...  - emeltem fel egy tenyérnyi habot és a levegőbe fújtam egy nagy szusszanással. Igazából elég szórakoztató volt ez így. 
Kissé rá sandítottam, finoman végigsimítva a karján, majd a falat bámultam pár pillanatig. Már korábban is felvetettem a dolgot, most is csak ezt tudtam volna mondani.
- Költözz hozzám! Ha gondolod veszek egy lakást Pécsen, nem ezen fog múlni... Amúgy is akarok egy kutyát és azt nem tarthatom a koleszban... - halál komolyan mondtam az egészet, az ilyesmivel nem szabad poénkodni.

Persze a nőci képes volt komolyan venni és lebiggyesztette az ajkait, mikor viccből közöltem, hogy ez bizony megfontolandó. Nem is igazán értettem, mit kell folyton komolyan venni. Vagyis, valahol mégis, de ugyanakkor meg neeeeeem. Szóval a számat elhúzva támasztottam a mutatóujjamat az ajkaimnak, látványos tűnődést mímelve, majd elemeltem a kezem és egy huncut vigyorral tartottam fel.
- Négy alatt semmiképp. Egyszerűen nincs üzlet - ingattam meg kicsit a fejemet. Talán viccesnek tűnt, de halálosan komolyan mondtam. A négy puszi mindig sokkal jobb, mint a három, kivéve, ha mondjuk azt az unszimpatikus anyósodtól kapod. Olyankor az egy is örökkévalóságig tart.
Aztán kissé elgondolkozva kezdtem finoman cirógatni a karját és a falat bámulva kattogtam kicsit fejben, mielőtt kimondtam volna azt a bizonyos ötletet.
- Ha belegondolsz, most havonta fizetem a koleszt és még csak nem is az enyém a szoba teljesen. Szerinted? Meg úgy amúgy, úgy nézek ki, mint akit érdekel? Az ingatlan mindig jó befektetés - vontam meg a vállamat kissé, mielőtt ismét a kezére szegeztem volna a tekintetemet. Lassan úgyis érett volna a dolog, nem is feltétlenül rajta múlt, hogy venni fogok-e. Azaz, most már nem. - Hhhá' persze, hogy igazi. Több plüss nem fér el, szegény Stitchel mi lenne?
A felvetésére persze elmosolyodtam, de kicsit meg is csóváltam a fejemet. Nem szívesen lettem volna az anyja helyében, mert biztosan nem könnyű most ez neki. Valahol meg nem akartam megérteni, mert könyörgöm, látott, ismer valamennyire, feltűnhetett volna neki, hogy nem élek vissza a lánya jóindulatával.
- Hát nem tudom, hogy min akadna ki a legjobban... - sóhajtottam fel, a fejem egy kissé a vállára döntve.

Szerencsére nem vette viccnek a dolgot a leányzó, így nem sokkal később már élvezhettem azt a negyvennégy puszit, amivel elhalmozott. Látszik, hogy azért a számmisztikára még egy kicsit gyúrni kell, ha ebben az évben sem adta le a tárgyat. Bár, még nincs késő, még megtörténhet...
A vásárlásmániával pedig egyáltalán nem értettem egyet. Jó, persze, költöttem, de ameddig van miből, úgyis olyan mindegy, nem? Nem fogok azon stresszelni, hogy a nyugdíjas éveimben miből fogok élni, momentán egy taknyos zsepiért is képesek hat galleont fizetni. Viccen kívül, megtörtént eset, Müller abból vett magának új cipőt, amit az én náthámból összespórolt.
- Jaj, ne kezdd nyuszi, mert komolyan kifutok a világból... az én pénzem, saját magamnak veszem, lapozzunk - horkantam fel. Mert hát ja, nem igaz, ha vennék most egy lakást, az a miénk lenne, nem az enyém. Arról nem is beszélve, ha esetleg szétmegyünk, úgysem teszem be a lábam többet ebbe a tetves országba. Túl sok dolog emlékeztetne rá. - American Shepherdet szeretnék, fehéret... mikor? Mikor helyem lesz hozzá és elmondtam neked. És tudom, hogy aranyosak, nem kell bemutatni.
Igazából pont ezért akartam egy kutyát. Ha már a gyerekhez nem vagyok elég időmilliomos meg otthonülős, legalább egy négylábúm hadd legyen!
Közben engedtem még egy kis meleg vizet, többnyire Maját figyelve.
- A tempótól? Melyiktől? - érdeklődtem pimasz vigyorral. Ez megint olyasmi volt, amit nem tudtam volna kihagyni. - A gyűrűre gondolsz, arra, hogy egyedül jöttél ide, vagy hogy lefeküdtél velem? Mert ebből kettővel nekem nincs gondom, szerintem azok tök normálisak...

Végül azért korrigált az asszony, hogy bár fura ez neki, gondja nincsen vele. Nem tudtam, elsőre elhiggyem-e, mert hát nem tudom... Néha eléggé úgy látszott, hogy zavarja, de nem vagyok annyira rugalmas, hogy hirtelen elkezdjem minden egyes galleonom egy apró perselymalacba dobálni. Durva lenne.
- Helyes - közöltem, kicsit ellentartva a buksimmal, de aztán oldalra fordítottam, épp eléggé ahhoz, hogy az a bizonyos csók megvalósulhasson.  
A kutya kérdése már sokkal könnyebb volt, egyszerűen döntésre lehetett jutni. Valahogy el tudtam képzelni, hogy este edzés után hazaesek, Maja meg éppen a kanapén fekve néz valamit, a hasán a pici fehér szőrmókkal.
Azonban kénytelenek voltunk a dolgok szarabb részét is megbeszélni, mert ugye milyen alapon lehetne minden tökéletes, ameddig Veszna nem tud róla? Ez itt a kérdés, kérem szépen.
- Hát, majd meglátod, hogy reagál. Szívesen asszisztálnék, meg fognám a kezed, de van egy olyan érzésem, hogy nem rajongana érte. Jobb, ha nem vagyok ott, mikor elmeséled - nevettem el magamat futólag. Veszna szerintem már szíve szerint befizetett volna egy vazektómiára, ha rajta múlik... Nem mintha ezen én korábban nem gondolkoztam volna el, de könyörgöm, és ha egyszer gyereket akarok? Inkább megsimogattam kicsit Maja pofiját a kézfejemmel.
- Köszönöm Schatz. Sokat jelent - biccentettem kis mosollyal, majd rásandítottam. - Nem fázol?
Még csak az hiányzott volna, hogy egy jó megfázást is beszedjen nekem a hideg víz miatt, bár nemrég engedtem bele meleget, szóval csak nem...

Azt hiszem, azzal a csókkal le is zártuk a témát és nem is igazán zavart a dolog. Rendben volt ez így, szerettem, mikor a közelemben van és hát... most már attól sem kellett aggódnom, hogy mi van, ha éppen semmi affinitásom nem lesz jeges zuhanyt venni. Bár jobb lett volna, ha várok a szülinapjáig, Vesznát az sem hatotta volna meg, mert még "nincs 18". Kit érdekel? Mugli számok...
- Hát hajrá, ha úgy gondolod, jó ötlet, akkor szövetkezz. Én nem fogok az utadba állni - mosolyodtam el szélesen, hogy aztán még egy kicsit piszkáljam a maradék habot a víz tetején. Mondhatjuk, hogy kicsit megkomolytalanodtam, mióta vele voltam, de valahogy nem tudtam bánni a dolgot. Mármint szeretem, vagy mi a szösz?
A hideges megjegyzésére csak elvigyorodtam, majd azt a kis tárcsát elforgatva elkezdtem leengedni a vizet. Egy gyors puszit követően kimásztam a vízből, majd egy meleg törcsit nyújtottam a drága felé, miután a derekam köré csavartam egy másikat. A hajam törölgetésének csak ezután álltam neki, az abszolúte ráér.
- Mit szólnál, ha lefeküdnénk aludni? Későre jár... - jegyeztem meg őt figyelve halvány mosollyal az arcomon.

Mostanság elég sok tennivalóm akadt. Elég, ha azzal kezdjük, hogy neki kellett állnom tanárként az óravázlatoknak, de erre még ráhalmoztam egy pár dolgot pluszba. Olyanokat, mint extra edzések a Német kupa miatt, kiköltözés a kollégiumból egy házba, amit hajlamos voltam a szülinapom után nem sokkal felvásárolni és óóóó! Már majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy büszke apuka lettem!
Az új ház még meglehetősen idegen volt, ha azt nem vesszük, hogy a fénykép-post-it-szívecske kombó egyből kikerült a szobám falára. Egy kellemes, fehér fal volt, mélykék plafonnal, amin az apró fénypontok az égbolt hangulatát adták vissza. A festő éppen tegnap fejezte be és azóta vissza is ment Berlinbe, a pénzem egy mások számára ijesztő mennyiségével. A cuccaim egy nagy része még dobozokban pihent szanaszét a lakásban, de a legfontosabbak már a helyükön voltak: az ágynemű, a dvdk és pár felsőm is hasonló sorsra jutott. Volt első dolga az volt, hogy összerágott egy széklábat, majd a kanapéra fészkelve elaludt az ölemben.
A kopogásra kaptuk fel mind a ketten a fejünket és gyorsan ki is kapcsoltam a tévét, letéve az ebédem maradékát is a kis asztalra. A csöpp már éppen azon gondolkozott, hogy belenyomja az orrát és heves nyammogásba kezdjen, de helyette felnyaláboltam és a hajamba túrva kicsit rendberaktam azt.
Ezek után az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és kinyitottam széles mosollyal az arcomon.
- Hello, anyuci - közöltem elbűvölő mosollyal, éppen annyira nyitva az ajtót, hogy az ölemben csücsülő szőrgombóc ne látszódjon, de ő persze egyből kidugta a fejét és heves tanulmányozásba kezdett. - Gyere be...

Nem volt nehéz kitalálni, ki is áll az ajtó túloldalán. Nem sok embernek adtak ki a címet és ezen belül egyedül egyet zaklattam, hogy hahó, amúgy mi lenne, ha meglátogatna ma? Nem feltétlenül csak a lakás miatt, de a bundást mégsem emlegethettem fel. Nem bírt volna ki tíz percet sem otthon a fenekén.
A megszólításra bután nézett, mire elnevettem magamat. Egyelőre nem volt tervben, hogy esetlegesen tényleg anyává tegyem, nem értettem mit stresszel itt.
- Nos, igen, első gyerek nehézségei. Gondoltam, ha már egyszer apja van... - horkantam fel, mire Volt egy pillanatra bután nézett rám, de aztán ismét heves kapálózásba kezdett a mancsaival, hogy közelebb kerülhessen Majához. A csók inkább lett futó puszi, mert igényeltem volna a figyelmét ellenkező esetben, így viszont hagytam, hogy kutyázzon. A kicsi azonnal a leányzó kezének nyalogatásába kezdett, én pedig elégedetten állapítottam meg, hogy szimpátia van, kölcsönösen, akkor pedig minden rendben van.
- Mint látod, haza. Igen, végleg. Nem, nem az enyém, a miénk. Mondom, hogy marad! Volt, bármily meglepő is - adtam választ a kérdésekre, már-már majdnem kisebb monotonitással, hogy aztán változtassak a kiskuszi fogásán és kissé felé nyújtsam. - Szeretnéd megfogni?
Azt hiszem, hogy erre már előre tudtam, mit fog mondani, de éppen ezért is ajánlottam fel. Éppen annyi joga volt taperászni a kis szőrmókot, mint nekem. Nem magamnak vettem.

A kérdésére csak megvontam kicsit a vállamat halvány mosollyal, talán egy egészen kicsit az arcomba tolult a vér, ami szokatlan volt, de ezen kívül igyekeztem lazán kezelni a helyzetet. Évek óta szerettem volna egy kutyát, mert a legutóbbit még otthon tartottam, lehettem vagy tizenhárom éves. Most pedig egy ilyen pici szőrmóknak kellett minden lépésére figyelni.
- Az előbbi egészen biztos, az utóbbi rajtad áll - közöltem végül, megköszörülve a torkomat. Az ezzel egyedül a baj, hogy az ember igen nehezen tud laza maradni, mikor egy ilyen pici, de meglepően energikus fehér szőrkupac elkezd a lábaival kalimpálva sztrájkolni, hogy ő meg akarja nézni közelebbről a lánykát. A kérdésére pár másodpercet hezitáltam, de aztán aprókat bólintottam. - Valahogy úgy... Nekem legalábbis tutira van egy.
Alapvetően roppant bájosan tudott nyünnyögni a kutyusnak és az ölelést sem bántam, csak nem volt szabad kezem, hogy viszonozzam, mert az aktív mozgással már nem volt elég csak a jobb kezem. Szóval az arcom döntöttem csak kicsit féloldalasan a hajának.
- Nem tudom, elővigyázatos? - nevettem fel kissé, miközben a haját óvatosan elpakoltam az útból, nehogy a gabalyodásos művelet megint megismétlődjön. Igazából jobban járt volna, ha összeköti, de már mindegy volt. Az egyik kezem finoman a derekán pihentettem, a válla felett vetve egy pillantást a kölyökre, de úgy tűnt, minden rendben van. - Örülsz?  
A kérdést egy puszival toldottam meg a vállára, de azt hiszem, már kaptam választ.

UUUuuuuuuu enyémenyémenyémenyém *el is szállítja a méhecskét a csevegőből*

Igen édesen pillogott rám, én pedig nem bántam, örültem, hogy pár nap óta először ismét találkozom vele. Nem viseltem már jól egy ideje a hiányát, legyen szó egy-két napról is, arról nem is beszélve, ha esetleg éppen edzőtábor készül a képbe jönni. Ez ilyen, a hivatalosság nagy átka, hogy nem nyöghetem be: "Bojarski most nem ér rá, kutyát kell sétáltatnia". Nem igazán nézik el.
A nekünk szócskára lágyan elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a homlokára és úgy éreztem, most már rendben lesznek a dolgok. Ő is imádta a kis csöppséget, ugyanúgy, ahogyan én és azt hiszem, bátran mondhatom, hogy meg fogunk birkózni a feladattal.
- Nem attól féltem, hogy kárt teszel benne, te zizi. Csak nem voltam benne biztos, hogy meg akarod ölelgetni, rád erőltetni meg nem fogom. Hát nézd meg milyen aranyos... - a hangom a szokásosnál enyhén mélyebb, már-már az az abnormális gügyögés volt, amivel a pasik a babákat szokták szórakoztatni, szóval kitört belőlem a nevetés pár pillanatra. Ha pár évvel ezelőtt láttam volna a mostani retardált énemet, lehet, hogy soha nem jövök Magyarországra. Vagy téptem volna a lapokat a naptárból, mikor jön el a nap, attól függ, éppen milyen napomon talált volna meg a látomás. - Poooont ezért. Anyád így is meg akar ölni, asszem. De jól elvoltunk, néztünk mesét, meg aludtunk a kanapén.
Meg ebédeltünk volna, ha nem alszom el, de az kicsit nem jött össze. Azt hiszem, kicsit sűrűre tábláztam mostanság a napjaim? A kérdésre amolyan "komolyan?" fejjel meredtem le rá pár pillanatig, aztán a hajamba túrtam és a nappali felé indultam.
- Leginkább sehogy, csak az van kint, ami eddig kellett. De persze, gyere, megmutatom a helyet. Tudod hozni? - Annyira nem volt nehéz a vakarcs, de azért nem akartam, hogy esetleg mégis megerőltetőnek érezze a dolgot. - Amúgy is van négy jó lába.

Jó, így visszagondolva tényleg eszembe juthatott volna a tücsök, meg a légy, nem is beszélve szerencsétlen siklóról, akit nem vihetett be a lakásba. De ugye nem lehetek akkora zseni, hogy egyből minden beszáguldjon a buksimba. Gondosan szelektált gondolataim vannak, különben a pályán is káosz lennék.
Elborzadva meredtem pár pillanatig Majára, mintha azt mondta volna, hogy a quadpot jobb, mint a kviddics, majd összefontam a karom a mellkasomon.
- Nem, macskát nem! Ameddig én itt lakom, biztosan nem - közöltem már-már durcásan, de aztán ránéztem Voltra és inkább elmosolyodtam szélesen. Annyira édes volt, hát most... hogy lehetett volna nem szeretni? Még azt is elnéztem neki, hogy az én nőmet nyalogatja, senki nem mondhatja, hogy nem szeretem...
- Öööö, nem tudom? Talán nem akarja, hogy elköltözz. Nem mondtad neki, hogy csak a lakást jössz megnézni? - néztem kissé értetlenül, mert hát pontosan előttem volt a jelenet, ahogyan Veszna agresszív pakolásba kezd visszafelé, Maja meg egy idő után már csak rebegteti a szempilláit, hogy most mi rosszat csinált? Olyankor csak megölelgetném és közölném, hogy naaa, életem, semmi baj, nyugi van.
Közben befelé kalauzoltam, hogy nehogy azt mondja nekem, hogy nem mutattam meg a lakást. Felajánlottam azt is, hogy hozom a kölköt, de egyelőre azt mondta, hogy szívesen hozza, amit nem is bántam. Jól álltak egymásnak, határozottan. Már majdnem annyira, mint nekem a vörös mez a fehér nadrággal. Talán még egy fifty-fiftyben is kiegyezhetünk.
A nappaliban volt egy bazinagy fehér kanapé, ahol kényelmesen el lehetett terülni és jó rálátás volt a tévére, ami mellett fel voltak polcolva azok a bizonyos dvd-k. Itt volt a sarokban Volt ágya is, amit eddig nem igazán használt.
- Ha gondolod, majd összefirkálhatod a falat, igazából elég sivár, de legalább jó kiindulási alap. Arra egyenesen van a konyha, iiilletve az egyik szoba, meg egy ajtóval odébb fürdő. - Nem igazán siettem sehova, csak szépen lassan mindent. - Hogy vagy, édes?

A kérdésére csak eltanácstalanodott fejjel rántottam kettőt a vállamon. Igazából néha még az sem szokott érdekelni, hogy azzal a hellyel mi van, ahol éppen lakom. A varsói lakásom például belakhatták volna a kojotok, az sem tűnt volna fel, mert nem igen járok arrafelé. Ha meg mégis, akkor is maradhatnak, csak lehetőleg ne lepjék el az ágyamat, mert nem akarok rájuk feküdni.
- Fogalmam sincs, ebben igazad van - bólogattam hevesen párat, de aztán inkább pókerarcot vágtam, mielőtt megint eltúlzom az érzelmek kimutatását a következő meccs után. Nem túl szerencsés húzás.
Valahogy várható volt Veszna részéről, hogy a gyűrű inkább gyanakvást kelt benne, mint boldogságot és ezt meg is értettem. Alapvetően, ha a lányodat eljegyzi egy nála kilenc évvel idősebb pasi, az emberek agyalni kezdenek, hogy hmmmm, vajon terhes? Pedig nem.
- Igen, ez így szokott lenni. Szerintem az én anyám is ki fog akadni, váltig állította, hogy mivel egy seggfej vagyok, egyedül fogok meghalni, meg hogy Jézus és a Karma le fognak sújtani rám. Szerintem megint túl sok volt az ezotv. - jelentettem ki magabiztosan. Anyámnak mindig voltak fura dolgai, mint az is, hogy a konyhában csak akkor csinált valamit, ha éppen ment a háttérben valami. Hogy Jamie Oliver vagy Fűrész, az éppen attól függött, hogy a családi vacsira jelentettem-e be barátnőt. Olyankor általában az utóbbi volt a műsor.
Maja nem sokkal később lehelyezte az ebet, én pedig halvány mosollyal figyeltem, ahogy elrohant a konyha felé, aztán már csak az ütemes lefetyelés hangja hallatszott. Szerintem sok volt megint a nyáladzás.
- Jaj, tudod, hogy értettem - forgattam meg kissé a szememet, hogy aztán a hajamba túrjak lazán, valahogy olyan hiányérzetem volt tőle, hogy nem csináltam. - A tananyaggal? Rosszul. Rengeteget tudnék mondani.
Ezt kínos nevetgéléssel is alátámasztottam, hogy aztán nem sokkal később a dereka köré fonjam a karjaim és gyengéden megcsókoljam.
- Máskor ne tűnj el ennyire, jó?