Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Elviselhetetlen a hőség, ilyenkor képtelenség megmaradni egy helyben.
Pedig alapvetően nem vagyok az a fajta, aki nem képes egy egész napot ellustálkodni, akár az ágyamban fekve néhány könyv társaságában, esetleg zenét hallgatva, sőt, legrosszabb esetben gondolataim magányában. Szívesen mennék ki mondjuk a tó partjára napozni egy kicsit, de van egy olyan érzésem, hogy semmit sem könnyítene azon a tényen, hogy még bent, az alagsori klubhelyiségben is meg lehet pusztulni, a napon minden bizonnyal csak rosszabb a helyzet. Ráadásul a bőröm sem az a barnulós típus, legfeljebb leégnék, ez pedig végképp nem célom, tehát ez a kósza ötlet is hamar értelmét veszíti. Nem marad más, mint a négy fal közötti unatkozás, amivel csak egyetlen problémám van jelen pillanatban. Nincs túl sok hangulatom a többi diákhoz, akivel együtt kell laknom, és nem úgy fest, mintha ők olyannyira távozásra adnák a fejüket.
Ez kizárólag annyit jelent, hogy én fogok lelépni minél előbb. Össze is szedem magam, és gyorsan végigfuttatom a fejemben, hogy milyen választási lehetőségeim vannak, ha egy kicsit nyugis és annál inkább hűvös helyet szeretnék, természetesen egyből a könyvtár jut eszembe. Nem mondanám, hogy akkora könyvmoly vagyok, tanulni meg egy kicsit sem szeretek, csak ami érdekel, de akkor már kössük egybe a kellemest a hasznossal. Házidolgozatot kell írnom valami hülye növényről, és bár szeretek efféle témákról olvasni – mugliknál biológia – de a növények a legkevésbé sem érdekelnek, hiába van mindenféle különleges bennük. Mármint, értem én, hogy tök izgalmas, ha valami zöld trutyit köpköd magából védekezési mechanizmus gyanánt, csak ne kelljen a közelében lennem, és elismerem, hogy fantasztikus. Vagy nem, de ez egyéni probléma, a dolgozatot ettől függetlenül sajnos meg kell írnom, tehát felkapok egy kisebb táskát is, amibe pennát, pergament és tintát pakolok, aztán magam mögött hagyom a szobát, vele együtt a sok, jelen pillanatban a legkevésbé sem kellemes szobatársam. Lassú, ráérős léptekkel vonszolom magam végig a folyosókon a Nyugati szárnyig, hogy aztán belépjek a mindig – néha túlságosan is – csendes könyvekkel teli terembe lépjek.
Felsóhajtok, és elindulok a polcok között, összeszedve pár könyvet, ami megfelel a dolgozat témájának, ráadásul órán fel is írtam néhány címet, amit a tanár kifejezetten tanácsolt. A tökéletes munkához idő kell, bizony, de ezt senki ne várja el tőlem egy olyan témában, ami egy kicsit sem mozgatja meg a fantáziámat, gyorsan összedobok valamit. Bár ráérek, és az időjárást tekintve jobban járok, hogyha a lehető legtöbb időt pazarlom el erre a dolgozatra, csupán annyi a bökkenő, hogy az egyik könyv, amire szükségem lenne, nincs a helyén. Mindegy, majd később utánajárok. Csak egy lány ül a kiszemelt asztalnál, amire lepakolom a cuccaimat, és kényelembe helyezem magam, már amennyire ez a hely lehetővé teszi ezt, és csak utána nézem meg jobban a társaságomat.
- Hé! Feltétlenül szükséged van arra a könyvre? Remélem nem bánod, ha egy kicsit kölcsönveszem majd a dolgozatomhoz. – Szólítom meg, amikor felismerem a kezében lévő könyvet a borítójáról, talán nem a legkedvesebb hangnemben, de… ez van, fáradt vagyok, meleg van és alapvetően sem vagyok az, aki mindenkinek jópofizik, csak hogy kedveljék. Addig felírom a pergamenre a címet, és kinyitom az első kezembe akadó könyvet, és mit ne mondjak, tényleg megkönnyítené a munkát az a csupa-ábra lexikon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szeretem a könyveket, olvasni is, de ez már túlzás.
És a könyvtárosunk szinte itt él, ezek között a könyvhalmok között, ahol mindent megtalálsz, olyan témájút is, amiről még csak álmodni sem mertél. Minden bizonnyal néhány itt töltött nap után becsavarodnék, pedig ha már év közben nem vagyok az a túlbuzgó szorgalommal rendelkező diák, aki mindent megcsinál, amit feladnak neki… hát, vizsgaidőszakban muszáj itt töltenem a fél életemet. Vagy csak a könyvekért jövök be, és kitulajdonítok egy párat, amíg szükségem van rá – néha egy kicsit tovább is. De most kivételesen tényleg jó ötletnek tartom az ittlétet, egyrészt mert bőven van időm a dolgozat elkészítésére és nem kell holmi összecsapott munkát kiadnom a kezeim közül, eközben pedig egész elviselhető az időjárás. Tiszta élvezet, csak a növények ne lennének olyan unalmasak.
Ahogy elnézem a velem szemben ülő lányt, aki látásból még ismerősnek is tűnik, de egész biztos, hogy nem beszéltünk még egy szót sem, nagyon belemerült a könyvembe. Vagyis a könyvbe, amire szükségem lenne. Mindenki tudja, aki egy kicsit is ismer, hogy a legkevésbé sem zavar, hogy mitől fosztom meg, én tanulni szeretnék kivételesen, és igenis kell hozzá az a lexikon, ami tele van ábrákkal. Egész oldalt kitöltő rajzokkal, amiken igencsak részletesen megtalálok mindent, amit a tanár feladott, mint kötelező tárgy, amiről írni kell. Ezek mellé adott pár témát még, amiről lehet szorgalmiként, vagy ha úgy érezzük, hogy nem tudunk többet kihozni az egészből, de ez még nem elég egy jó jegy megszerzéséhez, de szeretném a tényleges feladattal kezdeni, utána lehet szemezgetni. Egyébként még akár jófej is lehetnék, és akár valamiféle beszélgetést is kezdeményezhetnék, de pont azért menekültem ki a szobámból, mert valahogy ezen a tikkasztó délutánon nem kívánkozok bájcsevelyt folytatni. Senkivel sem. Sajnálom, ha valami nem tetszik, reklamálni a szüleimnél kéretik. Bár ezt hiszem ezen a téren egy kicsit már elkéstünk az ilyesmivel, de próbálkozni szabad.
Megmosolyogtat a hangnem, amiből kihallom az imént a sajátomból ismerős arroganciát, és tetszik ez a csökönyös utánzat. Kis híján még el is nevetem magam, de azért valamilyen szinten megértem a nemtetszését. Nem, azt hiszem mégsem.
- Hmm. Nem hiszem, hogy pont neked kell elmagyaráznom, hiszen egy ideje biztosan lapozgatod azt a kötetet, de tudod… tele van ábrákkal, részlet gazdag ábrákkal, amik igenis kellenek a dolgozathoz. Amúgy meg fő a precizitás. – Rántom meg a vállam az előttem heverő könyvmennyiség miatt való méltatlankodásra. Könyörögni nem fogok, emlékeim szerint soha nem tettem ilyesmit és nem is terveztem, tehát ha nem, hát nem. Egy idő után úgy is megunja, alapvetően egész biztos, hogy valami érdemlegesebbel kezdek, ha már olvasni vagy képet nézegetni támad kedvem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

Meleg van, és nem tudok magammal mit kezdeni.
Nem vagyok az a típus aki olyan könnyedén megül hosszútávon a hátsó felén, és most is nehezemre esik megmaradni a klubhelyiség környékén, ugyanis pangás van. Üres minden, gondolom a legtöbb diák a tó környékén sütteti a hasát vagy hűsíti le magát, ami nem is akkora hülyeség, ha úgy nézzük. De köztudott, hogy tömegiszonyom van és alapvetően sem viselem túl jól a visongást magam körül, tehát esélytelen, hogy akármivel is rávegyenek arra, hogy kövessem őket. Bár az alagsor egyébként egész kellemes, már ami a hőmérsékletet illeti, attól még nem túl izgalmas nézni az elvarázsolt ablakokat. Pedig esküszöm, hogy nem vagyok egy társasági lény, és korántsem bánom, ha egyedül kell lennem valahol, most viszont kifejezetten zavar. Fel-alá mászkálok a helyiségben és nemhogy változtatnék ezen, ugyanis az túlságosan is egyszerű, inkább egy ismerős arcot várok betoppanni, hátha sikerül kifognom egy értelmes beszélgetőpartnert. Vagy csak akivel lehet szópárbajozni egy kicsit, legalább felpörgetné a napomat.
Hiába mászkálok már percek óta, talán fél óra is eltelt azóta, hogy lekászálódtam volna a szobából, egyetlen lélek sem jár erre, még egy rohadt házszellem sem, vagy valami furcsa lény, amiből ebben az iskolában egyre több van – vagy csak nekem nem tűntek fel az itt eltöltött idő során. Felsóhajtok, és tehetetlenül álldogálok egy helyben, fintorogva, aztán nagy nehézségek árán feladom az imént határozottan kijelentett döntésemet, miszerint ki nem mozdulok innen, és elindulok. Lassú, ráérős léptekkel haladok, nem hajt a tatár. Pedig valamilyen hihetetlen okból kifolyólag még fel is vagyok pörögve, amit szintén nem tudok hová elhelyezni, ugyanis ez nem egy gyakori jelenség, ha rólam van szó. Most már tényleg csak az hiányzik a képből, hogy óvodás módjára szökdelni kezdjek, és valamit hangosan énekeljek, vagy legalábbis dúdoljak. Atyaisten, egészen biztos, hogy napszúrást kaptam, vagy valami bájitalt kevertek a töklevembe délelőtt. Összeszedem magam, bár külső szemlélőként senki sem láthatja, hogy mi zajlik le bennem, ahhoz már túl jól felvan építve a goromba rellonos imidzsem, hogy ilyeneket megkockáztassak. Néhány mozdulattal lófarokba kötöm a hajamat, hogy a nagy melegben egy kicsit se legyen útba, aztán a zsebeimbe mélyesztem a kezeimet, és így haladok a bejárati csarnok felé. Nincs különösebb úti célom, onnan meglehet, hogy mégis kimegyek a birtokra és legalább sétálok egyet, hogy a tűző nap miatt ráeszméljek miért is nem akartam eredetileg ezt megtenni.
Egy srác szerencsétlenkedik valamit a folyosó vége felé, néhány méterrel a hatalmas faajtótól, minden bizonnyal nemrégiben érkezett. Tökéletes célpont ahhoz, hogy elkezdjem a beavatását, itt bizony hozzá kell szoknia a sok kegyetlen diákhoz, akik többször még nálam is rosszabbak. Felveszem a lehető legbájosabb mosolyomat, és úgy megyek oda. – Szia! Segíthetek valamit? – Kérdezem meg, és egyenlőre tényleg nincs semmi különösebb hátsó szándékom, fogalmam sincs hogyan fog reagálni, viszont… nem is tudom miért nem löktem inkább fel, még az is szórakoztatóbb lett volna. Na jó, legalább egy percig próbáljunk meg aranyosak lenni – ebbe belegondolni is vicces.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Az ujjaim ütemesen dobolnak a térdemen, miközben a szekrényajtóra akasztott jelmezt bámulom. A sminkkel már kész vagyok, csak bele kéne bújnom abba a ruhába, és elindulni, a végén még lemaradok az egészről, akkor aztán megérte ez a tépelődés. Ingerülten fújtatok egyet, majd még egy percnyi tétlen ücsörgés után felpattanok. Óvatosan simítok végig a tüll szoknyán, és ellenőrzöm a tükörben, nem mutat- e túl sokat, mert hát, lássuk csak be, ez nem az a jelmez, amiben a férfi családtagok szívesen látják lányukat. De sikerült megoldanom a problémát, megkönnyebbülten forgok körbe, hogy aztán elvégezhessem az utolsó simításokat: a konty, a tiara, és a vádlim köré tekeredő fekete szalag hiányzik már csak.
Még akkor sem vagyok teljesen biztos magamban, hogy jó ötlet- e ez az egész jelmezesdi, amikor elindulok a buli helyszíne felé, de… igazából mindegy, már nincs visszaút. A vacsoránál kaptunk egy kis ízelítőt a díszletből, ami már akkor is elég látványos volt, most viszont… lenyűgöző. Amúgy is olyan jó hangulata van ilyenkor a kastélynak, bár kifejezetten bosszantó tud lenni, amikor egy kétperces út alatt háromszor kapsz mini-infarktust, ugyanakkor e nélkül nem lenne az igazi.
A legkülönfélébb jelmezekben sereglenek folyamatosan a diákok innen-onnan, és már egy kisebb tömeg vár a Nagyteremben, amikor a két csontváz mellett belépek a helyiségbe. És hirtelen eltűnik minden szín, fekete-fehérben pompázik minden. Elmosolyodom, és szinte azonnal méltatlankodó grimasszá is változik, amint egy kisebb lökést érzek a bal vállamnál. Oké, lehet, hogy nem az út kellős közepén kéne letáboroznom bámészkodni, de azért kikerülni az embert nem túl megterhelő feladat. Lassan, ráérősen sétálgatok végig az asztalok között, az édesség és italfelhozatalt lesve, némelyikbe belekóstolva, bár a fülsütit csak felemelem, aztán fintorogva vissza is teszem a többi közé. Ötletes, de nem túl bizalomgerjesztő.
Fél szemmel az érkezőket figyelem. Óriási, milyen színes a felhozatal jelmezek terén, persze a klasszikusok is megtalálhatók, hol kreatívabb, hol egyszerűbb megoldásban. Szinte mindenki párral érkezik, kezdhetem rosszul érezni magam, amiért különcködök, és nem öltöztem össze senkivel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Sötétség, zsibongás. Homályos, fényes villanások. A fejem annyira lüktet, nem csodálkoznék rajta, ha épp szétrobbanni készülne. Újra sötétség, kivehetetlen hangok, egy férfi mély basszusa valahonnan a messzi távolból mintha szólongatna, amibe kapkodó, kétségbeesett, magasabb hang is vegyül. Aztán fokozatosan elhalkulnak. Végre. Szerettem volna őket megkérni, hogy fogják már be, mert megbolondulok, annyira éget a fájdalom, de valamiért… egyszerűen képtelen voltam kinyitni a számat, és megtenni. Pedig a gondolataimban tisztán és mogorván csengett a hangom, de ők ebből nyilvánvalóan mit sem érzékeltek. Most a mély, fekete ürességben lebegek, mintha álmodnék. Egészen kellemes érzés. Kár, hogy mostanában közel sem ilyen könnyedek az éjszakai fantáziáim.
Amikor legközelebb meghallom a hangzavart, és pár erőtlen próbálkozást is teszek arra, hogy kinyissam a szemeimet, rájövök: elájultam. És amint megérzem azt az eget rengető, egész testemet átjáró zsibbadást, szúrást, fájdalmat, tudom, hogy újra el fogom veszteni az eszméletemet. Még mielőtt ez bekövetkezik, meghallom a hangomat. Idegen hang, keserves nyögés, és ha tudnék, egészen biztos, hogy ordítanék. Helyette megállás nélkül mantrázom: ájulj el, ájulj el, ájulj már el!
Kemény, kényelmetlen matrac nyomja a hátamat, mire legközelebb tudatomhoz jutok. A fülemben süketítő dobolásként hallom az ereimben pumpáló vért, és tényleg, mintha csak kicsi híja lenne annak, hogy menten szétfeszüljön a koponyám. A fény bántja a szemeimet, még mindig sürögnek-forognak körülöttem – nagy gáz lehet, de egyelőre nem vagyok abban az állapotban, hogy visszaemlékezzek, mégis mi történt. Mi okból vagyok a gyengélkedőn? Mi fáj annyira, hogy eszeveszetten markolom az alattam lévő lepedőt, vagy épp valakinek a csuklóját? Nem tudom, nem tudok semmit, csak… múlna el minden. Vége lehetne, felőlem akár örökre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

A helyzet még nagyon sokáig változatlan. Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, fogalmam sincs, tényleg minden egyes alkalommal elájulok- e, vagy csupán másodpercek telnek el, olyan áldásos pillanatok, amikor nem érzek semmit. Tudod, mintha… mintha meghaltam volna. Ennyire azért mégsem törhettem magam össze, soha a büdös életben nem fordult elő ilyesmi. Nem jellemző rám a meggondolatlanság, túlzott vakmerőség ugyan előfordulhat, de mégis… Talán az lenne a legjobb, ha meg sem próbálnám kideríteni a fekete foltok hogyan s miértjét, sokadszorra is megpróbálom helyette megmozdítani szemhéjamat, felmérni, kik vannak körülöttem. A gyógyító, esetleg valami ápoló, gyakornok, Robi.
A hirtelen felismeréstől újabb fájdalmas nyögés hagyja el ajkaim, és kétségbeesetten igyekszem a tudatosság mezeje felé sodorni magam, felkelni. Felülni, és beszélni. Persze nem hagyják. Vagy egyáltalán nincs is erőm megtenni, de az egészen biztos, hogy nem engednék, hogy most azonnal értekezzek a csapatkapitánnyal, mi a helyzet és sajnálkozzak az idióta ötletem miatt. Felmegy a pulzusom, a halántékomat olyan erővel ostromolja a fájdalom szívverésem ütemében, hogy szívem szerint üvöltve könyörögnék valami szerért, ami csillapítja szenvedésem.
Nagyon csúnyát ütköztünk. Tudtam, hogy Várffy esetén túlságosan kockázatos ez a manőver. Tudtam, és mégsem tágítottam. Túl nagy volt a kavarodás. Emlékszem a csattanásra, sőt, hogy az adrenalin olyannyira tombolt bennem, hogy még megfordítottam seprűmet és azt az átkozott skarlát bőrlabdát kerestem. Aztán mintha egyszerre kezdett volna minden, mindenhol rettenetesen fájni. Hogy lezuhantam- e? Talán. Nem tudom. Elvakít a kimerültség. Mintha valaki homlokon csókolna. Biztos képzelődöm. Zsibbadok, egyre gyorsabban csúszok abba a korábban már említett, nagyon kényelmes állapotba, ahol nincs senki, nem érzek semmit, elfelejtek mindent.
Ismerős hang üti meg a fülem, és ahogy tisztul a kép – bár szemeim még csukva –, ernyedt kézfejemen érzem a tapintását. Simogat. Kedvem lenne elmosolyodni, és sírni. Hát persze, hiszen Ő végig itt volt. Erőlködnöm kell, hogy felfogjam a mondandóját, és különösen nyugtatóan hat a hanglejtés, az akcentus, még a helytelen fogalmazás is.
- Az nagyon jó lenne – halk suttogás csupán a hangom, de mosoly bujkál benne, még ha fizikai valójában ez annyira nem is mutatkozik meg. – Örülök, hogy jobban vagy, és hogy nem is olyan rémes itt. Vagyis, gondolom – résnyire nyitom szemeimet, feljebb tornászni meg sem próbálom magam. – Viszont én szörnyen nézek ki, igaz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Vajon előfordult már korábban, hogy ispotályban ápoltak? Minden épeszű ember jobb szereti elkerülni az ilyen helyeket. Az más kérdés, hogy… ha nem itt lennék, valószínűleg végleg megszűntem volna a Föld színén bóklászni, Ruival karöltve. Mindketten rendesen kicsináltuk magunkat.
Hogy a bódítószerek tesznek- e ilyen hihetetlenül fáradttá, vagy a nem szűnő fájdalom, amit végig megpróbált valahogy elviselni a testem, nem tudom. Megmozdul a mutatóujjam, de csak azért nem árulom el ezzel magamat, mert még előtte megszólalok. Rekedtes a hangom, száraz a torkom, talán nem is szabadna most erőltetnem ezt a beszélgetés dolgot. De alig fél napja bizonyítottam, hogy nem feltétlenül az ésszerűség a cselekedeteim mozgatórugója. Ha komolyabb mozdulattal úgy igazán próbálkozni sem merek, legalább a fejem fordítom el éppen csak annyira, hogy szemtengelyferdülést se kapjak a folyamatos oldalra kacsintgatás miatt. Halvány mosolyféleség ül a szám sarkába a csókokra, bár a puszta létezés is fájdalmakkal jár, nem adom jelét, hogy bármennyire is tetézte volna ezt a fiú. Laposakat pislogok, miközben hallgatom. Be sem áll a szája. És rendkívül szeretem ezért.
- Ennyi kaja nem is fér belénk! – a hangszálakra vonatkozó megjegyzést csak úgy lazán elhessegetem, mintha meg sem hallottam volna. – El tudom képzelni, mennyire. Bár… gondolom annál már egy fokkal jobb, mint ahogyan behoztak. – Darabokban, igen, pontosan így értettem. Érzem, hogy aggasztania kellene a bizonytalanságának, de egyszerűen… kimerült vagyok hozzá.
– Folytasd, kérlek - ólomsúlyúnak érződnek a pilláim, de kíváncsian tekintek rá, közben pedig közelebb küzdöm a kézfejét, csak annyira, hogy ujjaimmal befurakodhassak az ő ujjai közé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Összeszaladnak szemöldökeim a nagy koncentrálásban, ahogy próbálok rájönni, mire is akar kilyukadni a fiú. Abban a hiszemben kutakodom a szavai értelmét keresve, hogy a fogalmazással van gond, a nyelvtani, tökéletes helyességgel még előfordulnak nehézségek. Nem is igazán gondolok bele abba, hogy csak tétovázik, nem tudja, hogyan kezdjen neki, hiszen… Rui mindig is határozott volt, legyen szó bármiről. Aztán végül is kihámozom, mit akar egy gyűrűvel majd egyszer, ha nem kapok jobb ajánlatot, és kis híján keservesen felzokogok.
Minden lány arról álmodik, hogy valamilyen módon rendkívüli lesz, amikor megkérik a kezét, valahogy… monumentális. Szép helyen, valami váratlanul kreatív módon, vagy hát, nem is tudom, annyira sohasem gondoltam bele. De senki sem találná megfelelőnek, hogy állig betakarva, összetörten, kék-zöld foltosan, ilyen kiszolgáltatott helyzetben történjen a lánykérés, és mégis… Végiggördül az első könnycsepp az arcomon, aztán követi még pár. Azok után, amiken keresztülmentünk ketten, sohasem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, amely felülkerekedik az összes többin. Gyengélkedő és sérülések ide vagy oda, ez a legmeghittebb és egyben legszomorúbb momentuma csekély életemnek.
- Én… - amint bármi értelmeset kinyögnék, megjelenik egy gyógyító. Ha meglátja, hogy sírok, a legrosszabbat fogja feltételezni, és azonnal elparancsolja mellőlem a fiút. Szabad kezemmel megtörlöm az arcomat, a másikkal pedig erőtlenül kapaszkodom a hosszú művészujjakba.
- Mindazok után, amit tettem… tényleg komolyan gondolod? – muszáj rákérdeznem. Ha feltételezés volt részéről és most árulom el magam, nem érdekel. Rui nem érdemli azt, amit vele tettem, én pedig nem érdemlem azt, hogy még ezek után is így szeressen. Marcangol belülről a bűntudat, az egyre csak növekvő undor, amit magam felé érzek. És mindennek ellenére itt ez a fiú, a nyílt, válaszra váró tekintettel, amit… nem tudok megadni neki. Egyelőre. – Én is szeretlek. Visszatérünk rá, amint kiengedtek mindkettőnket! – a hangom halk, reszketeg a fojtogató sírástól. Szeretném minden kétség nélkül kimondani, hogy igen, de nem lehet. Amúgy is pillanatokon belül különválasztanak minket, és nekem még… szükségem van arra, hogy megbékéljek magammal, leküzdjem démonaimat és bizonyítsak.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Sietősen lépdelek a könyvtár felé – csupán a megszokás, a korábbi alkalommal ellentétben most egyáltalán nem vagyok késésben. Tartalmát tekintve igen vegyes jegyzeteimet tárolandó, méregzöld színű mappámat az oldalamhoz szorítom, bár gyakorlati órán aligha lesz szükség bármire is belőle. Lehetnék felkészültebb is, ami azt illeti, így ha mást már nem is tudok tenni ennek érdekében, legalább azt a pár percet igyekszem kihasználni, és legilimenciára hangolódni, míg a körlettől eljutok a célpontig. Szemtelenül sokáig elhanyagoltam, így nem csoda, hogy megrekedtem a tanulmányaim kellős közepén a képességet tekintve. Hogy ennek mégis mi az oka? Egyszerű lenne a kviddicsre fogni, hiszen a fontossági sorrendet tekintve valóban az élen áll, de az egyre fokozódó motiválatlanság lehetett a valódi bűnbak annak idején.
De most újra lehetőségem nyílt érdemben tanulni, gyakorolni, és ostobaság lenne nem élni vele. Úgyhogy másodszori nekifutásra végre sikerült beiktatni a szoros heti ütemtervbe a tanórát – Jared nagylelkűségének és rugalmasságának hála. Gyanítom, inkább az utóbbi.
Összevonom szemöldököm az első pillantásra majdhogynem teljesen üres könyvtár láttán, majd lassan beljebb merészkedek, és a sorok közt a fiatal tanár urat kezdem kutatni tekintetemmel. Furcsa, és a magam részéről elég elkeserítő, hogy még valamikor együtt kezdtük a tanulást, már ha emlékeim nem csalnak. Sajnálom, hogy akkor nem fektettem bele elég energiát, sokkal rövidebb idő alatt eljuthattam volna a bejegyzésig, és feleennyi más egyéb terelte volna a figyelmem.
Észreveszem a helyiség legtávolabbi asztalánál, felsóhajtok; csak akkor szólítom meg, mikor hallótávolságba érek, és közben el is kezdek lepakolni.
 - Szia – köszönök. Egy fél pillanatra elbizonytalanodom. – Ha ragaszkodsz a magázódáshoz, megpróbálok odafigyelni rá – megejtek egy féloldalas mosolyt. A legkevésbé sem lekezelő a stílusom, és amúgy is rettentően utálom, ha kor alapján mérik a tiszteletet, szimplán... szokatlan a helyzet. Plusz sejtéseim szerint szó sem lesz ilyesmiről, bár sosem tudni, lehet a helyében kihasználnám a dolgot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az iskola tanáraként valószínűleg én sem a közvetlenebb típus lennék, kizárólag fiatalságomra hagyatkozva – bár sosem szándékoztam hasonló babérokra törni, nem nekem való a sok neveletlen kamasszal való bármiféle foglalkozás. És ennek ellenére is évekkel ezelőtt a nyakamba szakadt egy csapatnyi a legőrültebbek közül. Az edzéseken kívül is sok időt töltünk együtt, a szükségesnél sokszor több ideig kényszerülök pesztrálni a pofátlan bagázst. De az egyéb körülményeket tekintve még véletlenül sem venném egy kalap alá a kettőt, az egyetlen közös tényezőként legfeljebb a hasonló korosztályt lehetne venni – ugyanakkor Jared iskolai professzor, jómagam pedig hivatalosan még edzőnek sem vagyok tekinthető. Túlkattogtam, ugorjunk; megértően bólintok, majd kényelembe helyezem magam a fiúval szemben.  
Kifejezetten kellemes lesz beszélgetéssel kezdeni, a mélyvíz helyett kapásból, persze utóbbinak is eljön az ideje. Kíváncsi vagyok, mennyire rozsdásodtam be.
 - Akadnak a családi vonalon a képességgel rendelkezők, volt egy alapvető érdeklődésem a legilimencia irányába ezáltal. Amikor belekezdtem a tanulásba, még egészen más elképzeléseim voltak a továbbtanulásról is, és elég sok hivatásban lehetne jó hasznát venni ennek a tudásnak. Ugyanakkor nem feltétlenül lenne legális, de ez már egy teljesen más kérdéskör – vonom meg a vállam, lezárva az utolsó gondolatot ezzel. A szüleim szerették volna, ha követem őket a minisztériumi vonalon, de több lehetőséget is mérlegeltem, végül beleszerettem a kviddicsbe, úgyhogy nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy arra bárki is számított.
 - Az utóbbi időben elég sok szabadidőm ment rá a vállalt kötelezettségek melletti tanulásra, és persze a folyamatos edzésekre. Másra irányult a figyelem, a motiváció, mások lettek a prioritások.
Megeshet, hogy a válaszom alapján a következő kérdés jelenlegi attitűdömet fogja érinteni. Megtanultam beosztani az időmet, és hát, élni a lehetőségekkel – ha valóban felteszi, természetesen készségese kifejtem.
 - Nem vittem túlzásba a gyakorlást – vallom be; talán nem is olyan meglepő a dolog –, előfordulhat, hogy az első pár próbálkozás nem lesz olyan zökkenőmentes, mint ahogy szeretném, vagy elvárt lenne ezen a szinten. - Az is lehet ugyanakkor, hogy alábecsülöm magam, és mivel úgy tartják, az ilyesmit nem lehet elfelejteni, nem lesz semmi gond. Bár a tudás megkophat valamennyire, úgyhogy számoljunk a legrosszabb opcióval, biztos, ami biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A másodperc törtrészéig kérdőn összevonom a szemöldököm, visszaélni bármiféle előnnyel, nos... adott helyzetben, megfelelő ranggal például... oké, a legjobbakkal is megeshet. De a legili teljesen más kérdéskör ebből a szempontból, és bár nem fogom azt állítani, hogy életem folyamán egyetlen kósza alkalommal sem fog megesni, nem feltett szándékom, így hirtelenjében le sem esik, mire vonatkozik a kérdés. Megejtek egy mosolyt, ahogy összeáll a kép.
- Ne érts félre, nem tervezek lépten-nyomon legilimenciát használni, csak mert megtehetem. Inkább a morális kérdésekre gondoltam, amit felvethet – javítom ki korábbi pontatlan megfogalmazásom. Ez még mindig kényes téma, mert bár egy bűntény megoldásánál nyilván még akár igény is lenne a közbeavatkozásra, mint mondjuk amennyit második szakomat tekintve, pszichológusként tehetnék.
Számítanom kellett volna rá, mégis váratlanul ér a jelenléte. Az iskola falain belül nem látom értelmét annak, hogy megdönthetetlen falakat húzzak fel, hiszen egy kezemen meg tudom számolni, kik jelenthetnek veszélyt az elmémre. Egy vörös taláros, vehemensen gesztikulálva magyarázó szőke hajú nő képe villan fel, majd egy dohányfüsttől homályos szoba, mint egy átvezetőként az ablaknál neki háttal álló, sérült vállú fiú, akinek merev tartásáról csak úgy sugárzik a zaklatott feszültség.
A teljesen véletlenszerű képek egy-két másodpercnél tovább nem is érzékelhetők, gyenge védelmem abban a pillanatban megacélozom, hogy feltűnik a behatoló. Mindez persze szegényes próbálkozás lenne, ha Jared komolyabb szándékkal támad. Egy hangyányit mintha elkényelmesedtem volna.
- Érthető, semmi probléma – bólintok, megerősítvén szavaimat, és terelve, hogy az utolsó, rég elfeledettnek hitt emlékképre kellemetlen nyomás ér mellkas tájékon. Tanáromra pillantok, várva az ítéletet és a következő kérdést, vagy feladatot.