|
|
|
|
Séllei K. Olivér
INAKTÍV
Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
|
LexineA fizikai fájdalom hatalmas nagy úr tud lenni, egyszerűen képtelenség bármi másra is koncentrálni, ha az apró - vagy éppen hatalmas - gyötrő-lüktető-sajgó érzés ott van az ember testének valamelyik pontjában. Mindenkinek sokszor kell fájdalmat éreznie, és ezzel együtt leküzdenie hozzá, hogy elhanyagolható legyen számára az egésznek a jelenléte, és más dolgokra is oda tudjon figyelni. Aztán van néhány elvetemült is - mint például én -, akik már egyenesen keresik a fájdalomszerzési lehetőségeket. Legalábbis mások ezt mondják, én úgy gondolom, hogy egyszerűen csak nem tudok megülni a fenekemen. Mindenkinek kell valami hobbi, nemde? Számomra ez. Mármint nem a sérülésekre gondolok, egyszerűen csak a "kalandokra" magukra. Na meg részben szükségem van rájuk, meglehetősen értékes dolgokat tudhat, és szerezhet meg az ember ilyen úton.
A kérdésére kérdőn felvonom a szemöldökömet. Kényszeresen kételkedek mindenkiben, aki csak segíteni akar rajtam, de gondolom ez az egész "gyerekkori trauma" velejárója, valamint a mellékhatások egyike. Lehet paranoiának nevezni, szerintem nem ennyire elfajult a helyzet. Sokkal inkább vagyok szimplán előrelátó, mint kényszeres megkérdőjelező. Mégsem értem, hogy a vadidegennek mi előnye lenne az én megsegítésemből - márpedig rellonos énem arra gyanakszik, hogy minden cselekedet után hátsó szándék áll.
- Volt már dolgod átok-okozta sérülésekkel? - Kérdésre kérdéssel felelni talán nem szép dolog, de már-már gondolkozás nélkül jön. Egy az, hogy nem adnám magamat hozzá nem értő kezébe, még szükség esetén sem. Kettő pedig, hogy nem ismerem a lányt, viszont, hogyha ért a sebek ellátásához, az meglehetősen sok mindent árul el róla. Zűrös múlt... igen, ebből van elég errefelé.
- Nem vagy diák... - Az egész sokkal inkább kijelentés, mint kérdés, nem is nagyon várok megerősítést. Nem láttam még a folyosókon, nem ismer senkit, ebből következik, hogy nem tartozhat az iskola tanulói közé. Itt lehetetlen úgy élni, hogy legalább egy név ne csengjen ismerősen a pletykalapot olvasva. Tapasztalat, én megpróbáltam, de nem jött össze.
Belekortyolok az italomba, és lehunyt szemekkel élvezem, ahogy a jótékony alkohol átjárja a testemet, és már kezdek is kissé érzéketlenné válni. Tudom, hogy ez nem sokra elég, de egyelőre kénytelen vagyok beérni vele, itt nem álmodozok róla, hogy mást is találhatnék. Valami olyat, ami nekem kellene. Kiürítem a poharamat, majd a csaj kérésére nekiállok a súlyos - és bizonyosan átvérzett - bőrkabát levételéhez, azonban a testembe hasító fájdalom megakadályoz benne. Akaratlanul felszisszenek, de mivel bírom a fájdalmat, folytatom a mozdulatot, ameddig a kabát le nem kerül rólam. Így még nem láthat rá a sebre, csupán a néhány vér borította szakadásra a pólóm textiljén, de hát hová sietünk? Még egyébként sem döntöttem el, hogy mennyire bízhatok meg benne, ahhoz kell egy kis idő. Ki tudja, akár a halálomat is akarhatja, mint 'oly sokan.
|
|
|
|
|
Séllei K. Olivér
INAKTÍV
Illuzionista
RPG hsz: 220
Összes hsz: 2702
|
LexineNem bízok meg az emberekben, ez nem újdonság. Idegenekben pedig főleg nem, és, ami azt illeti, a csajt még nem láttam túl sokszor. Igaz, hogyha lejövök a faluba inni és szocializálódni, első utam nem a csárdába, sokkal inkább a pubba vezet, annak a hangulata sokkal exkluzívabb, mint a poros kis falusi étteremnek. Már ha lehet valamit exkluzívnak nevezni ebben a faluban, ahol sosem történik semmi érdekes a pletykalapok havi megjelenésén kívül; ez is legtöbbünknek inkább bosszúság, mintsem élvezet. A vágások lüktető fájdalma sem bír rá a nagyobb szintű bizalomra az idegennel szemben, nem tudok még elég dolgot róla, hogy önkényesen a kezébe helyezzem az életemet. Talán túl drámainak tűnik a dolog - tekintve, hogy még mindig képes vagyok két lábamon megállni, és vele egy időben értelmesen beszélni -, azonban ismerem önmagamat éppen eléggé hozzá, hogy ez az állapot nem tart sokáig. A sokk nagy úr, a testet ért sokk még nagyobb. Tudom, hogy nem sokáig fog fennállni az ilyen szintű jóllétem, azonban a másik oldalról nem bízok meg az idegenben. Még barátoknak sem engedném meg a sebem begyógyítását, nemhogy egy komplett idegennek.
Vállat vonok, végül is tényleg mindegy, hogy mennyire van gyakorlata ezzel. Nem nézem szent kislánynak, aki fel fog támogatni az iskolába, hogy megkapjam a megfelelő ellátást, tudom, hogy el kell döntenem, hogy felvergődök félholtan az iskolába, vagy esetleg megengedem neki, hogy megpróbálja begyógyítani a sérülést. Korombelinek nézem, és mivel nem találkoztam még vele az iskola falain belül, arra a következtetésre jutok, hogy nem lehet túl sok gyakorlata a mágiával - vagyis a kötelezőn felül nem.
- Még? - visszakérdezek egy kérdő pillantással, igyekszem elterelni a figyelmemet az egyre erősödő fájdalomról. A bourbon jót tett, azonban hatása csupán néhány percen keresztül volt számomra érzékelhető. Ahhoz, hogy teljesen immúnissá váljak a fájdalomra, legalább két - ha nem három - üvegre lett volna szükségem. Akkor meg már minden mindegy lenne számomra, nem törődnék vele, hogy a szőke lány kérés nélkül segít lehúzni a kabátomat. Nem érdekel, hogyha a kastély falai között fog járkálni a közeljövőben, éppen elég nagy az iskola hozzá, hogy még egyszer ne kerüljünk egymás társaságába. Persze, tudom, hogyha itt és most segít rajtam - és megkímél egy találkozástól az indiánnal -, tartozni fogok neki egy szívességgel. És, ha valamit tiszteletben tartok, az ez. Nem maradok az adósa senkinek.
Egy apró morgással veszem tudomásul a kellemetlen, húzó érzést, ahogy a vértől a sebbe száradt textilt felhúzza. Nem kértem rá, és nem emlékszek rá, hogy engedélyt kért volna, azonban az egyre csak erősödő lüktetés ezt nem engedi szóvá tennem. Kezd egyre nyilvánvalóbbá válni előttem, hogy minél előbb kell az a segítség, és, hogy lassan már ott tartok, hogy nincs választási lehetőségem a bizalom szempontjából. A fintorára egy türelmetlen grimasszal felelek, egészen, ameddig arcomat el nem torzítja a fájdalom. Nem adok ki semmilyen hangot, azért annyi tartás van bennem, hogy ne álljak neki elveszett kisfiúként nyavajogni. Nem nézek le a sebre, pillantásomat mereven a lányra szegezem, tudom, hogy ez a legjobb, amit jelenleg tehetek.
- Pedig pont kérni akartam még egyet - lököm kissé közelebb hozzá a poharamat. Vagyok eléggé jártas a gyógyító bájitalok hatásában, hogy tudjam, miért is nem ajánlja az alkohollal való bevételt, azonban a mellékhatásként járó zsibbadtság és tudatlanság most hidegen hagyott. Ennél csak jobb lehet.
- Egyébként Olivér vagyok. - Ha már éppen az életemet készül megmenteni, teljesen mindegy, hogy tudja-e a nevemet, vagy idegen vagyok számára. A távolságtartásnak azt hiszem, ezen a ponton annyi.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
ennyire szorgalmas vagyok 
Valaki van itt, vagy halódunk?
rózsaszínt elvből nem hordok 
