Daphne A. LaFonde

Tovább ráncolja a homlokát. Már megint az a hibbant vénember, annak idején is ő sózta a nykába a lányt, ezek szerint azóta sem feledkezett meg róla. Akkor persze még nem volt ekkora nyűg mindez és mindössze abba egyezett bele, hogy néha rajta tartja a szemét Ophelián, nehogy túlságosan elkallódjon. Tényleg a nevére kell vennie a végén, ha ilyen ütemben haladnak a felelősséggel.
 - Azt nem mondtam, hogy boldog.
Visszaül a helyére, igyekszik nem tudomásul venni, hogy a vendége máris elkezdett a holmijával babrálni, akár egy jól nevelt feleség. Számára minden ott van jó helyen, ahol hagyta, a padló pedig a legmasszívabb és legnagyobb polc, amire csak szüksége van.
 - Nem az. Ne számíts összeborulásra. Elveszett. Magányos. Fél.
Hangja és szeme is teljesen őszinte, mégis könnyedén egészíti ki mondandóját. Ahogy ismét felveszi a villáját be kell látnia, ez az egyetlen, amivel maradéktalanul tisztában van Opheliával kapcsolatban: teljesen be van tojva attól, ami történt vele és ami körülötte van. Kár lenne vitázni rajta, kinek a hibája ez, de valahol úgy érezte, jobb, ha a nő is tisztába van ezekkel, ne ringassa magát rózsaszín tévképzetekbe elveszett húgával kapcsolatban. Ophelia nem teljesen normális.

Várnai Zsófia

 - Akkor a tiéd.
Phew, egész hamar megoldódott a parányi állatka sorsa, szerencsére Zsófi látogatta meg, nem pedig az egyik hibbant a pincéből, akik bizonyára levest főztek volna belőle. Mindenki jól járt tehát, a gombóc is dúdolgathat a kislány kezében, ő pedig végre élvezheti a motyogásmentes csöndet.
Fölveszi a könyvet az asztalról, fintorogva lapoz bele, hogy megvizuálja annak nehézkes tartalmát. Aprón szedett szöveg, sehol egy kép, tipikusan olyasmi, amit Dwayne félmagasan állítana leszálló pályára az ablakon keresztül. Ám nem neki kell most, mindössze rajta keresztül áramol ez az információ, így viszolygását elfelejtve dobhatja le ismét. Nem szívesen olvas. Sőt. Egyáltalán nem olvas. Semmit sem.
 - Addig örülj, amíg körülvesznek, ha felnőtök, majd csak ezer évente láthatjátok egymást.
Hangszíne nem kioktató, fölöslegesen nem játssza a tanárt, ám ez az igazság, amit a saját bőrén is érez.

Daphne A. LaFonde

Enni próbál, tényleg igyekszik. Mozdulatai azonban először lassabbak, tétovák lesznek, végül teljesen abbamaradnak. A villát leeresztve, a teljes megrökönyödés arckifejezését öltve figyel a nőt, aki nem viccel, tényleg takarít nála. Még rágni is teljesen elfelejt.
Mikor pedig a szekrény is portalanná válik, ledöbbent elméjében is elszakad az a bizonyos, utolsó húr.
  - Oké, nyertél!
Védekezőn felemeli a kezeit, a szeme a plafon felé vándorol, magában minden csúfságnak elátkozva ezt a gonosz némbert. A csinos hölgyek a kelleténél könnyebben képesek kihozni egyébként sem stabil béketűréséből, különösképp, ha éhes, mint most.
 - Keresd meg a lányt. Majd ő elmondja, amit... szabad.
Magyarán semmit, de ezzel bízik benne, sikerül mindenféle tényleges információ nélkül leráznia a nőt. Igaz, letagadhatatlanul szép munkát végzett a pakolgatással, de ugyan már, ha egy férfi disznóólban akar élni, legyen meg a joga hozzá! Áldott függetlenség, ha rendet akar tartani egyszer, kerít egy feleséget magának.

De én itt vagyok, csak előtörit írok.
Különben lehet, hogy rajtunk kívül mindenki iskolában van.

Daphne A. LaFonde

A kitört fogak visszanövesztése bizony nagyon, nagyon kellemetlen.
Mintha ténylegesen el lenne átkozva, arányaiban véve sokkal gyakrabban történnek vele munkahelyi balesetek, mint másokkal. Tény, hogy szakmájából kifolyólag nagyobb esélye van a kobakbeverésre, ettől függetlenül igazán ideje lenne megtanulnia vigyáznia saját testi épségére. Az ugyanis egyáltalán nem megy. De nem ám.
Hogy a figyelmét elterelje a kellemetlenségről, mára kiköltözött a napra. Ha teheti menekül a kőfalak közül, nehezen viseli el a hosszas bezártságot, levegőre, fényre van szüksége, mint valami szobanövénynek. A tónál kevesen vannak, ha mégis, legalább akad valami látnivaló, a birtokon kívül pedig kevésbé kell tartania tőle, hogy egy tanoncába botlik. Most épp egyáltalán nem lenne kedve különórákat tartani.
Jobb arcélét tapogatja, néha fel-felszisszen. A bőr arrafelé söté-lilás színezetű, ha pedig jobban kinyitná a száját látszana, hogy bár e fájdalmas procedúra során lassacskán visszanőnek elvesztett őrlőfogai, mosolya mégis meglehetősen hiányosnak mutatkozik. Jobb lenne tehát nem beszélnie.
Az arcát a Nap felé fordítja, szemét elvakítja a fény. A beteg állatok szeretik a napot, gyógyítja őket, őt is, ahogy a parton üldögél, akár egy felborzolt tollú madár. Hol a tavat, hol a kacsákat nézegeti, még talán dúdolgat is magában, mikor tekintete megakad egy nyári ruha szegélyén.
 - Megtaláltad a kislányt?
Persze, hogy felismeri a nőt, nehéz lenne eltévesztenie, a kastélyban viszonylag kevés van, akki hozzá hasonló. Igaz, lehet, hogy Daphne egyáltalán nem az a szóba elegyedő fajta, de bocsássuk meg Dwayne-nek, ő ezt igazán nem tudhatja. Hősünknek nem volt gyerekszobája.

Daphne A. LaFonde

 - Fiatalok, tavaszt éreznek ilyenkor.
Megvonja a vállát, de tudja, ugyan, nincs ebben semmi baj. Amikor ő ennyi idős volt ugyanígy rohangált a szebbik nem után, igaz, nem ilyen eltúlzott romantikus, egymás karjaiba omló módon. Abban az időben, pláne feléjük ez egyáltalán nem volt elvárt vagy divat. Ideje sem lett volna nyáladzani.
A tó felé nézve tovább bökdösi az arcát, mintha szórakoztatná, hogy fáj. Inkább idegesíti azonban. Magában nem igazán díjazza, hogy a rellonos aprólány nyílt terepen turbékol azzal a másik penészvirággal, úgyis túlságosan sokat elárult már neki. az pedig végképp nem hiányozna, hogy egyszer a Felagnd-srác törje rá az ajtaját szívességet kérve. Túl kiterjedt a rajongó tábora anélkül is.
A felajánlásra vesz a kenyérből, erőt véve a tóba dobja, melyre a kacsák azonnal versenyt úsznak. Szórakoztató kis állatok, megmosolyogtatják, bár a gesztus hamar szisszenésbe és grimaszba vált.
 - Nem balhé, csak gondolom túl jól végzem a munkám - kezével arca sérült felét dörcsölgeti, melyből lassan ismét múlik a fájdalom - Látta már orvos. Fognövesztés. A sajátjaimat elhagytam tegnap. Munkahelyi baleset, volt már rosszabb is.
Kérdés nélkül újabb kenyérdarabot vesz a közösből, közelebb, a tó széle felé pöcköli, hogy a kacsákat is errefelé csalja. Mindeközben hallgat.
 - Nem tudom, hogy fogja venni. Legyél óvatos - a kérdés nélküli történetre kérés nélküli tanáccsal felel, kerülve Daphne tekintetét - Amennyire tudom, a családja eléggé... nem volt jó gyerekkora. Ne zúdíts rá egyszerre mindent. Nagyon törékeny lány. Még ha nem is mutatja.

Daphne A. LaFonde


A reakcióra az ő szeme is kikerekedik, szinte már rémülten pislog a nőre, mi okozhatta ezt a fajta döbbenetet. Persze, sokkal jobban is odafigyelhetne arra, amit mond: lehet, hogy bizonyos csonttörések, izomszakadások emlegetése neki már-már mindennapos beszédtémák, másokat ájulásig szekálhat vele. Azt pedig végképp nem szeretné, hogy a szőke szépség beboruljon a kacsák közé, elépzelve, mi történt vele.
Még szerencse, hogy ez nem történik meg. Párszor még kíváncsian visszasandít felé, megjegyezne még valamit, de inkább nem teszi, ejti a kivert fogak és hibás megítélés kényelmetlen témáját. Helyette folytatja a dobálózást, fél kézzel, kissl darabos mozdulatokkal.
 - Vagy önfejű - szögezi le könnyedén - Semmibe vesz mindent, amit neki mondok, de hát... ki vagyok én, hogy hallgasson rám? Nem vagyok az apja.
Hangja kissé sérteten morózus, bár ahogy minden más érzelme, ez is hamar elpárolog a felszínről. Bármit mondott eddig a rellonos lánynak, ő mintha igyekezett volna annak teljes ellentétét művelni, mintha egyszerűen egymás ellen játszanának. Cseppet sincs könnyű dolga vele.
 - Csak annyit akartam mondani - folytatja végül, új hangsúllyal -, ne várj el tőle túl sokat. Persze én sem ismerem sokkal jobban, mint te.

Daphne A. LaFonde


 - Te mit tudsz a családról? Apai ágon.
Oldalra billentett fejjel pillant felé. Kezét elveszi az arcától, visszaengedi maga mellé. Az arca még mindig sajog, úgy érzi magát, mint egy csecsemő, akinek most bukkannak ki a fejfogai. Ha egyedül lenne a szobájában még talán különféle tárgyakat is elkezdene rágcsálni ideges kutya módjára, ám most kénytelen megemberelni magát.
Apró információfoszlányai vannak mindössze Ophelia hibbant családjával kapcsolatban. Többet nem bíztak volna rá, talán nem is kellene tudnia, hiszen az ügyben neki semmi köze hozzá. Most is puszta kíváncsiság vezérli, semmi több.
Vállat ránt, hümmög, ahogyan a saját gyerekkorára gondol. Tény, ő is mindent megtett, hogy ellentmondjon otthon, kikerüljön a képzelt nyomás alól. Mennyi balhét okoztak, hányszor sodorták veszélybe magukat... de akkor minden olyan könnyűnek tűnt. Sebezhetetlennek képzelték magukat. Pedig akkoriban is már gyakran, nos, elhagyta a fogait.
 - Auror akar lenni - folytatja végül hirtelen -, de nem kellene. Akiket bántalmaznak gyerekként gyakran vesznek a fejükbe ilyesmit.

Daphne A. LaFonde

A leírás a férfiról elég sok mindent elmagyaráz. Csak bólogat, ám nem felel semmit, diszkrécióval kezeli az ehhez hasonló információkat. Hogy miért van szüksége erre, legyen a saját, apró titka, de a nőtől mégis könnyebbnek tűnt kérdezni, mint Opheliától. Tény, sokat változott a lányka pozitív irányba és egyre kevesebb alkalom van, hogy a férfi szíve szerint szájba vágná a megjegyzéseiért, a kommunikációjukon még lenne mit javítani.
 - Nem hiszem, hogy a fogai meghatnák. Tényleg... nagyon lila még?
A választól félve kérdezi meg, ismét megtapogatja az arcát, amiről, bár sokat lohadt a duzzanat, mégis különösen érzékeny az érintésre. Magukat a fogakat nem meri kitapintani egyáltalán, nem bízik az ilyesfajta mágiában és valahol tart tőle, hogy iszonyatos agyarakat növesztenek a szájában. Az itteni ispotályban látták el, a magyarokban pedig naná, a legkevésbé sem bízik meg.
A többit némileg megszeppenve hallgatja a többit. Mindig voltak barátai, sőt, az iskolában mondhatjuk, hogy népszerűnek számított, azonban senki sem tekintett rá majdhogynem apaként. Ebből meglehet, semmi sem igaz, mindössze Daphne egy feltevése, a kijelentés azonban kényelmetlen feszengésre készteti.
Nem jó, inkább aggasztó érzés ez.
 - Nem tudok semmi konkrétat. De talán jobb is - a kacsák hápogása végül meghatja, így újabb kenyeret dob közéjük - És most hogy tervezed, magadhoz veszed vagy valami?

Daphne A. LaFonde

Lassacskán feldolgozza az arcában lüktető, tompa fájdalmat, igyekszik nem figyelembe venni. Sokkal rosszabb is volt elvégre, ez inkább apró, idegesítő és kellemetlen nyomás, mintha órák óta szúnyogok zümmögnének a füle mellett. Aprót elmosolyodik, amikor Daphne is biztosítja afelől, ezzel a halálos sérüléssel is életben fog maradni, a háta mögött a kezeivel támasztva magát néz ismét a napba.
   -  Biztosan szívesem megy majd. A rellonosok az alagsorban laknak. Érted... lenn a pincében. Tiszta penész meg bűz minden, néha kiönt arrafelé valami vécé és akkor áh... embertelen, nem is értem, hogy engedhetik ezt. Furcsa ez az ország.
Összeszorítja a szemeit addig, amíg látóterében fénylő, vörösessárga foltok kezdenek táncolni körbe-körbe. Nem egy hős lovag, pláne nem gyermekvédelmi kirendelt, azonban ezek az apróságok az ő szemét is szúrják, csoda, hogy másokét egyáltalán nem. Még a saját hazájában is elképzelhetetlen lenne, hogy több tucat fiatalt koedukált hálókban helyezzenek el egy koszos pincében, felnőtt felügyelek hiányával. Arról már szót sem ejtene, hogy a házak szerinti rendezés a szemében már-már a rasszizmus határát súrolgatja.
   -  Nem igazán - vallja be végül a szemét dörzsölgetve - Furcsa ez a nyelv. Nem értek itt semmit. Furcsa dolgokat is esznek. Olyan... mások.

Daphne A. LaFonde


   -  Nem vagyok egy... nyelvtanuló zseni... nem hiszem, hogy menne.
A nőről elkapva a tekintetét, nagyon lassan közli ezt a parányit talán elferdített tényt. Soha, még csak futólag sem gondolkodott nyelvtanuláson, elboldogult az angollal, más pedig egyszerűen még csak nem is érdekli. Különben pedig elég valószínűtlen, hogy lenne esze és kitartása egy ilyesfajta feladathoz: magában örül, hogy írni-olvasni egyszer megtanították az anyanyelvén, ennél többre pedig nem is hiszi, hogy képes. Osztja az édesapja véleményét, miszerint két fivérével együtt egyetlen fél észen osztoznak és abban sem biztos, övé a legnagyobb darabja.
Átveszi a kenyeret, kisebb darabkákat morzsol belőle, egyszerre többet dobva a madarak közé. Ha pedig Daphne nem hívná fel rá a figyelmét, még csak fel sem tűnne ez az apró, bocsánatos malőr. Ugyan már, tudja egyáltalán, ki mellett ül? Dwayne cseppet, köszönőviszonyban sem áll a legtöbb udvariassági formával, pedig igyekszik ő, ám ez a piszokkal ellentétben nem tapad meg rajta könnyedén. Haladásnak könyveli el mindenesetre, hogy a kés és villa szakszerű használatába kezd egyre inkább belejönni, lassan egy félálomban lévő négyéves szintjét is üti.
   -  Szívesen meghívlak valamire, ha gondolod - fejével a falu felé bök - Bár nekem nem szabadna ennem csak ilyen pépes vackot még egy ideig...

Daphne A. LaFonde


   -  Ez már régen nem elhatározás.
Ő is vállat von, bár nem olyan egyszerűen, sokkal darabosabb mozdulattal. Valójában a kulcscsontja is eléggé sajog, ám arra csak apró hajszálrepedések törtek, különösebb ellátást nem igényel. Még mindig a fogai aggasztják leginkább, bár nem emlékszik, talán már egy sem az a jelenlegiek közül, amiket a természet adományozott neki. Mégis, ő férfi, a férfinek étel kell, így azonban abból csak limitált mennyiséget kaphat, legalább még egy napon át. Nem fogja kibírni. De nem ám. Kizárt.
   -  Semmim sincs, csak időm.
Ő is feltápászkodik, nagyjából lesöpri a nadrágjára szóródott fűszálakat és port, bár ez sem sokat segít a ruhadarab állapotán. Mióta a manókat néhány kínos eset okán kitiltotta a szobájából a mosások is eléggé megritkultak, az pedig, hogy nincs anyaként/feleségként funkcionáló nőnemű emberszabású az életében csak rontott az egyébként is kaotikus helyzetén. Mindegy is.
   -  Valahol biztos adnak nekem bébiételt vagy valami.
Hiányos fogsorral vigyorog, hisz' nem is tehet mást. Azért reméli vele tart a nő, nincs is annál szomorúbb, mint mikor egyedül kell ennie - zsinórban negyedjére a héten.

Almásy Léna

Paff. Paff. Paff.
Egy pattanás a falon, egy a padlón, majd vissza a férfi kezébe. Ismét. Az apró, piros gumilabda hosszú percek óta rója unalmas köreit, néhol az ajtókeretbe, néha a kőfalba csapódva, de mindig visszatérve a kanapéhoz, ahol Dwayne heverészik.
Saját, összegyűrt bőrkabátját használja párnaként, a lábát a másik karfára dobta, teljes kényelemben. A szoba jóval rendezettebbnek hat, mint általában: szerencsésnek is mondhatja magát kiterjedt rajongótábora miatt, hiszen lassan megtanulja, hogyan használja fel őket kedve szerint, apró szívességekért cserébe. Most például egyik, nevét elhallgatni kívánó diákja rakott rendet a papírhalmokban, melyek jelenleg csinos kupacot alkotnak az asztala egyik sarkán, cserébe neki csak pár jó szót kell szólnia a minisztériumban érte, hát nem egyszerű?
Különben semmi dolga sincs ezen a kora nyári délutánon. Napok óta nem igazán mozdult ki a kastély kőfalainak börtönéből, az erdőt és a falut pedig különösen kínosan elkerülte. Megvan az oka mindennek. Egyáltalán nem jelentéktelen, élő-lélegző, idegesítő, ostoba liba oka.
Legalább is jelenleg ezek a jelzők kavarognak föl benne, ahányszor (és furcsamód különösen gyakran) eszébe jut kedves kolleginája.
Emlegetett szamár.
   -  Hmmmph...
Igyekszik úgy tenni, mintha nem hallaná a kopogást, ám az ajtó szinte azonnal nyílik is. A labdát újabb erővel hajítja a fal felé, mely nem messze Léna fejétől pattan vissza.
   -  Mondd. De gyorsan. Dolgom van.

Almásy Léna


   -  Cool.
A labdát összeszorított szájjal forgatja a kezében, konokul azt nézi ahelyett, hogy amegszeppent nő felé pillantana.
Az emberi (különösképp női) ostobaság az, ami számára legnehezebben tolerálható. Azzal, hogy Léna botor módon ellenszegült a krésének, ezzel veszélybe sodorva saját kis életét, átlépett olyan határokat, amiket nem kellett volna megbolygatni egyáltalán. Dwayne kavargó lelkét nehéz lenne értelmezni, ám egy kristály tisztán biztos: ha valaki minimálisan is fontossá válik számára, elég nehezen viseli el, ha, nos, önhibájából otthagyja a fogacskáit valahol. Hőskomplexusnak vagy állati ösztönnek is nevezhetnénk, ahogy tetszik. Amit Léna generált azon a bizonyos napon nem valódi sértettség tehát, bár érthető lenne az is.
Mindössze a pánik feldolgozása megy neki nagyon, nagyon nehezen.
   -  Nem, biztosan nem voltam elég pontos, amikor megmondtam, hogy maradj a fenekeden és ne mozdulj - a hangja égető, maró gúny, tekintete is, ami végül a nőre siklik - Végül is ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj, hah? Teeeeljesen igazad van.
Ismét elhajítja a labdát, teljes testtel lendületet véve neki, hogy az BANG, ismét Léna feje mellett koppanjon a falon.

Almásy Léna


   -  Én nem haragszom.
A gumilabda visszahulliik a kezébe. Megforgatja az ujjai közt, a homlokát ráncolva tanulmányozza, mintha valami különösen érdekeset fedezett volna fel az apró, piros gömbön. Végül azonban leejti maga mellé a kanapéra, ő pedig felül.
Sóhajt egyet, a nőre néz majd vissza a cipőjére.
   -  De ha valami történt volna ott veled, az az én felelősségem lett volna - beszéde még mindig ingerült és hadaró, zavaró déli akcentusával már-már érthetetlenül összefolynak a szavak - Megbüntettek volna, hadbíróság meg minden, ráadásul meg is halhattál volna. Hát én meg nem szeretek sírcsokrot venni.
A végét gyerekesn sértődött hangsúllyal fejezi be. Végeredményben mindig kibújik az a bizonyos szög, mi is az, ami ebben a különben ártatlan történetben ennyire zavarja őt. Nem egy ártatlan élet, aminek a sorsa az ő kárhozott lelkén szárad, hiszen látja, hallja maga előtt az árvákat, akiket őt tett azzá. Azt pedig végképp nem szeretné, ha a népes csoporthoz ez a bizonyos nő is csatlakozna és az álmaiban lássa viszont.
   -  Mindegy. El van felejtve.

Almásy Léna


   -  Nem mondtam ilyet.
Szeretné mihamarabb ejteni ezt az őt láthatóan kényelmetlenül érintő témát. Nem szívesen diskurálna arról, kinek a halála lenne számára apró tényező és kié érintené meg jobban. Kategorikusan elzárkózik ezektől a kérdésektől, ahogy mindig is tette és tervezi eztán.
A nő kérdésére reflexből megérinti a tarkóját, bár külsérelmi nyom nem látható rajta. Miután vérző fejjel leosztotta Lénát abban a nyavalyás, mugli parkolóban, a nő könnyed eleganciával köddé vált, így nem valószínű, hogy ismeri a történet többi részét. Egyáltalán nem hazafias események következtek enyhe agyrázkódása nyomán, melyekkel ismét nem fog dicsekedni. Nem volt valami... ízléses.
Szusszanva hátradől, flegmán megrántja a vállát.
   -  Jobban. Agyalapi törés. Szobafogságban vagyok.
Lábadozása számára persze mindössze annyit jelent, hogy az erdőben nem bolyonghat, de azt senki sem várhatja el, hogy napokig az ágyat nyomja teljes unalommal. Ebben a kastélyban még tévézni sem lehet, így az orvosi javallat ellenére kénytelen mozogni, hogy elszórakoztassa magát.
   -  Te?

Almásy Léna


   -  Cöhh... hogyne.
Ismét megérinti a tarkóján az érzékenyebb területet, ám ez nem jelenti, hogy ténylegesen vigyázna magára. Különösen intenzív mozgásokba persze nem menne bele most, néha még meg-megszédül, ám a szobája végtelen unalmát képes huzamosabb ideig tűrni. Mindenesetre most, hogy emlékeztették a megszorításokra hátradőlve lejjebb csúszik ültében, hogy a feje a háttámlára feküdjön.
   -  Ájjjáj, az de ronda - nem, nem el az első gondolat, ami belehasít az agyába a csupasz hasfal láttán, mégis ez az egyetlen elfogadható - Fáj meg minden?
Megérdemelted, tenné hozzá, ám mégsem teszi. A sértődöttsége jócskán apadt, részben az őszintének ható, részben pedig, nos, a csupasz bőr okán. Ez azonban hamar eltűnik a szem elől, de sebaj, aranyhalmemóriája bizonyos dolgokat mégis képes raktározni.
Na de ej, fiam, ezt nem illik.
   -  Különben otthagytál néhány cuccot - a fejét oldalra billenti, az ajtó mellé mutat, ahol egy doboz hever magányosan - Nem tartottam meg szuvenírnek a pólód.

Almásy Léna


   -  Haha, na fogd be... - nevet, kissé megtaszítja a nőt, de nem annyira, hogy az fájjon neki - Akarnád mi, hogy abban a pandásban javítsam a tetődet?
Behunyja a szemét, a koponyáján tarkótól kiindulva némi fájdalom sugárzott végig, de tudja, hogy ezek pillanatokon belül abba is maradnak. Szerencséje, hogy a varázsvilág főzeteinek armadája a rendelkezésére áll ilyenkor, így a több hetes mugli kórházi tartózkodást otthoni lábadozásra cserélheti. Mint a beteg állatok, ő is szereti a napfényt ilyenkor, tegnap is a tó partján nyújtózott ki, élvezve a meleget. Mégis kellemesebb, mint vas ágyon feküdni és azt az ocsmány, kórházi zselét enni, amit rosszabb helyeken ebédnek csúfolnak.
   -  Most tökre szánalmasan nézhetünk ki. Mint a hadi rokkantak.
Ismét kinyitva a szemén végignéz a nőn, aki hozzá hasonló pózba vágta magát. A tökéletes összképhez nem kellene más, mint puha takarók és meleg leveske, amivel az anyukájuk ápolgatta őket annak idején. Legalább is Dwayne édesanyja minden nyavalyát levessel igyekezett kúrálni: a megfázástól koponyatörésig, mindenre ez volt a maga csodaszere.
   - Aztán mikor mész dolgozni?

Almásy Léna


   -  Na persze...
A kezeivel babrálva vigyorog magában. Ám az agyában közben egy igencsak furcsa, kényelmetlen kérdés körvonalazódik: "Ez most flörtölni próbál velem?" Kósza pillantást vet csak rá, áh, ezt nehezen tudná elképzelni róla, hiszen olyan kis... hideg ez a nő. Akit pedig az egyik nap a jeges frász kerülget egy véletlen érintéstől, másnap biztosan nem fogja itt kelletni magát neki, ilyen szerencséje különben sincs.
A témát mindenesetre nem bolygatva tovább. Egy pillantással jelzi, ingoványos talaj, amin Léna lépked, hogy ha tovább piszkálgatja az idegeit nem várhatja el, hogy Dwayne a hideg vérét megőrizve ne vegye fel azt a bizonyos kesztyűt. Igaz, az pedig rá nem lenne egyáltalán jellemző.
   -  Sok sikert. Nagyon érdekli őket, mit csináltál Alabamában - a háttámlának támasztott fejét az ablak felé fordítja, óvatosan kirázza a szeméből már túlságosan hosszúra nőtt haját - Azt hiszik, én vertelek így meg. Hát cöhh... be se megyek még vagy egy hétig, fulladjanak meg a jelentésekben.  

Almásy Léna


   -  Hagyd. Ahol sokan dolgoznak kis helyen, pletyka is van. Majd elfelejtik.
Számára egyszerű könnyedén vennie a dolgokat, hiszen nincs családja vagy barátai ebben a körzetben pár személytől eltekintve, így attól sem kell tartania, hogy rossz híre terjed el. Sőt, annál jobb, legalább kevesebben lógnak majd rajta és végre foglalkozhat olyasmivel, amiket igazán szeret. Valójában kezdetnek be kellett volna törnie néhány orrot, akkor sokkal nyugodtabb lenne az élete rajongótábor nélkül.
A háta mögé nyúl, nagyon bénán keresgél, míg megtalálja az előbb elejtett gumilabdát. Mozognia kell, tizenöt percet sem tudna megölni egy helyben, most azonban muszáj. Hát nincs más hátra: patt patt kopp patt...
   -  Azért bejön Amerika?
Féloldalt billentett fejjel pillant felé két falra mért dobás között. Minden pattanás egyre közelebb kerül a vitrines szekrény üvegéhez, így valójában talán másodpercek kérdésre, hogy a labda betörje és összezúzza a mögötte sorakozó fiolákat. Ami persze nem lenne gusztusos látvány.
   -  Vannak jobb részei is. Majd ha egyszer nem szöksz el, megmutatom.

Almásy Léna


Vállrándítással felel. Tényleg nem ismeri őket, nem is hiányzik neki egyáltalán egy olyan harsány társaság. Az otthoni barátai az osztagból egyszerűen... mások. A kemény kiképzés és a haláltól való közös rettegésük csiszolta őket össze, nem pedig holmi péntek esti iszogatás a faluban. A faluban, ahol soha, semmi sem történik.  
   -  Hé!
A keze egy ideig a levegőben marad, zavartan pislog, mivel is érdemelte ki ezt a büntetést. Följebb küszködi magát ültében, így a fejét már nem támassza semmi, igaz, jelen esetében ez egyáltalán nem szerencsés. Testtel a nő felé fordul, arca szinte sértetten morcos, mintha értékes kincsétől fosztották volna meg.
   -  Most akkor neked kell elszórakoztatnod engem. Mutass valamit.
Kajánul vigyorog, akár valami kéjenc, bár a fejébe ismét fájdalom nyilall. Lassan kezdi fölismerni, mi az, amivel Lénus gyönyörűen kiidegelhető, bár nem akarja túlfeszíteni a húrt, még a végén örökre elijeszti magától. Azt pedig nem nagyon szeretné.

Almásy Léna



A kaján vigyor egyhamar lehervad kissé sápatag arcáról. Látja a bíborszín orcát és tudja, egy apró, teljesen gyerekes megjegyzéssel sikerült átlépnie egy láthatatlan határt. Nem megy neki a finomkodás, az otthoni nők teljesen másképp reagálnak, lehet szórakozni velük, húzni az agyukat, hiszen lazán vesznek mindent. Ám úgy fest, itt jobb, ha lakatot tesz a szájára vagy tizenkilencszer végig gondolja, mit is akar mondani, mert különben csak dadogás és szemlesütés lesz a vége.
   -  Bocs.
Ismét visszacsúszik félig elfekvő helyzetbe, nézi, ahogyan Léna az a nyavalyás kis labdát nyomorgatja teljes zavarban. Megdörzsöli az orrnyergét, elnyom egy feltörekvő ásítást, amit az egész napos szobafogság kényszerítene ki belőle.
   -  Mina jövő héten jön különben.
Érdektelenül vált témát, mielőtt szegény lányka teljesen elsüllyedne saját zavarában. Vagy ő a sajátjában, hiszen ez számára nem hazai terep.

Almásy Léna


A hátán fekszik, felhúzott lábakkal, bal kezét a törzse mellé ejtve, míg jobb alkarjával a szemét árnyékolja, mintha aludna. Feltűrt, szürkésbarna inge alól valamiféle tetovált felirat tűnik elő könyökmagasságban, talán héber szöveg, ám kibetűzni igencsak nehéz lenne.
   -  ... ezeket még Várnai találta ki, én csak leadtam a szöveget, de szerintem baromság. Sok a sallang, közben meg nem tanulnak semmit.
Lassan, vontatottan beszél, a szemét takarva. Mellette egész nagy halom papír, rendetlen jegyzet hever, valahol azok között üldögél a nő, akinek az információkat szánja. Alig húsz perce érkeztek, ki-ki a maga otthonából, hogy ezt a napfényes kora délutánt az iskolai munkának szentelve tölthessék. Többek közt.
Mintha semmire sem emlékezne a tegnapból, pedig nem, a memóriája semmilyen sérülést ne szenvedett, mikor beütötte azt a kemény fejét. Távolságtartó, leginkább baráti viselkedése azonban egyáltalán nem ezt sejteti, verbálisan pedig fél szóval sem említette az előző napi eseményeket. Pedig... pedig semmi sincs ebben, igazán.

Almásy Léna


   -  Nem segítesz sokat, ugye tudod?
Arrébb csúsztatja a karját annyival, hogy fölsandítson a nőre, de az erős napfénytől annak mindössze sötét körvonalait látja, arcát pedig egyáltalán nem így, hogy hatalmas szemüveg mögé rejtette.
Tudja, mi a probléma, azt is feltételezi, hogy soha, ebben az életben nem fog tudni épeszű mondatot kihúzni Lénából. Felkészülhetett volna erre, ám, nem sokat gondolkodott előre - amit egyébként sem szokott -, nem volt ideje hosszasabban számba venni a dolog következményeit. Miért is tette volna?
Származását tekintve sokkal, nos, durvább dolgokhoz szokott. Otthon a szeme se rebbent volna hasonló incidens okán, hiszen ösztönlény ő, ahogy a Warren család minden egyes tagja. Mégsem várható el tőle, hogy minduntalan uralkodjon magán, nemde?
   -  Baj van?
Hosszas hallgatás után töri meg a madárcsicsergéssel vegyített csöndet. Az alkarja ismét a szemén pihen, mindössze hallgatja a környezetét, a papírokat a kezébe venni pedig eszébe sem jut.

Almásy Léna


   -  Hah?
Kinyitja a szemét, csodálkozva hunyorog a napfényben eltűnő női alak felé. Balját is leengedi az arca elől, a mellkasára fekteti. Léna valahol a feje fölé telepedett le, így fölfelé kell néznie, ami így egyáltalán nem egyszerű, ám nem tervezi egyelőre, hogy felüljön. Élvezi, ahogy a napfény végigmelegíti a testét, ahogy a kövér, télről megmaradt legyek szokták az első tavaszi délelőttön.
   -  Miért tennék ilyet?
Mintha csak játszaná az idiótát, de megeshet, hogy valójában is az. Mr Warren nem az ész és a helyzetfelismerés mintaképe, érzelmi kérdésekben pedig akkor sem ismerné föl a nyilvánvalót, ha lángbetűkkel vésnék az iskola omladozó homlokzatára. Nehéz eldönteni, mi az, ami megfogalmazódik rendezetlen haja alatt, ahogy a napfénytől elvakítva a nőre hunyorog.
Kaján, fintorba hajló vigyora azonban sejteti, hogy, nos igen, lehetséges, hogy egy picit tényleg szórakozik vele.

Almásy Léna


   -  Naaaa...
A hátáról a hasára fordul, olyasmi mozdulatokkal mint egy jóllakott, álmos nagymacska, ezzel kissé közelebb is kerül hozzá. A karjain támassza meg az állát, ez a testtartás egyáltalán nem jellemző rá, nem igazán szereti, ha a tarkója és háta ennyire végtelen marad. A haját kirázza a szeméből, oldalra fordított fejjel kérdőn figyeli a cékla színű arcot rejtő szemüveget.
Maga elé húz egy halom papírt, ám nem tervezi elolvasni őket, inkább a karja védelmére szánja, hogy ne horzsolja fel a szálkás deszkapadló.
   -  Bocsánat.
Közli végül egyszerűen, de nem úgy tűnik, mintha komolyan is gondolná. Nem, egyáltalán nem sajnálja és valójában roppant mód szórakoztatja ez a sértődött zavar, aminek a pírját Léna rejtegetni próbálja. Annál tovább tartja fenn az érdeklődését és nem unja meg a hajkurászást.
Mert azt teszi, ezt kár lenne letagadnia bárkivel szemben is. Hol komolytalanul, hol csak hobbiból és minden konkrét elképzelés nélkül, de ideje kimondani a kimondhatatlant: valamilyen szinten kiszemelte ezt a kis erdőlakót.
Bármit jelentsen ez nála.
   -  Mászik rajtad egy... izé - állapítja meg végül kissé megemelve a fejét - ott a hajadban egy ilyen... mi az? Izé.

Almásy Léna


   -  Hát így, hogy máshogy?
Kicsit igazít a papírokon maga alatt, kihasználja ezt a röpke, jelentéktelen időt arra, hogy ne kelljen a nő felé néznie. Nem, nem fog magyarázkodni, ilyesmire még csak ne is számítson senki, hiszen egyáltalán nincs mit.
A könyökére támaszkodik, egyik kezét riadtan az arca elé is kapja, hiszen a nő ebben a hirtelen mozgolódásban majdhogynem arcélen rúgta.
   -  Várjál, várjál, csak egy izé, ilyen sáska vagy mi.
Imádkozósáska, akarná mondani, mely ki tudja, hogyan keveredett a nő hajszálai közé ebben az évszakban, ám biológiai tudása nem terjed ki erre. Föltérdel, a papírokat összegyűrve maga alatt, óvatosan kinyújtja a kezét a nő haja felé, ám nem érinti meg, vissza is rántja azonnal.
   -  Most ez így csíp vagy valami? - hangja kissé nyugtalan, a farzsebéből előhúzza a pálcáját, nagyon lassan, mintha bombát készülne hatástalanítani, azt nyújtja előre, inkább afféle botként - No várj majd ezzel... ne mozogj, le fog jönni... a fenébe, eltűnt, hová lett?!
 

Almásy Léna


   -  Várj, várj!
Négykézláb odamászik mögé, vigyázva arra, hogy a nő csatarászó kezei véletlenül arcon ne vágják. A cipőjével legalább fél tucat jegyzetet rúg véletlenül a tóba a stég deszkáin át. Ha valaki távolabbról nézné őket valami groteszk hisztériás rohamnak hihetné, vagy a pálcát tartó férfi láttán gondolhatná, hogy ő átkozta meg Lénát.
   -  Onnan? Szedjem ki?
Térdelésből törökülésbe helyezkedik, ám a kérésre megszeppenve rántja vissza a kezét ismét. Érthető túlélési ösztön szólal meg benne a riadalommal, ismeri már annyira a nőt ahhoz, hogy tudja, ennél kevesebbért is képes lenne négy helyen eltörni az orrcsontját. Ám, vészhelyzetben sokkal több megengedhető, a melltartó pántján függeszkedő vérengző rovar pedig a legsúlyosabb katasztrófák egyike.
Legalább is erre fog hivatkozni, az biztos.
   -  Ne mozogj, hé!
Elkapja a nő kezét, ami alulról igyekezett megszabadulni az ájtatos manótól, a csuklójánál tartva akadályozza meg a további ficánkolást. A pálcáját, félvén, hogy a deszkák résein át a tóba hullik, a szájába veszi. A keze nagyon óvatosan és teljes bizonytalansággal siklik be a ruhanemű alá, néha meg-megérintve a bőrt.
   -  E' vegsíf  enge'?
A pálcával a szájában kétes, miről is érdeklődött, ám egy lélegzetvételnyi idő múlva el is rántja a kezét, a zöld rovar pedig pattogva hullik a deszkára.
A csat pedig szintén megadja magát.

Almásy Léna


   -  Phew... bakker...
A pálcáját kikapja a szájából, mintha csak az egyensúlyát vesztené el, huppan térdről ülő helyzetbe. Eztán szinte azonnal kapja lejjebb a fejét, a sáska ugyanis, ami eddig tehetetlenül vergődött a deszkákon, erőt véve magán szárnyra kel, mindössze centikre elvétve az ő haját, repül tovább. Rázza a hideg ezektől a rovaroktól, hiszen csípnek, harapnak, zúgnak és általában, befészkelik magukat mindenhová.
Amíg Léna a csattal babrál, zavartan süti le a szemét, bár néhány pillanatra fel-felpillant azért, hátha... de nem. A pálcát visszaszenvedi a farzsebébe, elvégre ő sosem ismerte Rémszem Mordont, nem tudhatja, mekkora katasztrófákhoz vezethet ez.
   -  Szívesen.
Arrébb csúszik, hogy ismét felvegye a biztonságos nem-érek-hozzád-távolságot, zavarodott ügyetlenségében ismét papírok tucatjait sodorva a vízbe. Zavarodottan kapja el a tekintetét ismét Léna arcáról, mintha nagyon, nagyon fontosat vett volna észre, a kezébe veszi az első, random jegyzetet.
   -  Akkor... khm... szóval ez az izé. Ez a tantárgy, öhm, hozzáfűznivaló?

Almásy Léna


   -  Baj? Nincs semmi baj, tényleg. Öhm, semmi.
Megrántja a vállát, olyan flegmán és lazán, amennyire csak lehetséges. Hamar rájön, mennyire szánalmasan és gyerekesen festhet, igyekszik úrrá lenni hirtelen zavarán és felvenni a "semmi sem érdekel"- arcot. A hirtelen kézbe kapott papír tényleg bizonyára túlzás, így azt le is ejti az ölébe, valahová a nő keze mellé, amivel épp az övére helyezte.
Tekintete elidőz a kezeken, végül azonban lassan, ám határozottan elhúzza a sajátját.
Elfordul, lehajolva a víz felszínéről kihalászik egy úszkáló papírt, majd még egyet. Maga mellé dobálja le őket, összevizezve vele a stég száraz, napsütötte felszínét.
   -  Segítesz egy kicsit?
Sandít föl rá, majd ismét vissza a vízre. Nehézkesen elhasal, hogy a keze leérjen a felszínre. Saját tükörképében pedig egy mélyen elveszett, sérült ember arca tekint vissza rá.
Nem szokott senkit közel engedni magához, semmilyen módon. Nem szabad, ezt régen tudja, mindenkinek jobb, ha a legkevesebb ember veszi körül. Pedig nem is olyan mélyen, a társas lényeket motiváló ösztön őt is mozgatja, legyen bármilyen elveszett, nem zárkózhat el tőle. El akarja kerülni, ameddig lehet, ám egyre nyilvánvalóbb, hogy ez nehezen fog menni.