Ophelia LaFonde

Hosszú ideig ismét nem válaszol neki semmit. Eleve kér volt belemennie ebbe az igencsak kényes beszélgetésbe, nem véletlenül tartották többen jó dolognak, ha a lányka semmiről sem értesül. Persze, most már Dwayne is tisztában van vele, hogy hibázott, így bármit tesz Ophelia, amit nem kellene, az egészben az ő sara lesz.
Kínos másodpercekig babrál a saját kezeivel, néha föl-fölsandít a lányra. Mit is mondhatna neki, hogy ennek már lőttek, egy életre megszívta valószínűleg? Könnyebb lenne ráborítani az asztalt a tényekkel, ezt azonban mégsem teheti meg.
 - Ne tegyél semmit.
Hárítja el végül a legrövidebben anélkül, hogy hosszasabb magyarázatát adná a miérteknek. Az efféle beszélgetésekre általában megvan a megfelelő személyzet: akik ismerik a fiatal lélek bugyrait és tudják, hogyan kell a rossz híreket adagolni maradandó károsodás nélkül. Ő nem ilyen. Sosem volt ilyen.
Vele sem finomkodtak elvégre.
 - Szerintem ideje órára menned - folytatja új hangsúllyal, jelezvén, mára befejezte ezt a beszélgetést vele - Csak... nyugalom. Figyelni foglak.

Ophelia LaFonde

Késő van már, a kastély legtöbb, szorgos kis lakója nyugovóra tért már puha ágyának menedékébe. A szobában is egy apró, asztali fényforrás pislákol rendületlenül, groteszk árnyékokat vetve a sápadt falakra. Régen aludnia kellene már, tudja jól, de ez nem minden esetben egyszerű. Az agya nem tud, nem akar kikapcsolni.
Elnyom egy feltörő ásítást, kortyol egyet a poharába töltött barnás színű italbólm szabad kezével tovább pakolászik a szekrénye egy apróbb fiókjában. Az eltelt évek minden apró emléke elfélne gyermek cipősdobozában, személyes vagy érdekes tárgy sosem akad a kezébe. Szprtíroznia kellene már a szemetet, ezt tudta akkor is, amikor ide beköltözött és a bőröndjei tartalmát egyszerűen a szekrénybe szórta.
Egy apró fiola gurul ki a kezéből és hullik a földre, csillagporrá válva a kemény padlón. Mélázva lép arrébb, hogy ne lépjen bele, újabbat kortyolna, mikor is
BAMM
valami történik körülötte.
Odakapja a tekintetét, hunyorognia kell, hogy tisztán kivegye az alakot, aki ilyenkor rátöri azt a nyomorult nyílászárót, felkeltve a baglyot is, aki hisztérikus csapkodsba kezd.
 - Ophelia?
Hosszú pillanatokba telik, mire felfogja, ki is érkezett. Tétlenül figyeli, ahogy egy nagyobb festmény jelenik meg az asztalán, ugyanilyen tompa érdeklődéssel átsiklik a lányka első mondatai fölött is.
Egész testtel felé fordul, a poharát billegteti a kezében. Szeme végigpásztáz a lány ütött-kopott alakján, ajka többszoör is szólásra nyílna a vérfoltok láttán, mégsem teszi. Behunyja a szemét, a pohár tartalmát egy kortyra eltünteti.
 - Mit keresel te itt?
Hangja lemondó sóhajtás, akár egy apáé, ki már nem lepődik meg semmin sem. Lassan tényleg nem fog.

*yawn*
Itt is vége a hétnek már, oooh yeeeah...

Áhhh, mit meg nem adnék egy dupla magyarért.

Naphegyi Máté - 2014.03.13. 15:57


Nem ő az egyetlen, akire mostanában aurort küldenek, de hát ez a divat ezek szerint.

Ophelia LaFonde

A pohár koppan egyet az asztal lapján, ahogy a homlokát ráncolva leteszi rá. Le sem véve a szemét a lányról, int egyet a madár felé, mire az, mintha a torkát vágták volna át, hirtelen hallgat el. Egy időre csönd telepszik a félhomályos szobára, melyben csak a lány léptei és zaklatott lélegzése hallatszik. Dwayne tanácstalanul, vagy még inkább, az értetlenségtől lefagyva figyeli őt egészen addig, amíg el nem pattan az a parányi húr Opheliánál és ki nem fakad.
 - Hogy mi?
Hirtelen kérdez vissza, hangja sürgető. Még mindig nincs tisztában teljesen vele, mi történhetett, de valami, elméje mélyén derengeni kezd. Vér a ruházaton, ez a... mi ez, festmény? az asztalán és a kiborult, fájó lelkű lány. A gyomrában kényelmetlen nyomás kezdődik.
Biztosan meg kellene nyugtatnia Opheliát, ez azonban nem az erőssége, elképzelése sem lenne, hogyan fogjon hozzá. Más részről pedig: a szavai alapján nem is valószínű, hogy vállveregetésre vágyik és meg se érdemelné.
 - Na nyugodj meg és mondd el, mi történt.

Ophelia LaFonde

Mintha csak kifutna a lába alól a talaj, ledobja magát a kanapéra, úgy hallgatja a lány szavait. Arcára egyfajta savanyú, lemondó kifejezés kerül, párhuzamosan azzal, ahogy összerakja magában az események sorát.
 - Mit mondtam neked az óvatosságról?
Kérdése inkább sóhaj, nem néz a lányra, a szemközti falat méregeti, agyában azonban kattognak a kerekek, ha ez nem is látszik kívülről egyáltalán. Előre hajolva nyűgösen megdörzsöli a halántékát, mintha mindössze álmos lenne. Igyekszik nem kimutatni a riadalmat, ami a gerincén kezdett felvelé kúszni, legalább a lány felé nem.
 - Sectumsempra?
Kérdi halkan, fölpillantva a lányra, bár igazán ne ár megerősítést.
Szarban vannak, leginkább a lány, de ki az, aki felelősséggel tartozik érte? Bizony, ő maga.
Biztosan törődnie kellene a lány zavarodottságával is, de jelen helyzetben jobban lefoglalja az, mit is kezdjen most. Arca a tenyerében pihen, féloldalasan nézi a lányt. Valószínűleg idegesebbnek kellene lennie, valójában az is, a leghelyesebb dönts minden bizonnyal az lenne, ha megtépné a haját ennek a kis gonosztevőnek, hogy megtanulja, legközelebb hallgasson rá.
Hiába.
Behunyja a szemét pár, fölösleges pillanatra, végül ismét föláll.
 - Add ide a pálcád.

Várnai Zsófia

 - Gyere... ki... onnan...
A poros padlón hasal, már ő maga sem tudja, mennyi ideje. Egyre jobban zsibbadó keze vállig a szekrény alatti résben matat, vakon kutatva a dolog után, ami órák óta idegesíti őt. Korábban próbálkozott mindennel, varázslattal, zajjal, szép szóval, még bagolycsemegét is kínálgatott a váratlan vendégnek.
A puffskein azonban nem mozdult, álmatagon dúdolgatott tovább a szekrény alatt.  
 - Franc... franc... franc...
Darabos mozdulatokkal tápászkodik a tenyereire, egy szusszanással veti hátát az ócska bútornak. Ültében letörli a homlokát, mellyel mindössze annyit ér el, hogy a port elmaszatolja rajta. Sértődötten pillant oldalra, ahonnan ismét felhangzik az a zümmögő, irritáló dúdolgatás.
A kopogás ebben a kiszolgáltatott helyzetében éri. Ültében az ajtó felé néz, ügyetlen mozdulatokkal kissé leporolja magát. Elég szakadtan néz ki, amin a szoba rendetlensége csak tovább ront, de hát, bárki keresi, legfeljebb jól sarkon fordul és itt hagyja, tovább szenvedni ezzel az aprósággal.
 - Zsófi, hát jó, hogy jössz! - az érkező láttán jókedvű mosoly ül ki az arcára, illene feltápászkodnia, de helyette inkább megütögeti a padlót maga mellett, jelezvén, hogy lenne itt egy kis feladat - Tudnál segíteni?

Ophelia LaFonde
//phew, kicsit sok lett az eseményszál itt hirtelen, igyekszem nem elfelejteni senkit//

Néhány lépéssel odasétál mellé. Megtehetné, hogy megnyugtatja, egy vállveregetés is lehet, hogy elég lenne neki ebben a helyzetben. Az ilyesminek tudja azonban, semmi értelme sem lenne és nem vezetne jóra egy ilyen lánynál, mint Ophelia.
 - Sírj csak.
Felel végül csendesen, ahogy átveszi a pálcát és elfordul tőle. Ha Dwayne rendelkezik jó, igazán nagyszerű tulajdonsággal, az bizonyára a diszkréciója, amivel eredendően felruházták az Égiek. A titkok, apró gyengeségek biztonságban vannak nála, ezt bárki megérzi, aki a közelébe kerül. Bármit hall vagy lát pedig, azt biztos, hogy sosem hozza szóvá többet.
 - A pálcát ellopták tőled, még napokkal ezelőtt a faluban. Ezt fogod mondani.
Az ablakhoz sétál, kipillant rajta, a pálcát lassan végighúzza a tenyerén. A bagoly álmos huhogással figyeli a lányt, nyomasztó a csönd, szinte kihallatszik, ahogy Dwayne gondolkodik magában. Vannak emberek, akik fel-alá járkálnának ilyenkor, ő mozdulatlanná dermed, homlokát ráncolva meredve valamerre a távolban.
 - Kivel voltál ma a múzeumban?
Tűnődve lepillant a kölcsön kapott fegyverre, bal keze is ráfonódik, ismét kinéz az ablakon.
A pálca fájdalmas reccsenéssel törik ketté.

Várnai Zsófia

 - Puffskein. Gondolom, berágta magát valahol.  
Ismét megtörli a homlokát, a mozdulat most sem segít többet, de aki ismeri őt megszokhatta már, hogy a férfi gyakran mutatkozik maszatosan. A szépítkezés női dolog, a legtöbb, amit ő tehet az ügy érdekében az, hogy ha nem felejti el vagy nincs dolga, zuhanyzik egyet. Különben a lehető legtávolabb áll tőle a manapság oly divatos metroszexualitás.
 - Talán rád jobban hallgat. Nem lehet kipiszkálni, de megpróbálhatnád hívni vagy valami - tűnődik hangosan - még nem volt dolgom ilyen... izével.
Ahogy a lányra pillant, felrémlik benne azoknak a diákoknak a képe, akik mostanában megfordultak ebben az irodában. Mindegyik egyfajta agresszív, személyiségzavaros félnótás, akik hamarabb gyújtanák fel az egész szekrényt, mint hogy a porban mászkáljanak vele. Elszomorító és riasztó jelenség, megfogalmazni is nehéz, miért borzasztja el ennyire.
Ám ahogy ez végigfut az agyán rájön, mennyire is kedveli ezt a kislányt, akinek életét születésétől fogva hébe-hóba szerencséje volt követni.
 - Különben, miért küldött édesapád?

Ophelia LaFonde

A pálca darabjait megszemléli a tenyerében, majd könnyedén leteszi az asztalra. Sok lehetősége nincs, esetleg még átszolgáltathatja a lányt az itteni hatóságoknak, de ahhoz már túlságosan benne van a dologban ő is. Állva az ujjaival lassan dobol az asztal felületén, türelmesen vár, a lány válaszaira csak bólint, nem felel rájuk.
 - Elmehetsz, ha akarsz.
Vontatottan beszél, végiggondolva a szavait. Egy tanárnak biztosan most győzködnie kellene, maradásra bírni, de tudjuk, hogy Dwayne egyszerre több és kevesebb is, mint egy átlagos tanerő.
Kihúzza a fiókot, a pálca darabjait belesöpri a többi szemét közé.
 - De akkor ugyanolyan kis terrorista leszel számomra, mint bárki más. Fiatal vagy még és annyira naiv. Nem szívesen terítenélek le.
Egy másik fiókot húz ki, keresgélni kezd benne, pontosan tudván, mit. Apró, pár centis fiola akad a kezébe, benne élénkvörös, érdekesen csillogó folyadékkal. Egyszerű mozdulatokkal pattintja le a kupakját, tartalmát egy üres pohárba önti, ami épp a közelében van. Hümmög néhányat az asztalra támaszkodva, saját pálcájával int egy aprót, a polcon magányosan álló, whiskey-vel töltött üveg lomhán lebeg hozzá.
Tartalma feltölti a poharat, elkeveredve a kétes eredetű nedűvel.
 - Teszek egy szívességet neked - felemeli az italt, a lány felé nyújtja - Fenékig.

Várnai Zsófia

Arrébb húzódik, hogy a lány odaférjen a szekrényhez, bár hamar kiderül, hogy ő okosabb annál, mint hogy a bútorok alatt mászkáljon.
Felelne, hogy már próbálta bagolycsemegével csalogatni az állatot, mégsem teszi, bíznia kell benne, hogy Zsófi jobban szót ért vele, mint ő maga. Bármekkora állatkedvelő lehet, az ilyen szőrgombócok egyáltalán nem férfi léleknek valók, akár azok a pöffeszkedő unikornisok. Az tehát még csak eszébe sem jutott, hogy a puffskeinek esetleg rovarokat esznek, de lám...
Ahogy a gombóc kisomfordál a rejtekéből még a levegővételt is berekeszti egy időre, nehogy véletlenül megriassza és újabb menekülésre késztesse. Pánikra azonban semmi ok, dúdoló szobafoglalója csapdába kerül a lányka kezében.
 - Nem t'om... neked nem kell egy ilyen?
Óvatosan kérdezi meg, hiszen neki fogalma sincs, egy ilyen lény egyáltalán elfogadható háziállat-e. Feléjük legfeljebb kártevőként tartják számon, egyetlen lánytestvére pedig sosem vágyott effélékre.
Felkel, ismét leporolja magát, bár ez most sem változtat sokat a kinézetén. Pedig ő annyira igyekszik.
 - Jahm... köszi, majd visszaviszem valamikor. Egyébként, jól vagytok?

Ophelia LaFonde

Lehajtja a fejét, nem felel a vádakra. Pedig mindegyik igaz, az utolsó szóig.
A kezeit figyeli, míg vár, hogy a lányka megigya a főzetet, amit az imént átnyújtott neki. Szerencsére nem hisztizik, nem ellenkezik, engedelmeskedik a szavaknak, amik tényleg jót akarnak neki.
 - Majd innentől máshogy lesz akkor.
A szer gyorsan hat. Ophelia pillanatokon belül érzi a hatását, ahogy először szédülni kezd, majd a pohár kihullik elgyengülő kezéből. Dwayne kifejezéstelen arccal lép közelebb hozzá. A lány tehetetlenül, álomba zuhanva csuklik össze, ő hitelen mozdulattal kapja el, mielőtt a padlóra zuhanna. Karban viszi el a kanapéig, óvatosan elfekteti rajta, tudván, itt biztonságban lesz.
Eltussolni egy bűntényt olyan tud igazán, aki maga nem egyet leplezett már le életében. ismeri az aurori észjárást, tudja, hogyan és milyen sebességgel dolgoznak, minek tulajdonítanak megfelelő hangsúlyt.
Dwayne, drága fiam, kellett neked ilyesmibe keveredni?
Hosszasan figyeli a lányt, magában összeszedve mindazt, amit tennie kell, mielőtt elhagyja a szobát. Hogy mit tesz eztán, fedje jótékony, balladai homály.

***

Bogolyfalva sápatag reggelre ébred, melyben semmi sem utalhat az előző napi eseményekre.
A lányt, kinek pálcája romjait korábban megtalálták a helyszíntől nem messze, egy padon lelték meg piszkosan, valamiféle átokkal vagy bájitallal elkábítva. Köze nem lehetett az eseményekhez, hiszen hogy lehetett volna, ellopták a pálcáját, tudták az aurorok, tudta mindenki, az ispotály gyógyítói is, ahol Ophelia némi kényelmetlen fejfájással, különben sértetlenül ébredt.
Remélhetőleg pedig tanult az eseményekből.

Almásy Léna

A fölösleges sztereotípiákkal ellentétben, Dwayne kifejezetten szereti a tavaszt.
A levegő felszabadul, megtelik élettel, egyszerre pedig az ő tagjaiba is visszatér a vér. Valószínűleg a Föld azon lakóit gyarapítja ő is, akik tavaszt érezve azonnal a szabadba sietnek, mintha soha nem lett volna eddig és többé nem is számíthatnának jó időre.
Ráérősen ballag, amerre a tavat sejti. Élvezi, hogy az arcát nap éri és végre nem mar bőrébe a hideg. Nem mintha tönkretenné az olyasmi, de mint bárki mást, őt is emberből faragták, jobban élvezi ezt, mint a csikorgó telet. A fű lassacskán erőre kap, és bár a talajt még nem járta át kellőképp a Nap fénye, már elég langyos a leüléshez.
Végre meglátja a tavat, mellette pedig nehéz lenne eltéveszteni a partján heverésző valakit. Láttán gyorsít kissé léptein, amíg odaér.
 - Na, ennyire nehéz volt a nap?
Alakja árnyékot vet a nő arcára, egészen addig, míg ő maga le nem telepszik valahová mellé. Neki semmi dolga nem volt mára, ettől függetlenül a nő fekvéséből ítélve lehet, hogy egyedül van ezzel.

Almásy Léna

A kezei végigfutnak a fűben, vesz egy mély levegőt, a kacsák felé pillant.
Majd vissza a nőre, nagyon óvatosan.
Majd ismét a kacsákra, tekintete meg is állapodik ott.
 - Kölyökkoromban volt egy olyan faházam, de felgyújtotta a bátyám, nem volt hosszú életű. Szóval nem, nincs sok tapasztalatom.
Kissé elmosolyodik, jobb kezével a füvet tépkedi, néha visszapillant Léna felé. Hirtelen ötlet volt, hogy felvesse ötletként, hogy ismét elmehetnének valahová, valójában nem is reménykedett benne, hogy az előző, földön alvós eset után a nő még belemehet. Most azonban, hogy mégis, egyszerre semmi értelmes mondanivaló nem jut az eszébe. Pedig annyi minden lenne, bizony ám! Hisz' évek óta alig alszik, a gondolatok cikáznak az agyában egymást kergetve, ám ha nővel kell beszélni, nem hall mást, csak mély, komoly csendet.
 - Jó. Rövid. Nem csináltam semmit - jobbra-balra tekintget maga körül - Jó újra látni. Nem nagyon járok a minisztériumba.
Ha teheti, kerüli, néha tétlenül kering az épület körül, azonban legtöbbször próbálja elkerülni a dolgot. Szeme követi a nő mozdulatait, azonban ahogy a doboz előkerül, egyszerre földerül.
Brownies, hát így kellett volna kezdeni!
 - Imádom. Komolyan. Váó. A legjobb.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Látja, hogy a nő arca a vörös különféle árnyalataiban kezd pompázni, nehéz lenne elrejtenie a napszemüveg ellenére is. Kissé megszeppen, a tó felé fordítja a tekintetét inkább egy időre, igyekszik úrrá lenni apró, de egyre feljebb kúszó zavarodottságán.
Ugyan, fiam, légy már férfi, az istenért!
A süteményből már jóval bizonytalanabbul vesz, bár még mindig ez az egyik kedvence. Lábait törökülésbe húzza, hogy kényelmesebb legyen, úgy kezd neki, javarészt szótlanul.
A második falat azonban kis híján a torkán akad.
Neki háttal érkezett a lányka, így egyáltalán nem láthatta őt. A hangja az első, amire hátrakapja a fejét, kis híján a nyakát törve vele. A sütemény a fűbe hullik.
 - Mina? Hát te? Hogy? Itt?
Riadalommal vegyes döbbenettel fordul felé, ülésből térdre helyezkedve. Nem, ő nem tudott erről, mármint persze, beszéltek róla, hogy találkoznak majd... de igyekezett a lehető legjobban kitolni az esetleges kínos beszélgetéseket. Most azonban itt áll előtte, azzal a fagyival a kezében, ő pedig a világon semmit sem ért. Végignéz rajta, mintha csak ellenőrizné, minden végtagja megvan még és teljesen egészséges.
Hónapok óta nem volt alkalma egyszülött lánya szemébe nézni.
 - Léna, képzeld, ő Mina. Mácsai Mina. A lányom.
Zavarodottan hadarja, hol a nőre, hol Minára nézve. Mihez kellene kezdeni? Maga sem tudja.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Egyre látványosabb csodálkozással hallgatja végig a monológját. Ez... ez nem lehet komoly, hogy egy pöttöm kislány egyedül elutazhasson idáig és egyetlen felnőtt se kérdezze meg tőle, mi járatban van? Az agyában riasztóbbnál riasztóbb esetleges kimenetelek kergetik egymást, melynek vége minduntalan ugyanaz: ez mind a gyerek anyjának, Zójának a hibája. Lesz hozzá pár szava.
 - Nem a barátnőm, honnan veszel te ilyeneket?
Szórakozottan viszonozza a kislány ölelését, néhányszor megsimogatja a hátát, miközben kérdőn Léna felé néz. Szegény nő, látja rajta, mennyire kínosan érintette a kérdés, bár, hogy pontosan miért, azt fel nem foghatja. A gyerekek beszélnek mindent össze-vissza. Igaz, talán négyszemközt is feltehetné a lánya ezeket a kérdéseket.
A felvetésre, hogy csinos, bólint egyet és nem tehet róla, elneveti magát. Elengedi a kislányt, magával szembe állítja, nem semmi, honnan örökölhette az eszét ez a gyerek? Nem tőle, az biztos.
 - Nem, nem, Mina, megvárnál a kastélyban? Nem sokára megyek... jó?

Almásy Léna

A kislány mondandójára csak monoton bólogat, gondolatai azonban egészen másfelé kalandoznak. Szeme folyamatosan a kislány és Léna között jár, utóbbi zavarodottsága valahogy rá is kezd teljesen átülni. Ami egyáltalán nem kényelmes, főleg nem egy felnőtt férfitől.
Valószínűleg jobban fel kellene akadnia a tényen, hogy egy szem lánya egyedül átvonatozta az országot szülői felügyelet nélkül. Mégsem teszi. Részben, tudniillik saját gyermekkorában kevés dolog volt, amitől szülei kemény nevelése óvta volna. Barangolhatott a környéken egész nap, verekedhetett, akár ihatott is volna: mindez senkit sem érdekelt. Így érthető módon viszonylag kevés, egészségesnek nevezhető szülői gesztus fejlődött ki benne.
Másrészről pedig...
 - Na futás.
Megenged felé egy vérszegény mosolyt, hosszasan figyeli még, ahogy a kislány eltűnik szem elől. Ez a gesztus azonban lassan nyomtalanul eltűnik. Zavartan megdörzsöli a halántékát, magában mormol valamit, végül egy szusszanással ismét elterül a fűben.
 - Bocs... nem tudja, mit beszél - összeszorítja a szemét, hogy ne zavarja jobban a napfény - ha haza akarsz menni vagy valami... tökre megértem.

Almásy Léna

 - Ugye? Egy angyal.
Jobban összeszorítja a szemét, bántja a fény. Vakon, bal kezével kotorászik a földön, míg nem megtalálja a süteményeket rejtő dobozkát, kérés nélkül kiszolgálja magát egy következővel. A szájához emeli, ám mielőtt beleharapna, mintha meggondolná magát, hullik vissza a keze maga mellé.
 - Ő emlékeztet arra, hogy mennyire szar ember vagyok.
Helyezkedik egy keveset fektében, míg az immáron felülő nő árnyéka jótékonyan óvja a szemét a galád napfénytől. Hunyorogva sandít a nőre, valahogy hálás neki, hogy nem lépett le a lányka megjelenése után. Persze, a kérdést magában kellene tisztáznia, miért is számított távozásra, hisz' mi baj van abban, ha egy barát gyermeke feltűnik?
 - Húsz voltam. Egy felelőtlen barom - kezd bele a magyarázatba kérdés nélkül - Az anyja, hát...  Történtek dolgok. Jártunk egy ideig, aztán jött a baj.
Baj, igen, a mai napig képes így nevezni a történteket, még akkor is, ha gyümölcséből ilyen csodaszép gyermek cseperedett fel. A nő vonásait fürkészi, valahol mélyen neki is szüksége van arra, hogy kimondja, ami a lelkére telepedett.
 - Az anyja nem kért belőlem - folytatja némi szünet után -, elküldött. El akartam venni pedig. Hát nem - a sértettség évtizedes tüskéje pillanatokra kiül a hangjába, ezt azonban a süteménnyel hamar el is folytja. Akkor szólal meg ismét, mikor már lenyelte a falatot - Két éve találkoztam először Minával. Érted? Két éve. Szar ember vagyok.

Almásy Léna

Ahogy az árnyék eltűnik ismét kénytelen behunyni a szemét egy időre, végül a fejét oldalra fordítva néz a nőre ismét.
 - Azért... én sem kaparásztam annyira, hogy láthassam.
Mindez hozzátartozik az igazsághoz, így halkan ő is kiegészíti mondandóját az aprósággal. Felrémlik előtte az évtizedes kép, ahogy a tajgán vacogva levélben megkapta a hírt, hogy bár idő előtt, de egészségesen megszületett a gyermeke. Akkor ingerülten dobta sárba az üzenetet, elmerülve saját, halálos sértettségében. Napokkal később mégis hazatért. Tisztán emlékszik a kórház homlokzatára, ahogy újra és újra elhaladt előtte, gyáván, bizonytalanul és arra, hogy sosem lépte át a küszöböt.
Hosszú ideig igyekezett egyáltalán nem gondolni arra a kis lényre, aki valahol az ablakban ülve várta, hogy esetleg felbukkan.
 - Mindegy, ez már rég volt, kaptam még egy esélyt - vérszegény mosollyal folytatja, újabb életerőt csempészve a hangjába - De nem tudom, mit kezdhetnék vele, tudod én... én nem értek a gyerekekhez. Furcsa az egész - újabb harapásra végül kivégzi a kezében tartott süteményt, észbe kapva megrázza a fejét - Bocs, biztos halálra unod magad ezen.

Almásy Léna

 - Jahm... az anyjának is szólnom kellene...
A jobb alkarjával takarja el a szemét, magában bólint néhányat. Ha hihet a kislány szavainak, Zója nem igazán tud erről az apró, országot átívelő kirándulásról, azóta pedig lehetséges, hogy kitört rajta a frász. Normális szülő normális esetben először is, önmaga kísérte volna fel a lányát a kastélyba, azon kívül azonnal értesítette volna a szülőpár másik felét. Ő mégsem teszi. Hadd fájjon Zójának is a feje egy keveset, ő pedig még szeretné élvezni jelenlegi társaságát egy ideig.
 - Te már most jobb szülőnek tűnsz mint én.
Sandít fel a nőre, végül elneveti magát. Lassan felül, kezeivel támasztva magát a fűben pillant el a tó tökre felé.
 - De akkor neked is mesélned kell magadról, úgy fair.

Almásy Léna

Elfordítja a fejét a nő felől, puszta megérzésből ezzel próbálva csökkenteni valamennyit annak kínos zavarodottságán. A kacsákat figyeli inkább, ahogy lomha köröket írnak le a tavaszi napfényben fürdő víz tükrén.
 - Miért lenne elcseszve? Egy fa tetején laksz, ez mindenki gyerekkori álma.
Őszintén elneveti magát, na nem azért, mert annyira frappáns megjegyzései születtek mára. Sejti, hogy akaratán kívül, egyetlen kérdéssel sikerült beletenyerelnie valami igencsak kényelmetlen témába. Kutyamód oldalra billentett fejjel hallgatja a nő szavait, összeszorítja a száját, végül hümmög egyet, jelezvén, megértette.
 - Sajnálom.
Viszonylag hosszú némaság után közli tömör, őszinte véleményét. Dwayne diszkrét ember. Nem fecseg, kérdez vagy kritizál feleslegesen, sosem ásna annál mélyebbre, mint amennyire feltétlenül muszáj. Tekintete visszatér Léna arcára, annak vonásait fürkészi, látja, bár nem tökéletesen tudja értelmezni a rajta megjelenő fájdalmat.
 - De ugye tudod, hogy nem mindenki ugyanolyan?

Almásy Léna

Hunyorogva fölnéz a Napba. Hallgatja a nő szavait, jóval figyelmesebben, mint ami kiütközik rajta. Ezeknek a szavaknak pedig súlyuk van, érzi ő, nem akármilyen terhük, ami egy ilyen gyönge vállra kényszerült. Levenni pedig senki sem tudná onnan.
 - Fizikailag bántott téged?
Nagyon óvatosan ejti ki a szavakat, ingoványos talajon tapogatózik, ezt ő is érzi. Bárhol lehet olyan pont, ahol ez a törékeny lélek megriad tőle, elég bármilyen, ártatlan kérdés vagy gesztus. Kissé olyan, mintha apró madarat szelídítene, félve attól, hogy elröppen.
Nem néz Léna felé, behunyt szemmel, arccal a nap felé fordulva élvezi, ahogy átjárja a fény, vibráló foltokat vetítve elé.
 - Nem  tartalak idiótának - végül kinyitja a szemét, sokat kell pislognia, mire ismét lát - Csak sajnálom, hogy nem tudok segíteni neked. Ezen senki sem tud. Csak te magad.
Egy jó barát vagy barátnő valószínűleg zokogva borulna a nyakába, biztosítva afelől, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nem, semmi sem lesz soha rendben, ez benne van a tekintetében, a hangjában, ahogy beszél. Nem szépíthet rajta.

Almásy Léna

Tétlenül figyeli a vonásait. Mit mondhatna? Egy biztató vállveregetés minden bizonnyal nem lenne elég, többet pedig nem mer és nem is tudna. Vannak gondolatai, meglátásai, biztató szavai is, ezek azonban mind elhalnak, mielőtt mondatokká formálhatná őket. Nem firtatja a múltat feleslegesen, csak sebeket tépne fel vele. Zavartan süti le a szemét.
Egy ideig ülnek és nézik a vizet.
 - Görény, aki megüt egy nőt. Az ilyeneket úgyis elintézik.
Megrántja a vállát, a természet törvényéről van szó, vitának helye jelenleg nincs. Megenged egy vérszegény, bátorító mosolyfélét felé, de nem igyekszik szavakkal megvigasztalni. A sírás erőt ad, sírni kell, máshogy nem lehet beforrasztani a lélek sérüléseit. Tétlenül babrál a kezeivel, megdörzsöli a halántékát, sóhajt egy aprót.
 - Bocs, én nem akartalak felzaklatni... öhhm... ha zavar az egész, elmehetsz ha akarsz, vagy szólj és megyek, vagy valami...
Szinte elhadarja ezeket, meglehetősen összeszedetlenül, tétován. Bármennyire magabiztos és kemény kezű a munkában, a magánélet kérdéseiben egy megszeppent gyermek szól belőle.

Almásy Léna

Sandán néz a nőre, lemondóan bólint. Tudja, hogy a megrázkódtatásokat, legyenek bármilyenek, nem lehet nyomtalanul kitörölni az elméből, valójában teljesen feldolgozni sem. Nem lenne egészséges. Mindenesetre csak remélni tudja, hogy Léna előbb-utóbb megbirkózik vele.
 - Mina... igen, tényleg.
Megrázza a fejét, persze, a kislánya, ennyi idő alatt biztosan felért a kastélyba is már valószínűleg nagyon várja őt. Beszélnie kellene vele, ezt azonban ha tehetné, a végtelenségig húzná. A legkomolyabb kérdések eddig nem jöttek szóba köztük, vagy ő kerüli, vagy pedig a kislány nem elég idős ahhoz, hogy egyenesen feltegye őket.
Ahogy a nő keze a vállához ér kissé összerezzen, elkalandozva nem igazán számított az érintésre. Fölpillant rá, gyér mosollyal feltápászkodik ő is.
 - Örülnék, ha jönnél.
Szavai teljesen őszinték. Talán jól esne valaki segítsége, akár jelenlét szintjén, aki szót ért a gyerekekkel.
A kacsák tovább róják lassú köreiket a tavon, ők pedig lassan a kastély felé veszik az irányt.

Daphne A. LaFonde

Lassan de biztosan el fogja nyelni a szobát a szemét, rendetlen lakójával együtt.
Tanácstalanul áll az asztala előtt, ahol Kati olyan példásan rendet rakott napokkal ezelőtt, hetekig bíbelődve vele, mostanra azonban ismét elárasztotta a szemét. Legalább is a hivatalos papírok, diákok kérései és egyebek számára mind-mind a szemét kategóriába esnek bele. Bal kezében az imént felhozott ebédjét egyensúlyozza, jobbra-balra néz, hátha talál még néhány négyzetcentiméternyi helyet az asztal lapján, ahol legalább egy tányér elfér.
Keresnie kellene már egy nőt tényleg, aki rendet rak utána.
Szusszan egyet, magában szitkozódik. Szabaddá teszi jobb kezét, majd találomra és a legkevésbé elegáns mozdulattal lesöpör egy halom papírt a földre. Az iratok szétszóródnak a kopottas parkettán, ő azonban tényleg, a legkevésbé sem foglalkozik már vele.
Végre ehet.
Épp leülne, hogy mindenféle protokolláris szokást mellőzve befalja a marhasültet, amikor valaki - meglepő módon - kopogtatni kezd azon az istenverte fán. Megáll a mozdulat felénél.
Tekintete az ételre siklik, majd az ajtóra. Étel, ajtó. Marhasült és... ajtó.
Tough choice.
Fene abba a jó szívébe!
 - Bárki vagy, gyere be.

Daphne A. LaFonde

Az asztala mellett állva várja, hogy bárki is jött hozzá, nagyon gyorsan hadarja el amit akart és váljon köddé, vagy be se jöjjön. Nem, ennyire nincs jó napja. Gondolatban fájó búcsút vesz az ebédjétől, igyekszik elcsitítani a gyomra felől érkező ellenkezést, ahogy az ajtó felé néz.
Ha innia kellene minden alkalommal, ha egy nő lép be hozzá, nem valószínű, hogy ilyen egyenesen meg tudna állni a lábán. A szebbik/jobbik nem egymásnak adja ezt a bizonyos kilincset, mintha nem auror, hanem legalább kozmetikus lenne. Gyengébb pillanataiban egyenesen tart tőle, hogy annyi időt tölt hölgyek társaságában, hogy átveszi azok egy-egy idegesítő szokását.
 - Oooké.
Ő nem zavartatja magát, ha ehet, hát ő bizony ősember módjára enni is fog. Le is dobja magát a székébe, bár közben tetőtől talpig végigméri az érkezőt. Még nem látta az iskolában, ebben teljesen biztos. Váratlanul elfogja az a kényelmetlen érzés, hogy valamiféle aggódó szülővel lehet dolga, aki rajta akar reklamálni a gyereke mindenféle problémája miatt. Na, akkor lenne csak elcseszve a nap.
De nem. Majdnem, de mégse.
 - Nem mondta, hogy van testvére.
A késsel-villával bíbelődik, nevetségesen béna vele, mintha nem is tudná, pontosan mire jók ezek az eszközök. Föl-fölnéz, végül megrázza a fejét.
 - Én nem ennek a minisztériumnak dolgozom - a villájával az ablak felé bök, amerre a falu terül el - Bennük én sem bíznék meg.

Daphne A. LaFonde

A kése tehetetlenül marcangolja a húst, a köret egy részét le is túrva a tányér széléről. Ő azonban rendületlenül kaszabol tovább, közben néha felnézve a nőre, úgy hallgatja a szavait.
 - Az úgy vidám.
Emlékszik, tinédzser éveiben amikor napjait láblógató semmittevéssel töltötte, az anyja mindig mindenféle nevetséges szappanoperát nézett a tévében, bele-belehallgatott így ő is. Akkoriban nem gondolta volna, hogy az elveszett testvér esete ilyen gyakori és mindennapos ebben az elcseszett európai társadalomban, de most már kezdi megszokni. Mindenesetre meglepő a tudat, hogy abból a parányi penészvirágból, aki kezdi belopni magát a szívébe, több példány is van.
Egy vállrándítással pedig meg kell állapítani, hogy a természet igencsak igazságtalanul a nagyobbik nővérnek sokkal többet szavazott meg kinézet terén.
Nem felel, nem reagál az étkezési szokásaival kapcsolatos, szúrkáló megjegyzésre. Afféle "már csak azért sem vagyok tuskó, oké?" mordulással folytat mindent ugyanúgy, mint azelőtt.
 - Szövetségi Aurorparancsnokság. Mágus-terrorelhárítás - válaszol könnyedén a körettel babrálva szerencsétlenül. Kényelmetlenül hosszú idő telik el, mire észbe kap, hogy talán nem kellene a jeges frászt hoznia a vendégére - de a lányhoz ennek semmi köze.
Ismét fölnéz, szeme azonban most véglegesen megállapodik Daphne vonásain. Hátradől, leteszi az evőeszközöket, egy időre mintegy feladv a harcot az elemekkel.
 - Miért most jöttél ide?

Daphne A. LaFonde


Bármennyire hihetetlen, sokkal jobban foglalkoztatja a téma, mint amennyire kimutatja azt. Mégsem pattoghat és fecseghet, mint egy kis kölyök, tekintve, hogy Ophelia jelenlegi helyzete cseppet sem... egyszerű.
Felszínesen és meglehetősen töredékesen ismeri azt, amibe a lányka keveredett, egy azonban tiszts lehet még számára is: a durcás kis rellonosra a családja jelenti a legnagyobb, vagy talán egyetlen veszélyt. Ha pedig minimális felelősségtudat vagy bármiféle védelmező ösztön szorult belé vele kapcsolatban, akkor az most üvöltözve jelez neki valahol az agya mélyén, hogy jobb lesz vigyáznia.
Ahogy a nő konkrétan fölé áll látványosan elhúzza a száját.
Nem nehéz kihozni a sodrából, mindenféle megjegyzésre képes azonnal ugrani, hogy bizonyítsa az igazát. Ám, ha a munkájával kapcsolatban vágnak hozzá megjegyzéseket, az bizony olyasmi, ami nem csekély mértékben nyomja meg a vérnyomásást egy ilyen nyűgös délután. Ő is felkel, a nő mozdulatait lemásolva támaszkodik az asztalra, vele szemben.
 - Ha elkerülte volna a figyelmét hölgyem, maga pofátlan - közvetlen közelről beszél hozzá, abban a fenyegető hangnemben, amit nőkkel szemben a legritkább esetben vesz elő - Miért kellene idegeneknek beszélnem bármelyik gyerekről, akit rám bíznak?
Talán lehelletnyit túlreagálja a helyzetet, de mentségére szóljon: Daphne is. Jelenleg ugyanis, ha bármelyikük átlátna az agyára telepedő ködön, észrevennék, hogy ugyanazt akarják, csak egészen más módszerekkel. Életben tartani azt a rellonos kis rosszaságot.

Daphne A. LaFonde

Ahogy Daphne elhátrál, ő is kiegyenesedik.
Különös, nagyon furcsa ez a nő. Más, mint amihez ebben a kastélyban szokott, talán, bár ezt nem hangoztatná egyelőre, még értelmes is az itteniekkel ellentétben. Mindenképp az első, aki felfogta, hogy fölösleges ripacskodással csak a pulzusát ugrasszák meg, a cselekedni akarását nem nagyon. Ez itt mégis beláttja, legalább is úgy tesz.
Ez a csodálatos felismerés pedig elég ahhoz, hogy ingerültsge nagy részét eltüntesse.
 - Miért ide jöttél? - a tegezés-magázás közt váltogat, pusztán aktuális elme- és lelkiállapota szerint választva - A házvezető szokott foglalkozni ilyen... dolgokkal.
Ezt tényleg nem fogja fel, valahol pedig kezdi úgy érezni, mintha nem tanára, hanem apja lenne Opheliának. Most pedig már a rokonok is rajta keresik, pedig tényleg nem rejtegeti a szekrényében.
 - Itt van az iskolában - a nő szemét figyeli, már-már kényelmetlenül - Jól van. Idehívhatom.
Hogy minek köszönhető a pálfordulása, maradjon a maga titka. Egyáltalán nem biztos magában, hiszen bárki állíthat ilyesmit, a valóság alapját pedig biztosan nem tudná ellenőrizni. Különben pedig... mióta is érdekli ennyire, hotgy van-e testvére a lánykának vagy sem?
Bizony, ezt szintén megtartja magának.