- (...) Mekkora egy... ő.. - tátott szájjal meredtem az égbe üres tekintettel, ahogy a szavakat kerestem, de így csatt részegen és finoman szólva beporozva, nem nagyon ment a gondolkodás. Tiszta fejjel se megy sokszor, de ott, abban az állapotban totál nem. Jajúristen, dehogy is!
- Miről beszéltem? - néztem a szőkére értetlenül, majd az üvegért nyúltam - Hordó! Egy hordó, ha már azt mondta hordd el magad, akkor ő egy hordó? Vagy téged hordózott le? Vézna vagy hordóhoz. De amúgy nem mindegy, nem mindegy, hogy te vagy ő a hordó - nagyon komoly összefüggéseket hoztam le két olyan szóból, melyek jelentése még távolról sem hasonlítottak egymásra. Mindegy.
Meghúztam az üveget és fancsali képpel nyeltem le azt a pár kortyot, melyet számba engedtem, úgy nyújtottam vissza a szőke csajnak. Rájöttem, hogy ehhez kellett volna még valami, mert így magában elég gyilokhalál a lőré. De szerencsém volt, nem látszott rajtam, ha be voltam nyomva. Józanul is ugyanolyan koordinálatlanul mozgok, mint egy közel tíz hetes kölyökkutya. Csak csetlek-botlok és ráesek dolgokra, emberekre. Ez részegen is tökéletesen megy, talán még egyenesebben is járok, mert akkor jobban odafigyelek. Talán. Nem tudom. Nem látom magam kívülről.
- Kör? Én azt hittem, ilyen... cikk-cakk - mutatóujjammal demonstrálni próbáltam és a levegőbe belerajzoltam rajzoltam néhány csenevész villámot - Miért?
Újból megkíséreltem az üveg meghúzását, de nem tudtam utána nyúlni, mert végül az előbb valahol félúton közénk leraktam az üveget. Ugyanakkor reménykedtem abban is, nem lesz-e belőle róka és Vuk marad inkább a rókalyukba, mely ebben az esetben a szám volt. Nem akartam, hogy kiszaladjon, különben az egészestés termés kárba vész.
- Kabát? Van. Tollas. Fehér. Nem, sárga! Ja, az a hajad - négykézláb emelkedtem, teljesen összegyűrve, taposva a hátsónk alatt senyvedő pokrócot és amennyire csak lehetett, óvatosan felálltam. Seggem kezeimmel poroltam, de nem ám, mint minden rendes ember, a hátsóm riszálva ide-oda, a kezeim meg csak voltak. Lejött vagy lejött?  Le hát!
- Gyere, Juliska. Menjünk... menjünk oda! Nem tudom miért, de én oda akarok menni. Vannak ott ilyen. Dolgok. Tudod. Olyan.. madáritató izé - mutattam ki előre, de nem hiszem, túlzok, ha azt mondom, mindenből kettőt vagy négyet láttam. Nos, kár fecsérelni a szavakat. A szemeim megakadtak egy csodálatos madáritatón, melyben talán még volt egy kevés víz, így december elején és hátha olthatja mérhetetlen szomjúságom, melyet az temérdek alkohol okozott.

-Szerintem Gizi vagy. Gizda! De, ha himbi-limbi lenne a lábaim között, akkor lehet jobban tudnám, mi vagy szerinte... - aztán hirtelen bevillant valami és azonnal mellkasomra kaptam. Megnyugodtam, nem hagytam el őket. - HIGGYÉ' NEKEM! - üvöltöttem bele az éjszakába, majd röhögésben, törtem ki. Ez vicces volt. Meg a bepánikolt feje is.
- Mert a kacsa tollas és nem szőrös! - feleltem mosolyogva, nagyokat pislogva a kérdésre. Hát honnan tudtam volna, hogy miért ültünk mi egy kör alakú parkba. Azt se tudtam, hogy ez kör alakú csak azt, hogy park vagy tér vagy mi ez. Mi ez? Mondja már meg valaki. Tér!
- Nem tudom miért. De a kérdés jó! Költői - azzal meguntam az ottani italozást. Profi mozdulatokkal kapartam össze magam és igyekeztem a lehető legkevesebb esélyt megadni a testemnek a visszapottyanásra. Szerintem ment. Újra két lábon álltam. Megy ez, mint az ágyba szarás.
- Jaj, én rád céloztam a Juliskával. De akkor Gizi maradsz, nekem mindegy! - nem fordultam meg, csak ingatagan haladtam előre, mert akkorra már ösztönösre ittam magam és valami azt súgta, nem lenne szabad hirtelen forgolódni, ha nem szeretnék közelebbi ismeretséget az alattunk elterülő macskaköves úttal. Ha macskaköves, akkor miért nem dorombolt?
- Milyen macskanő? Én? Én nem vagyok macskanő! Miért nem vagyok? Macskám sincs! - keltem ki magamból megtorpanva és csak megfordultam, pedig épp az imént beszéltem meg magammal fejben, hogy nem jó ötlet forgolódni. Ez a porozós italozás lehet nem volt a legmegfontoltabb döntés, amit eddigi életemben meghoztam. No, sebaj. Ezen is át kellett essek. Mint a tűzkeresztségen.
- Simogassa a pasid a cicádat. Én elvagyok a kerge macskáimmal - jegyeztem meg és   baromi óvatosan folytattam az utam a madárizéig, melyet a józan emberek madáritatónak csúfoltak. Két kézzel belekapaszkodtam és jól belenéztem, szinte bele dugtam a fejem.
- Ez üres - emelkedtem meg szomorúan és hátra pillantottam, merre járhatott Júlia és a fura cipője. Mit mondott az előbb a cipőjéről? Nem jutott el az agyamig.
- Mit szólnál, ha elmennénk és keresnénk vizet? Azt beletesszük ebbe az üres itatóba és akkor lesznek madárkák is, na? Azokkal meg megetetjük a cicákat és mindenki boldog lesz! - kivéve a madarak.

A csaj konkrétan, hulla részegen előadott egy Rómeó és Júlia részletet. Ennek mennyi por kell, hogy annyira fejre álljon, hogy ne tudjon magáról? Talán nem volt annyi még nála sem. Lehet ez volt a taktikája, hogy ne lehessen leoporztatni. Beporozni.... Bár, ha egy lányt beporoz valaki méhecskéje, abból gyerek lesz. Juj. Akkor inkább ne is. Fiatal még egy porontyhoz. Meg én is.
- Te vagy mán egy Shakesespeares. Shakespea.. Shake.. Shézk. AZ! - nem, egyszerűen nem bírtam kimondani, a nyelvem már az első két betű után összegabalyodott és nem volt hajlandó csomómentesen kimondani a Shakespeare nevet. Hogy is jött a képbe? Elfelejtettem.
- Sok? Akkor ügyelj rá, ki ne kopjon a szőr rajta. A fű se nő ki ott, ahol folyamatosan járkálnak - nevettem fel hangosan, nem terveztem megsérteni, de azonnal eszembe jutott a sok cicasimiről anyámék udvara, ahol már fű se nőtt már, a kutya úgy kigyalogolta. Bár mi tagadás, ez tök jó gyanta és borotva helyettesítő alternatíva. Kár, hogy ehhez túl prűdnek tartottam magam.
Egy lajhár sebességével és egy részeg matróz kecsességével közelítettem meg azt a bizonyos itatót. Én azt valamiért annnnnyira meg akartam nézni magamnak, hogy azt már fájt volna kimondani. De üres volt! Nem is tudtam rajta sajnos mit nézni, se inni belőle, pedig jól esett volna egy kis víz.
- Dugd be te! - mondtam neki nevetve, dugja oda a hóhér a fejét, így is majdnem leszaggattam a tetejéről, mert éreztem, hogy a gravitáció szeretett volna közelebbi kontaktba kerülni velem. Olyan hasalósba. Én nem akartam. Amit az egyik fél nem akar, az már erőszaknak számít. Engem aztán csak erőszakolgasson meg senki, még a gravitáció sem!
- De én nem akarok madarat enniii, cicákat akarok madarakkal etetni, hogy boldog cicák legyenek. De most egyet se találok - néztem körbe lebiggyesztett ajkakkal a teljesen üres téren. Be kellett valljam, nagyon sűrűn álltak azok a lámpaoszlopok. Nem értettem, miért építettek hármat szorosan egymás mellé, aztán nagy kihagyással még hármat. Buta mérnökök.
- HOL!? -rezzentem meg és akárcsak egy ős Spongya Bob, elővettem részeg matróz lépteimet és megrohamoztam azt a csini csákót, ami a valóságban bója volt. Én nem tudom honnan, de volt annyi erőm, hogy kettőt ellopjak és az egyiket Júlia fejére húzzam, a másikat meg az enyémre.
- Te leszel a Lancelot és én meg az Arthur és most fejjel kardozunk! Aki elesik... az veszít! - gyorsan felvázoltam a szabályokat, míg a két építkezésről ellopott bójával a fejünkön ügyeskedtünk. Legalábbis én tutira, reméltem, hogy a másik is benne volt a játékba.
- Ha nyersz, a következő piát én állom! - hangoztattam ösztönzőleg, ugyan kezdett lassan tisztulni az agyam, az állapotom még mindig elég.... mókás volt. Ennyire még sose poroztam be.