Csoknyás Borbála
Elemi mágus, végzős gyakorlati vizsga
Komoran lépdel Bogolyfalva macskaköves utcáin. Szeretett szarvasbőr bakancsainak sarka élesen kopog a kora reggel hűvösében, szoros ütemet adva ezzel útjának. Fagyos kezei a szövetkabát zsebeinek mélyén szorulnak ökölbe, gyomra egy hete görcsben áll. Elfedett testén túl arca is megviselt, szemei alatt súlyos karikák éktelenkednek, zöld tekintetében aggodalommal teljes elszántság ül.
Rettenetesen fél. Féli édesapját, féli a bukást, fél attól, hogy Merkovszky tanár úrra szégyent hoz és vele együtt képtelen lesz helytállni a maga elé gördített kényszerben is. Úgy érzi, hogy ha a mai nap kudarccal végződik, az megpecsételi egész további életét, akkor kevesebb és törékenyebb lesz. A félelem összeszorítja tüdejét, kiszárítja torkát és a gombóc, ami hajnalban még alig volt érezhető, mostanra hatalmasra duzzadt. Olyan nagy, hogy félő, egyetlen hang sem tud majd áttörni rajta. A rettegés elnémítja Ombozi Farkas egyedüli, élő fiát.
Egész testében reszket, ahogy belép a hivatal nehéz ajtaján, és a portást megpillantva azon nyomban megtorpan. A rátelepedő riadalmat lepleznie kell, így nem mehet tovább. Nagy levegőért kap, elnyíló ajkait lilára festi a kétely.
Ezt ő ma nem fogja tudni megcsinálni. Nem fog menni. Szaporán szedi a levegőt, hangosan nyel, és egyik lábáról a másikra állva, hátradöntött fejjel mered a plafonra, figyeli a lámpák bántó, metsző fényét.
Levegő be, levegő ki. Ennyire nem félhet! Az erejét nem vehetik el tőle, erről mestere többször is biztosította. És mégis riadt, hiszen
mindenki gyávává válik, amikor van valamije, amit meg akar védeni. Ilyenek az emberek.- Kezét csókolom! - nyitja ki néhány perccel később a vizsgaterem ajtaját, és a szemkontaktust azonnal felveszi az asztal mögött ülő idősödő asszonnyal. Jobbjával halkan hajtja be maga mögött az ajtót, s miután kattant a zár, ujjait fenekénél kulcsolva össze lép előrébb. Nem sétál el az asztalig, megtartja az illendő, s kellő távolságot. Biccent a bemutatkozó nőnek, és a semmiből előtűnő székre pillantva először mozdulatlan marad.
- Ombozi Noel vagyok, tiszteletem - mutatkozik be udvarias hangon ő is, majd határozottan megközelíti a széket, leveszi kabátját, és a támlára hajtva azt helyet foglal. Felnéz a nőre; mélységről árulkodó, öreg szemeibe engedi saját, égő zöld szempárját, melyekben az aggodalom már csak halványan, a magabiztosság azonban egyre erősebben csillog. - Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást sem Önnek, sem Merkovszky tanár úrnak.
Sem pedig önmagamnak - gondolja. Feleslegesnek tartja kimondani, úgy hiszi, azzal csak kétségeit erősítené, és olyasmit ültetne el Borbálában, ami bár létezik, tagadhatatlanul jelen van és leküzdhetetlen teherként mellkasát nyomja, a külvilágnak nem kell róla tudomást szereznie. Így a hölgynek sem.
- Értem - bólint, és a szemben ülő korosodó nő pillanatnyi mosolyán elmélkedik. Az nem tűnik kénszeresnek, ugyanakkor az azt követő komor vonások sokkal őszintébbnek hatnak. A szavak az udvarias hanggal együtt is zordak és figyelmeztetők.
Többen voltak amellett, hogy soha ne kaphasson igazolványt, és képességének elfojtására kötelezzék. Noel gyomrába belehasít a félelem, torka tovább szűkül. Gyorsan biccent egyet, ennyivel jelezvén: nem kedvére való a törvényszegés vagy javítóintézet, mint lehetséges témakörök. A lelki szemei elé betolakodó emlékképekre tekintete árnyalatnyit sötétebbé válik. Ideges jellemét nem leplezi, azt, hogy milyen, bárki tudhatja. Ha ez egy teszt, ezzel együtt kell átmennie rajta. Az időközben az asztal lapjára eső pillantását visszaemeli a hölgy ráncos arcára, és noha már nem az a higgadt fiatalember, aki akkor volt, mikor belépett az ajtón, valódi önmaga felszínre törésével válik még határozottabbá. Erő van abban, ahogyan a szemben ülőt nézi. Aztán meghallja Ádám nevét, és még inkább megbizonyosodik arról, hogy a mai vizsga nem végződhet másként, az egyetlen elfogadható végkifejlet a
siker. Túl sokat köszönhet tanárának, mesterének, barátjának és apja helyett apjának ahhoz, hogy tanári pályafutásának szégyenfoltja legyen.
- Jöjjön, aminek jönnie kell - mosolyodik el a száraz kijelentésre, és majdnem pontosan akkor szólal meg, mikor Csoknyás asszony úgy dönt, kiadja vizsgafeladatát. Öregedő keze az ablak felé lendül, mire Noel nyomban követi mozdulatát, de arra nem számít, hogy a furcsa hölgy magukra gyújtja a termet. Őszinte meglepettséggel mozdul, a szék feldől, ahogy felpattan, és a tűz felé lépve még visszapillant a nyugodtan üldögélő, s hasonló nyugalommal beszélő vizsgáztatóra.
Lehetőleg azelőtt oltsa el a lángokat, hogy mindannyian bennégnénk. Mi az, hogy mindannyian? Hányan vagyunk? Szíve egyre hevesebben ver, miközben egy végtelennek tűnő pillanatig a ropogó deszkákat, pattogó ablakpárkányt nézi. Belemered az övénél sokkal erősebb, sokkal fékezhetetlenebb tűzbe, és a lángok látványától, a hatalmas erő érzetétől megfagyva áll. Csoknyás asszony eltűnik, a feldőlt szék nincs többé. Egyedül ő van és a tűz, ami megbabonázza, élteti és egyszerre tanítja szeretetre, kitartásra és türelemre. Egyszerre érzi magát dühösnek, bosszúsnak és békésnek.
A tűz a mindene.Önkéntelenül is közelebb lép a terjedő lángokhoz, ereiben sajátjai zsongnak. Kiakarnak jönni, csatlakozni a már megidézett erőhöz. A rellonos kezei úgy emelkednek, hogy azt észre sem veszi. Zöld szemeiben csillog a felgyújtott terem, a jellegzetes füst szaga beleivódik tüdejébe.
Ez minden, amit akar.Csak most fogja fel, hogy ebbe szerelmes. A pusztításba, megsemmisítésbe, a halál lehetőségébe. Döntésbe, irányításba.
Még soha nem látott szebbet ennél.A vizsga. Merkovszky tanár úr, intézet, karperec, korlátozás, az égő faház, az apja. Borbála. A hölgy itt van és figyeli.
Hirtelen mozdul, az agya éppen, hogy csak az utolsó pillanatban kapcsol. Még nem jött el az az idő, hogy hagyja porrá égni a világot. Előbb még vizsgát kell szerezzen, többeknek bizonyítani, jónak lenni.
Most kell jónak lenni.Kinyújtott kezeit, melyekbe először lángokat akart lobbantani, most leengedi, és a köré terjedő tűz lángjaira koncentrál. Lehűti önmagát, kihűti szívét, az erejét. Kitisztítja zakatoló elméjét. Elenged minden rosszat, mindent és mindenkit, ami és aki valaha bántotta, most nincs helye indulatoknak. Kizárólag a forró tűzre koncentrál: hogy kihűtve őket magába szívja, eltüntesse és úgy váljanak semmissé, mint ahogyan a vizsgáztató hölgy előidézte őket. Lehunyt szemekkel áll a ropogó, hullámzó lángok között, a forróságot már mindenhol érzi. Csukott szemein át kéknek látja és hűvösnek érzi őket, mint ahogyan a termet is. A ropogást halkabbnak véli, a lángokat kisebbnek képzeli. Szemeit összeszorítja, szája vicsorba alakul küzdelme alatt, amit magával és a feladattal vív. Érzi, hogy fárad, felemészti az az erő, ami ebben a tűzben lakozik. Koncentrálásában felnyög, bár ezt ő már nem is hallja. Eggyé válik a tűzzel, és ahogy magában, úgy a teremben is kioltja a magot. Nyöszörög, halántékán sűrű izzadtságcseppek gurulnak le. Aztán, mikor minden elnémul,
kinyitja szemeit.
legalább azt gondold át, kibe kötsz bele. 
Fú, de... levitás vagy. *faképnél hagyja Vattacukibálnát*
