LexineSzent igaz, a jövő nincs kőbe vésve. Ma még nem Bagolyköves diák, azonban ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Ugyanígy van az én esetemben is, ma még menekülök, rohanva az üldözőim elől, egy nagy vágással az oldalamon, amiből lüktetve folyik a vér, és rábízom magamat egy vadidegen lányra, holnap pedig talán visszatérek a normális iskolai diákok életéhez, és majd szorgalmasan részt veszek minden órán, és még tanulok is. Talán, bár szörnyen kicsi az esélye, de még akár ez is előfordulhat. Akár meg is térhetek, vagy, ami jelen helyzetből még talán logikus is lenne, ágynak eshetek valamilyen fertőzéssel, és akár meg is halhatok. Nem döbbennék meg, mindig felelősségteljes voltam, és tisztában vagyok vele, hogy a tetteimnek milyen következményei vannak. A mai este kimenetelére is számítottam valamilyen szinten, mégis belevágtam, elvégre az adrenalinfüggőség mind közül az egyik legveszélyesebb. És a legerősebb. Belekerültem egy helyzetbe, amiből úgy, ahogy ki is másztam, és eljutottam egészen idáig, a beszélgetésig az eddig számomra még teljesen idegen lánnyal.
Vállat vonok a válaszára, nincs erőm komolyabban reagálni. Ő tudja, ő a felelős a saját döntéseiért. Minden esetre ezek után talán nem lepődnék meg, ha szembe jönne velem az iskola szerteágazó folyosóinak egyikén. Bármennyire is elkeserítő, az iskola nem elég nagy hozzá, hogy az emberek hosszútávon elkerülhessék egymást, ellenben ahhoz éppen eléggé kicsi, hogy mindenki tudjon mindenről, ami valakivel történik. Biztos voltam benne, hogy ennek a kis kalandomnak, látogatásomnak, vagy balesetemnek - nevezzük bárminek - is híre megy majd egészen rövid időn belül. Az emberek nem tudják mással lefoglalni magukat a rengeteg szabadidejükbe, így ez még egy viszonylag izgalmas téma is lenne a számukra. Már látom magam előtt a kérdő tekinteteket...
- Örvendek Lexi. - Energiatartalékomat felhasználva rávigyorgok, így, hogy az adrenalin lassacskán kiürül a szervezetemből a nyugalmi helyzetben, már tudom, hogy nemsokára eluralkodik rajtam a fáradtság és a fájdalom, ami az oldalamon lüktető seb felől érkezik. Figyelem a mozdulatait és ténykedését, ahogy a közel sem kecsegtető vízbe még valamilyen löttyöt tölt, nem vagyok biztos benne, hogy az egész jót fog nekem tenni, azonban ennél rosszabb nem igen lehet a helyzetem. Felemelem a poharamat és az övéhez koccantom, majd egy húzásra megiszom az egészet. Szinte eldobom a már üres poharat, vissza a pultra, és nem tudom megállni egy fintor nélkül. Még rosszabb íze volt, mint amire számítottam.
- Egészen biztos vagy benne, hogy ez segíteni fog? - felvonom a szemöldökömet, majd pillantásomat a sebre irányítom, ami meglepő, de máris mintha gyógyulásnak indulna. A fájdalom viszont nem csökken, neki kell támaszkodnom a pultnak ahhoz, hogy meg tudjak állni a lábaimon.
Féljek? 
meg sem szólaltam 
