A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

Még szinte ki sem pakoltam a holmijaimat a visszaérkezésemet követően, amikor egy bagoly hozta levél hevert az ágyamon. El nem tudtam képzelni azt, hogy ki küldhette, de aztán megfordult bennem pár gondolat, felmerült Beni neve, és persze Márké is, így némi feszültséggel bontottam fel a levelet, hogy felleljem annak sorait.
A levelet azonban nem ők írták, hanem az egyik DÖK tag küldte, jelezve benne egy megbeszélés időpontját és egy helyszínt. Nagyszerű. Nyeltem is egy nagyot, mert a karácsonyi bálon nem egészen úgy sikerült teljesítenem a rám bízott feladatokat, ahogyan azt illett volna. Sajnos nem csak, hogy alkoholt fogyasztottam, de idejekorán le is léptünk a pult mögül, legalábbis Márk elmondása szerint így történt, mert én még mindig nem emlékeztem a részletekre, csupán néhány foszlány ugrott be a bulival kapcsolatban. Éppen ezért egy kicsit tartottam attól, hogy talán a megbeszélésen majd ez is szóba jön, s kezdett eluralkodni rajtam az idegesség.
- Ezt nem hiszem el - sóhajtottam magam elé, mert nagyon nem volt kedvem elindulni erre a megbeszélésre. Tartottam attól, hogy esetleg valóban szóba hozzák a dolgaimat, s attól is féltem, hogy majd Márkkal újra találkoznom kell, ugyanis vele sem úgy sült el az utolsó találkozásom, amit normálisnak lehetne nevezne.
Csak nagy nehezen tudtam magam összekapni a találkozóra, igyekeztem szépen felöltözni, a hajamat megigazgattam, s még egy halovány sminket is felraktam, ahogyan azt Dana tanította, csak hogy ne tűnjek olyan szerencsétlennek, s hogy ne lehessen már elsőre látni rajtam, hogy mennyire nem vagyok jó passzban. Ha elkészültem, azt követően vettem még egy mély lélegzetet, majd a pálcámat is magamhoz véve, elsétáltam a találkozó helyszínére, de legnagyobb meglepetésemre a tanulószobában még nem volt egyetlen DÖK tag sem.
- Merlinre...lehet,hogy valaki tréfát űz velem? - némi aggodalommal töltött el ez az egész, már abban sem voltam biztos, hogy valóban lesz-e itt megbeszélés, vagy csak valaki szórakozik velem. Ideges voltam, egy ideig az ablak előtt mászkáltam, végül megtorpantam az egyiknél, s a párkányon megtámaszkodva bámultam ki a messzeségbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=796451#post796451][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.01. 22:29[/b][/url]

Nem kell megmagyaráznia és ez a jó, mert nem tudná értelmesen megtenni. Nincs rá jó magyarázat, mert ez olyan alapvető dolog, mint ahogy amúgy élnek a tudatlanok a világban anélkül, hogy bármi is kiszűrődne feléjük vagy tudnának róluk. Mert nem, alapesetben ő sem kapott volna soha tudomást erről és most mégis itt van, néha visszakívánva az áldott tudatlanságot, máskor pedig, szinte követeli némán a válaszokat, kíváncsi és kutat, amennyire csak tud. Mert ő ilyen, a szélsőségek netovábbja, mert neki van egy menetrend, amit diktál a világ és ahhoz idomulva cselekszik. Mégis, alapvetően kíváncsi, kíváncsi arra, amit a másik mond arról, amiért ő most tényleg itt van, hogy itt akart lenni és vélhetően mindig is fog valamit akarni, finoman, óvatosan, a késztetéstől vezérelve. És ezért lehetne dühös, nem most, most nem, de majd. Lehetne mérges, utálhatna. Tud ő utálni egyáltalán akárkit, ami nem a maga helyzete, gondja? Mind mind olyan dolog, amely szép lassan eltörpül, mert sosem tudná utálni, mert ahogy nem is olyan rég, nem akarja sem dühösnek, sem semmi másnak látni azon kívül, amelyet most. Amilyen közel. Nem lehet rosszabb, mert abba talán belerokkanna, mintha az ő dolga lenne, hogy minden rendben legyen. Minden rendben kell legyen. Muszáj. Talán még saját magának is, minden mellett. Mert nem mindig nyugodt, vidám, nem mindig van ereje akármire. Ez is eltűnne vajon? A felhők, a rossz? Képes lenne elsöpörni azt is? Most úgy érzi, igen. És akarja. Képes ismét rá. És ez meglepi. Ijesztő. Mit tudhat még?
- Igen, át, amennyire tudom – bólogat aprókat, a bökésre aprót, szinte csak ő érzi, akkorát rezdül. Nincs is idő a bizsergető érzéssel törődni, hiszen hamar terjed szökik át mindenhova is, szöknek ki belőle igazságok, veszíti el az olyannyira fontos irányítást egyhamar, amit mindig uralt, ami mindig a sajátja volt, kivéve mikor a Hold úgy kel fel, de ehhez mindig ragaszkodott. És most kirántják alóla, mint holmi szőnyeget, egyszerre feszíti valahol és önti el boldogsággal. Néha a könnyebb út is lehet jó, még ha kicsit csalás is. Kicsit más. Kicsit... új ez is. Mi történik vele manapság? Nincs ideje nagyon felfogni sem. Jelenleg még annyi sem. Egyedül van, mert ahogy felfedezi az igazat, ahogy kimondja, úgy jön rá arra, amire. Hogy ez most igaz vagy sem, nem tudja mérlegelni. És nem is fontos.
- Nem kell... - motyogja. Miért ne kéne? Nem mondhatja azt, hogy vigye őt, itt van saját maga és mégis. Ez a halk mondatocska azt takarta. Itt van most is, mert hirtelen a világ legnagyobb hülyesége az, ahogy az előbb menekülni akart a helyzetből. Mert már mit számítanak a társadalmi normák, mi helyes és mi nem, hogy tapasztalatlan, hogy talán Mihail nem is sejti, mennyire olyan terepre terelte, ahova senki más, ahol nem járt senki, nem lépte, lepte meg és volt mersze cselekedni. Fogalma sincs, mennyire nyúlt bele a dolgokba, saját magának sincs. Nem is lesz. Ahogy simul hozzá, úgy érezheti vadul kapáló szívét, emelkedő és süppedő mellkasát, apró rezdüléseit. Lába lassan, de eddig egész biztosan mozdul, ahogy finoman tereli, felforrósodott bőre pólón keresztül is megérzi a hideg fal érintését, amelybe most már talán bele is vacog. Vagy már miatt reszket? Nem akar rájönni. Valahogy az első apró érintésnél elveszett minden és minden épeszű gondolata. Most olyan, mint a buta libák. Csak egy és csak Ő létezik. Kihúzza magát, háta nyomódik a falnak, ő pedig hozzá. Egy centire sem engedi, az eddig puha és tapogató ajkai kicsit bátrabban mozdulnak. Nem érdekli, ha levegőhöz sem jut, ha már akár órák teltek el így. Karján pihenő ujjai kissé rászorulnak, de így sem fájdalmasan, csak inkább azt mondják, hogy nincs megállás. Tőle nem lenne, nem úgy néz ki, hogy abba akarná hagyni. Mint akinek ez nem új, nem furcsa, nem más. Csak a tökéletes befejezés. Ajkaik végül mégis, halk cuppanással válnak szét, ő pedig kissé kábán és értetlen néz rá végül. Arca teljesen kipirult, még fülcimpája is ég, kérdő tekintete fürkészi az arcát. Az apró csókba rezzen össze, hátán pihenő keze kissé az anyagba markol. Feje végül, mielőtt bármi kérdést tehetne fel, készségesen mozdul a noszogatásra, dönti oldalra, most már nagyobb sóhajt tör ki belőle, mint egy nagy levegővétel. A másikétól nedves ajkai kissé még mindig eltátva pihennek, végül beharapja hunyja vissza szemeit. Ahogy odaér, ahogy épphogy csak súrolja... Leírhatatlan. Mindig is érzékeny volt, most pedig, most egyenesen lángol. Szorosabban fog az anyagra, szinte várja, kívánja, hogy ott csókolja. Mindenhol. Bensőjében hatalmasra dagad az ismeretlen jó, terjeszkedik, gyomra ficánkol, teste olyanokat produkál, amelyet rég nem és amelyek miatt zavarba jönne. De most nem. Most éltetni akarja a vágyat. Élnie kell.
- Igen. El – nem hazudik, most nem érez mást, csak őt, szavait, illatát, teste porcikáinak mozdulatát. Hagyja, hogy elöntse csókokkal, hogy vállára haladjon, hogy akár tépje le, mintha a gátlásossága nem lenne, amely semmit nem enged mutatni. Hogy tudja, ő nem tökéletes, a közelében nem lehet, de akarja, hogy lássa. Mindent. Nem bírja. Beleremeg a csókba, fel-felsóhajt, úgy, ahogy eddig sosem. Hogy kér még, hogy kell még, hogy visszakéri az ajkait. Hátán pihenő keze elengedi a felsőt, arcára simul, hogy visszakanyarítsa hozzá, hogy aztán most mintha bátor lenne, de ismét ajkaira tapadva, eddig sosem látott elánnal kezdje el azokat falni, hogy ma már nem akar gátakat. Semmit. Csak... csak örökké élni a pillanatot. Ahogy teste ismét hozzá simul, ahogy a csók egyre mélyebb és egyre mohóbb. Ahogy neki Ő fontos, ő a minden, úgy ne akarjon másra se gondolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797176#post797176][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.03.06. 11:47[/b][/url]

Már kiszökne ajkaim közül, hogy nekem ennyi elég. Hogy elég csak annyira átérezni, amennyire tudja, de az előbb megkértem, hogy ne hazudjon, akkor nekem sincs jogom ezt tenni. Mert nem elég. Soha nem elég az, ha egy ember átérzi a másik helyzetét, mert nem ugyanaz a fájdalom, nem ugyanolyanok az érzelmek, az érzések, amik benned vannak. Hasonló lehet, de soha nem ugyanolyan. Ahogy én mondhatom, hogy átérzem az ő helyzetét, az ugyanolyan hazugság, és így ellentmondva önnön magamnak, mint ahogy ő is ezt mondja. Nem tudom átérezni a fájdalmat, amit átél minden teliholdkor, talán lehetetlen is lenne, ahogy ő sem tudja milyen több éven keresztül kirekesztettként élni. Mert varázstalan, a farkas miatt van a mágusok között, de előtte honnan tudhatnám milyen élete volt? Az eddigiekből kiindulva? Átlagos, megfelelő, szinte már-már tökéletes, amilyenre én is vágytam. Egy egyszerű élet, egyszerű szülőkkel, egyszerű iskolában, egyszerűen.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy ez a két szó elhagyja ajkait. Nem kell. Mégis mit nem kell? Nem kell egyedül éreznem magam? Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok, ezen pár rendezvény, a DÖK és még az Elite sem hiszem, hogy bármennyit is változtatna. És ezen dolgok jelenleg apróra is törpülnek, nem akarok és nem is fogok vele foglalkozni, amikor ajkaimat tapasztom az övéire, amikor szíve olyan hevesen ver, félek, hogy kiszakad a bordák közül, minden érintésembe úgy simul bele libabőrösen, mintha utoljára élvezhetné a földi létet. Pedig nem. Ezután a fájdalom talán kétszeres erővel tér vissza, amit most elnyomok, amiért most csak engem lát. Szinte már bűntudatom van, mert tudom, hogyha elválunk, ha én most itt hagyom, kilépek ebből a teremből, akkor Belián egyedül marad, és a fájdalom, az üresség, amit mögötte hagyok, majdnem elviselhetetlen lesz. Önző vagyok, mert azt sem tudom már, hogy neki veszem-e el valóban a fájdalmát, vagy saját magamat szeretném kicsit megmenteni azzal, ahogy falom ajkait, miközben a falnak préselem hegekkel borított testét. Egy ideig. Mert ajkaink eltávolodnak egymástól, de egyszerűen képtelen vagyok megállj parancsolni magamnak, csak még tovább akarom húzni, azt akarom, hogy élvezze, hogy akarjon. Ne engem, nem szükséges, az érzést. Akarja az érzést, ami hatalmába keríti, amikor mellette vagyok, amikor hozzáérek, amikor ajkaim beszéd közben súrolják a puha bőrt nyakán. A reakciókat akarja, amiket kiváltok belőle, minthogy a hátamon feszülő anyag is azt súgja; akarja. Minél többet akar, minél gyorsabban, csak ne hagyjam el, mert az érzések, amiket kiváltok belőle, szinte már nem is emberiek. Hány embernek mutattad meg ezt az arcodat eddig? Költői kérdés, válasz aligha érkezik rá, de nem is kell, mert mindketten tudjuk a választ. Ajkaim óvatosan, mintha először érintenék bőrfelületet velük járják körbe vállát, nyakát, nyakszirtjét, kulcscsontját. Apró csókokat hagyok mindenhol, jelként talán, hogy én tudjam, hogy ő az enyém. Most mindenképpen így van, a későbbiekben pedig ugyanúgy nem lesz választása, mint ahogy most sem igazán volt. A válasz mosolyt csal arcomra, szinte már büszkeséggel tölt el az őszintesége, de az csak még inkább, ahogy teste meg-megremeg csókjaim alatt. A póló feszülése enged, majd megérzem a meleg és puha ujjakat arcomra simulni, amiknek engedelmeskedve hagyom, hogy megcsókoljon ismét. Szóval ezt szeretnéd, és így éred el. Ügyes fiú vagy, mondták már? Egy teljesen más Belián csókolja ajkaimat, és ettől az érzéstől, ettől a tudattól bennem is elindul valami, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. A vágy úgy söpör végig rajtam, mint egy gátat átszakító folyó, s hagyom, hogy elsodorjon magával. Fejemet előre nyomva csókolom, nyelvem táncot jár az övével, jobb kezemmel feje mellett támaszkodom meg a falon, hogy egyetlen milliméter távolság se lehessen köztünk, lágyékom kényelmetlenül nyomódik neki. Bal kezemmel nyúlok pólója alá, zavartalan simítom végig hasát, majd mellkasát, kicsit többször megcirógatva a hegeket, majd egyszerűen ráfektetem mellkasára tenyeremet. Hogy érezzem szívednek minden egyes dobbanását, amit én váltok ki belőled. Az érzések, amelyekért megőrülnél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797341#post797341][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.07. 13:48[/b][/url]

Nem, ezt eddig nem. Idegen érzések futkároznak végig rajta, benne, bőre alatt és nemhogy idegen, hanem még kellemesek is. Vannak dolgok, amiket az ember letárgyal magával előre és úgymond igyekszik tartani is hozzá, az meg a másik, hogy ha van is, akkor talán ez pont az a dolog, ami úgymond kimaradt, mert hát, a senki úgy sem hozza ki belőle. És a senki helyét pedig könnyű elvenni, ha nem beszél róla, mert ez olyan dolog, amit nem reklámoz. Józan esetben talán, sőt talán biztos nem ment volna bele ennyire és így, meg talán semmiben sem, azonban, olyan könnyű most a józan dolgokat elengedni, hogy ennél könnyebb úgy sem lehetne semmi sem. Szinte, már a legjobb.
Nem gondolkozni. Talán nem is a fájdalom, hanem a saját, kavargó és mindig valamerre eltévedő gondolatok kikapcsolása volt az, amelyre szükség volt és amit el kellett venni. Mert túlgondolni mindent túl lehet – és ez után is vélhetően bőven megint nyakig fog fürdeni benne – és szinte neki már-már kötelező elem. És most? A feje üres, amik ott kavarognak, azok csak Ő, meg csakis azok, amik történnek és amiket most a fel-felébredő valaki tovább visz. Mert, valamiért megtörténik. Sóhaja ennek is, ajakinak is szól, amelyek nyaka bőrét érintik, amelytől végképp kattan valami. Hogy nem gondol már arra, mi lesz két óra, két nap, vagy akármikor utána, vagy egyáltalán valaha. Csak a néma kérelem, ahogy kicsit ő maga is jobban dönti oldalra a fejét, hogy még jobban odaférjen, minden apró kis porcikát, amely úszik a libabőrben, a bizsergésben, amelyek ujjaiba is beleköltöznek, mellkasába, gyomrába és lejjebb szánkázva mindenfele. Meg kellett volna állni? Egynél, kettőnél? Hogy működik ez? Azt érzi, hogy a másik vezet, hogy most ő a józanabb ész és aki még kicsit gondolkodik, de a fék vajon kell-e vagy sem? Mert rajta nincs, észre se vette, mennyire és hogyan gubózott bele ebbe a forró, kellemes keringőbe és hogy mennyire zavaró az, ahogy az apró távok pihennek közöttük. És újra és újra megérzi, nem csak nyakán, vállán is, ahogy az anyagot félrehúzva éri kicsit a hűs levegő, majd a másik ajka, lehelete, ő pedig beleremeg. Eddig csupán halkan, de most már hangosabb, mélyebb tartalmú sóhaj tör ki belőle, újra és újra. Csak még, csak még egy kicsit. Ez nagyon jó. Ezt nagyon szeretné még érezni. Idegen saját magának, kicsit olyan, mintha csak ülne és nézné azt, ahogy valami irányítja testét, tagjait, hogy térde kicsit belerogy az egészbe, hogy ujjai kicsit görcsösen de tartanak, fogják és nem eresztik. Hogy aztán most nem mondd már semmit sem, csak cselekszik. Vérében zakatol a forróság, fülledt levegő veszi körbe, ahogy most ő kezdeményezve mászik vissza a kiindulási pontra, a csókhoz. Megrészegült szerelmes irigykedne erre a pillantásra, amit előtte ereszt, majd a hévre, ahogy bekapcsolódik. Most nem puha, nem óvatos, nem tapogatózó. Most éhes. Mert mindig az, a szeretet bármely formájára ki van éhezve a lelke, de valljuk be, ez is valami olyan, amelyet lehet egy ideig húzni, aztán mikor belekóstol...
Sajnálja. Sajnálja, de ha a másik ennyire nem is akarta, ő most igen. Ujjai még mindig az arcán, megcirógatva mélyül el a csók és elengedve egyelőre csak vállán pihenek ujjai. Hogy nincs kérdés, nincs semmi, a falnak simul, mégis szinte inkább vetné magát még közelebb, de nem kell. Mert megérzi. Ahogy alsó fele simul hozzá, úgy tör ki belőle akaratlan az apró nyögés, csóktól vöröslő ajkaira pedig nem a zavart mosolya, hanem egy apró vigyor mászik rá. Tekintete vészjóslóan csillan, ahogy alfele pedig mozdul, lágyan, aprót, mégis szinte már-már ő is odatörleszkedik. Hogy benne már buzog, hogy nem tudja kikapcsolni és nem is akarja. Mellkasa emelkedik, sóhajban és a tenyérbe. Érezte végig, hol járnak az ujjait, hol eddig senki és sehogy és szinte marja a bőrét. Marja is ki. Nem bánja. Vállán pihenő keze végül dönt, finoman tolja el kicsit, hogy saját felsőjének anyagát megragadva szinte egy rántással megszabaduljon tőle és a földre ejtse azt. Így pillant le a tenyerére, amelyet megfog, levezet saját oldalára és a tény, hogy ezt egyáltalán megtette... Nos... Még hevesebben ver a szíve. Mert így látni teljesen, ezt óvja, ezt rejti. És most, mintha nem lenne ott semmi, nem lenne bőrén a jel, de ott van, csak nem figyeli. Csak arra, hogy felbátorodott ujjai immáron a másik felsőjét tolják feljebb, szinte már kérdő pillantással, lágy és kedveskedő csókkal az állára térve, arcának vonalaira, majd végül nyakára, amelyet nem olyan rég simított, most csókol, kóstol. Most... most mindent. Csak még egy kicsit... Lehet ostoba, sőt, biztosan az, de tény, hogy nem is ő irányít. Bár fogalma sincs, hogy meddig tart, tartott a mágia és mikor kezdődne ő, vagy épp akármi, de nem számolgat. Legyen ostoba, ha közben pedig minden tagja bizsereg, vágyja az érintést és az se érdekli, ha hülyeséget csinál, ha olyasvalamit, amiről se fogalma, se semmije nincs. Itt már nem számít. A kicsin ugyan túl lépve, de ajkainak puha érintései még mindig azt mondják, ez ő, ez is ő, csak kicsit más. Kicsit. Enged-e neki vajon és akkor ketten lehetnek úgymond egyedül? Őrült érzés ez, meg kell vallania és nem is tudja kezelni. Nem csak a másik, de ő is odalent érezve fogja fel, hogy a helyzet szűkös és egyszerre valahol kellemetlennek kellene lennie, de ő csak kitartóan kapaszkodik belé, apró, kedveskedő harapdálása viszont azt mondja, hogy itt már nem csak az aranyos fele él. Sőt. Vagy ez vajon már sok?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797892#post797892][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.03.10. 20:42[/b][/url]

Érintésem alatt libabőrös lesz bőre, valószínűleg akaratlan húzódik össze a bőr, ahol csak megérintem. Az ilyen reakciók miatt éri meg igazán vélának lenni. Tudtad, hogy valamikor az ember magának sem vallja be a legsötétebb titkait, sőt, legszívesebben elfutna előlük, vissza sem akarna nézni, elfelejtené, de mégis, ha leül egy véla elé, aki kicsit megerőlteti magát, úgy dalol, akár egy pacsirta? Valamikor olyan gyenge az ember saját magával szemben, hogy megerőltetés nélkül is kifecsegi neked a legféltettebb titkait, és ami a legfontosabb; a legtitkosabb vágyait. Amit senki nem tud, senki nem sejt, még az ember is menekül előle, de neked elmondja, egy egyszerű ok miatt; véla vagy, és akkor is az vagy, ha a mágiád már rég visszahúzódott és csak önmagad vagy. Az ilyen vágyak legtöbbje senkit nem is érdekelne, mert perverzióknak mondhatnám őket leginkább, mégis rejtegetik őket. Pontosan úgy, ahogy a legtöbben teszik, mert mit fognak szólni mások? Mit fog szólni a többi ember? Az iskolatársam? A haverom? Fertelmes kérdések, mert miért érdekel, hogy mit szólnak? Pontosan úgy feszíti őket a vágy, hogy megkapják, amit akarnak, ahogy az előttem állót, akinek puha bőrét érintem ajkaimmal, aki úgy simul bele az ölelésembe, aki úgy nyomódik hozzám, mintha nem lenne holnap. Talán tényleg nincs is. Egyikünknek sincs, hiszen, ha most igent mondok, ha nem gondolkodom, hanem hagyom, hogy elvigyenek engem is a vágyaim, akkor végül hova lyukadunk ki? Megkapom holnap is, vagy csak egy hibának lesz elkönyvelve és ő megy jobbra, míg én balra, hogy soha többet ne találkozzunk aztán? Kérdések tömkelege, de egyetlen épkézláb válaszom sincs egyikre sem, és ahogy érzékelem, ha feltenném kérdés formájában kételyeimet neki, aki rogyadozó térddel igyekszik talpon maradni, ő sem tudná a választ. Mert nincs holnap, se neki, se nekem, de sajnos mindezen túl a gátak ott vannak. A jelenlegi érzések nem keverhetők össze a valósággal, még akkor sem, ha lehunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal viszonzom a csókot, amit ő kezdeményez, mert vágyik rá. Erre vágysz, igaz? Hogy szeressenek a titkoddal együtt, mégis félsz. Mitől félsz? Olyan hevesen és határozottan mélyíti el a csókot, egy pillanatra beleszédülök, még engem is meg tud lepni, ráadásul ő. A mindig kedves és aranyos srác, aki a Levita házat erősíti naivitásával és munkájával a prefektusi gárdában, erre tessék. Úgy falja ajkaimat, úgy követel tőlem többet és jobbat, hogy lassan én is beleremegek az egészbe, pedig nekem vajmi kevés okom lenne erre. Ujjai cirógatnak, elmosolyodom, de csak tizedmásodpercre, nincs elég időm kiélvezni minden pillanatot, mert nadrágom kényelmetlenül kezd el feszíteni lent, amit talán indirektebb módon is közölhettem volna a másikkal, ám legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy megilletődne, esetleg kíváncsian tekintene le, a világ legtermészetesebb dolgaként nyomódik nekem. Taszítom a falhoz, ahogy a falnak támaszkodó kezem hajába markol nem éppen lágyan és óvatosan, belenyögök a csókba, belenyögök abba, ahogy felsőtestét érintem, ujjaim elidőznek a hatalmas hegeken, amelyek Belián múltját, jelenjét és jövőjét is elmondják nekem. Kíváncsi tekintettel hagyom, hogy eltoljon magától kissé, ajkaink elválnak egymástól ugyan, de kezem nem mozdul mellkasáról, és amikor eldobja a pólót, tekintetem akaratlan vándorol le s fel a felszabadított bőrfelületen. A hegek teljes valójukban visítanak az arcomba, kezem óvatosan simít végig az egyiken teljesen hosszában, egészen addig, amíg Belián el nem veszi onnan, hogy oldalára vezesse, majd pólóm aljával kezd el játszani. Halkan felnevetek, ahogy beleborzongok a csókokba, amiket kapok tőle arcélemre, nyakamra. Jobbom mozdul hirtelen, hogy tincsei közé fúrjam ujjaimat, és felhúzzam magamhoz, nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem, pedig megtehetné, mert már ki tudja mióta csak Mihailként állok előtte. Halvány mosollyal ajkaimon hajolok hozzá közelebb, ajkai előtt pár milliméterrel állok meg, lehunyom szemeimet, miközben a szavak elhagyják számat.
- Ne haragudj - az utolsó szótagnál érintem csak az eddigi csókoktól kivörösödött ajkait, de nem kell sok idő, hogy ismét birtokba vegyem azokat. Szemeimet összeszorítom, a mágia lappang bennem, ki akarna törni, hogy ne hagyhassam abba, mert végre engem is vágynak, engem is akarnak, ahogy eddig talán még senki más, de képtelen vagyok megtenni vele. - Ne haragudj - suttogom ismét, hangom rekedtes, mély, a bariton amit csak ilyenkor tudok megütni arra készteti az embert, hogy lehunyt szemekkel hallgassa a tökéletes hangot, amely zene a füleinek. - Hunyd be a szemed - még nedves ajkai közé búgom szavaimat, jobb kezem kisiklik tincsei közül, le a nyakára, vállára, megállapodva ott, balom pedig a nadrág szegélyénél kezd el babrálni. Elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy a libabőr azonnal jelentkezik, majd visszapillantok arcára, ahogy szemeit lehunyva tartja, mert biztos vagyok abban, hogy engedelmeskedik nekem. Óvatos csókot lehelek ajkaira, miközben folyamatosan cirógatom a lágyékánál lévő részt, kicsit a nadrág pereme alá is benyúlva, majd ellépek tőle, és mintha ott sem lettem volna soha sietek az ajtóhoz, amin úgy száguldok ki, mint még soha. Ne haragudj, képtelen vagyok pont veled megtenni. Ha szerencsém van, már csak a hiányomat veszi észre. Vedd észre csak azt, és ne gyere utánam, kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=798500#post798500][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.15. 14:07[/b][/url]

Nem tudja mit csinál és nem is akarja talán. Most igazán naiv, hogy hisz ennek és hisz ebben, hogy úgy véli, ez a helyes, nem pedig az, amit tenne, ami normál esetben a hidegrázás helyett fogná el. Nem undor, nem utálat, inkább csak a tartózkodó, és főképp magába zárkózó valaki, aki nem kér ebből, nem kér ilyen kalandból, maradjanak ott, úgy, ahogy eddig. És ezt gyűrte le a másik, ez az, amelybe ő belement és amelyet éltet és talán erősebben enged, mint illene. Erősebben kéri, mint ahogy. Hisz mit akar, mit vár? Semmit sem, semmit, csak a pillanat tökéletességét. Csak azt, hogy ez olyan jó legyen, ahogy ígérte, ahogy azt mondta, elveszi egy pillanatra. És már sok-sok pillanat történt, sok gördült le és még tart, mindig és egy kicsit, nagyon kicsit elhiszi, hogy nem is lesz vége már ennek, hogy kitart, ameddig kell. De bolond lenne, ha ebbe ringatná magát, bolond és kába, mint most is, jelenleg. Hogy nem gondol arra, mi lesz holnap, hogy fog ránézni, hozzá szólni, mennyi marad meg belőle és mennyire lesz képes ezek után úgy viselkedni, mint eddig. Mert úgy kellene, nem? Úgy, mert amúgy nincs semmi, nem él benne semmi, csak egyszerűen most a pillanat és a vágy él, nincsenek mögötte azok az érzések, amiket már nagyon régen megtagadott és amiről lemondott, hogy neki felesleges. Valóban? Ha azok mégis, a vágyak talán nem, ahogy eddig aludtak, mostanság úgy éledeznek fel és mint most is, követelőznek. Nem kellene. Agya mélyén egyre jobban és kivehetően jelenik meg egy nem egy határozott tiltakozás, hogy nem kéne engedni, nem kéne hagyni. Hogy egyre jobban érzi, hogy ez egy hiba. De aztán ismét megérzi ajkait, ujjait, ismét beleborzong és ismét beleszédül, elfelejti, hogy mit akart, hogy ki akart hátrálni, hogy az egyetlen dolog, ami most mögötte van, az a fal, amelynek nekisimulva hagyja, hogy a másik préselődjön neki. Hogy gyomra amúgy ugrik egyet és apróra szűkül, a tipikus jelei annak a zavarnak, ami ilyenkor az emberre tőr, ha olyat érez, amely... amely elég egyértelműen tolódik neki és érzi meg. Csak épp ezekre a jelekre sem figyel, sajátjaira, amelyet körbe-körbe cirkálnak benne, amelytől ő is bizsereg és idegen módon, de ő is éledezik. Hogy nem számít semmi, nem fog semmi sem számítani, nem is figyelve arra, hogy a pókhálók, a csaléteket már rég elvették előle, ott sincs, most már csak benne van, benne és nem mozdul ki. Megrészegült.
Mit akarhatna? Jó kérdés. Szerencsére nem beszélnek sokat, ő képtelen rá. Kimondani amúgy se tudná, hogy talán pontosan nem erre vágyik, neki szerényebb és bátortalanabb kérései lennének a világhoz, ha képes lenne anélkül kimondani, hogy valaki úgymond kényszeríti rá. Vagy így, vagy úgy. Most nem is ő van itt igazából, hanem más. Másnak kell lennie, ez a válasz rá. Csak ez lehet. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli most semmi sem. Szinte mint valami mániákus, úgy hajol újra az ajkaihoz, úgy kóstol bele és jön rá, mennyire jó ez, mennyire kellemes és szinte már-már tökéletes. Hogy figyeli-e azt, hogy mennyire szembemegy ez mindennel? Nem, már nem. Semmit sem figyel, csak azt, hogy érintse, hogy rávegye, legyen bátor. Hogy... Hogy felfedi magát, felfedi azt a bélyeget, amelyet belesütöttek és elmélyített a bestia. A titkot, melyet még azok előtt is őriz, akik talán közelebb állnak hozzá, mint a vele szemben lévő, mégis azt akarja, hogy most ő lássa, csakis ő. Senki más. Soha többé talán. Nem. Most sem kellene, az ruha anyaga mégis kisiklik ujjai közül, nem emeli fel a kezét, hogy elrejtse magát, hogy megpróbálja. Nem. Lássa. Láthatja, megérintheti. Aprót rezdül össze, ismét, megint, az érzéketlen bőr most mintha mégis élne és sajogna, hogy talán egy pillanatra a valóságba rántja és riadt tekintete, amelyet gyorsan elrejt, talán a józanság apró szikrája, amelyre nem hallgat. Amire hallgatnia kellene. Hogy aztán elvesszen abban megint, hogy most ő halmozza el bőrét apró csókokkal, úgy, ahogy nemrég az övét. Hogy a nevetés el sem jut tudatáig, hogy talán a másik mégsem veszi komolyan, hogy talán ez neki játék és egy semmi. Semmit sem tud és semmiben sem biztos. Tapogatózik a sötétben, ahova beszűrődött némi fény, ahonnan már kikacsintgat valaki olyan, aki eddig mélyen eltemetve aludt. Aki eddig sehol sem volt, és most engedelmesen emeli meg a fejét és bámuljon bele arcába, tekintetébe. Nem kellene, valóban. De mintha a józan esze elengedné a dolgot, legyintene, hogy már mindegy. Hogy már nem számít, hogy kérdőn néz rá, most mégis mit művel, mit akar. Közel van, aprót sóhajt, kapaszkodik és kész lenne folytatni, csak épp nem érti, nem tudja elképzelni a szavak miértjét. Nem szól semmit, mert benne harag? Az most nincs, nincs és nem is lesz, ahogy ismét csókra érnek össze, ahogy ismét belekóstolva ízleli meg. Ujjai aprókat cirógatnak, talán feljebb kúsznak a felső anyaga alatt, egyre feljebb. De, haragudj. Harag kell. Mert ez egy csapda, illúzió, ez csak az, amit a másik akart. Egy pillanat. Nem a valóság. Mégis, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Ugyan... - szökik ki belőle, szinte már-már benne van az is, hogy ha volt is harag, megbocsátott. Engedelmesen húzza el tekintetét róla, hunyja le a szemeit, és vár. Fogalma sincs mire, fogalma sincs, hogy kell. Miért kellene. Ő szeretné, ő akarja, ő most... bármit. Tényleg. Beleborzong ahogy megérinti, ahogy megérzi, hogy érinti. Most már biztosan érzi, hogy nem csak ő, hanem saját vágyai is igencsak megmutatkoznak, hogy vár ő, de egyre türelmetlenebb. Belesóhajt az apró csókba és megérzi, hogy távolodik. Ujjai akaratlanul szorítanak kissé erősebben, ragaszkodóbban, de végül minden kisiklik onnan, karjai maga mellé hullanak. És vár. Vár. Lelki szemei előtt nem az történik, ami a valóságban. Talán kissé messzire kalandozik, várja vissza, várja másképp, de végül csak arra jön rá, hogy amitől reszket, az nem a saját kálváriája és akarata, hanem a hideg, amely eléri. Hogy mire kinyitja a szemeit, azt kell látnia, hogy egyedül maradt.
- Mihail...? - kiszáradt, cserepes ajkaknak érzi sajátjait, amik ritka nehezen és fájdalmasan mozdulnak. Szemei teljesen kinyílnak, hátát ellöki a faltól és körbenéz. Nincs itt. Nincs sehol, nem ült le egy székre, az asztalra, hogy várja, hogy menjen oda, hogy akár... akár csak beszéljenek. Nincs sehol. Ébredj fel Értetlenül áll és ürül ki belőle minden, hirtelen, mintha csak egy jó erős kávét kapott volna a részegségre. Hogy feje kicsit kótyagos, hogy talán tompán sajog. Hogy félmeztelen áll egy helyen, ahova bárki benyílhat, és ha letekint... Arca egyből a vörös legerősebb árnyalatát veszi fel. A tény, hogy itt hagyta, most egyszerre kellemetlen és valahol, a részeg félnek fájó. Valahol pedig hálás, mert... mert ez nem az volt, aminek kellett lennie. Ő nem, nem így érez a másik iránt, neki nincsenek érzelmei semerre. Neki... tényleg nem? Most össze van zavarodva. Káromkodik egy sort, visszahátrál a falhoz, és annak mentén csúszva le, a földön köt ki. Felhúzza lábait, hogy kényelmetlen ácsorgását elrejtse, kezével kitapogatja a pólót, amely a földön hever és gyors magára húzza. Végül, karjai átölelik saját térdét, tisztuló fejét pedig a falnak dönti, koccanjon csak majd újra és újra.
- Hülye, hülye, hülye barom... - menjen ki onnan, menjen ki minden. Szíve még mindig hevesen kalapál, de egyre nyugodtabban vesz levegőt. Nem törődik azzal, hogy ahogy újra meg újra eszébe jut, kellemetlenül szűkös odalent minden és kezdenie kellene vele valamit. Nem fog, hagyja végül, hogy a hideg győzzön és lehűtse, visszahúzza a valóságba. Felébredtél. És nem olyan jó ez, igaz? Mert nem. Elvette, majd vissza is adta a fájó, kavargó gondolatokat. Mennyire szánalmas, végül erre jön rá. Még ki is röhögi magát, hogy ennyire teper, hogy tényleg, hogy valaki hozzáérjen, pedig tagadja magától, megveti a gondolatot, hogy ilyen kérjen. Hogy valaki, úgy néz ki bárki, de vegye a karjaiba, mert ő amúgy erős, férfi, meg minden és mégsem. Mert ez mekkora hazugság. Vagy mégsem. Végül rágyújt, ahogy apad benne a vágy, úgy nyugszik meg, úgy válik benne mássá a dolog. De tényleg haragszik, valahol mélyen, mert kihasznált valamit, ami ellen nem tudott védekezni, nem lehetett. És hogy mégis, abbahagyta, nem csapott le véglegesen. Nem érti, mi fogta vissza végül, nem ért semmit. Csak azt, hogy ezek után, ha felé sem néz, megérti. Tolakodó volt, akaratos és olyan, aki nem ő. Aki... aki mégis. Nagyot sóhajt, fogalma sincs, mióta ücsörög már a földön, mire fel mer állni – a két lábára – és becsukja az ablakot. Az üvegtáblán bámulja saját, kissé nyúzott arcát, azt, ahogy fogalma sincs, mit lát ott. Öröm nyomait, amiért megtörtént, bánatot, hogy megérzett valamit, ami sose lehet az övé, vagy értetlenséget. Nem szerelmes, nem szorul össze a gyomra, nem érzi, hogy az lenne. De sok dologhoz nem is kellene. Jó késő már, mire elhagyja a tanulószobát és úgy dönt, ma a körletében alszik. Nem megy haza, mert gondolatai sikítanak és nem akar semmi kérdésre válaszolni, nem akar senkit. Visszaérve mászik be a takaró alá, mintha elhinné, hogy az innentől megvédi mindentől, ami a világ. Hogy olyan lesz, mint a semmi közepén. De már rég nem olyan, saját maga sem, bőre pedig nem hazudik, sikolt egy érintés után, amelyet ideje lesz elhessegetni. Ideje lesz teljesen felébredni és úgy tenni, mintha semmit se történt volna. Csak ez épp lehetetlen. Vessz el újra a sötétben.