Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Éppen csak egy keveset ráncolok homlokomon, ahogy becsúszik az a bizonyos hiba. Felém fordul aztán, úgy szólva hozzám, mintha már megszokta volna, hogy jelen vagyok a hegedülései alkalmával. Noha ténylegesen most találkozunk először. Végigpillantok rajta és a kérdésére válaszul nem teszek egyebet, mint szelíden bólogatok. Mit szépítsük? A vége tényleg ronda lett.
Mivel vonz magához az erkély tere, a leányzó pedig nem hajtott el engem azzal, hogy hagyjak fel a kukkolásával és eredjek a dolgomra, mert maga akar lenni, így hát kilépek a szabad ég alá, behajtva végre magam mögött az ajtót, mielőtt még teljesen kihűtöm a folyosót. Bakancsos lépteimet a korlát felé veszem. Letámaszkodok rá és elnézek messze a vidéken. Belátni az egész falut. A házamat persze nem, hiszen azt takarja az erdő megannyi fája. Kellemesen szállingózik a hó, már az itteni kis kertet is betakarta egy vékony réteggel, ahogy persze az egész vidéket. Békésen szemlélődöm, nem zavartatva magam hegedűs társaságomtól, és reményeim szerint én sem zavarom őt. Végülis ha magányra vágyott volna, nem egy ilyen nyilvános helyen áll neki koptatni a hangszerét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Könnyebbség, hogy a tanoda népének nagy része immáron tudja, ki vagyok. Nem kell magyarázatot adnom rá, miért nézek ki úgy, ahogy, vagy éppen miért érzik különösen magukat a közelemben. Hogy mi ez a szokatlan kis félsz, ami beléjük költözik a jelenlétemben. Mivel tudják, ki vagyok, könnyen a helyére tehetik. Az meg -mint már olyan sokszor elmondtam- egyáltalán nem baj, ha tartanak tőlem. Nem kell, hogy rettegjenek, ha találkoznak velem, de teljesen normális és egészséges, ha felmerülnek bennük bizonyos gondolatok és ha éberek maradnak.
Lelkes kérdése nyomán odapillantok rá a vállam fölött és egészen halványan bólintok. Miért ne? Játsszon, amit csak szeretne! Nem azért jöttem, hogy letegye a hegedűt és még csak azért sem, hogy megmondjam neki, mi legyen a soron következő mű. Tegyen legjobb belátása szerint!
Miközben nekikezd, újfent eltekintek messze a tájon. Érdekes, hogy ha zene csendül, a hópelyhek mindig a ritmusára kezdenek táncolni. Békésen figyelem előadásukat, hagyva, hogy egy-egy az arcomon, orromon landoljon és ott bőröm hűse miatt megmaradjon hosszú pillanatokig. Felegyenesedem aztán a könyöklésből, hátat fordítok a korlátnak, fenekem nekitámasztom és kezeimet karba teszem. A hegedülő diáklányra függesztem kék, régi tekintetem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nem igazán tudok mit kezdeni a kapott információval, hiszen fogalmam sincs, ki az édesanyja és mivel foglalkozik. Mellékesen pedig nem igazán értem, ez most hogy jön ide. Mondjuk nem is nagyon próbálkozom vele.
Örülök a bejelentésének. Tőlem mehetünk. Mármint mehetnénk, ha az apróság nem kezdene aggodalmaskodni. Lenézek rá és megrázom a fejem. Nem fogom megmondani otthon. Ennek számos oka van. A legfőbb talán az, hogy nem tervezem találkozni a családjával. Elkísérem, ameddig igényt tart rám, lehetőleg a házuk ajtajáig, aztán a háttérbe húzódva figyelem csak, rendben beért-e. Még csak az kéne, hogy én bekopogjak egy utcán talált kislánnyal akárhova is. Hiába van jó hírem a faluban, ettől egy gyermekét féltő szülő még csöppet sem fog megnyugodni.
Apropó nyugtalanok... Nem messze halad el tőlünk két bódétulaj. Valószínűleg a szállásukra tartanak. Az egyikük idepillantva észreveszi a párosunkat és azonnal földbe gyökerezik a lába. Az imént említettem, hogy bogolyfalviak egészen megbarátkoztak velem és akinek nincs oka rá, az nem tart tőlem. Nos ők viszont nem idevalósiak. De azt tudják, hogy mi vagyok. Nem nézek el feléjük, de érzem feszültségüket és észlelem, ahogy hezitálnak. Összeszedik végül magukat és felénk indulnak. Lemondóan szusszanok egyet, szememet lehunyva.
- Jó estét! Minden rendben? - szól hozzánk a férfi.
- Szívecském, ismered ezt az urat? - vág a dolgok közepébe a kedves arcú, pirospozsgás hölgy, lehajolva a lánykához. Mind a ketten egyik kézzel a pálcájukat szorítják talárjuk alatt, hátuk mögött. Kellemetlen helyzet. Viszont szép dolog, hogy így odafigyelünk egymásra. Az imént én mentettem ki Ririt a kocsmatöltelékek karmai közül, most meg ők akarják megmenteni az én agyaraim elől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Nem állt szándékomban kizökkenteni. Azonban nem tűnik úgy, mint aki nagyon letört volna. Nem is ajánlgatom tehát, hogy elmegyek. Olyan lánynak tűnik, aki tudtomra adná, ha zavarná a jelenlétem. Ha magányra vágyna a hangszerével. Kicsit azért sajnálom, hogy elhal a zene. Szépen festette alá mindazt, amiben részünk van. Mindig minden hangulatot sokszorosára erősít vagy éppen pikantériát ad neki.
Csak bólogatni tudok a jelzőre. Már nem könyökölök vissza, de oldalvást a táj felé fordulok, egyik kezemet a hideg korlátra csúsztatva, a másikat zsebre téve. Szeretek így a távolból figyelni. Szeretek a háttérben meghúzódva szemlélődni. Mindez talán abból adódhat, hogy akármennyire érdeklődnek irántam az emberek, akármennyire részévé válok egy közösségnek és akárhogy keresik a társaságomat, mindig kívülálló leszek. Mindig az vagyok. Megtehetném, hogy beolvadok és még talán magammal is elhihetem, hogy nem a peremen létezem. Ezzel azonban mindenkit becsapnék. Beleértve saját magamat is. Meg hát valljuk be, különben sem vagyok egy túlzottan társasági lény. Köztük járok, de nem vagyok egy közülük.
- Mi volna ennél szebb? - szólalok meg ráérős baritonom, most először hallatva hangom a közös erkélyezésünk és így ismeretségünk során. Költői kérdésem összetettebb, mint amilyennek látszik. Azt értem alatta, hogy a világon egyik élmény sem szebb a másiknál, lévén, hogy relatív és nem igazán mérhető. Ezer és egy csodálatos dolgot tapasztaltam már, számtalan gyönyörű tájat láttam, igen. A szép viszont attól szép, ha valaki annak tartja.
Jó ideig figyeljük még az estét, aztán ki-ki indul a maga útján.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ez nem hiányzott. Ez soha nem hiányzik. Komolyan értékelem, hogy nem hagynak egy ilyen kis gyereket csak úgy egy vámpírral kódorogni, azonban ettől még nem kell rajonganom érte, hogy szokás szerint pórul járok azzal, hogy csak segíteni akartam. Mindegy, az én bajom. Mindig tudom, mit vállalok ilyenkor. Az esetek nagy része így végződik. Most azonban a lányka reakciója csak tetézi mindezt. Ahogy nekiáll elhaló hangon, pityergőn válaszolni, a férfi rámarkol a varázspálcájára és arca egyre inkább undorba torzul, ahogy engem néz. Csak állok lesütött szemmel. Kivárok. Jobb ilyenkor meg se szólalnom, ezt már régen megtanultam.
A boszorkány máris hajol le Ririhez, hogy megnyugtassa, ám ő futásnak ered. Mindkét bódés rám kapja tekintetét, hogy egy becsmérlő pillantással jutalmazzanak, a baj pedig pontosan ekkor történik. Észlelem, mi fog következni nem messze tőlünk. Nem szokásom szuperhős módjára minden elzúgó kölyök segítségére sietni, meg úgy egyáltalán beleártani magam a halandók ügyetlenkedéseibe, hogy aztán soha ne tanuljanak óvatosságot, ám vannak helyzetek, amikor lépek. A mostani is ilyen. Hiszen amilyen lendülettel szalad a gyerkőc és amilyen csúszós a jég, ezt nem úszná meg olyan sérülés nélkül, ami aztán kihatással ne lenne a további életére. Hiába az én hatalmas kabátom, hogy felfogja a kis test ütődését, a fejét érdemben nem óvja semmi. Ez mg mindennél nagyobb gond.
Ott termek a lánynál és elkapom. Féltérdre ereszkedve tartom hosszú, hűs karjaimban. A varázslók elképedve kapják oda fejüket. Ők természetesen az esést nem látták, de azt annál inkább, hogy hirtelen megragadtam a gyereket. Felénk indulnak és pálcát rántanak rám.
- Mocsadék vérszívó! Azonnal engedd el! - förmed rám, vörösödő fejjel a jellegtelen arcú, középkorú férfi. Csak úgy izzik a tekintete. Lefogadom, volt már dolga fajtámbelivel.
- Ne aggódj, kicsim, nem lesz semmi baj... - próbálja felvenni a szemkontaktust a hölgy Ririvel és nyugtatgatni. Mind a ketten készek rá, hogy rögvest megátkozzanak. Csak nem akarják véletlenül eltrafálni a kölyköt.
- Megcsúszott és elkaptam. Nem akarom bántani. - magyarázom meg a lehető legegyszerűbben tettemet, hiszen ilyen idegállapotban mást úgysem fognának föl. Viszont az nem javít a helyzeten, hogy a feszült helyzettől immáron előtűntek szemfogaim, és ezek között susogom ki szavaimat.
- Na persze, te... - kezd bele egy fröcsögő áradatba a férfi, a legválogatottabb, legocsmányabb jelzőkkel illetve engem, miközben a nő csak csitítgatja tovább a kislányt és bizonygatja, hogy nem kell félnie. Azonban ez sajnos nem igaz. És nem miattam nem igaz, hanem miattuk. Teljes pánikban vannak, a pasas főleg nem beszámítható és tartok tőle, hogy ostobaságot fognak csinálni. Döntök hát.
- Hazaviszlek anyukádhoz. - közlöm a lánykával csöndesen, békésen. Noha bejelentésem és annak mikéntje elég nagy kontraszt a bódésok kétségbeesett, folyamatos károgásához képest, mégsem azzal a szándékkal mondom ezt neki, hogy megnyugtassam vagy a saját oldalamra állítsam. Kiálló agyarakkal ez egy nevetséges próbálkozás volna. Csak szólni akartam, mi következik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Zihálok, mintha bármit számítana. Csak megszokás. Hajam kissé ziláltan arcomban. Most kifejezetten törékenynek tűnhetek. Leigázhatónak. Szemeim fénye amilyen dús, egyben olyan elgyengült. Mindez persze csak illúzió. Valami, amit pár pillanatra talán még én is elhiszek. Elképzelem, hogy Tobias képes lenne uralkodni rajtam. Elképzelem, hogy erősebb nálam. Hogy képes lett volna megtartani, amikor térdre csuklottam. Meghatározhatatlan súlyomnál fogva ez lehetséges lett volna bár, a kiváltó ok és a magam elhagyása miatt viszont már kevésbé. Mindez tehát tünékeny képzet csupán. Olyan távoli, hogy még közös tudatunkban sem üti fel fejét, egyedül csak bennem egy kicsit. Nem mintha a fiú ne volna erős. Azonban akkor is halandó.
Kapaszkodom őrangyalomba, miközben hallgatom szívverését. Békével tölt el, hogy ez nem a sajátom már. Egy ember ettől rettenne meg, nekem ez hoz megnyugvást. Még ha csak álom vagy gondolat is, túlontúl bizarr, idegen, elfeledett ahhoz, hogy másként legyen. Még annál is furább, mint hogy a sarki fény lekúszott közénk. Igazából ez utóbbi ebben a szent pillanatban kifejezetten természetesnek tűnik. Vagy talán a szívverésem is az volt? Talán pont attól volt félelmetes, hogy ennyi évszázad távlatában is mennyire ismerős? Nem tudom. Nem tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Az Őrangyal a Földre száll. De nem leereszkedik. Nem éreztet hatalmat, nem méltóztatik, nem kegyeskedik, egyszerűen mellém szegődik. Le hozzám. Le a hóba. Szememet egy pillanatra sem veszem le róla. Tekintetem az ifjú, kellemes vonásokon csüng végig. Ott marad akkor is, mikor már kissé lefele kell nézzek rá.
Keze, amely nem az én kezemet fogja épp, megindul arcom felé. Míg hozzám nem ér, az a benyomása lehet, hogy egy szobrot simít majd meg. Bőröm márványszerű. Az északi fényben végképp annak tűnik. Érintésre azonban élő. Hideg, sápadt, de eleven szövet. Nem halott. Hogy volna az?
Ki tudja, milyen sokáig térdeplünk így közös tudatunkban, miközben Izland haván állunk kéz a kézben, az aurora boreálist vagy éppen egymást csodálva. Folytatjuk aztán sétánkat, csak olykor váltva szót. Többre nincs szükség. Hosszan, komótosan bandukolunk a kietlen, varázslatos vidéken, amíg csak tehetjük. Amíg míg a sötétség uralja a tájat és amíg társaságom halandó testre állja a körülményeket.
Végül eltűnünk, mintha sose jártunk volna itt. Pedig valójában örökké itt leszünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A bódésok káromlásába egy vékony hangú kérdés vegyül. Lepillantok a forrására és bólintok neki párat. Igen, én vagyok az itteni vámpír. Legalábbis a helyiek engem emlegetnek így. Persze, megfordul errefelé más fajtámbeli is, ám ilyen hosszan eddig egyikük sem maradt. Főleg nem vált ilyen szinten a részévé a közösség mindennapjainak. Úgyhogy méltán mondhatom el magamról, hogy én vagyok az a bizonyos itteni vámpír, így van.
Haza akar menni. Persze, hogy haza akar menni. Úgyhogy én most szépen haza is viszem. Pont, ahogyan az imént bejelentettem. Egyikről a másik varázslóra nézek még, felmérve őket, aztán hirtelen eltűnünk a szemük elől. Ott hagyjuk őket hebegve-habogva, forgolódva.
Egyetlen saroknyira viszem most csak a kislányt, aki a gyors helyváltást nagyjából úgy érzékelhette, mintha elrántottam volna valahova. Emiatt kell megálljak, hiszen ha hosszabb távon közlekednék vele ilyen sebességgel, egy csapásra rosszul lenne. A kis utcában, ahova megérkezünk, leteszem őt karjaimból, majd lehajolok hozzá, nagy bőrkabátom fedte vállait fogva és a szemébe nézek.
- Hol laksz? - kérdezem meg egyszerűen. Számat nem nyitom ki túlságosan, hogy szemfogaim ne meredjenek rá olyan fenyegetően. Remélem, nem bonyolítja túl a fejében a dolgot, és nem áll neki azon agyalni, hogy talán nem kéne egy vámpírnak elárulnia, hol él a családja! Bízom a gyermeki elme letisztultságában. Abban, hogy haza akar menni és ezért simán el fogja nekem mondani, hogy hol is van az a haza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Fürkészem a sós könnyektől és idegességtől kipirult arcocskát, és miközben lassan megkapom a választ, benyúlok a lányka vállán heverő bőrdzsekim zsebébe. Kiveszek egy zsebkendőt és odaadom neki. Finoman megrázom aztán a fejemet. Nem, nem lesz baj. Legalábbis nem nagy. Hiszen azt nem ígérhetem, hogy nem bukik le a kiszökéssel, és abban sem vagyok biztos, hogy az iménti párocska nem ered a nyomomba. Viszont ha most épségben hazaviszem Ririt, már nem lesz mivel vádoljanak. Úgyhogy jobb ezt mielőbb megtenni.
- Gyere... - nyújtom oda neki hosszú, hűs kezem, miközben felegyenesedek. Mellékutcácskákon át, kerülővel indulunk meg a Zelei-lak felé. A főúton hamar ránk találnának a hősies mágusok. Hallom is, ahogy még mindig a tér környékén tanakodnak, teljes pánikban. Így jártak.
Hamarosan odaérünk a házhoz, ám nem megyünk el egészen a bejáratig. Megállunk nem messze. Szembefordulok a kislánnyal és lehajolok hozzá ismét.
- Itt maradok, amíg bemész. - közlöm vele, immáron visszavont agyarakkal. Odanyúlok aztán a bőrkabátomért és lesegítem róla. Mostmár hamarosan melegben lesz. Magamra veszem a dzsekit és közben pislogok lefelé a kölyökre, várva, mit lép, merre indul, hogyan akar bejutni.
Megtehetném, hogy bekopogok a fülön csípett kalandorunkkal és közlöm az édesanyjával, hogy megmentettem és épségben hazahoztam. Ezzel a helyzetem nagyot lendülne. Egy újabb jó pont a helyi vámpírnak. Biztosan híre menne. A lányka viszont megütné a bokáját. Erre pedig semmi szüksége, ugyanis ha az éjjel eseményei nem rettentették eléggé vissza a kimászkálásoktól, akkor a szülői szigor sem fogja. Így pedig aligha akad létjogosultsága. Nem kell az anyáknak mindent tudni. Részemről pedig már így is egész jó hírnévnek örvendek. Jobbnak, mint amit érdemelnék. Nem kell túlzásokba esni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Túl az éjszakai műszakomon a faluban sétálok éppen. Szeretek ilyenkor még járni egyet és nem egyből hazarohanni az ispotályból. Jól esik kiszellőztetni a fejemet a betegek panaszaitól, az élményektől, a szerzett tudástól. Vagy talán a kiszellőztetni nem is olyan jó kifejezés. Hiszen élvezem, amit csinálok. Ilyenkor inkább csak hagyom formálódni bennem. Nem is annyira magamat függetlenítem tőlük, mint őket magamtól. Nem szövöm, nem bonyolítom őket tovább. Hadd érjenek csak bennem! Hadd váljanak a sajátommá! Kell nekik a tér. Kell nekik az idő.
Ráérősen ballagok langaléta, napszemüveges, bőrdzsekis, bakancsos valómban, amikor motorhangra, majd hirtelen fékezésre leszek figyelmes a -nem is olyan- távolból. Megállok és felmérem a helyzetet. Látni nem látom, de hallom és érzékelem. A motorosnak gondja támadt. Ez a motoros pedig nem más, mint Rubya professzor az iskolából. Volt már szerencsénk.
Lehet, hogy tudnék segíteni. Hiszen a bütykölés a mindenem, és bár járművek szerelésével kevesebb időt töltök, mint kisebb méretű kütyükével, azért az ilyesmiben is van némi tapasztalatom. Sóhajtok tehát egyet és természetesen megindulok a bajba jutott hölgy felé. Mi mást is tennék?
Hamarosan befordulok a sarkon. Odalépkedek a tanárnőhöz és biccentek neki egyet. Napszemüvegem sötét lencséje mögül máris a gépet kémlelem.
- Mi történt? - kérdezem lágyan, rekedtes hangomon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Olyan békésen figyelem a térdeplő professzor ijedelmét, mintha csak az üdvözlésemhez pattanna fel. Már megszoktam, hogy megrémülnek tőlem. Tény, őt sokkal inkább csak váratlanul értem, mint azt el is mondja. Ám igazából a többieknél is erről van szó az esetek nagy részében. Már ha ismernek. Hiszen akkor megnyugodnak, hogy csak én vagyok az. Viszont, ha nem ismernek, csak fokozza az ijedtségüket, amikor jobban szemügyre vesznek.
Bólintok a felkérésre. Ránézek, persze. Hiszen ezért jöttem. Segíteni. Leguggolok a járgány mellé és így vizsgálódom. Nem tudom, a fényt nekem gyújtotta-e a pálcáján, de számomra szükségtelen. Ha problémát jelentene nekem a sötét, legelsőnek a napszemüvegemet venném le. De így is tökéletesen látok. Hiszen ez az én közegem. Nem is kell túl hosszan elidőznöm a géppel ahhoz, hogy kiderüljön, jól gondolta a nő.
- Igen, az ékszíj. - erősítem meg őt a feltételezésben. Letérdelek és nekiállok visszahelyezni a fékezéstől ledobott részt. Ahogy nézem, nincsen szükségem hozzá szerszámra. Meglesz ez.
- Szép darab. - nézek fel a motorra közben, sötét lencséim mögül.
- Mi hajtja? - érdeklődöm csöndesen, miközben hosszú, fehér ujjaim tovább ügyködnek az alkatrészek között. Valószínűleg sejti a tanárnő, hogy az érdekel, a működésének mekkora részét teszi ki a mágia.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Nem mondom, hogy nem lepett meg az iskola könyvtárosának baglya. Azonban nem igazán akadtam fent rajta. Válaszul pusztán egy időpontot írtam neki, hogy mikorra várom. Ez a bizonyos időpont pedig hamarosan elérkezik. A vendég tiszteletére méltóztattam a köntösömet levetni és ráadásul felvenni a helyére egy inget meg egy nadrágot. Ez részemről nagy felhajtásnak minősül. Tény, a legtöbben vagy váratlanul állítanak be hozzám, vagy szinte már itt élnek -mint Kíra és Dwayne-, vagy amennyiben én hívom őket az otthonomba, a viszonyunk valószínűleg bőségesen megengedi, hogy kedvelt, lenge öltözékemben flangáljak a társaságukban. A mostani helyzetben viszont illetlen lenne eképpen cselekedni.
Éppen a konyhában rendezem soraimat az ébredést követő, pohárka vér elfogyasztása után, amikor figyelmes leszek az erdei úton érkezőre. Először neszei jutnak el hozzám, aztán egy mély lélegzettel magamba szívom illatát, ezzel felismerve a jövevényt. Komótosan indulok el hát nesztelen, mezítlábas lépteimmel szűk folyosómon, és a kopogtatás után alig egy pillanattal már gyújtom a lámpát és nyitom is az ajtót. Letekintek a fázós lányra. Némán biccentek neki köszönésül, majd arrébb húzódom az ajtóból és egy könnyed kézmozdulattal invitálom beljebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Akkor jól sejtettem. Ez nem egy mágikus jármű. Csak hát ilyet nem gyakran látni varázslófaluban, boszorkányok tulajdonában. Hiszen egyes részei meghibásodhatnak egy ilyen mágiával áthatott környezetben. Bár amilyen régi példány, vajmi kevés köze van az elektronikához és nem bővelkedik más egyéb olyan mugli mechanizmusban sem, amely a vesztét okozhatná itt.
Amint készen vagyok, felkelek a macskaköveken való térdeplésből. Ezzel megvolnánk. Összedörzsölöm kezeimet, majd zsebre vágom őket, hallgatva az ajánlatot. Ray Ban napszemüvegeim takarásából nézek lefelé hol a nőre, hol a járgányra. Kisvártatva aztán bólintok egy mélyet.
- Az erdőben lakom. - tájékoztatom erről, ha esetleg nem volna tisztában vele, hol van a házam. Bár a helyiek nagy része pontosan tudja, annak ellenére, hogy még soha nem jártak nálam, vagy éppen soha akár csak egy szót sem váltottak velem. Dehát az olyan információ, mint hogy hol lakik a falu vámpírja, közkeletű.
- Nem gond, ha esetleg kerülővel megyünk. - célzok koránt sem titkoltan arra, hogy szívesen tennék meg hosszabb távot, ha már egyszer adott a lehetőség.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Biccentek neki én is még egy utolsót. Küldetés teljesítve. Csomag kézbesítve. A ház oldalában állok, jótékony sötétségtől fedve figyelem, ahogy a lányka végre belép otthonába. Természetesen már hallom is a fogadóbizottságot. Mégsem sikerült ez az észrevétlen beosonás. Annyi baj legyen. A lényeg, hogy épségben hazaért.
Zsebre vágom sápadt kezeimet és indulok visszafelé. Sóhajtok egy nehezet, miközben úgy döntök, megkeresem a párocskát, akiket úgy faképnél hagytunk. Nincs szükség rá, hogy a végén még rám küldjenek valakit, vagy nekiálljanak felbujtani a falu népét most az éjszaka közepén, hogy látogassanak meg engem pár fáklyával, karóval és vasvillával. Elejét veszem ennek. Hamarosan ott termek náluk, védekezőn magam elé emelt kezekkel és közlöm velük, hogy a kölyök már otthon van. Persze, beletelik néhány pattanásig feszült percbe, mire némileg lenyugtatom a kivont pálcás bódésok kedélyeit, ám végül csak sikerül. Nem átkoznak meg, nem rohannak az aurorokhoz. Hagynak elmenni. Természetesen, nem búcsúzunk túl szívélyesen, dehát nem is kell.
Komor képpel, elmerengve baktatok hazafelé. Elég volt mára a faluból. Túl izgalmas volt az este. Nem szeretem, ha izgalmas. Azt szeretem, ha nyugodt. Vagy ha másképp izgalmas. Nem mondom, hogy nem vágyom magam veszélyes, kalandos helyzetekbe. Sajnos vágyom. Sajnos sok mindenre vágyok, aminek gátat kell szabjak. Ezért jobb azt is elhitetni magammal, hogy tényleg a nyugalmat, a békét szeretem. Ez általában elég jól megy. Úgyhogy most szépen hazamegyek és lehetőleg nem csinálok az ég egy adta világon semmit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Lori. A mi közös ismerősünk. Tény, hogy egy a sok közül, ám ő vehető a fő közös ismerősnek, tekintve a kettejük kapcsolatát, részemről pedig azt, hogy az említett gyógyító egyik tanonca vagyok, ha úgy tetszik. Némileg meg is lep tehát az ispotállyal kapcsolatos kijelentés, és felmerül bennem a kérdés, miért nem a nőhöz fordult egy ilyen esetben... akármiről legyen is szó. De kétségem sincs afelől, hogy megvan rá az oka. Ezt azonban nem hánytorgatom annál előbb, mint hogy ő maga előhozakodna vele a megfelelő pillanatban.
A kabátjáért nyúlok, hogy lesegítsem róla és a fogasra akasszam. Itt a komódokkal, régiségekkel és érdekesebbnél érdekesebb holmikkal telezsúfolt folyosón talán nincs még túl nagy meleg, a nappalimban viszont igazán kellemes. Szóval fölösleges ez a sok réteg. Miután levetkőztettem a vendéget -persze csak mértékkel-, könnyed eleganciával intek a nagyszoba irányába, hogy fáradjunk csak beljebb. A tágas kanapét kínálom helyül, amint ott vagyunk. Érzem rajta, hogy jobb mielőbb leülnie. Miután ezt megtette, csatlakozom mellé. Leereszkedem a vöröses bútordarab kandalló felé eső végére. Az előttünk lévő dohányzóasztalon ott hever egy tálca, rajta egy tiszta pohárral, egy kancsó vízzel és némi keksszel. Egy apró biccentéssel kínálom őt, így jelezve, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, ezt neki készítettem ide.
- Hallgatom... - térek rá a tárgyra rekedtes, szelíd hangon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

A pult mögött üldögélek, egy rádióval babrálva. Ez természetesen egy varázskészülék, noha már egyáltalán nem felismerhető. Csaknem darabjaira szedtem, hogy megvizsgáljam, mely részei egyeznek a mugli társaival és akadnak-e esetleg benne különleges elemek magán a megbűvöltségen felül. Bütykölésem közben észlelem bár az üzlet felé libbenő jövevényt, csak akkor szentelem neki ténylegesen a figyelmem, amikor bekopog.
Felemelkedem a székről hosszú, árnyszerű valómmal. Félrerakom az alkatrészeket és odasétálok az ajtóhoz. Miután a kis csengettyű hangjától kísérve kinyitom, lepillantok az előttem álló, törékeny alakra. Röpkén végigtekintek rajta és üdvözlőn biccentek neki. Sápadt vonásaim szokás szerint nyugodtak, rezzenéstelenek. Félrehúzódom a bejáratból és könnyedén intek egyet, hogy fáradjon csak beljebb.
Mostanában már egyre gyakrabban mernek megkeresni minket akár így éjnek évadján is a kedves vásárlók. Hiszen hiába a kiírás, hogy nyugodtan tegyenek így, azért mégis csak bátortalanná válnak az emberek egy olyan lehetőségtől, amely merőben eltér az általuk megszokottól. De szépen lassan híre ment a faluban és környékén, hogy tényleg szívesen látjuk a hozzánk betérőket akkor is, ha ilyen kései órán látogatnak el az üzletbe, és valóban nem várunk el cserébe a világon semmit. Nem kötelezzük őket vásárlásra se kimondva, se kimondatlanul, és nem is sürgetjük őket. Ha gondolják, csak bejönnek, jó alaposan körbenéznek és távoznak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Nem a ketyerék miatt jött. Nem vevő és nem is a tárlatot érkezett megszemlélni. Miattam van itt. Híremet vette és idejött. Ahogy besétál, rögvest engedi, hogy kedvem szerint felmérjem. Dehát már megtettem, kezdve attól, hogy az utcába ért. Ez már csak ráadás. Egyben pedig egy sajátos bemutatkozás. Bezárom az ajtót és közelebb sétálok ráérős, ragadozó lépteimmel. Kivehetetlenül átható tekintetemet le sem veszem róla. Nyugodtan pihentetem szemeimet a törékeny, kámzsás alakon. Laza terpeszben állok meg, hosszú kezeimet magam mellett lógatom.
Kérdése nyomán nem teszek egyebet, mint végigmérem őt, aztán csak fürkészem tovább. Semmi gondom azzal, hogy a fölösleges udvariassági körök helyett rögtön a tárgyra tértünk; ahogy azzal sem, hogy ilyen egyenes. Ha így, akkor így.
- Miért tenném? - kérdezem monotonon. Lehet, hogy nem illik kérdésre kérdéssel felelni, ám mint az már kiderült, esetünkben az etikettnek sokkal kevesebb szerepe van, mint az ennél ősibb, ösztönszerűbb, természetközelibb szokásoknak. Tudni akarom, mi oka van rá, hogy a gondolataiba engedjen. Persze, megtehetném, hogy simán rábólintok és kikutatom magamnak a fejében, ami érdekel, azonban ez nem az én stílusom. Számomra különben sem a napi rutin része, hogy halandók elméjében barangoljak. Mindig nyomós ok kell rá, vagy egy olyan jellegű viszony. Itt egyelőre egyik sem áll fenn.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Jócskán lefelé kell nézzek rá, ahogy közelebb húzódik hozzám. Rezzenéstelenül figyelem, miként nyúl felém. A kis meleg kéz a nagy hideghez ér. Hagyom. Szelíd fenevad vagyok. Arról nem is beszélve, milyen nehéz olyasmit tenni, ami komolyan zavarna. Persze, szeretek morogni és néha kelletlenkedni, ám azt hiszem, mindez csak arra van, nehogy elbízzák magukat. Koránt sem dúlnak bennem olyan érzések, mint amiket néha láttatok vagy magammal elhitetek.
Szeretem a szavakat. A pontos kifejezéseket, vagy éppen a tökéletes leírásokat. Nem csak a puszta létüket szeretem, de alkalmazni is őket. Többnyire módjával. A varázsuk éppen ebben áll. Azonban nem mindenki van így ezzel. Igazából a legtöbben nem. Félnek a szavaktól, vagy éppen csak kellemetlennek találják őket. Megtalálásukat, használatukat. Zavarják őket. Akármennyire másként látom ezt, elfogadom. Értem, mit ért szabadon beszélés alatt.
A továbbiakra viszont finoman összevonom sötét szemöldökömet. Tekintetem kissé megkeményedik, némileg rosszallónak hat. Ám ahelyett, hogy felrónék neki bármit, vagy tovább faggatnám, inkább fogom magam, és régi tekintetemet az ő vöröses, ifjú pillantásába merítem. Belé bukok, egészen a tudatáig. Itt magasodok bár előtte a bolt közepén, úgy tetszhet neki, mintha osztozna velem a testén, különös tekintettél fehérkócú fejére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Gitár. Hegedű. Dob. Talán ezekkel töltöm a legtöbb időt, azonban ujjaim minden más hangszeren is előszeretettel járnak. Mindet érezheti rajtuk. Vagyis érezhetné, ha a bőrömön nyomot hagyna bármelyik. Noha ki tudja, milyen képességei vannak a kölyöknek. Lehet, nem ezeket a földhöz ragadt, fizikai tényezőket nézni. Minden esetre hagyom, hogy elszórakozzon hűvös, nagy kezemmel.
Barátságos fogadtatásban van részem a kis albínó elméjében. Örül, hogy itt vagyok. Hiszen ezért jött, hiszen ezt akarta. Hallgatom és érzem az engem körülvevő zenét odabent. Érdekes dallamok, kavargó gondolatok. Nincs szándékom kibogozni, megfejteni őket. Nem ezért vagyok itt. Nem kutatni jöttem, hanem azért, hogy ő beszélhessen. Közölhesse velem, amit szeretne. Bár, ahogy kiveszem, maga a közlés a legfőbb vágya. Ez már teljesült is.
Mikor előveszi a szóban forgó tárgyat, ezt a Braille-írással ellátott telefont, nem pillantok le rá. Nem engedem el a fiú tekintetét. Hiszen nem szükséges. Rajta keresztül látom a különleges szerkezetet, amelynek a felrúnázásáról érdeklődik. Egy ilyen készülék feltöltéséhez elegendő egy egyszerű bűbáj. Azonban az ige használatakor elviekben varázspálcával kell a műszerre koppintani. Általában.
~ Igen. De ez nem igényel külön rúnázási technikát. - zendül válaszul mély hangom a fejében. Egy non-verbális varázslásra képes mágus esetében nyilvánvalóan a saját módszerei kiválthatják az általánosan bevetetteket. Már ha ezt értette pálca nélküli mágia alatt. Ugye ezt értette?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Amit más felháborítónak, tolakodónak és kellemetlennek talál, az ennek a kölyöknek a béklyók lerázását jelenti. Az esetek nagy többségében az emberek még akkor is kiborulnak a ténytől, hogy a fejükben vagyok, ha ők maguk akarták és kérték. Márpedig én általában csak ilyen esetben szoktam ezt tenni. Ő viszont most engedi el magát igazán. Kissé talán olyan, mint egy enyhébb agorafóbiás. A saját házában érzi csak igazán biztonságban magát és ha oda beenged valakit, ha vendéget fogad, jóleső társaságul szolgál, mert nem zavarja a világ.
Átveszem a szerkezetet. Érintésemmel vizsgálom. Szemeim nem veszem le az előttem állóról. A tárgyat nem éri nálam bántódás. És nem csak azért, mert érzem, milyen fontos a kedves ügyfél számára, hanem mert alapvetőség, hogy mindenre vigyázok. Más kérdés, hogy a saját ingóságaimat kissé lazábban kezelem, ám azokkal sem szokásom zsonglőrködni.
Volt valami furcsa a fiú erejében már az első pillanattól. Ilyen közel hozzá, az elméjében járva pedig egyre nyilvánvalóbbá válik. Különösen, amikor minderről dallam is csendül. Bólintok csak egyet. Már persze nem valójában, hanem csak egy vibráláson át. Így jelzem, hogy érdekelne, miben áll pontosan a mágiája. Megmutathatná.
~ Akárhogy is: a mestereink megoldják. - nyugtatom meg azért efelől a telefonnal kapcsolatban. A Kins&Kens csapat minden tagja külön-külön is zseniális, hát még ha összedugjuk a fejünket és közös bütykölésbe kezdünk. Nem láttam még olyan feladatot, ami kifogott volna rajtunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

A látogatásom esedékes már egy ideje. Igazából azóta, hogy kinevezték az új igazgatót, és azóta pedig különösképpen, hogy az Előkészítőről megjelent egy cikk az Edictumban. Ezzel ürügy is keletkezett a tisztelettételre. Jövetelem valódi oka azonban nem ez. Minden esetre a ketyerekereskedésbe térésemet követően észrevettem, hogy a férfi még az irodájában tartózkodik. Úgy döntöttem hát, mivel nincs most más sürgős tennivalóm, megragadom az alkalmat. Hazaugrottam valamiért, de egy pillanat múlva már itt is vagyok.
Miközben az impozáns épület felé sétálok bakancsos lépteimmel, ráérősen kémlelem a csöndes utcát. A bejárathoz érve pislogok még párat az ajtóra, majd finoman bekopogok. Éppen csak annyira, hogy aki még ébren van a közelben -mint mondjuk az igazgató-, meghallja, de ne verjek fel senkit. Miután ezzel megvagyok, sóhajtok egy nagyot, a bebocsájtásra várva.
Reményeim szerint minden simán fog menni. Hiszen bár bőségesen van ebben gyakorlatom, a borongós, szűkszavú, olykor kelletlenkedő természetem nem mindig engedi, hogy egyszerűen túllendüljünk a kötelező körökön. Talán ha egy kicsivel mézes-mázosabb lennék, már nyert ügyem lenne. Azonban akármennyire fontos a békém, saját magamat nem tagadnám meg érte. Hiszen pont hogy önmagamat akarom megőrizni a cselekedeteim legnagyobb részével. Ezzel a mostanival is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Kopogásomat egy bentről érkező kérdés követi. Finoman összevonom a szemöldökömet ezt hallva. Mikor aztán nyílik az ajtó, békésen az igazgatóra tekintek. Üdvözletére egy biccentéssel felelek, az egyéb válaszadásokat pedig nem hamarkodom el. Lélegzetvételének ritmusából kiveszem, hogy van még mondandója. Nem is akármilyen. Hiszen bár jogos a feltételezése, mely szerint talán az egyik kölyök apja lehetek, ez mégis egy gyors pislogássorozatra ösztönöz. Ha valamit ritkán hisznek rólam, akkor az az, hogy gyerekem lenne. Azonban a körülményeket tekintve ez tényleg érthető.
- Adam Kensington vagyok. A tanoda iskolaújságjának főszerkesztője. - fedem fel kilétemet rekedtes baritonomon és már nyúlok is bőrkabátom belső zsebébe, elővéve a legfrissebb Edictumot, melyet át is nyújtok az úrnak.
- Talán hallott róla, nemrég megjelentettünk egy cikket az Előkészítőről. Szerettem volna adni egy tiszteletpéldányt. - magyarázom meg látogatásom okát. Arról persze fogalmam sincs, megvan-e már neki ez a szám, vagy esetleg már olvasta is az anyagot, azonban -őszintén szólva- nem is érdekel. Ezt így illik, ha van már neki az újságból, ha nincs. Mint arra azonban már utaltam, természetesen nem feltétlen ez a kései eljövetelem oka és célja. De erről most ennyit.
Nem tudom, így már tudja-e ki vagyok. Illetve hogy mi vagyok. elég változékony, ki mikor eszmél rám. Egyeseknél megelőz a hírem, mások maguktól jönnek rá a külső jegyeim, a kisugárzásom, a tekintetem és egyéb árulkodó tényezők alapján, míg vannak, akiknek elképzelésük sincs az egészről addig a pillanatig, míg eléjük nem tárom. Már ha megteszem. Hiszen erre nem mindig kell sort keríteni. Nem feltétlen befolyásolja a viszonyt. Ez a jelenlegi azonban most nem egy ilyen helyzet. Itt ez fontos elem. Igazából maga a lényeg...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Pompás. Sok időt, energiát és kényelmetlenséget spórolunk meg azzal, hogy már hallott rólam, és hogy egy olyan személytől hallott rólam, aki tisztában van velem és teljes mértékben a helyemen kezel. Így eltekinthetünk további köröktől és ezzel el is értem látogatásom célját. Ugyanis ez volt a valós ok. Az újságot használtam ürügyként, hogy megmutathassam magam. Hiszen sok pletyka kering és egy jelentős hányaduk egyáltalán nem jó. A falubeliek egy része kifejezetten tart tőlem és nem rajong azért, hogy ennyi gyerek mellett élem mindennapjaimat. Ezek a bizonyos illetők persze egy ideje már nem annyira hangoztatják véleményüket, tekintve, hogy az eddig itt töltött évek alatt sokat tettem azért, hogy az itteniek elfogadják a jelenlétemet és gyakran kifejezetten elégedettek legyenek azzal. Nem értek soha semmilyen rémes tetten, nincsenek ellenem bizonyítékaik és így már az előítéletes érveik sem számítanak túl sokat. Tehát ki őszintén és boldogan, ki kissé fanyalogva, de megbékélt a helyzettel. Legalábbis nem látják értelmét hadakozni vele.
Ettől függetlenül viszont nem dőlhetek hátra. Tartanom kell ezt a szintet. Meg kell dolgozzak az emberek bizalmáért. Hiszen elég egyetlen félreértés, egy rosszindulatú szóbeszéd és mindennek vége. Ott van például az, ami néhány hónapja történt a Zelei lánnyal. Két bódés a karácsonyi vásárból észrevette a párosunkat a Boglyas téren késő éjjel és nyilvánvalóan nem tudtak másra gondolni, minthogy tisztességtelen szándékaim vannak a kisgyerekkel. Ilyenről persze szó sem volt. Riri egy kaland kedvéért szökött ki otthonról, én meg csak a társasáságul szegődtem. Igazából vigyáztam rá. Ez azonban nem túl hihető, tudom. Majdnem meg is lett a baj belőle, hiszen odáig fajult a dolog, hogy pálcát rántottak rám, a lányka meg csak sírt és sírt. De megoldottuk a helyzetet. Azonban ebből is látszik, milyen fontos a megítélés.
Szükséges tehát őrizni a rólam kialakított, kedvező képet. Ez pedig azt is magában foglalja, hogy ha példának okáért a helyi előkészítő iskolának új vezetője érkezik, elé kell járulni. Meg kell mutatnom magam, hogy ha aztán -ne adj Isten- szárnyra kap valami szörnyű pletyka, az illetőnek ne az legyen az első dolga, hogy lélekszakadva elzárja előlem a kölyköket és vasvillával vonul a házam elé, hanem esetleg megkérdőjelezze az állítások igazát. Ahogyan a férfi a nevem nyomán felismer, kezet nyújt nekem és intéz hozzám néhány kedves szót, megelégedéssel nyugtázom magamban, hogy ő minden bizonnyal meg fogja kérdőjelezni.
Hálásan bólintok, amikor behív és már sétálok is vele a folyosón a szobája felé. Igen, érzékelem, hogy a legtöbb gyerek már álomba szenderült, ahogy azt is hallom, amint páruk még fojtott hangon eszmét cserél kis életük hatalmas eseményeiről.
- Egészen nyugodtan. - biztatom a férfit, hogy ne zavartassa magát, böngéssze csak át a róluk megjelent cikket. Ráérünk. Én biztosan. Leülök, és igazítok egy keveset bőrdzsekimet, miközben nyugodtan szemlélődöm a szobában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Valahogy sejtettem, hogy ez a mostani szobabelső nem feltétlenül az ő ízléséről árulkodik, egyes elemektől eltekintve. Csak bólintok neki, mikor ezt megerősíti és ebben a szellemben nézelődöm tovább. Régi tekintetem a kötetek gerincén hosszabban időzik, aztán hamarosan az asztalon sorakozó képekre is lesiklik. Éppen ezeket a boldog, megörökített pillanatokat figyelem, amikor a férfi ismét hozzám szól. Csak bólintok neki egy rövidet a hálás szavakra, majd az érdeklődés nyomán megrázom a fejem kissé.
- Nem kérek semmit, köszönöm. - felelek lágy baritonommal. Ha tehetem, nem fogyasztok emberi ételeket és italokat. Csak alibiből teszem meg néha. Ha már nagyon kitűnnék azzal, hogy nem veszek magamhoz semmit. Azonban élvezeti értéke egyáltalán nincsen a számomra.
Pillantásom visszatéved a nő és a fiú fotóira, aztán az igazgatóra magára. Nem kérdezek rá, a felesége és a fia van-e a képen és nem állok neki érdeklődni se a nevükről, se arról, hol vannak most és mit csinálnak. Egy részről mert nem vagyok ez a fajta; más részről mert amúgy is mindig le tudom szűrni magamnak, amit le akarok; harmad részről pedig az emberek nyelve úgyis állandóan megered a társaságomban. Szívesen tárulkoznak ki előttem olyan könnyedén és olyan hamar, amivel még saját magukat is meglepik. Jut eszembe...
- Tudja, a bagolykövesekhez hasonlóan az előkészítősök is elég gyakran megtalálnak engem. - tárom elé a nagy igazságot a gyerekei szokásairól. Az okokat viszont nem taglalom. Egy ilyen művelt férfi számára szerintem magától értetődőek lehetnek. Míg az állatok zsigeri ösztönlények és ennél fogva messziről elkerülnek, mivel tartanak tőlem, mint csúcsragadozótól, addig a halandó kölykök érzékelői inkább csak azt fogják, hogy izgalmas és kortalan vagyok. Valaki, aki nem fogja untatni őket, még akkor sem, ha meg sem szólal. Legalább nem ripakodik rájuk, nem parancsolgat nekik, és nem akarja unalmas dolgokra kényszeríteni őket. Hanem csak létezik a maga régi, hallgatag valójában, mint egy hatalmas tölgy, aminek az ágai alatt megpihenhetnek, vagy éppen felcsimpaszkodhatnak rá és idétlenkedhetnek egy sort, hiszen azt sem bánja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Egy mély bólintással adom a tudtára, hogy valóban nincs okom panaszra az iskolaújság szerkesztőségében ténykedő diákokat illetően. Lelkesek, ügyesek, leleményesek. Már el is képzeli köztük a fiát. A fia. Ő az a képeken. Le sem tagadhatná az apját. Viszont érzem a férfin, hogy a fotókon mosolygó nő valószínűleg már nincs vele. Így vagy úgy, de nincsen. Ösztöneim azt súgják, sajnos a lehető legrosszabb módon nincs. Sejtelmemet persze nem adom tudtára, még csak meg sem neszelheti. Tekintetem, vonásaim ugyanolyan békések, mint eddig.
Így van, ahogy mondja. Az itteni kölykök jó része szülőhiányban szenved. Ahogy egyébként a világ rémesen sok gyermeke. Nem feltétlen a saját szüleik hiányában, hanem olyasvalakiében, akire felnézhetnek. Aki idősebb, aki mellett biztonságban érezhetik magukat. Meglehetősen bizarr, hogy ezt ilyen előszeretettel keresik az én személyemben, azonban mivel rendszerint meg is találják, nincs igazán mit tenni.
- Csak attól tartok néha, mások mit szólnak ehhez. - vallom meg egyenletes hangon, nemes egyszerűséggel, hogy miközben a kölykök felém közeledése koránt sem jelent számomra terhet, addig ennek a nagy közvetlenségnek és az ebből adódó helyzeteknek a megítélése annál inkább. Vajmi kevesen hiszik el, hogy a szándékaim tisztességesek és hogy én mindent csak hagytam, semmit sem erőltettem, nem csaltam senkit tőrbe. Járt már nem egy kiskorú a házamban, üldögélt a verandámon, vagy éppen járta velem az éjjeli környéket kettecskén. Az viszont aligha érdekel bárkit, hogy ezen gyermekek egyike sem számol be róla, hogy én bántottam volna, és az sem, hogy egy karcolás nélkül térnek haza tőlem. Mindenre van elmélet. Hiszen képes vagyok a tudatukba férkőzni, törölhettem a borzalmas emlékeiket, a sebeket pedig képes vagyok begyógyítani. Képes vagyok. Megtehetném. Megtehetném mindezt, nem esne nehezemre. Csak nincsen miért. Mert nem jutunk oda, hogy legyen. Nem akarok odajutni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Félreértett. Bár ennyi erővel mindig mindenki félreért. Pedig igazából csak arról van szó, hogy nagyon más mércékkel mérünk és így eléggé mást jelent számunkra minden. Erős kifejezésnek tartom ugyanis azt, hogy aggódom. Valamint azt, hogy tartok tőle, azt sem igazán úgy mondtam, ahogy ő gondolja. Nem is tudom, mikor aggódtam ténylegesen bármiért utoljára. Nem szokásom ez, ahogy más erős érzelmek sem. De ez részletkérdés. Azért nyilván sejti, mennyire vannak álmatlan nappalaim emiatt. Inkább csak szófordulat volt. Ettől eltekintve viszont osztom a véleményét. Annyi kiegészítéssel, hogy...
- És ez sosem volt másként. - teszem hozzá egy nyugodt bólintással, mikor a társadalmunk gondjairól beszél, ami az előítéleteket illeti. Persze, ő nem jött olyan monológgal, hogy a mai romlott világ, vagy hogy bezzeg a régi szép időkben. Hiszen talán nem is gondolja így, de szerettem volna elejét venni, hogy netalántán ide kanyarodjunk. Hiszen olyankor mindig le kell törnöm az emberek nagy, jelenszidó hevületét azzal az egyszerű ténnyel, hogy én ott voltam, átéltem és semmivel sem volt jobb. Természetesen ezt általában nem közlöm, inkább csak mély hallgatással elérem, hogy maguk eszméljenek rá, kinek beszélnek ilyeneket a múltról.
Felvezet egy ötletet. Végigpillantok rajta, ahogy közelebb helyezkedik és belevág. Rezzenéstelen arccal hallgatom végig mindazt, ami az eszébe villant az imént taglaltak nyomán. Kisvártatva lesütöm a szemem, pislogok kicsit térdeimre, majd szusszanok egyet és ismét az igazgatóra tekintek.
- Ezt erős túlzásnak tartanám. - felelem kimérten, csöndesen.
- Semmiképpen nem akarnám, hogy akár a gyerekek, akár bárki más abban a hitben ringassa magát, hogy a fajtám ennyire szelíd és barátságos. - indoklom meg az elutasítást őszintén, egyszerűen és talán kissé komoran. Az teljesen belefér és rendben van, ha néha napján összehoz a sors egy-egy kiskölyökkel, aki örömmel tapasztalja, hogy nem merítem a fogaimat a nyakába, vagy esetleg még segítőkész is vagyok vele. Azonban bármilyen kedvesen viselkedem, mindig a tartom a távolságot, ami nem is esik nehezemre. Noha való igaz, egy gyermek nem érzi annyira ezt és inkább azzal foglalkozik, mennyire vonzza a lényem, azért én mégsem akarnák olajat önteni a tűzre. Márpedig az estimese felolvasás az lenne.
Tudom, pont azért jöttem ide, hogy megmutassam, tőlem nem kell halálosan félteni az előkészítősöket. Ez pedig, amit a vámpírokról mondtam, nem ezt erősíti. Meglehet, magam alatt vágom tehát a fát, azonban tartom annyira a velem szemben ülő férfit, hogy átlátja, én a fajtám egy önmegtartóztató példánya vagyok. Ám nem ez az általános. Ha ezt mégsem tudja összerakni magában, akkor így jártam. Inkább soroljon be engem is azok közé, akikkel óvatosnak kell lenni, minthogy egy csapat gyereket arra neveljünk, hogy vámpírokkal olvastassanak mesét maguknak, aztán pedig én legyek a bűnbak, amikor egytől-egyig a vérüktől megfosztva találják magukat egy sötét sikátorban. Jó, ha valamilyen módon nyitottságra és elfogadásra nevelik őket, azonban a felvetett ötletet nem támogatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Különös élmény, melyben még sosem volt részem. Melodimágussal nem. Eddig nem is értettem teljesen, mit takar ez a fogalom. Hiába tudom pontosan, mekkora ereje van a zenének, a gyakorlatban nehezen egyeztettem össze a varázslattal. Most viszont nem pusztán az első sorból nézem, de szinte a bőrömön érzem. Mintha engem járna át. Hiába vagyok mágikus lény, az én ilyetén tulajdonságaim egészen másfélék. Csak úgy jelen vannak bennem és nincs szükségem se vezetőkre, se igékre, se semmilyen eszközre, hogy érvényre juttassam őket. Számomra a használatuk nem több, mintha felemelném a kezem vagy pislognék egyet. Persze, kellett némi idő, míg ura lettem a képességeimnek, dehát járni is meg kellett tanulnom, mégse volt szükséges ehhez iskolapadba ülni.
Olyan ez tehát, mintha erre a pár pillanatra magam is mágus lennék. Jelen esetben olyasfajta, amely a dallamokkal operál. Szóval valahol az átlag varázsló és köztem. Könnyen átadom magam ennek és hagyom magamnak megtapasztalni az érzést. Megérteni, átélni a lényegét, és egyúttal felfedezni a másik belső világát, a látszathoz képest hatalmas erejét. Van benne jó, felemelő, izgalmas és dühös, keserű, lenéző is egyaránt. Mint az emberekben általában. Hogy bennem mit látna? Ha megfordulna a helyzet és ő érezhetne át engem, mit érezne? Ezt fedje csak homály. Jobb így.
A bemutatónak vége. A mennyezet bezárul. Ismét négy fal közt vagyunk, miközben tovább vendégeskedem a fiúcska elméjében. Bólintok arra, hogy nem talált semmit a szerkezettel kapcsolatos kutatásokról, megoldásokról. Magam sem értesültem ilyesmiről. Ez azonban nem probléma. A mi üzletünk helyzete és jellege megengedheti magának, hogy ne a piaci érdekeket tartsa szem előtt. Ha egy vásárlónk valami különleges kéréssel fordul hozzánk, nem számolunk el érte plusz költségeket. Ennek az okai egyszerűek: nem elsődlegesek számunkra az anyagi szempontok, hiszen a hátteret én ehhez biztosítom. Nem kell küzdenünk a fennmaradásért. Még ha nem is menne olyan jól a bolt, nem vagyunk veszélyben. Az itt dolgozók ebben a nyugodt és biztos tudatban végezhetik a munkájukat, amelyet -nem mellékesen- hivatásuknak tekintenek. Ez nem egy ideiglenes állás egyikük számára sem. Szeretik, amit csinálnak és elkötelezettek mellette. Nem utolsó sorban pedig: fontos, hogy mindenkit önmagához és ne másokhoz mérjünk. Az előttem álló kölyök csak ugyanazt szeretné, mint bárki: könnyedén használni egy birtokában lévő eszközt. Nekünk ezt kell biztosítani, mindenféle felhajtás nélkül. Az a mi dolgunk, hogyan oldjuk meg, nem az övé. Mindezeket nem taglalom neki persze, egyszerűen csak sugárzom felé. Békémből, szavai könnyed fogadtatásából kiveheti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Immáron harmadik alkalommal rendezzük meg a helyi tehetségkutatót, a Bogolyfalva Csillagát. Most estére hívta össze az új polgármester a falu mágustanácsát, hogy egyeztessünk a fellépőkről, a programról. Egyúttal megragadja az alkalmat, hogy megismerjen minket, gondolom. Miután mind megérkeztünk és lefutottuk a tiszteletköröket, megbeszéljük a legfontosabbakat. Kik a résztvevők, milyen a fogadtatás, miként alakul a zsűri, hogyan tervezzük a továbbiakat stb. Részemről persze most se eresztem bő lére a mondandómat. Csak a szokásos, rövid közbeszúrásaimat eszközlöm. Azokat is csak a tárgyalás gördülékenységét és a pontosságot elősegítendő. Mivel elég hatékonyak vagyunk, nem telik bele sok időbe, ki-ki mehet is a maga dolgára.
Felkelek a helyemről és elhagyom a kis termet, ahol eddig tartózkodtunk. Azonban nem rohanok sehova. A folyosóra lépve megszemlélek néhány festményt. Ezek újak. Pár hónapja nem jártam a hivatal ezen részén, így nem tudom, mikor kerültek ide. Lehet, furcsa, hogy a Bogolyfalvi Tanács tagjaként is csak ilyen ritkán tartózkodom az intézményben, dehát nem dolgozom itt, csak akkor jövök, ha ilyesfajta külön megbeszélés van. A minisztériumi épületek nyitva tartása pedig a napsütötte órákra korlátozódik az év jelentős részében. Különben sincs miért itt járkálnom folyton. A legtöbb ügyet a tanáccsal ugyanúgy intézem, mint bármely más szervvel: levelezés útján. Aztán nagy ritkán személyesen is találkozunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Annyira elmerülök az egyik képben és a gondolataimban, hogy szinte észre se veszem, hogy mindenki más távozik. Nem mintha ez bármit befolyásolna, vagy túlságosan érdekelne. Azt meg azért észlelem, hogy nem maradtam teljesen egyedül. Zsebre tett kézzel, ráérősen szemlélem még a festmény, ami különben nem egy nagy szám, de valami megfogott benne. Legalábbis annyira, hogy beindítson egy egész gondolatfolyamot. Mikor visszatérek elrévedésemből, nemes egyszerűséggel a polgármesterre tekintek. Mintha csak megbeszéltük volna, hogy ő ott vár majd rám az ablaknál, amíg én befejezem a nézelődést.
Felé fordulok. Hosszú, fehér kezeimet kiemelem zsebemből és magam mellé lógatom. Lassan végigpillantok rajta és csak figyelem őt. Régi tekintetem a nyugalmon kívül egyáltalán nem üzen az ég adta világon semmit. Viszont rajta érdeklődést és némi kellemes izgalmat vélek felfedezni.
Ő az a fajta alak, akire azt szokás mondani: nem semmi. Meg hogy megéri a pénzét. Mindössze néhány perce ismerem, azonban bőven volt már szerencsém a fajtájához. Igaz, nem túlzottan sokszor. Hiszen nem sűrűn mozgok ilyen körökben. Nem feltétlen politikusi körökre gondolok. Bár azokra is. De ez a habitus sok üzletember és egyéb gátlástalan csoportok sajátja. Kenyérre lehet kenni őket, de ez csak a vaj átmelegedett felszíne. A belseje viszont olyan kemény, hogy embert lehetne vele ölni. Azonban, úgy hiszem, nem én vagyok az, akinek joga volna elítélni bárkit ezért. Vagy úgy egyáltalán akármiért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Bejelentése nyomán megtudom, hogy nem ő volt az, aki első intézkedései egyikeként új festményeket aggatott a hivatali falakra. Bár már előtte is sejtettem, lévén, nem igazán az ő világa az, amit ezek a műalkotások képviselnek. Túl átlagos, túl egyszerű kifejezési formák. Semmi kifinomultság, semmi impozáns nincsen bennük. Se a folyosói darabokban, amiket előbb szemléltem, se ebben a terembeliben. Inkább kedvesek, némelyiket meg bús romantika járja át. Mint ezt a tájképet is.
- Mi lesz az új irányvonal? - kérdezem egyenletes baritonomon, fejemet finoman oldalra biccentve. Érdeklődésem noha jelen helyzetben a képekre, a stílusra vonatkozik, felhangját tekintve viszont könnyedén elterelheti a gondolatokat arra, hogy vajon mi a célja a nemrég érkezett polgármesternek a faluval. Mit akar elérni? Miért jött ide? Mi vonzotta? Milyen lépéseket tervez? Ha érti a célzást, a festményeken át akár el is mesélheti. Utalhat rá. Már ha akarja. Én nyilvánvalóan nem fogom faggatni. Csak a térben, a bútorokon, az egészen való körbetekintéssel jelzem, hogy nem kell feltétlen a hivatalban gondolkodnunk.
Válaszát várva, ráérősen sétálok közelebb, csatlakozva hozzá az ablaknál.