Etelka

Ha ember lenne igazából csak mulattam volna a puffogásán, így azonban inkább ijesztő volt. Nagyon remek lenne, ha nem belőlem vacsorázna, és nem is próbálna megölni. Fiatal vagyok én még a halálhoz, sok a dolgom. De úgy vettem észre, hogy amikor felvilágosítottam a megváltozott viszonyokról és a kor előrhaladásáról, mintha tényleg rögtön vette volna az adást. Abban reménykedtem, hogy ettől meg is fog végre nyugodni, és talán megérti, hogy nem rosszindulatból nem rajongom körbe, hanem mert ez egyszerűen már nem szokás. Vagyis szokás, csak manapság teljesen máshogy csinálják, és máshogy is nevezik...
Azonban hamar elmúlik a nyugalmam, mikor rájövök, hogy Etelka most rám mérges valószínűleg, mint a rossz hír hozójára. Hát ez remek, egy esélyem volt, és azzal is megöletem magam.
Persze először inkább csak tartottam magától a lehetőségtől, valós veszély azonban nem volt... Ám lett. Etelka közelebb lépett hozzám, és egyértelműen értésemre adta, hogy meg akar kóstolni.
Megmerevedett mindenem, nem bírtam megmozdulni, csak álltam és vártam, hogy most mi lesz. Az adrenalinom felszökött, rettegés fogott el.
Nemnemnem NEM! Könyörgöm, hagyj békén könyörgöm!
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, egyszercsak félreállt mellőlem. Hamar észrevettem azonban, hogy nem én tudok a gondolataimmal irányítani vámpírokat, hanem a teája érkezett meg.
Rögtön hátrálni kezdtem, az ujjaimat a pálcám köré fontam, és igyekeztem minél nagyobbra növelni a távolságot kettőnk között, hiába tudtam, hogy valószínűleg nem tartana neki sokáig újra mellettem teremni.
- Mit szólna, ha elvinném az igazgatóhoz? - kérdeztem készségesen, kedvességet erőltetve magamra. Valamit csak fel kell ajánlanom, ami kicsit jobban leköti az érdeklődését, minthogy megkajáljon. Nincs még kedvem elvérezni, egyébként sem vagyok étel. Menjen és keressen valaki mást... Vagy itt a manó is. Bánom is én, csak a közelembe ne jöjjön mégegyszer.

Adam

Mindegy, hát persze. Nem igazán tudtam, hogy mégis mit mondhatnék erre, mert legszívesebben csak elkezdtem volna hisztizni, hogy ez így nem fair, meg hogy az élet igazságtalan... De éreztem, hogy ezzel nem lennék sokkal előrébb. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem válaszolok semmit.
A következő felvetése azonban már izgalmasabb kérdésekre világított rá. Igazából a lelkem mélyén talán picit örültem, hogy Adam rákényszerített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. Már nyilván nem a klasszikus értelemben, nem szorított kést a torkomhoz (mintha szüksége lett volna rá...) de most kerültem először olyan helyzetbe, hogy annyira már azért nem volt egyszerű ezt az egészet megkerülni. Megtehettem volna, hogy kicsit több erőfeszítést mozgósítok, azonban nem tettem meg, és ez is árulkodó volt valószínűleg, habár ebbe én nem gondoltam bele és nem is volt szándékos.
- Hát ez egy remek kérdés. - válaszoltam őszintén. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy "semmit", de az nem én lettem volna. Én nem az a típus vagyok és nem is voltam soha, aki csak csöndben szenved, és várja, hogy az adott helyzet elmúljon. Én az vagyok, aki megszerzi, amit szeretne. Természetesen nem erőszakos, sőt általában nem is túl nyílt módszerekkel, inkább szépen csendben, észrevétlenül mozgatva a szálakat.
Kár, hogy ez eddig ugyan mindig bejött, azonban sosem ilyen értelemben. Ha meg is tudtam másoktól szerezni amit szerettem volna, azzal tisztában voltam, hogy azt elérni, hogy valakinek te magad kellj, már egyáltalán nem ennyire egyszerűen működik. Ez pedig egy újabb olyan terület, ahol megint nagyon kevés dolog van az én irányításom alatt. Nem akartam én kierőszakolni senki törődését, szó sincs róla... Csak éppen nem is akartam az lenni, aki csak tűr és vár. Vagy az akartam lenni, aki hagyja az egészet a fenébe és elfejti ahogy van, vagy az, aki teljesen belead mindent és odaadja önmagát... De akkor legyen értelme.
- Te mihez kezdenél? - kérdeztem végül, újra Adamre nézve, érdeklődően ráfüggesztve a pillantásom. Biztos voltam benne, hogy az eltérő körülményeink miatt nem fog olyamit mondani, amit én is szívesen utána csinálnék, de egyrészt érdekelt, másrészt hátha mégiscsak le lehet vonni belőle valamilyen jó kis tanulságot.

Récsöl

Az adrenalinom az eget verdeste, azt hittem az ijedtségtől rögtön leájulok a seprűről, de szerencsére vissza tudtam nyerni a fegyelmezettségemet, mert tudtam, hogy Rachelnek szüksége van rám. Majd később ráérek kiborulni. Vettem két nagy levegőt, aztán elkezdtem a megoldandó feladatra koncentrálni. Kicsit viccesnek tartottam, hogy egy gurkó kevésbé veszi el az önkontrollom mint egyes háztársaim... Dehát ez van.
Legalább félig megkönnyebbültem amikor láttam, hogy egyelőre Rachel tud olyan tempót diktálni, hogy ne érje utól a golyó, ám tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani. Igaza volt abban, hogy hiába repkedek mellette, attól nem lesz neki jobb. De mégis mi a fenét csináljak...?
- Menj vele még pár kört, és mikor a szertár bejáratához érek, kezdj el felém ereszkedni! - mondtam neki közelebb érve hozzá, mert támadt egy ötletem.
Istenem add, hogy sikerüljön!
Kérleltem bármilyen felsőbb erőt, hogy most segítsen ezt balhé és sérülés nélkül megúsznunk. Nem szívesen, de hátat fordítottam a lánynak, és az ellenkező irányba kezdtem el repülni. Közben néha hátrapillantottam, mindig félve, nehogy épp zuhanás közben lássam... De tudtam, hogy meg kell bíznom benne, hogy kibírja addig, amíg valahogy megoldjuk ezt a szituációt.
A szertárakhoz érve azonnal eldobtam a seprűm, nem is néztem merre. Mihelyst a lábam talajt ért, rögtön szaladtam befelé, közben pedig reméltem, hogy Rachel már elindult felém.
Rekordsebességgel kerestem meg a dobozt, amelyben a kviddicshez szükséges labdákat tárolták, majd kiszaladtam vele, közben pedig Rachelt kerestem a tekintetemmel, hogy közeledik-e már. A tervem az volt, hogy majd odakiabálok neki ha már közel ér, hogy jöjjön hozzám minél közelebb, hagyja, hogy a gurkó engem vegyen célba. Én pedig abban reménykedtem, hogyha a labda megcéloz, akkor a labda és önmagam közé tudom majd rakni gyorsan a ládikát, és egy szempillantás alatt rázárni, mielőtt még nagyobb bajt csinálna. A biztonság kedvéért kihoztam egy terelőütőt is, ha nem sikerülne elsőre a művelet, hiszen ha nem jön be, seprű nélkül, a földön álldigálva már aligha van esélyünk elszaladni a gurkó elől.

Rach

Igyekeztem ahogy csak tudtam. Sajnos kicsit elszámítottam magam, nem voltam elég gyors a szertárban, így mire kiértem kezemben a dobozzal és az ütővel, Rachel már nagyon közel járt. Így aztán igyekeztem rákapcsolni, és szinte pánikszerűen dobtam el az ütőt és nyitottam ki a ládikót. Szerencsére a kvaffot már elhoztuk belőle, a cikesz pedig nem foglalt sok helyet, a másik gurkót pedig semmi értelme nem lett volna kivenni belőle, így a tartalmával már nem kellett törődnöm. Nekem az is elég lett volna, hogyha a kvaff helyére csapódik be a gurkó, maximum annak lesz meglepetés aki legközelebb kinyitja – de úgy gondoltam, ők úgyis hozzáértőek lesznek, úgyhogy ez már hadd legyen az ő gondjuk.
- Gyere közel hozzám, aztán gyorsan kanyarodj el, hadd vegyen engem célbe a gurkó! - kiabáltam Rachel irányába, bár lassan már nem is kellett volna kiabálnom, annyira ugyanis nem volt messze.
Nagyon gyorsan dobogott a szívem, közben pedig végig azt mondogattam magamnak, hogy ezt bizony most nem szabad elcsesznem. Hogy miért? Mert a földön ácsorgó célponttal a gurkónak nem lesz nehéz dolga, ha eltál, akkor pedig az csak a jobbik eset, hogy nagyon sokáig leszek a gyengélkedőn. Ezenkívül pedig botrány lesz, az egész iskola tudni fogja...
Kicsit összeszorítottam a fogam, amikor arra gondoltam, hogy ez az egész valami idiótának a hibája. Le mertem volna fogadni, hogy valami hirtelenharagú Eridonos, akit a jelek szerint az is teljesen hidegen hagy, hogy könnyűszerével meg is ölhetett volna minket. Bár ez inkább Rellonos személyiségre vallott volna, de azért azt nem gondoltam, hogy egy háztársunk tette volna... Bár ki tudja, még az is simán megeshet.
Csak abban az egy dologban voltam biztos, hogy meg fogom keresni az illetőt ha ennek vége, és ugyan az átkokkal egyelőre nem bántam túl jól, de biztos voltam benne, hogy Rachellel együtt ketten akár pálca nékül is el tudjuk majd intézni a képét.
A közeledő barátnőmet néztem, várva, hogy mikor veszi be az éles kanyart, a golyót rámszabadítva. A ládát kicsit felemeltem, de még nem teljesen. Csak akkor terveztem befejezni a mozdulatot, mikor majd már pontosan fogom látni, hogy merről jön a labda. Most légy ügyes, Lilla!

magyar-román határ | Kelet–Közép-Európai Sárkány befogó- és ellátó Központ

Miközben lépkedtünk a tojások irányába, ide-oda forgattam a fejem. Elvégre az ember nem minden nap jár ilyen helyen, és egyébként sem hasonlított túl sok mindenhez, amivel eddig találkoztam.
Mikor odaértünk, figyelmesen hallgattam az utasítást, közben pedig próbáltam előhívni azzal kapcsolatos emlékeimet, hogy egy ilyen tojásnál mi számít "normálisnak". Elvégre azért ezek mégsem egyszerű tyúktojások, amivel az ember gyakran találkozik, szóval az, hogy esetleg arra nem hasonlítanak, még nem jelent semmit. Szerencsére ezzel kapcsolatban nagyjából informálva lettünk, ám még így sem éreztem magam teljesen biztosnak.
Tétován léptem oda az egyik tojáshoz, miközben vetettem egy gyors segélykérő pillantást a másik két lányra. Látszólag semmi baj nem volt a tojással, és egyelőre nem voltam túl bátor, hogy nekiálljak emelgetni, vagy egyáltalán fogdosni... De aztán látva a többiek határozottságát, úgy döntöttem, én sem leszek beszari.
Gyerünk Lilla, nem harap. Legalábbis most még...
Azért élveztem volna, hogyha tényleg végignézhetjük egy kissárkány kibújását a tojásból, ám egyelőre igyekeztem a feladatra koncentrálni.
Először csak két ujjamat, majd az egész tenyeremet a tojásra tettem, végigsimítva gyengéden a tetején. Valahogy mindig az volt a benyomásom, hogy egy ilyen tojás meleg. Emlékeim szerint épp az imént Emma is említette a fontos megfelelő hőmérsékletet, így aztán kissé ráncolva a szemöldököm, a tanárnőhöz fordultam.
- Ez a tojás nem túl hideg? - érdeklődtem, mivel azért tekintettetel a hozzá nem értésemre, nem akartam halálbiztos következtetéseket levonni. Inkább igyekeztem hangsúlyozni, hogy ez csak az én véleményem. Éppen azért aztán azt reméltem, hogy esetleg más is megtapogatja kissé, hogy biztos legyen a diagnózis a hőmérsékletet illetően.
Közben felcsillant a szemem, mikor a tanársegédünk azt mondta, lehet, hogy nemsokára tényleg elő fog kerülni egy új kis jövevény is.
- Kislány! - vágtam rá, sokkal nagyobb bizonyossággal, mint az előbbi megállapításomat, holott erről sokkal kevesebbet tudtam. De na, akkor is éreztem, sárkány-hölgyemény lesz. Egy pillanat alatt teljesen elfogott a lelkesedés, hirtelen még a túl hideg tojásom problémájáról is megfeledkeztem.

Rachel

Most már egyáltalán nem bírtam semmire sem gondolni. Sem a távolodó fekete alakra, aki ezt a "kis" kellemetlenséget okozta nekünk, sem arra, nehogy lebukjunk, de még arra sem, hogy hogyan fogjuk visszafizetni az illetőnek ezt a húzását. Teljesen kiürült az agyam, és csak arra tudtam gondolni, ami a következő másodpercekben fog történnni.
Rachel egyre közeledett, majd vett egy éles kanyart – egy pillanatra itt el is kalandoztam, mert nem tudtam megállni egy elismerő gondolatot, ugyanis nagyon szép csel volt. A mondatára nem válaszoltam, mert bár hallottam, se időm, se kognitív funkcióm nem maradt, ami lehetővé tette volna a válaszadást. A gurkót bámultam, ami most már felém száguldott. Szóval idáig bejött a terv, engem célzott meg... Mostmár rajtam állt, hogy ne rontsam el.
Előretartottam a dobozt, magam és a labda közé. Legszívesebben becsuktam volna a szemem ahogy vártam a becsapódást, de nem mertem megtenni. És akkor puff. És reccs.
Beletalált a gurkó a dobozba, de nem pont a közepébe, és sokkal nagyobb erővel, mint amira számítottam, így a doboz kibillent jobbra. A bal kezemmel rögtön rávágtam a dobozra a tetejét és gyorsan a csatot is a helyére raktam, hogy a doboz ne tudjon kinyílni. Az adrenalin hatása miatt csak addigra kezdtem érezni a jobb kezemben a fájdalmat, mire a doboz már a földön volt, ide-oda mozdulva, ahogy a gurkó még küzdött benne. Most kezdtem el érezni, mennyire borzasztóan fáj a kezem. Hallottam ugyan a reccsenést és éreztem is a természetellenes pozitúráját a kezemnek, azonban mikor az eset történt, nem volt alkalmam erre koncentrálni. Most raktam össze, hogy mi történt: A jobbra kibillenő doboz a hatalmas csapás miatt, amit a gurkó mért rá, egyszerűen hátrafeszítette a kézfejemet a karom irányába, abba az irányba, amely felé egyszerűen nem hajlik. Nagyon furcsán állt a kezem, bénán és a rossz irányba fordulva, megmozdítani pedig nem bírtam, vagy legalábbis a legapróbb próbálkozástól is rettenetesen fájt, úgyhogy inkább nem próbáltam.
- Aú! - kiálltottam panaszosan, majd közelebb léptem Rachelhez, aki közben már leszállt a seprűről.
- Hát túléltük, fogjuk rá. De azt hiszem én most felmegyek a gyenélkedőre. - mondtam remegő hangon, miközben a bal kezemmel letöröltem két kósza könnycseppet az arcomról. Maximum az a gondolat tudott nyugtatni, hogy sokkal rosszabb is történhetett volna.

Etelka

Folyamatosan a fülemben csengtek a szavai, még jóval később is, azonban a pálcámon a szorításomat egyáltalán nem állt szándékomban enyhíteni. Ettől függetlenül viszont, nem állt szándékomban úgy tűnni, mint aki alatt mindjárt összeroskadnak a lábai, így aztán szépen elővettem rendesen azt a pálcát, és magam előtt keresztben megfogtam, a markolatát a jobb, a másik végét a bal kezemmel fogva. Nyugodtabb testtartást vettem fel, kissé kifújtam a levegőt, kékjeimet pedig a nőre szegeztem.
Elégedetten sóhajtottam egy picit, láthatóan sikerült eltalánom, hogy mi az amit hallani szeretett volna, bár volt egy erős sejtésem, hogy hamarosan ki fog ábrándulni. Portnipper igazgató úr valószínűleg nem pont az a fajta "előkelőség", akivel Etelka szívesen teázgatott volna... Gyanítottam, hogy elégedetlen lesz majd, de egyelőre azonban neki erről nem kellett tudnia. Nekem pedig éppen elég lesz az igazgatótól annyi, hogy biztonságba kerülök, mert onnantól nem egyedül leszek egy vámpír ellen az elsőévfolyamos kis varázslataimmal.
Egyébként sem értem, hogy kerülhet ide egy ilyen vámpír.
Futott át az agyamon, az ilyen szócskát meg is nyomtam gondolatban. Adamre gondoltam, aki szintén megfordult a kastélyban. Ő tudott alkalmazkodni, sőt, még az iskolai életnek is szerves része volt az Edictum kapcsán. Ugyanakkor Etelkáról hasonló kvalitásokat nem lehetett elmondani. Hogyan jutott be ide? Vagy ha eddig is itt volt, akkor hol volt idáig? Miért nem hallottam még róla soha? Miért lehet itt egyáltalán, ha egyszer veszélyes? Sok kérdés cikázott bennem, és csak reménykedni mertem, hogy az igazgatói irodában majd válaszra lelek velük kapcsolatban. És hogy eljutok odáig.
- Köszönöm. - léptem közelebb Etelkához, bár erőszakot kellett, hogy vegyek magamon. Egy könnyed, elegáns mozdulattal vettem el az egyik csészét. Igyekeztem engedelmesnek tűnni, és abban is biztos voltam, hogy a mozdulataim kecsessége is Etelka számára a jólneveltség számlájára fog íródni (holott szegény nem tudhatta, hogy ma már szinte csak a táncosok rendelkeznek ilyen képességekkel a hétköznapokban). Úgy voltam vele, hogy minél "jobban" viselkedem, annál hamarabb érhetem el nála, amit akarok. Nem volt könnyű rávennem erre magamat, mert legszívesebben már kiszaladtam volna a társalgóból, vagy már rég elcibáltam volna magammal az igazgatóiba, csak hogy vége legyen az egésznek... De nem találtam okos ötletnek, hogy kihúzzam a gyufát.
- Ha úgy érzi készen áll, akkor pedig szívesen mutatom az utat. - néztem rá, mikzöben finoman visszatettem a csészémet az asztalra, és vetettem egy segélykérő pillantást a manóra. Ha ő esetleg hamarabb elszabadul innen mint én, egyébként is hozhatna segítséget, ennyire talán még a házimanók sincsenek a fejükre ejtve... Legalábbis őszintén reméltem.

Adam

Csendben kémleltem kékjeimmel az eget, miközben várakoztam. Tudtam, hogy előbb-utóbb Adam válaszolni fog, és mostanra az is világossá vált, hogy a "hatásszünet" amit ő nem annak szán, csak az egész lényének a tempójához igazodó velejárója a beszélgetésnek, megeshet, hogy most sem marad majd el. Így aztán türelmmel tekintgettem ide-oda, békésen nézegetve körbe.
A messzeségből valahonnan kiabálás hallatszódott, valószínűleg pár falulakó érezte nagyon jól magát – ebben így estefelé (vagy talán már éjjel volt?) nem volt semmi furcsa, viszont nagyon bántotta a fülemet. Már egészen hozzászoktam a csendhez és Adam megnyugtató hangjához, így erre kissé összerezzentem. Elégedetlenül ráncoltam össze a szemöldökeim, majd összefontam magam előtt a kezeim, miközben kissé megcsóváltam a fejem. Igazából ez az esti nyugalom volt az, amit tudtam értékelni. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a szüleimnek milyen egyszerű a dolga velem... A bátyáimat gyakran kellett félteni a zajos és vad esti hepajok miatt, de velem nagyobb szerencséjük volt. Én sem a túl nagy társaságot, sem az őrjöngést nem igazán kedveltem, legalábbis egyelőre. Bár még megeshet, hogy a közeljövőben valamiféle bolond hormonális hatásra megkedvelem majd, ennek azonban egyelőre nem volt jele.
Adam első válaszára csak nevettem kissé, igazából nem is nevetés volt, hanem inkább afféle elégedetlen "fújtatás". Ezzel adtam értésére (eközben pedig a sajátomra is), hogy ez nem igazán opció. Ő azonban okos volt és előre készült, így alternatívával is szolgált, amit szintén figyelmesen végighallgattam. Ez szokatlanul hangzott, de egész jól hangzott. Vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy jobban, mint bármilyen eddigi lehetőség. Elgondolkodva néztem rá, kicsit oldalra döntve a fejem, jelezve, hogy ez tetszik.
Pár másodperc után jöttem rá, hogy ugyan sokat segített nekem, de már így is sokkal többet beszéltünk erről, mint amennyit bárkivel is jószívvel beszélgettem az érzéseimről, úgyhogy úgy gondoltam, jobb lenne ennek véget vetni. Azon gondolkodtam, hogy rákérdezek még valamire, ami vele kapcsolatban érdekel, de aztán elgondolkodva rájöttem, hogy valószínűleg már így sem fogok sokat aludni. Holnap pedig tanítás, és már így sem volt sok esélyem, hogy a Rellon körletig eljussak anélkül, hogy ne kapcsoljon le egy prefektus, vagy rosszabb esetben tanár.
- Szerintem én most már visszamegyek a kastélyba, késő van. De nagyon örülök, hogy beszélgettünk. - mondtam, egy széles mosoly kíséretében. Szándékosan nem az "örülök, hogy megismertelek" kifejezést használtam, ugyanis nagyon távol állt tőlem azt gondolni, hogy Adamből túl sokat ismernék egyelőre. Azonban már ez a kevés is lenyűgözően érdekes és tanulságos volt, és valóban örültem, hogy megosztotta ma velem a stéget.
Lepattantam a korlátról, és ránéztem, várva a válaszát, vagy akár azt, hogy esetleg elinduljon velem, ha már nincs kedve tovább itt üldögélni. Hiszen innen csak egy irányba lehet kijutni, az pedig a stég vége felé van. Végül együtt hagytuk el a stéget és baktattunk haza, mindenki a maga helyére.

magyar-román határ | Kelet–Közép-Európai Sárkány befogó- és ellátó Központ

A kezdeti feszengésem hamar enyhült. Bármennyire is természetellenes és furcsa volt a helyzet, a tanárnő hozzállása rengeteget segített a feloldódásban, és ugyan hangosan soha ki nem mondtam volna, de azért a lelkem mélyén éreztem a motoszkáló hálát a bíztató mosolyért és a bátorító tekintetért. Ugyan várakozásommal ellentétben senki nem vizsgálta meg jobban, hogy tényleg hideg volt-e a tojás amivel barátkozni kezdtem, azonban a reakcióból hamar leesett számomra is a tantusz – ők már tudták előre, hogy melyikkel mi a helyzet. Igazából csak azon csodálkoztam, hogy ez eddig számomra nem volt egyértelmű.
Kissé meglepődve vettem tudomásul, hogy a másik két lányból nem váltott ki túlságosan heves vagy lelkes reakciókat a kissárkányok gondolata. Egy nagyon picit elszégyelltem magam, hiszen egy Navinés és egy Eridonos mellett egyedüli Rellonosként annak lenni, aki ettől a témától elérzékenyül... Hát, mondhatjuk úgy, hogy örültem neki, hogy a háztársaim nem látnak most, lehet, hogy nem én lennék a Rellon büszkesége. Bár ki tudja, ezek mégiscsak sárkányok, nem nyuszik. Tőlük azért talán csak el lehet érzékenyülni, nem? Milyen lenne már, ha még egy kis tűzokádó mini-szörnyetegtől sem szabadna egy Rellonos női léleknek úgy elolvadnia, mint a földre ejtett fagyinak? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtattam magam, mikor konstatálnom kellett, hogy újra feladat elébe nézek.
Azta.
Ez volt az első gondolatom, mikor én lettem kiválasztva. Most már ugyan nem féltem annyira attól, hogy tojást kell fogdosnom, de ez azért más volt... Ez egy repedt tojás. Csak nagyon pici választ el a "tartalmától", vagy pontosabban a lakójától, aki már nem is lesz olyan sokáig a lakója. Ez a gondolat azért picit ijesztő volt. De szerencsére most is megkaptam a szükséges bátorítás-adagot, illetve az útmutatást, hogy hogyan kell megfogni és arrébb tenni.
Óvatosan, megfontolt mozdulatokkal vettem az ujjaim közé a tojást, majd megtettem vele a szükséges lépéseket. Előre kinéztem, hogy pontosan hova fogom tenni, óvatosan lehajoltam, és finoman letettem a helyére, aztán még végigsimítottam a felszínén. Ezzel a kis gesztussal kívántam sok szerencsét a kishölgynek a nagy kalandja előtt. Mert lány lesz. Tuti.
Ezek után új irányt vett a kirándulás, és áttértünk arra a részre, amitől végképp teljesen lázba jöttem. Igen, csak látunk babákat. Széles vigyor terült el akaratlanul is az arcomon, ahogy a cél felé közeledtünk, majd messziről megpillantottam a csöppségeket. Csöppek ugyan éppen nem voltak, de a mamájukhoz képest minden bizonnyal nagyon is annak számítottak, és ettől arányaikban ugyanolyan aranyosnak tűntek. Arról nem beszélve, hogy a babák – legyen ember vagy állat, vagy akár varázslény – nem csak a méret miatt szoktak édesek lenni, hanem van még egy fontos összetevője: a bénázás. És bizony ez alól a sárkányok sem voltak kivételek, ez pedig rendkívül aranyossá tette őket is.
- Meg lehet őket simogatni? - bukott ki belőlem a kérdés, pár másodperc múlva pedig már sejtettem, hogy ezzel most jó eséllyel égettem be magamat. Legalábbis nem találtam rá sok esélyt, hogy a sárkányokat, még ha aprók is, csak úgy simogatni lehetne. Pedig olyan jó lenne, jajj.

magyar-román határ | Kelet–Közép-Európai Sárkány befogó- és ellátó Központ

Tulajdonképpen meglepetésként ért még ez a válasz is, amelyet a tanárnőtől kaptam. Arra számítottam, hogy egyáltalán nem is szabad a kis bestiákat x méternél jobban megközelíteni, hogy erre szigorú szabályok és büntetések vonatkoznak, illetve meg van határozva, milyen képesítés kell ahhoz, hogy az ember a közelükbe mehessen. Ehhez képest csak az a gondolat, hogy egyáltalán közelről lehet őket ellágyulva bámulni, és akár még hozzájuk is lehet érni, számomra már döbbenetes nagy csoda volt.
Figyelmesen hallgattam az instrukciókat, elvégre én is tisztában voltam vele, hogy ez nem játék. Nem állt szándékomban széttépetni magamat
Végül aztán lelkesen jelentkeztem, hogy én szívesen bemennék, és úgy tűnt, most is én voltam a leglelkesebb, így elsőként mentem be a gondozóhoz és a kissárkányhoz.
Lassú léptekkel, a gondozó szavainak megfelelően megfontoltan közelítettem a lény felé. Mikor közelebb kerültem hozzá, az eddiginél is jobban ellágyultam, és ha nem féltem volna, hogy felzaklatom vele, biztos kiszökött volna belőlem egy "aaaaaaj, deéééédi vagy" is, de így ezt a lányos olvadozást inkább megtartottam későbbre. Csak szimplán vigyorogtam és végigfutott rajtam a jóleső borzongás, amit általában akkor éreztem, mikor valami nagyon aranyosat láttam. Maga a kissárkány nyugodtnak tűnt, nagyokat pislogott rám és türelmesen üldögélt a gondozó kezében. Felmerült bennem a gondolat, hogy még egyes embergyerekek is hatalmas hisztit tudnak csapni, szóval hamar megértettem, hogy ez egy kissárkánytől valószínűleg nagy teljesítmény.
Végül szépen lassan az állatka felé nyújtottam a kezem és a gondozó által körülírt  helyen, a két szárnya között a hátán egy picit megsimítottam. Nagyon érdekes tapintása volt a bőre felületének, semmihez nem hasonlított, amihez korábban hozzértem. Ezt próbáltam éppen megfogalmazni magamban, amikor a gondozó intett, hogy menjek és hívjam be a következőt. Vetettem még egy búcsúpillantást az újdönsült kis barátomra, aztán ahogy jöttem ki is mentem, utat adva a többieknek.
A kantinban nagyon furcsa volt számomra az étel, és az izgatottság miatt az étvágyam sem volt túl nagy, így aztán az ételt többnyire csak piszkáltam, ám közben Rachelnek hatalmas lelkesedéssel meséltem el mindent. A hazaúton is a részleteket tárgyaltuk, és együtt megállapítottuk, hogy nagyon megérte eljönni. Biztos voltam benne, hogy ez egy olyan élmény, amelyet örökre el fogok tenni magamnak, és mindig jószívvel fogok rá gondolni majd.

---

/Elnézést, hogy belenyúlok, az LLG kirándulást lezártnak tekintem, a pontokat hamarosan kiosztom! - Emma/

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Tétován, de belementem a mai találkozóba. Igazából fogalmam nem volt róla, mit akarhat Ákos, bár sejtettem, hogy jól fel kell öltöznöm hozzá, mert valamiféle szabadtéri programról magyarázott. Bizalmatlan voltam vele és a programötleteivel szemben, ezért aztán vacilláltam eleinte, hogy lejöjjek-e. Ma volt a születésnapom, abban pedig biztos voltam, hogy ő ezt nem tudja. Márpedig hajlamos elrontani dolgokat, a szülinapom pedig nem szerettem volna, hogy ezek közé a dolgok közé tartozzon... Így aztán felfegyverkeztem a leggyanakvóbb hozzáállásommal, felöltöztem a legmelegebben amit az itteni ruhatáram engedett, aztán összeszedtem a bátorságom és eljöttem a szobámból.
Eddig egyébként jónak ígérkezett a nap, a szüleim által küldött levelet már megkaptam, és Olivér is meglátogatott reggel. Teo csak egy csomagot küldött, hiszen ő Hollandiából nem tudott hazajönni, ám egy gyönyörű nyakláncot kaptam tőle. A medálja egy gyönyörűen kidolgozott hópihe volt, valószínűleg valamilyen bűbájt is tettek rá, mert gyönyörűen csillogott, és jobban, mint amennyire általában a medálok csillogtak. Rögtön fel is vettem. Rachel is felköszöntött már, illetve még pár háztárs, sőt, még olyan tanár is volt, aki valahonnan tudta, hogy ma van a születésnapom. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogyan csinálják. Elég sok diák jár ide azért ahhoz, hogy ne jegyezzék meg mindenkinek a születésnapját... Mindenesetre jólesett a sok köszöntés, mert a kastélyban mindig sokkal kevésbé éreztem úgy, hogy igazán törődnek velem. Most legalább egy kis pótlást kaptam.
Határozott léptekkel közeledtem a Boglyas tér felé, ám amikor megérkeztem, hirtelen megtorpantam. Innentől ugyanis már nem tudtam, hogy merre tovább, Ákos pedig – szokás szerint – még nem volt sehol. Szóval zsebretett kezekkel és jól bebugyolálva vártam, hogy a fiú megjelenjen, közben pedig néha körbetekintgettem a kihalt téren. Hát igen, mindenki a karácsonyra készülődött már, és egyébként sem volt a legjobb az idő, nem volt annyira meglepő, hogy nem volt túlzottan forgalmas a hely.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nyugodtan nézelődtem a téren, amelyet most hó lepett be. A tekintetemmel végigjártam a szökőkutat, amely most a hideg miatt nem üzemelt, illetve a padokat, amelyekre régóta nem ülhetett le senki, mert már egészen vastag, érintetlennek tűnő hóréteg volt rajtuk. Egyszerűen imádtam ezt a látványt. Én sosem élveztem annyira a nyári tüző napsütést és a meleget, jobban szerettem a csendes, kissé borús, ám nyugodt időszakot. Ilyenkor mindenki bezárkózott a szoba melegébe, az emberek pedig végre kicsit békénhagyták a természetet, hadd aludjon. Valamiért jólesett erre gondolnom.
Fázni egyáltalán nem fáztam, főleg így, hogy azért viszonylag melegen fel is öltöztem. Egy halvány mosoly kíséretében jutott eszembe a legutóbbi beszélgetésem Adammel a stégen. A víz még húsz fokos sem volt, de én simán belemártottam a lábam. Érdekes dolog ez, hogy miért vannak fázós és egyáltalán nem fázós emberek... De örültem neki, hogy az utóbbiak közé tartozom. Főleg azért, mert hogyha fázós lettem volna, akkor most nagyon bosszankodtam volna Ákos késedelme miatt. Így is kicsit elfogott a türelmetlenség, mikor arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva előbukkan majd valahonnan. Hát még mennyire lettem volna türelmetlen akkor, hogyha mindezek mellett még fázom is.
Végül megjelent. Igazából elég régen nem láttam, maximum önismeret órán futottunk egymásba, de ott sem láttam most már egy ideje. Így aztán örültem a hülye fejének, bár igyekeztem ezt nem túlságosan kimutatni. Semmi köze hozzá. Köszönni persze nem köszönt, miért köszönt volna, inkább rögtön elkezdett piszkálódni. Jellemző. Azonban ezzel a mondattal most éppen nem volt szerencséje, ezért csak elégedetten elvigyorodtam, úgy válaszoltam neki.
- Ne reménykedj, egyáltalán nem vagyok fázós. Inkább magad miatt aggódj. - néztem végig a fiún, megállapítva, hogy ő még csak nem is vitte annyira túlzásba az öltözködést, mint amennyire mondjuk én. Pedig még az én öltözékem sem volt eltúlozva.
- Szóval miért kellett idefáradnom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, Ákos arcát fürkészve, közben kicsit felemelve az államat, játsszva a szerepet, amely alapján én éppen hatalmas áldozatot hoztam azzal, hogy elvonszoltam magam idáig. Tulajdonképpen így is volt, kockára tettem miatta a szülinapomat. Minimum egy magyarázattal tartozik nekem.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem igazán számítottam a reakciójára, bár hogy ezen miért voltam egyáltalán meglepődve, az egy nagyon érdekes kérdés. De igazából azt hittem, hogy majd leráz valami egyszerű mondattal, mint az "eléggé fel vagyok öltözve", vagy valami hasonló, ami alapvetően azt sejteti, hogy nem a kedves anyukája vagyok, hogy megjegyzéseket tegyek a hidegre és a lenge öltözetre. Végül elszánt pillantással néztem a szemébe pár pillanatig, majd levéve róla a pillantásomat, merengő tekintettel, de egyáltalán nem bátortalanul feleltem neki.
- Lefogadom, hogy azt nagyon szeretnéd. -  eresztettem meg végül egy kisebb mosolyt, ám közben visszanézve rá csak egy szekptikus pillantást kapott, az "arról ne is álmodj, te beképzelt majom" üznetet küldve.
Már éppen meg akartam volna sürgetni, magyarázatot követelve, amikor válaszolt a kérdésemre. Így igaz, ezzel tényleg kicsapta a biztosítékot, nem is kicsit. Elöntött a méreg. Szóval megint csak szórakozik, a saját szülinapomon, én pedig olyan idióta vagyok, hogy ugrok, amint füttyent. Hirtelen teljesen ismeretlen eredetű és intenzitású agressziót éreztem magamban.
- Szóval unatkoztál?! - nem is vártam ki a következő mondatát. Először felmerült bennem, hogy faképnél hagyom, de aztán meggondoltam magam. Elindultam azonban, el is mentem a szökőkútig, ahol aztán felmarkoltam egy nagy adag havat a szegélyéről. Közben elhangzottak Ákos következő szavai is, én pedig hitetlenül csattantam fel.
- Vacsora? Majd ha már nem lesz tele jéggel a képed! - az biztos, hogy ma nem én fogok megfürödni. Lendületesen eldobtam az időközben jó keményre gyúrt hógolyómat, egyenesen bele Ákos arcába. Váratlanul érhette, és biztos voltam benne, hogy el fogja találni, csak abban nem, hogy pontosan hol. Közben pedig már szaladtam is vissza az újabb adag hóért a szökőkúthoz, és egyben a menedék irányába. Most kicsinálom, mert megérdemli.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Most csak hülyítesz?
Próbáltam megtalálni a józan eszem, bár amikor megerősített, nem is tűnt úgy, mintha viccelt volna. Beharaptam az alsó ajkamat és leszegeztem a tekintetemet a hóra, azon gondolkodva, miért csinálja ezt velem.
Azonban nem hagyott nekem időt arra, hogy ezt átgondoljam, már jött is a hülye kifogásaival, miközben én a szökökút felé tartottam.
- Te tök hülye vagy. - morogtam, mert így is gondoltam. Ha kicsit is értene a nőkhöz, sőt még csak nem is a nőkhöz, de úgy egyáltalán az emberekhez, tuti nem mondana ilyet. Értékeljem az őszinteségét? Jobb lett volna, ha hazudik. Persze igazából az is lehet, hogy most hazudott. Elvégre tudjuk, hogy imádja húzni az agyamat. A jó fene sem tudja, hogy miért akart engem látni, még az is lehet, hogy ő maga sem. Az biztos, hogy amit mond, inkább a hergelésemre irányul, mintsem bármi másra.
Rossz embert tesztelsz.
Futott át az agyamon indulatosan, miközben hozzávágtam a hógolyót. Találat, ráadásul nem is rossz helyen, a hó már folyt is befelé a kabátja alá. Elégedetten vigyorogtam, miközben futottam vissza a szökőkúthoz. Közben egy hógolyó eltalálta a hátamat, de a vastag kabát miatt ez annyira nem is zavart.
A fenyegetést szinte elengedtem a fülem mellett. Megbánni? Ugyan már. Ha csak egy kicsit megtorolhatok pár jól irányzott hógolyóval az idegeskedésből amit okozott nekem, már akkor is ez egy elégedett szülinap lesz. Nevet ő is, vigyorgok én is, azt gondolja vicceskedem vele. Még az is lehet, hogy fogalma sincs, hogy a feszültség amit éppen azzal vezetek le, hogy hozzávágok dolgokat, teljesen valódi. Ő okozza, minden egyes érthetetlen megnyilvánulásával, minden kétértelműséggel és minden nemtörődömséggel, amellyel azt érzékelteti, hogy nem számítok neki. Elértem arra a pontra, hogy nem akarom visszafojtani a bennem kavargő vihart, amit okoz. Inkább levezetem, a magam módján. Például úgy, hogy most addig fogom hozzávagdosni a hógolyókat, ameddig az alsógatyájáig csurom vizes nem lesz. Ennek a remek gondolatnak a megnyilvánulásképp pedig gyúrtam is egy szép nagyot és próbáltam úgy dobni, hogy pont a pad mögé essen, amely mögött Ákos rejtőzött.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem tudom sajnos ezt az ellentmondásosságot mire vélni, egyszerűen nem megy. Az egyik pillanatban félreérthető megjegyzéseket tesz, a másikban pedig azt mondja, hogy csak unalomból találkozik velem. Én ezzel egyszerűen nem bírok mit kezdeni.
A szökőkút felé menet kap el a válaszával, egy pillanatra pedig meg is állok, és fogcsikorgatva nézek rá vissza.
- Én tökéletesen tudom, hogy mit akarok. – ez pedig nem más, mint a velem szemben álló, 1’90 körüli vadbarom, aki abból űz sportot, hogy lovagol az idegeimen - egészítem ki gondolatban a halk megjegyzésemet, amely úgy hagyja el az ajkaim, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy Ákos is hallja. Utálom őt, egyszerűen annyira utálom... Kiskoromtól kezdve arra tanítottak és verték belém tűzzel vassal, hogy kontrollálnom kell az érzéseimet, a mozgásomat, az arckifejezésemet... Mindent. Mindennek tökéletes kontroll alatt kellett lennie, az egész életem egy jól megkomponált tánc volt, és minden elemének az irányítása az én kezemben volt. De feltűnt ez a hülye, és elvette tőlem az egyetlen dolgot ami mindig az enyém volt – az irányítást.
Közben pedig mégsem utálom annyira. Sőt. Úgy szeretném... Nem is tudom. Először talán jól megpofozni, igen, az jó lenne. Aztán pedig lecsókolni az arcáról a nyomát.
Most is ez a két érzés cikázik bennem jobbra-balra, ahogy sarkon fordulok és a szökőkúthoz futok.
Mielőtt eldobnám az első hógolyómat, sóhajtok egyet. Arra gondolok, hogy el kell engednem ezt az egészet valahogyan, márpedig ha ez a feszültség bennem tombol, akkor ez egyszerűen nem sikerülhet. Ezért kezdek aztán hógolyókkal vagdalkozni. Mert szeretném én is jól érezni magamat, szeretném kihasználni, hogy egyáltalán a közelében lehetek, mert az utóbbi idők tapasztalatából ítélve már ez is nagy szó. És szinte pár perccel azután, hogy Ákost kezdem bombázni a hógolyókkal, máris sokkal jobban érzem magam és őszintébb a mosolyom.
Elkezd felém közeledni, miközben sorozatosan dobálja felém a hógolyókat. Jó sokat csinált előre, ez okos volt... De én sem vagyok teljesen hülye, mellettem is van már egy kisebb kupac. A gond csak az, hogy ahogy folyamatosan közeledik, a hógolyók előbb utóbb elfogynak. Mégis hogy csinált ilyen sokat? Kétségbeesett gyorsasággal gyúrom az újabbakat és dobálom felé ahogy közeledik, azonban mivel nem tudok rendesen odafigyelni rá, egyre több hógolyója talál el. A végén a kabátomból már csavarni lehetne a vizet és a hajam aljából is. Igazából jó érzés, ahogy a hó befolyik a pulóverem alá, és lehűti az egyébként az ugrándozástól már felmelegedett bőrömet.
Ákos már elért hozzám a szökőkúthoz, ezért szembe fordulok vele, és elindulok ugyanabba az irányba mint ő, hogy ne érhessen el. Közben néha kihajolok és a pár megmaradt hógolyómat szinte megállás nélkül dobálom a hátának.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Egy darabig működik a stratégia, és a hátrálásom bőven elég ahhoz, hogy Ákos ne érhessen utol. Ahhoz azonban már közel sem, hogy közben még folyamatosan újabb és újabb hógolyókat is gyártsak, de azért pár még van nálam és egyet kettőt gyúrok is... Éppen csak annyi a baj, hogy nem annyira gyorsan, mint ahogyan fogynak.
Ákos azonban stratégiát vált, innentől kezdve pedig az egész amit művelek szertefoszlik, értelmetlen lesz. Pár pillanat sem telik el, és már nagyon közel ér hozzám, majd hirtelen erős rántást érzek, és nagyon kell figyelnem, hogy ne essek orra, egyenesen arccal a vízbe. Ez a gyerek biztos nem normális, ha most nem lettem volna észnél, már simán elhasaltam volna a szökőkútban, és a legkisebb gond lett volna az, hogy mindenem vizes lenne... De fájna is nagyon.
Mindenesetre megállok vele szemben, a sípcsontomig teljesen vizes leszek, érzem ahogy a cipőm is lassacskán átázik. Mérges lennék rá, ha a pillanat megengedné, de nem engedi.
Állom a pillantását, kékjeimet én is a szemeibe fúrom, miközben tudatja velem, hogy igenis hallotta az iménti kis megjegyzésemet. Na erre most mit mond az ember, hogy ne is legyen túl őszinte, de ne hangozzék hülyén? Aztán hirtelen támad egy ötletem.
Egy fél lépéssel közelebb araszolok Ákoshoz, majd beharapom kissé az alsó ajkam, pár pillanatig pedig lesütöm a szemem, hezitálok.
- Ezt. - mondom, és az arcom egyre közelebb ér az övéhez, pár pillanat múlva pedig már csak egy-két centi választ el tőle... Amikor a jobb arcára nyomom az utolsó, a kezemben már olvadásnak indult hógolyómat, és szépen lassan végigkenem rajta. Pimasz mosoly terül el az arcomon, miközben kicsit újra növelem a távolságot kettőnk között, közben pedig jól mulatok az elázott fején. Talán ezután már nem lesz kedve ilyeneket kérdezni.

Will

Három levelet szorongatok a kezemben, miközben megközelítem a Bagolyházat. Megérkezvén kicsit elfintorodom. Sosem szerettem túlzottan ezt a helyet, ugyanis zajos és büdös. Nem is tudom talán határozottan eldönteni, hogy melyik idegesít jobban – az, ami a baglyok száját hagyja el, vagy az, ami a feneküket.
Mindenesetre néha muszáj ide lejönni, hiszen a leveleim nem adják fel magukat, a kapcsolatot pedig egyelőre nem lenne célszerű megszakítanom az iskolán kívül megtalálható ismerőseimmel. Most éppen a szüleimnek, a kisebbik bátyámnak és az egyik régi balettos barátnőmnek fogalmaztam meg egyet-egyet, és igyekeztem minél hamarabb túlesni a feladási procedúrán, hogy lehetőleg ne kelljen túl hosszú időt eltöltenem a bagolyfing kellemes aromáját élvezve. A szüleimnek egyébként is írtam minden héten legalább egyszer, Teónak már ritkábban, a barátnőmnek pedig talán most először, mióta ide járok. Tény, hogy kicsit elhanyagoltam, de tudom, hogy ő is elég jól megtalálta a helyét, szóval valószínűleg annyira nem hiányzom neki, ahogy én is könnyen megfeledkezem róla néha a dolgos hétköznapokon.
A tekintetemmel meg is keresem a baglyomat a sokaságban, majd határozott léptekkel oda is libbenek mellé, kicsit megsimogatva a tollát. Odaadom neki a leveleket, majd mint aki jól végezte dolgát, már sarkon is fordulok és elindulok visszafelé. Útközben azonban megpillantok a földön egy leejtett darab papírt. Nem is rendes levél, még csak nincs is borítékban, mindössze pár mondat áll rajta. Kíváncsian felkapom a földről és olvasni kezdem. Külső szemlélő pedig csak azt láthatja, hogy miközben szemeimmel a sorokat követem folyamatosan, hirtelen egy nagy vigyor terül el az arcomon. Bármi is áll benne, az biztos, hogy tetszik amit látok.

Will

Willci

Az eddiginél is szélesebb mosolyra húzódik a szám, amikor látom, hogy bizony Will is remekül szórakozik a levél tartalmán. Dehát miért ne tenné? Elvégre tényleg egyszerűen nevetséges. A szavait hallgatva heves bólogatásba kezdek, elvégre számomra is elég egyértelműnek tűnik, hogy egy fiúról van szó.
 - "Alig várom, hogy egy csodás beszélgetésben egyesüljünk." Kérlek mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! - mondom most már hangosan nevetve, és nem is tervezem visszafogni magam. Hát mi ez?! Ha ezt egy tanár találta volna meg – amire egyébként azért itt lett volna esély – biztos, hogy borzasztó felháborodás lett volna a vége, elvégre ők sem hülyék, ráadásul fiatalok is voltak egyszer, szóval valószínűleg értik az ehhez hasonló célozgatásokat, még ha azok esetünkben meglehetősen bénák is.
 - Lehet... – nézek elgondolkodva a papírra, megfontolva, amit Will mondott. – Elképzelésem sincs, hogy milyen lehet ha habcsókolnak, de biztosan traumatikus. – mondom kicsit gúnyosan, elvégre tényleg elég rémesen hangzik a dolog, én legalábbis valahogy úgy képzelem el, mint amikor az embert belefojtják egy tál sütibe, és lassan, töményen és cukrosan fullad meg. Az egész levél ettől a mentalitástól csöpög.
Will kérdésre viszont egy cseppet elkomorodom, bár éppen csak egy pár pillanatra. Mikor meghallom a "te pasid" kifejezést akaratlanul is eszembe jut Ákos, aki a pasimnak nem igazán mondható, bár tény, hogy ő van a legközelebb ehhez a fogalomhoz valaha. Nos, akár regékbe is tudnék róla kezdeni, hogy ő nem hogy ilyet nem csinál, de már azért is hálát kell adni, hogyha éppen elég jó napja van ahhoz, hogy ne csak átgyalogolni akarjon rajtam... De ennek a taglalásába inkább nem kezdek bele, szóval csak egy mosolyt varázsolok az arcomra, és félig-meddig válaszolok csak a kérdésre.
 - Hát nálam ezzel a szöveggel addig próbálkozhatna amíg meg nem őszül, maximum egy kis émelygést és hányingert okozna vele, mást nemigen. - mondom komoly ábrazattal, és úgy is gondolom, hogy valószínűleg a legtöbb értelmes lány mind így gondolja. Persze, kellenek a kedves szavak, nade azért nem kell lemenni idiótába...

Will
Záró

Ákos

Ákos

Ákos

Ákos:)

Ákos

Ákos és Nina

Ákos és Nina, utána már csak Ákos

Ákos

"I found love where it wasn't supposed to be
Right in front of me
Talk some sense to me"

Ákos

Ákos