A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789915#post789915][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.19. 16:25[/b][/url]

Az órájára néz és feltápászkodva csukja be a jegyzeteit, hogy lepakolva kiropogtassa elgémberedett tagjait. Órák után nem ment haza és műszakot is cseréltetett – ezt mondjuk akkor, amikor kiderült, mire is kell ma az a szabad óra –, maradt hát és kicsit tanult, úgy sem árt, olyan sebesen közeleg az év vége, hogy menten fejgörcsöt is kap a gondolattól, de most mindent elhesseget, mert kell a tiszta tudat. Még a bálon akadt egy kis incidens, „kicsi”, amelytől Mihail kiakadt, jogosan persze és szinte már rögtön utána, vagy még közben döntött arról, hogy ez nem marad annyiban. A szigor az szigor, ha mindenki kénye-kedvére kilépegethet a felelősségek alól, akkor elég hamar anarchia lenne, dőlne össze minden és aztán mehetne a levesbe, amiért dolgoztak. Ő is szívta a fogát, mert nem tetszett neki, hogy maradnia kellett, pultoskodni, amikor ment volna már rég a dolgára, sétára és haza. Jó, talán ez a plusz munka kellett, hogy... de akkor is, nem volt tervben és lefáradt még jobban, mint hitte. Egy kicsit. A kanapén felkelve sem érzett több erőt akkor, mint most arra, ami vár rá. Mélyet sóhajt. Az egy dolog, hogy le akarja tolni a két jómadarat, de hogy ebbe belevette őt is... Akkor persze nem tiltakozott, úgy mondott igent, mintha csak lágy selyem lett volna a kérés és imádta, ahogy végigsimította, könnyen jött az ígéret, ott lesz hát és mindent megtesz, ami csak tőle telik. Most meg itt van, egyedül és nem érti, minek kell oda, csak nem fognak a másiknak értelmetlen rébuszokban beszélni, nincs is köze hozzá. Megint fura dolgot érez, fura az egész, de megint elengedi. Felesleges. Szusszan egyet. Azt tudja, hogy arra kérte Mihail-t, hogy lehetőleg ne nyírja ki őket, kicsit se, akkor lesz ő is boldog és azok is, meg persze ne is rúgja ki páros lábbal a párost, biztos volt oka annak, hogy ezt lépték meg, hogy elmentek minden szó nélkül, meg minden. Legyen esélyük védőbeszédre, ohh, akkor ő maga lenne az ügyvéd? Mind a két félnek, kábé. Fogalma sincs, kiket kellene „képviselnie” közben, szóval, majd közben alakul. Reméli, nem fog elborulni az egész... Mély levegő.
Hamar odaér, elvégre ő körmölte le a leveleket, amiket kiküldött, Mihail meg diktált, bár érzése szerint jó sok ronda dolgot is beleírt, ő meg maradt a hivatalosabb formánál, mindenkinek jobb így. Elindul hát, nem kellene, hogy most meg ő késsen, és még végül hármat tolnak le kettő helyett. Na nem, volt valami a dühös tekintetben, amitől a hideg rázta és nem, nem akarja látni.
Hamar odaérve nyit be, rögtön ki is szúrja őket. Remek. Akkor senki sincs elkésve, időben vannak. Belépve csukja be az ajtót és áll meg, először Márk, majd Karola felé pillant. Hú, mint akik kivégzésre jöttek, komolyan. Siralomház.
- Sziasztok. Nem mondom, hogy örülök, hogy eljöttetek, de... remélem hamar lerendeződik minden és mehettek is a dolgotokra – szabadkozik ő a másik helyett, akkor ő lesz a jó zsaru ebben a felállásban. Elpillant az ajtó felé, majd kihúz egy széket és leül ő is rá. Ha valaki bejönne, az most ki lesz innen küldve. Ez most az ő helyük.
- Ne aggódjatok, nem lesz vészes – reméli. Annyira. Fogalma sincs, csak feszültséget old. Igen, a magáét is, mert sose csinált ilyet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789954#post789954][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.19. 22:06[/b][/url]

Az ő belépője persze, hogy nem ijesztő, nem neki kell itt ma csúnyán néznie és nem is tervezi, így már jó, hogy mind a ketten köszöntek. Nem akarta, hogy őt is ítésznek ítéljék meg, nem kell itt keresztet vetni sem, de ha őszinte lehet, nem venne rá mérget, hogy Mihail is megmarad a békéjében. Vagy, hogy jó lesz. Persze, ez nem a való világ, ez egy iskolai, iskolai feladatottak, de egy szoktatás is, amikor majd a főnök elé kell állni, aki talán ugyanekkora hévvel csesz le bárkit, fele ekkora hibáért, szóval... Egy aranyos lépcsőfok, csak senki nem kívánta a háta közepére sem. Mindegy. Le fog menni és kész. Legalább is, ő így gondolja.
- Megvagyok, köszi. És ti? Lementek az ünnepek, jöhet a móka – ez alatt a tanulást érti, meg ha már csevegnek, akkor is oldódik a feszültség, nem? Ő alapvetően olyan volt, aki locsogott, ha úgy adta a szituáció, most is mondhatni, csak kevesebb ilyen éri, vagy más felállásban zavarodik bele a dolgokba, lényegtelen, megint megtanult beszélni, még ha furcsa is. Azért még inkább fejben él és működik, most viszont figyelmét rajtuk tartja, nem lepi meg, hogy Márknak semmi kedve kommunikálni és inkább olvas. Na igen.
- Nem, de nem lesz annyir... - azzal megakad, mert nyílik az ajtó és már fordul is oda. Nem kiküldeni való tanuló érkezik, hanem akit vártak és se szó, se beszéd dobja fel magát egy asztalra. Kicsit meglepve pislog rá, vonásai feszültek, nem nyugodt most sem, de nem rosszabb, mint mikor a levelet diktálta, vagy épp azt, hogy ő akar egy ilyet. Szusszanva csóvál fejet, megint megvan a kedve itt lenni és nem kérdezni, hogy minek vonta bele, így tovább ücsörög a széken, mindenkit lát onnan, ez a lényeg.
- Hé, finomabban is lehet mondani – rázza a fejét, hát persze, rögtön a hangsúly is olyan, amitől őt is a hideg rázza, és a saját, előbbi mondata is rémesen halkan csúszott ki. Nem ijedt meg, inkább nem akarja, hogy ebben a kedveskékbe ő is beletartozzon. Mindegy. Fura. Karola kezd elsőnek, nem is túl bőszen. Szegény, berezelt, nem csoda, így nyitni és a tudat is, bár neki még mindig fogalma sincs, mi történt ott és hogyan, csak a következmények. Abból is majdnem lett egy harc, mert bebizonyította, hogy amennyire nem iszik, úgy kiszolgálni sem tud, az, hogy főiskolán mit és hogyan ittak, a valóságtól rohadt messze áll. Erre hasznos volt, bizonyára mixeri pályafutása be is fejeződött, csak kellemesebben, mint nekik. Márk válasza már szélesebb és erre az ő szemöldöke is magasabbra csúszik. Felé is fordul, de ő nem vádol, egyszerű kérdő tekintete van, miközben keresi magának az emléket arról, mit és hol kellett volna találnia.
- Én értem, hogy rosszul lett, erre tippeltem én is – fordítja fejét Mihail felé, mert valóban, mielőtt kiakadt, ezzel védte őket, de hát... semmit sem ért el vele. - Nem láttam, biztos amikor valaki matatott leverte, meg hát, tudod mit ér egy üzenet... Semmit. De a közelben voltunk nagyjából, kajabáltál volna oda, így is futott utánatok szóval... - von vállat végül, neki mindegy, ő csak érdeklődött, meg tipikusan utólag könnyű kigondolni választ adott. - Hát, most már mindegy, én részemről ennyi volt az értetlenkedés – hallgat el, így sem tudja, eddig mit tartott vissza, míg beszélt. Végül pillant felé, hogy erre hogyan reagál. Talán tekintete kér csak annyit, hogy ne húzza fel magát. Megint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790706#post790706][b]Helvey Belián Balázs - 2020.01.26. 18:00[/b][/url]

Igen, szebben. Bár látja a tekintetben, hogy jobb, ha kussolt volna, de azért is kimondta és csak pirinyót szeppen meg a tekintetére. Karola aggódik, Márk higgadt semmis egyelőre a szemében, ő meg ül és nézi őket, mint tökéletes kívülálló és mégse. Elvégre, neki is be kellett ugrania, amit nem akart, mert láthatóan nem ment neki, fogalma se volt, hogy kell és mit keverni, de nem, ő nem haragszik. Elfáradt aznap, nagyon, voltak dolgok amiket utána mégis megtett, lényegében a bál facsarta ki mégis. Mindegy. Ő nem vádaskodni jött ide, talán érzik is. Mindhárman.
Felszólalna, talán reagálna a kettejük mondókájára még, de Mihail mozdul és hagyja, elvégre, ezt neki kell levezényelnie mégis. Lemászik a padról, nem is figyelt arra, milyen apró mozzanatot tett előtte és hátradől, tök kényelmesen el fog az egész közben ücsörögni, már-már szinte kívánkozik, hogy elvegye a könyvet és ameddig neki ebben nincs szerepe, addig lefoglalja magát, de már az első mondat után kikerekedik a szeme. Hogy mi? Jól hall? Szinte lassított felvételben fordul feje és lénye Mihail felé, szája kicsit elnyílik a meglepettségtől, mert ha a többieket nem, őt ez most kicsit... hogy is mondva, letaglózza. Már-már csak azért, mert a srác mindig arra hivatkozott, mit nem ért és mi a fura, szavai pedig törtek voltak, esetlenek, most pedig... csak úgy gördülnek ki belőle, szépen, összeszedetten és... Lehetne mérges, hogy eddig akkor miért nem így csinálta és az akar lenni, de nem tud. Elnyomja más, hogy most a meglepődöttség, vagy az a fura kis zizzenés, amelyet mindig érezve követte a DÖK tagjai közé, fogalma sincs. Mégis, mintha mormogna kicsit a háttérben és mégsem.
- Hát ezt most mindenki érti. Ilyet... te így... - kicsit hebeg és rohadt halkan jegyzi meg magának, majd sóhajt. Ezek után arról a részről neki már nem lesz szerepe, hogy ez most csalódott volt vagy nyugodt, hogy „pihenhet”, fejtse meg aki hallja. A szék támláján támaszkodik meg, onnan figyeli tovább a szőke elnököt, majd a kettőt, a kitekintett kis mosolyra pedig megint rájön, hogy az előbb szinte elfelejtette, hogy többen is vannak, a teret meglehetősen kitölti a jelenlétével az elnök. Fura. Amint tovább mondja, meg is rázza a fejét, értetlenkedik egy sort magában. Lehet, hogy erről is kellene beszélnie akárkivel? Lehet valaki más és máshogy turkál a fejében, amely miatt zavart, elbambul és úgy hiszi, hogy Mihail-ből nyúlik ki valami, amit nem ért meg és ami eléri őt, őket. A fenébe, hogy nincs mindenre válasza.  A káromkodásra most tényleg nem szól, mire kicsit rendezi magában a dolgokat és képes ismét mindenkire figyelni, már Karola veszi át a szót és most ezen pislog. Hogy mi? Pillanatokon belül fogja a fejét, homloka a tenyerében pihen, majd szinte fáradtan dörzsöli át enyhén borostás arcát. Hát persze. Hogy erre nem gondolt.
- Karola... - de a név említése egészen szelíd, az ő hangjában nincs nyoma a feddésnek, amit Mihail viszont most kisajátít. Inkább... együtt érző? Nem. De ő is volt tini, neki is voltak kíváncsi hajlamai. Más helyzetben nevetne talán, vagy hát akkor lehet ők is, fogalma sincs. - Én nem haragszom, még ha elég... hülye dolog volt kóstolgatni. Ez nem a Laci konyha, mondtuk is, hogy lesznek alkoholos italok, szóval... ez ott a te hibád valóban. Én azt mondtam, hogy mindkettőtöké az, hogy nem szóltatok akárkinek. Tényleg ott voltuk, jaj komolyan. Mágusok vagytok, egy cetlit vagy üzenetet simán tudtok oda... ööö.. lebegtetni, hogy gáz van, megyünk, akármi. Mindegy. Én csak ezen akadtam fenn – még mutogat is, kicsit átveszi a szót, reméli, hogy Mihail ezért nem akad ki, kivárta, míg ő beszél, most kicsit maga is megszólal. A többi úgysem neki szól, a büntetés se és annak kérvényezgetése sem, bár tény, azzal egyet ért némán, hogy a súlyosabb része az Karolának jut, míg Márknak csak figyelmeztetés? Ezt egyelőre nem hozza fel, mert robbanna és mert Márkból is kitör a szó. Szemöldöke megemelkedik a hangnemre, stílusra, mindenre. Ő az elnöknek beszél, de hall mindent és felhorkan. Az egészre, hangosan. Ha erre nem figyelnek...
- Na elég, elég, elég. Márk, fejezd be – nyomja meg az utolsó szavakat, mert sejti, hogy most ezzel aztán olajat locsol, kannaszámra. Felpattan, még mielőtt Mihail bármit tehetne, bár szinte látja vonásain a változást és nem, nem a jót, gyorsnak kell lennie. - Te ne most húzd ezen fel magad, kérlek – jegyzi meg felé, majd már fordul is. Komolyan, tényleg ezért jött? Mert akkor ez az egész helyzet gyerekes.
- Kicsit vegyél vissza, jó? Mindenki. Karola elmondta, te pedig azt, hogy elbasztad. Ennyi lenne, és most támadsz ezekkel. Ezt felhozhattad volna ötletelés közben is. Senki nem azt mondta, hogy Karola ötletei nem voltak jók, vagy bárkié, de most... ne hozzuk már a törvényeket. De jó, oké. Lényegében, íratlan törvény az meg, hogy a legidősebb felel mindenkiért. Az meg én vagyok, ennyi erővel, végig korzóztam a bálon és még puncsot is adtatok. Jó, akkor feleltem ezért én is és akkor ugyanúgy felelősségre vonhatok bárkit, kész passz. Csak nem vagyok ilyen kukacoskodó – szusszan egyet, fáradtan. Nem dühös, ő nem kiabál, csak mondja. Leengedi a kezeit, hol rájuk, hol elnökükre néz, tudja, hogy annak a megjegyzésnek ára lesz. Okolja magát, és a többi. Mit tehetne? Nem tudja.
- Mi lenne ha... - gyors közbevágja, mielőtt. - ..ha te most kicsit visszavennél, te lenyugodnál, te pedig nem akarsz elvinni mindent – beszél szép sorban mindenkihez. Szart se fog érni, érzi. - Meglesznek a megrovások és utána kész, ennyi. Nem kell itt akasztásra készülni meg ilyenek – nem akar itt lenni órákig, komolyan. - Ugye nem? - bukik ki belőle végül. Balhé szagot érez, de leginkább bensője nagyon nem akarja, hogy végképp kibukjon Mihail. Már a leveleknél gázos volt és most ezt az a fura érzés tudja, hogy senki se akarja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791303#post791303][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.02. 01:25[/b][/url]

Talán kicsit elkésett, talán még menthető a pillanat. Szeme sarkából figyeli, ahogy Mihail mozdul, majd odatekintve azt, ahogy. Kezdi elveszíteni a fonalat és ő meg valahogy ösztönből érzi, hogy nem, nem kell ez ide. Mintha, már látta volna, régen, egyszer és ösztönösen tart tőle, nem, nem félelem, ahhoz ismernie kellene, hanem csak halovány jelzés, hogy ne. Aztán el is illan, amint ismét a másikakra figyel és beszél, mintha muszáj lenne. Nehéz őt ténylegesen felhúzni, kivételesen, akkor nem persze, amikor a rossz napokat éli, viszont azokon kívül a jó élet birkatürelemmel áldotta meg. És talán milyen jól tette. Az ablak felől érkező apró, ziháló levegővételt megérti, hasonlóan szokott maga is néha kicsit kibillenni és odalépne, a megmagyarázhatatlan dolgok miatt még a hátára is pakolná kezét, végül nem kerül rá sor, egyelőre erősebb benne a dac bármi ilyenre, mint... az a valami, amely miatt a nyugalmasabb szavak hallatán mégis apró mosolyt ereszt. Nem. Fogalma sincs, hogy miatta nyugodott meg, ezeket nem veszi észre. De nem is ez a lényege, hogy tudatos legyen.
Viszont mégis kezdi azt érezni, hogy nem fognak hamar semmire sem jutni. Karolát kezdi el sajnálni, aki annyira látványosan vinne minden terhet, minden szidást, csak had szabaduljon, minél előbb. Szó szót követ, és még többet, ahogy egy ki van mondva, már cáfolat és magyarázat érkezik, vagy ki ha én nem, minden. Nem, ez nem vezet már tényleg semerre.
- Lassan tök mindegy, ki és mit mond, mert hát... nem változtat semmin. Mire körbeér, már más lesz belőle. De hát, jó terápia, beszélni ki mi a baj – megint hangosan gondolkodik, most ő ül fel az asztalra, ácsorogjon az őr angol földeken, kényelmesen talán nem az asztalon lehet hesszelni, egyelőre jó lesz. Onnan néz és figyel, elmondják duplán a lényeget, majd úgy néz ki, kicsit talán a lány érti meg jobban, sőt. Oké, a másik felhúzta magát, vagy épp védi, fogalma sincs, utóbbira tippelne erősen, ha tenne ilyesmit. Még mindig rájuk hagyja a lényegi részt, hiszen, ő még mindig csak a plusz fő, aki megjelent és próbál szépet kihozni a dolgokból. Néha a fejét csóválja, máskor csak hallgatja őket, vagy épp felszólal, de látványosan nem veszi át a szót egyiktől sem. Tökéletes mellékszereplő alkat.
- Jézusom, ne akarjunk már paragrafusokat is hozni a dolgokba. Azért vannak a programok, hogy ne unja kockára magát a népség, nem azért hogy... mindegyik végén hadbíróság kelljen – már majdnem felcsattan, de csak szemeit forgatja. Számok, kötelességek, de mindenki ezt „írta” alá, nem? Még ő is, ő, aki a háta közepére tudja kívánni a legtöbb ilyen dolgot, aki eddig olyan messze élt bármilyen programtól, amennyire lehetett. Mégsem rúgta senkire az ajtót, amikor szóltak neki, hogy figyi, ez kicsit kötelező, menni kellene. Biztos lesz, amikor nem tud, mert nem, vagy amikor végképp szakad a tűréshatár, de... ő nagyon másképp rendezi a dolgokat. Felesleges most erről bármit is, a probléma most adott és ma kéne megoldani, nem elnapolni, mert képtelenek kicsit higgadni. Vagy valami hasonló.
- Totál higgadt vagyok igazából – és ez igaz, csak egy sort pörölt ezen, meg amúgy is, sarkalatos példa és visszavágás arra, ha már itt szabályokat meg mindent dobáltak. Igen, arra bólint, hogy hála, nem történt semmi komoly, lehetett volna, így utólag tudva, hogy mi volt a baj. Bár ahogy nevezi őket, szerelmesek, nos, bárkinek szöget ütne a fejében, főleg ahogy most viselkedik a srác. De nem, úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, ki se lett ejtve. Karola kapja el ismét a fonalat előbb, megoldás kell, mert... így csak egymás idegeit és türelmét húzzák. Na, csak megérte idejönni. Kicsit.
- Máááárk – nyög fáradtan. Órák, kötelesség, matek, visszavágás, nem, ez nem kell ide. Nem bántja a fiút, sőt, végül totál normálisan néz felé és szólal meg. - Engedd el, kérlek. Vagy keressek a neten kiskönyvet ezekre? Pecséttel meg mindennel vezetve, mmm? - ő felajánlja, de macera, meg... ez egy iskolai kör. Ez is már csak vicces megjegyzés volt, nem komoly, vagy ki tudja. - Hát nos, nem titeket kukkoltunk, ez tény. Nekem is más dolgom volt végül, én mindenesetre, ha szabad, már levontam a dolgokból, hogy legközelebb erre jobban át kell beszélni, ki merre és hol, és váltással, hogy senki ne fulladjon ki. Ebből is tanultunk, még ha kellemetlen is. De most ez nem téma. Én szerintem, dőljön el a dolog, és... menjünk – pillant Mihail felé, bár fogalma sincs, mit tervez még, mennyire akarja elhúzni és tovább húzni. Finoman sugallja felé, hogy ő is engedjen ennyit, találjon ki valamit, vonjon pontot, bármi és engedje őket el. Kezdenek csendesedni az indulatok és mégsem lehet annyira örülni neki, mert bármikor bomolhat. Nem fognak közös nevezőre jutni, ők nem. Úgy érzi. Neki meg még egy kör heves szócsatától fájni fog a feje, akkor meg kevésbé tud nyugtatni bármit és bárkit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791435#post791435][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.02. 22:15[/b][/url]

- Jó, jó, szar poén, igaz – nem akart rosszat, tényleg nem, de a humorérzék mára kifogyott. Megérti, az előbbiek után meg főleg, csak megpróbálta, ezt is. Azért valamit elért, még ha nem is tudatosul benne, vagy nem úgy, ahogy akarta, a lényeg változatlan – nem durvul el és nem forrong, dühöng annyira egyikük sem, ami ebből lett volna. Csak sejtette, hogy ilyesmi lehet, nem gondolta volna, hogy annyira valódi, mint ami kibontakozott. Nem, nem egoista, nem tudja teljes mértékben magára vonni és megveregeti a saját vállát, hogy ügyes volt, az ő érdeme, mert nem az a figura. Nem tanult meg olyannak lenni, de azért jó. Jó visszajelzés, hogy annyira nem szociális analfabéta, mint gondolta. Vagy hát, fejlődött.
Mihail hangja is sokkal jobban csend, elengedte a dolgot, mert vagy rájött, értelmetlen, vagy fáradt, vagy mindegy is. Nem rejti véka alá, hogy mennyire megkönnyebbült a sóhaja, amit hallat, miközben belekezd és folytatja, nem szól bele különösebben, elmondta amit csak lehetett, a többi nem tartozik ide. Elengedi. Mindent is. Nem baj az sem, hogy lényegében a büntetést is, mert első körben úgyis mindig a felszólítás és szóbeli akármi szokott kezdeni, abból meg itt bőven megvolt kábé hat alkalomnyira is, ha ez nem elég, hogy az ilyenektől elmenjen a kedvük – vagy ha híre megy, bárkinek – akkor szentképeket is lehetne osztani, ugyan annyit érnének el vele. Azért ő enged egy mosolyt, jó, jó ez így, még ha ezt is lehetne finomabban, szebb szavakkal, azonban erre már nem inti a másikat, legalább tényleg kiadja és kész. Van az a pont, amikor már ha akarnak sem megy könnyedén a diskurzus, bele is gebedhetnek, szebb szavakra nincs erő, csak a nyers véleményre. Ez attól még bőven messze van, nincs para. Mihail szavaira csak legyint, hogy mit és hogyan kell sajnálni, mondhatni iszonyat jól aludt, hogy elfáradt, gyakorlatilag azért mégse volt olyan jó buli, de nem számít. Nem hozza fel, mert ha az elnököt nem is érdekli, még a végén legalább a lánynak okozna lelkiismeret furdalást, abból meg ma bőven kijutott neki elég. Elkapja azt a mosolyt, az övé is játszik még, fülel azonban a lányra is. Igen, most ő veszi a taktikát úgy, mint ahogy az előbb saját maga.
- Veszi hát, veszi. Mondtam, hogy nincs harag bennem – Danka nem tudja, mennyire és hogy vette a lelkére, szívére, ő meg túlélte, legalább ilyet is kipróbált és megtudta, nem kell ilyen helyre se mennie felvételizni. Nem mintha váltani akarna.
- Akkor már megérte a beszélgetés még ha... nyers is volt kicsit – utal arra, hogy legalább figyelnek. Mászna le az asztalról, bár azonnal nem akar távozni, még pár szót mondana Mihail felé, de egyelőre még itt vannak, mire lecsúszhatna, előbb a lány lép oda hozzá. Kissé meglepve pislog a köszönetre.
- Ugyan, semmiség – rázza meg a fejét kissé. De komolyan. Viszontköszönve mászik le végül, meglepetésére Márk is hasonlóan most felé címzi a szavait. Na elég lesz aztán mára a jóból, mert még túlcsordul és meg se bír szólalni. Félszeg mosollyal von vállat végül, mert na, nem ezt várta tőle, lévén, hogy finoman kicsit az ő véleményük se egyezett, de tény, nem áll ellene sem.
- Hagyd el te is. Nincs para – int végül és amint csukódik az ajtó egy hatalmasat sóhajt. Olyat, mintha hazaérne, ledobná a cipőt, farmert és végre lehet csúnya és kényelmes. De nem, csak kicsit meggyűrte a dolog. Még sincs egyedül, és így fordul először felé.
- Az elképzelés jó volt, ahogy fel akartad vezetni a dolgot, az már más, hogy nem sikerült. Sejtettem, hogy ki fog akasztani, így utólag megvallva, azért is reméltem, hogy jöhetek – vallja be, meg, mintha egy pillanatra szégyellős lenne az őszinteség miatt, de elmúlik. Az ablakhoz lépked végül, nem lenne szabad, de hazudna, ha azt mondaná, neki nem lett volna kedve már a beszélgetés alatt rágyújtani. Sőt. Megáll végül, mellette, a falnak támaszkodva keresgél a zsebében.
- Szabad? Aztán nem is zavargok – szinte már-már bocsánatkérő mosolyt ellenében gyújt rá ő is, a füstöt kifelé intézve, a másik vonásain elidőzve kicsit. Ami pillanatnyira megijesztette, az legalább eltűnt és elő sem jött, szóval, tényleg megérte.
- Minden oké azért? - mert lehet hülyülni, meg elviccelni, a legegyszerűbb kérdéseknek varázsa van, még ha válaszolni nem is akarnak, kell rá, mégis, azért a tudat, hogy valaki legalább megkérdezte. Vagy, így véli ő, aztán majd elhajtja, ha nem. De a szarban nem volt egyedül, szóval ez már valami apró biztosíték, bár reméli, nem kell rendszeresen így végezniük egy-egy dolog után.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792595#post792595][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.09. 22:57[/b][/url]

Nem álszent, nem a bagó miatt szól, hazudna, ha nem tette volna már meg, hogy a kastélyban keresve egy pontot, ne tolt volna  el egy-egy szálat. Főleg az elején tette ezt, amikor még nehezen találta meg az utakat és félt attól is, hogy elkeveredik és úgy mutatkozik be az óráin, hogy ő az, aki képtelen időben odaérni. Manapság már inkább lustaság vagy mert épp esik, fúj, hideg van, szóval nem, nem azért, hanem inkább, hogy mennyire vágyik társaságra, vagy inkább teljes csendre. Ez a nem mindegy, mert lehet akármi is, néha az is kell, akárcsak gondolatokat rendezni vagy épp bármire. A bólintás és nevetés egyelőre azt mondja, nem zavar, így telepedik meg végül ő is az ablaknál, bár őt annyira nem borította ki a helyzet, mint ahogy azt nála sejti, sejtette az egész közben. Elmentek a többiek, az, hogy most mindenki a maga dolgára ment, vagy épp ők is még beszélnek erről, már teljesen mindegy, nem ég a füle, márpedig az akkor szokott, ha valakit szídnak, szóval csak nem teszik. Mindegy is. Elengedi, mert elengedte őket a másik is, innentől nincs vele, ebből ügy, neki meg főleg nem. Egy adag füstöt fúj kifelé, a hamut is arra pöccinti ki, az ajtón sem jön be senki sem.
- Akkor jó – mármint, hogy örül. Mert ő is, valahogy másképp mint a szó jelenti, de az. Tényleg nem tud a dologgal mit kezdeni, mert se fel sem ismeri, nem is akarja, egyelőre úgy van, hogy nem ártalmas, nem vészes, simán ellétezik vele. Pedig, azért volt múltkor egy olyan pillanat, amin még mindig tudna rágódni, és tenné is, de egyelőre nincs ilyenre affinitás, ajkaira mosoly húzódik. Nos, valahogy úgy. Ő pedig azt vette akkor észre, hogy akaratlan lépett közbe, a gond előtt.
- Igen, vagy csak megéreztem, vagy láttam, mint most is nemrég. Ebben egész jó vagyok – szinte szerénykedve von vállat, hogy nem nagy dolog, semmiség, létezik és megtörtént. Megelőzni a vihart, ugyebár. Senki nem akarta a végső rombolást, az más, hogy amúgy dolgokra nem figyel, vagy épp magán nem vesz észre sokszor jeleket, dolgokat, azonban ha épp nem csapkolódnak a hullámok, ezek már csak jönnek. Ahogy a kérdés is, mit érez, ezt már tudja, hogy másokra mennyire figyel és mennyire próbál empatikus lenni a maga dolgai mellett. Mintha az eddigi, durva vázlatra a végső vonalak kerülnének fel és pár radírozás után, még ha kezdetleges is, de van egy próbaverzió. Mennyire bírja a világ, mennyire bírja saját magát. Újabb slukk, ahogy hallgatja, fordul felé, fejét dönti meg kissé a szavakra.
- Az egy dolog, ki hogy éli meg. Meg hogy megszoktad – von aprón vállat. - Én az egyedüllétet, mégis, azt veszem észre néha nem olyan rossz, ha rákérdeznek, megvagyok-e. A válasz meg már más – pöcköli le a hamut ismét, kedve lenne a párkányra ülni, de hát, elég magasak erre azok és nem akar frászt hozni senkire, még ha ettől nincs is veszélyérzete.
- Az se kellemes mégis, ha megszoktad. De hát nem faggatlak ki, én is a megszokások embere vagyok – a tapintatosságé, kicsit a csendé és hogy távol áll a legtöbb dologtól. Nincs benne a hirtelen felcsattanó „buliszerűségekben”, balhékban, semmiben. De mégis itt van, egy réteg tud róla, a többinek talán a neve annyit se mondana, hogy az a jelvényes majom. És ez így van jól, ezt már kitapasztalta.
- Ne köszönd. Meg azt se. Mondtam, hogy reméltem, hogy jöhetek. Nem azért, mert be kellett állni a pultba, hanem mert na. Ilyen semleges embernek azt hiszem jó vagyok, már csak abból, hogy ha formalitásból is, de megköszönték – int fejével az ajtó felé, utalva a másikakra, akik már távoztak. Tényleg nem ez volt a lényeg, hogy megkapja, hanem... Mindegy lesz hirtelen. Tekintetével találkozva kicsit már másabb, kellemesebb mosolyt húz az arcára és jobb az a köszönöm is. Kicsit bámulja, picit pislogás nélkül, picit erre a figyelemre várva. Megint. Oké. Aztán kapcsol, nehogy már egy pillanatra olyan legyen, mint valami babonázott akárki, főleg nem mert nevetni kezd. Majd komoly arcot vág, de ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, ami, nos, nem épp a szigorú arca.
- Nos, szeretnéd? Aztán utána magamat is le kell, vagy korrupt leszek és elnézem, hogy bent cigizek, no de akkor... mit szeretnél? A pontlevonás gagyi, senkit se érdekel. Ööö... van takarítás, valami írós baromság, vaaagy nem tudom, lehetek kreatív. Akkor most nem leszek a semleges ember, hanem a szigorú prefektus egyből. Ejj, ne akard azt – mintha létezne, úgy ingatja meg a fejét, és látványosan jót érezve slukkol egy újabbat, hogy neki lehet, de hát igazából, most csak feszültséget akarnak eloszlatni végleg. Egyelőre így. Közelebb csusszan kicsit.
- Érezd magad lebaszva, Mihail. De most civilben vagyok na – azzal nevet egyet. De komolyan. Erre nem is gondolt, hogy kötelessége lenne. Na mindegy. Biztos másra figyelt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792823#post792823][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.10. 22:12[/b][/url]

A kérdésre csusszan feljebb a szemöldöke, arca kérdővé válik. Mit kellene most tudnia?
- Nem tudom hogy mit nem tudok – aztán kapcsol, miközben válaszol. Igazából valóban nem gondolt bele abba, hogy tényleg jót lát, vagy sejt, hogy megtörténik, vagy csak az ő fantáziája túl színes. És abban sem, hogy eredendően miért tiltakozik ellene annyira, ha nem is tudja, miről van szó. Nem, most láthatja, hogy gondolkodik, kicsit ráncolódik a homloka, ő igazából csak annyira tért ki a mondatával, hogy indulatok és veszekedés. Ez pedig itt most új és az új dolgokban sokszor elakad, tanácstalan.
- Én... öhm. Csak nem akartam, hogy ideges legyél, netán itt még akár verekedés is legyen. De azt nem hittem, hogy másképp. Fogalmam sincs, őszintén. Lehet be kéne seggelnem már, hogy mik vannak ebben a világban, de olyan sok, hogy lehetetlen – hát akkor most tudatlan, nem pörög azon, hogy mit nem tud. Talán majd most, vagy legyint egyet, hogy nem is kell tudnia. Az elég, hogy nem akarta, nem? Vagyis tett ellene, hogy ne sodorja annyira mélyre az egész incidens. Maga sem tudja, vannak errefelé olyan dolgok, amikre nincs magyarázata. Bezzeg annak idején a deja vu is olyasmi dolog volt, amit kiröhögött, vagy észre sem vett, most pedig ismeretlen dolgokra bízza magát és akképp cselekszik. Igazából kicsit bele is borzong az egészbe, hiába magolna be akármit, ha nincs logikája, miközben olvas. És annyi ideje sincs, dolgozik, tanul, mindent művel, amit nem is képzelt, vagy épp nem is fog, így igazán nehéz rendesen működni. Még néha felkel úgy, hogy a csendet és a semmit hiszi, aztán elmúlik az álmosság és kapcsol, hogy az rég elkerüli már. És már nem annyira furcsa. Most sem. Még talán a válaszok sem.
- Tudom milyen, én is azokban vagyok biztos, csak, nos, újabban át kell lépni őket. A csendben ülni valahol most nemigen jön össze – nem úgy mondja, mint aki bánja közben, csak tényt, hogy eddig az jellemeze, az töltötte ki a napjai nagy részét, most pedig, mint itt, társalog és nem harapófogóval kell kihúzni a választ belőle. És figyel is. Kezdi elhagyni a „mindig nekem van a legnagyobb bajom” vonalat is. - Jobb híján? Nincs más választás vagy nem is szeretnél? - nem kell semmit konkretizálni, egyszerű általánosságra érti, aztán úgy fejti ki, ahogy szeretné. Mert hát, figyel. Átható pillantásától kicsit libabőrös is lesz, megint érzi, hogy egyszerre jó ez és zavarja, csak szusszanás tör ki belőle végül, nem ad neki jelentést és szavakat, amely megint benne mozog. Kicsit mint a zongoránál, nem is figyel. Apró mosollyal rázza meg a fejét.
- El se engedted volna őket addig? Ugyan már. Csak ültem és beszéltem. Nem adtam nagyobb és jobb tanácsokat a megoldásra, mint amik amúgy is jöttek volna – nem beszélt volna, ha nem adott volna rá okot a másik, vagy épp nem érezte volna meg ugye azt. Lett volna egy néző és talán az is volt, aki kommentált. De hát valahol jó, hogy mégis azért küzdött kicsit, hogy ezek a szavak elhangozzanak. Meg a többiektől is jó volt, de mégis, más. Haloványabb. Nem számít jelenleg ugye.
- Semmi sem muszáj igazából. A szabályok is irányadók csak, bár ezt nem én mondtam, hanem nekem egyik éjjel – telepedik meg közelebb, aztán ő is lép. Oké, a táv szűkebb, mégis, még megvan az alapvető, zsigeri, amelyet zárkózott fele mindig meghagy, viszont, nagyon lesarkítva. Érezhető, hogy most kicsit mintha engedne a valaminek és mint valami csapda, csalogatás, úgy húzódna vele együtt.
- Nos, szigorú. Nem tudom még pontosan, annyira senki se húzott még fel, hogy tényleg az legyek – vagy szerencsés, vagy tényleg nagy a türelme, szinte határtalan. Az, hogy bele-belecsempész dolgokat a pillanatba, amely szigorú, nem a teljes. Amúgy is az tudná megmondani, aki elviseli. Egy mélyebb slukk miatt fordul csak az ablak felé, mégse az arcába tolva a felleges, majd aztán vissza rá, pont elkapva a pillanatot. Próbál nem nevetni, sőt, megpróbálja felvenni azt a szigorú arcot, amin a vonások komolyak, a pillantás keményebb és súlya van és mint aki tényleg keresi az arcán a szégyen vonásait, nem csak átfutja, hogy miféle és mennyire. Nos, értitek. Aztán kapcsol, magát kapcsolja, legalább.
- Nos, alakul ez, de még mindig nem az igazi. Lehet port fogsz törölgetni, sok itt a könyvespolc – sóhajt nagy komolyan, még az említett bútorok felé is pillant, de hát a röhögés olyan dolog, amely általában az ilyen alakításokat úgy öli meg, hogy nem marad belőle sok minden. Vigyorogva fordul vissza, tessék, ennyire akar ő most szigorú prefektus lenni. A kérdés hallatán tűnik el a vigyor, és hát, a cigire fogja, azt szívja el, ha már addig is kitalálja a választ. Mert akar válaszolni, nyelve hegyén van, hogy azt, amit kellene, de egyelőre még ott van a saját maga kis védelmi vonala, hogy erről mélyen hallgat.  A csikket kipöcköli az ablakon, majd visszanéz felé és vállat von. Csak. Ez is egy válasz lenne, de kevés.
- Picit sikerült belekóstolnom egy nem túl jól végződő kapcsolat végén, akkor leült, aztán most jött, hogy kipróbálom, ha már a sajátomban csak bénáztam. Itt is azt teszem, de úgy látom, mindenki elnézi nekem én meg kihasználom dög módjára – apró vigyort villant. Tud-e hazudni vajon, ez a jó kérdés. Érzi, hogy nem, de azt is, hogy ez talán elég lesz. A fenét. Még ő maga se venné be. Pedig a kóstolás része igaz, csak épp ő volt a falat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=795496#post795496][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.23. 19:00[/b][/url]

- Az a jobbik eset, de sose tudni, a másik mennyire ment volna el. Mindegy, felesleges. Nem hiszem, hogy lesz ilyen – vagyis reméli csak, mert tényleg nem akar minden program után ülni és figyelni a lecseszendő feleket vele szemben. Az igen rossz fényt vetne a dolgokra, nemde? A csikk útját követve bámul ki és le, ahogy az apró fehér folt még utoljára feltűnik a bentről kiszűrődő fényben, majd örökre eltűnik, hogy elmossa majd egy eső, eltapossa a diáksereg, akármi. Visszafordul hát, amikor vall. Arca meglepett, nem sokkos, agya forogni kezd, keresi a definíciót magában, de erről nem hallott. Olvasta a dementorokat, akiktől a hideg rázza most is, olvasott sellőkről és még pár egyéb dologról, de ez sose került elé. A kiegészítésre még kicsit ráncolódik is a homloka. Neki a vértisztítás inkább orvosi fogalom, mintsem... faj?
- Csak vérmérgezés utáni cuccról hallottam, szóval... Nem, nem tudom, mi az a béla, izé véla. Nemhogy a tisztított – rázza meg a fejét, a hideg rázza, de most nem a széltől. Milyen ironikus nem? Ő is V, vér is, és egy elharapott, eltitkolt szócska szerinti valami. Kicsit talán nagyobb levegőt vesz és sűrűbbet, mert nos, igen, van az a pillanat, amikor talál valami olyat, ami egy apró kapocs, de ő nem tudja így kimondani. Inkább hagyja beszélni, ilyenkor az kell. Ő meg nem olyan, hogy adja a drótot, de lehet sokan meg tudják mi ő, mit tud. Mintha leleplezné magát, vagy nem is érti, hogy jött elő.
- Azért jobb, hogy nem, mert az a valami vagy? Nem értem, azt sem, hogy elmondtad. Úgy hangzik, mint valami titkos dolog, vagy épp nem az, csak én vagyok vak rá – tehát elzárja magát ő is dolgoktól. Lehunyja pár pillanatig a szemeit, mert ez már több, mint egyező. Apró mosoly van ajkain, de nem a gúnyos. Megint azt érzi, hogy abban már jó, hogy megérti. Ő erre a mintapéldány, elzárva mindentől és most itt van, tudatlanul, ismeretlenül, majdnem újként, ingerek közé zárva. Felnyitja szemeit, arcát fürkészi, miközben folytatja. Kérdésekre válasz. Mert apró kis megvilágosodás olyan dolgokra, amiket nem értett. Hogy miért történik, miért érzi és miért más ha nincs ott. Talán a múltkori villámlátogatást is kezdi érteni, mindent, mert nem hülye, csak a kirakós darabjai kellenek. Fejét enyhén billenti oldalra és amúgy sem kezdene el dühöngeni, most ugye képtelen is rá. De már, legalább vannak válaszai.
- Ó... hogy szimpatikus – kicsit elharapja a mondatot, saját nyelvét is, szinte már elszégyelli magát, ahogy tekintetét a padlóra vezeti. - Akkor abba... beleestem, amikor jelentkeztem. Nem értettem eddig, mit keresek itt, a DÖK- ben, mi a dolgokra a válasz és miért, de... azt hiszem értem. Van egy ilyen.... kisugárzásod, ami megfogja az embert. Értem – bólogat, miközben visszaemeli rá íriszeit. Igen, benne van ő is, de alapvetően olyan alkat, aki másokra figyel. Nem azért teszi, többnyire. - Ne haragudj rám, ha úgy tűnik, hogy én is ezért vagyok itt. Mert nem. Voltak pillanatok amik furák, de alapvetően... nem – mert valamiért meg akarja magyarázni, hogy ne érezze rossznak, annak, hogy na, ez a hülye is csak azért van itt, mert bevonzotta. Jó, a magyarázkodás is talán segítve van ezzel, de igazi. Mert könnyű összerakni a dolgot. Mint a népszerű embereknél, akik mellett csak a név és pénz miatt vannak, de ha az nincs, eltűnik mindenki. Kimondana valamit, de lenyeli, nem akar sértő lenni. Inkább örül a más témának, rá is kap.
- Jaj hagyd el, nem emiatt nem fogok aludni, vagy mert valaki a hátam mögött köpköd. Had tegye – legyint egy nagyot. - Védte a lányt, meg ja. Valami van abban, amit nekik mondtál, de nem rágódom ezen, meg fogják tudni oldani – nem is érdekli a szerelem témája arról a részről, nem rá tartozik. Csak felbukkant, mert látható volt és érezhető, persze, hogy idegességében kapott arra is. Ahogy ő most a humorra. Az mindig megy, általában, mostanság. Hazudna, ha kiismerné magát, mert ez is új dolog önmagának, mik a határok, mik a gátak. Mert abból több van, és bár elmagyarázta, mi miért van, miért érzi felszabadultabbnak és könnyebbnek a dolgokat most, mégis, a végletekig nem menne el. Csak lazább, elégedett vigyor arra, hogy tetszik neki és csűri-csavarja tovább. Nem akar most kényszeresen megfelelni, vagy hasonló, adja magát, a lazát, ami meg mégsem igaz. Nem egészen.
- Megegyeztünk. Akkor semmiről semmit, és én vak voltam. Nem baj, hogy ugyanúgy mint én dobtad  ki – nevet fel, mintha tényleg ez lenne a legnagyobb bűn, amit valaha, valaki elkövetett az iskola falai között. Talált már a mosdókban elég csikket maga is, nem kell álszentnek lenni. A komoly arc lenne az, nem is sikerül, de bár inkább sikerült volna. Az könnyebb, mint kimondani valamit, ferdítve. Annyira idióta, hogy nem tud egyenletesen, mindenkinek egyfélét mondani, mert már maga se tudja, kinek mit mondott. Ez jár a hazugoknak, ugye? Megérdemli, hogy belekeveredjen egyszer, tanulhatna belőle, hogy csakis az igazat. Erre nem. Sosem. Csendben figyeli, ahogy közeledik felé, egyre közelebb. Most bukott le? Nem akart. Eddig is közel volt, most aztán végképp, ujjakat érez meg az arcán, vigyora eltűnik, ajkai nyíltak el egymástól, tekintete már-már riadt és zavart. Hátrálnia kellene, de nem tud, most már nem és hirtelen nem is akar. Szégyelli magát, hadakozik odabent a nemrég megismert indokkal és magával is. Mert a torkán van. Ne hazudjon, semennyire sem. Hatalmas szusszanás törik ki belőle, eddig feszült tartása kicsit elernyed. Szinte mintha belesimítaná arcát a tenyerébe, a cirógatásba, amelytől úgy bizsereg a bőre, mint soha. Mint amit szeretne érezni, amikor nincs jól. Egy ideig néma, túl hosszú ideig, mire képes látni is őt, nem csak nézni. Arca most nem vidám, pedig az akarna lenni. Valami történik, és bár inkább egy kínos jelenet lenne, megmagyarázhatatlan vágy, tilos dolog. De ami lesz, az lesz. Nem hazudhat, nem engedi.
- Nem mehetek máshova – hangja halk. Mehetne, de nem akar, és ez őszinte. Ha magának tiltja, az is tiltás. - Nem akarok hazamenni, vagy máshova, ide sem akartam jönni. Nem az vagyok, nem csak az, akinek hiszel. Nekem is van keresztem. A bőrömbe van sütve. Örökké - fog rá saját pólójának nyakára, a késztetés erős. Ne hazudjon, nem hazudhat. A nyakkörre szorít, lefele húzza azt, az anyag enged, engedi láttatni azt, amit takar. Nem egy tetoválást, nem egy anyajegyet, hanem annak a nyomát, ami ő. Nem a teljeset, de ami látszik, azon észlelni, hogy mély és folytatódik. Elengedi az anyagot, ujjai elernyednek, keze maga mellé hull. Reszket és hevesen ver a szíve. Ő ismeri a varázsvilágot, talán ennyi elég is. Elég, hogy az ujja majd eltűnjön bőréről, hogy a jóleső érzés eltűnjön. Lehunyja a szemeit. Elég volt a hazugságból, mégis, most szeretne ismét eltűnni. Vagy fogalma sincs. Mit kéne tegyen. Rápillant, kérdőn. Látni akarja mozdulata hatását, nem akar többé... és zavarja. Nem mondja ki, hogy fejezze be, mert nincs rá ereje. Hat rá, ez már biztos. A többi, már nagyon nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=795938#post795938][b]Helvey Belián Balázs - 2020.02.26. 23:18[/b][/url]

- Olyan vagyok, mint az újszülöttek, minden új – nem nagy dolog nem tudni, csak általában meglepődnek. Itt van, nem gyerek, alapvetőnek hiszik, hogy tud mindent, vagy legalábbis majdnem mindent és úgy magyaráznak, mintha az már adott lenne és neki csak bólogatni kell. Bár tekintetében ott van a finom várakozás, hogy akkor na, rágja a szájába az értetlennek, miről is van szó, de nem teszi. Egymást figyelik, ki és miért, kicsit kérdőbbre sikerül a pillantás, mikor úgy harap a saját ajkába, mintha zavarban lenne, hogy ki kell mondania ilyesmit és mégsem folytatja. Oké, ő nem erőlteti, felesleges követelőzni, mert akkor csak a baj van és bár mindig imád kérdezni, most azonban mégis a nyugalom a fontos, hogy az őrizze, ne zavarja meg és ilyenek, ugye a láthatatlan és ismeretlen mágia is kicsit erre tereli, de egyelőre csak finoman. Nem akar tolakodó lenni, inkább ez, ez pedig nagyon is ő, mert másokkal sem az, ha ki kell várni, akkor kell. Meg hát, maximum egyel több dolog, amiért kinyit egy könyvet, a kíváncsiság nem bűn, az meg, hogy mit olvas, az ő dolga, szóval, megoldja, csak utólag, nem kell annyira félteni. Csak ugye általában az a legjobb, ha maguktól és az mondja, aki miatt kell ezt tenni, de nem akarja, így marad a B-terv. Nincs azokkal gond, szinte már majdnem kimondja, hogy nem kell semmit se mondania róla, hagyják is, de inkább csendben marad.
- Ajj de cseles – enged meg magának egy apró nevetést és valahol mégis megérti. Amikor nincs jó napja és valaki udvariasságból kérdi, mi a gond, ő csak legyint, tudja, hogy látják rajta, van, aki aztán el is engedi, de ha nincs kérdés, ő sem mond semmit. Amúgy sem őszinte, nem mondja ki, hogy épp mi a gond, pedig csak egy van és az elég nagy, egyetlen és ha még ezen kívül van valami, akkor jobb is, ha senki nem kérdez semmit. Most nem fenyegeti, elmúlt épp és kisimultak az idegei, bár könnyebben fárad, most azt sem érzékeli, jól van, meg van, ez a lényeg. És ma is tanult valamit szinten van. Nemde? Még ha nem is magyarázták el neki, az alap a lényeg.
- De értelek, értem. Minek ha nem is teszik fel a kérdést, mert hát, gondolom jól érzik magukat és tök felesleges. Vagy hogy mondjam – hümmög párat, mert ez így kicsit most tényleg eléggé furán hangzik, bevallja. – Mindegy, nem tudom értelmesen kifejezni magam ma már, ellőttem a szócsata alatt. Én se tudtam megmagyarázni és nem is kérdeztem, ez a lényeg. Hogyhogy most mégis? – azért sikerül mégiscsak egy kérdés, egy fontos, mert ha alapvetően senkinek sem kérdés nélkül, most akkor miért jött fel? Nem bántja, nem haragos, pedig lehet kellene, mert ne vannak csapva az érzékei, de ez tipikus, amíg kicsit is benne van, fel sem merül és utána sem volt az, csupán tényleg értetlen és kicsit összezavart. Pedig alapvetően semmi se történt ezidáig, egy fura és gyors késztetése volt amely el is illant, leginkább az van, ami. Hogy bírja, elvan vele és milyen jókat beszélnek, ő meg alig gondolkodik, csak löki. Ez pedig még nem is annyira vészes. Ja, hát lehet könnyebb belecsapni ebbe a csapdába.
- Ohh. De gondolom ezt nem lehet csak úgy kiszúrni. Szép. Na nem mintha terveznék én végignézni mindenkit – mert fogalma sincs, hogy a külső, amely a szemet ott tartja, ahol kell és amely még az ő szemeivel is különleges, az is egy olyan jel, amelyre ügyelhetne. Ő azt hiszi, emellé csak úgy társul a dolog, lehetne akár sötét hajú vagy vörös, mivel még tudatlan, nincs számba véve az egész. – Jól áll? Okoskodok folyamat, hagyd el. Most már mindegy, miért vagyok ott igazából, annyira nem rossz, mint elsőre hittem. Jobban szeretek programot szervezni, mint elmenni bármire – ez mondjuk kicsúszik, de ha eddig figyelt rá a másik, rájöhetett, hogy nem olyan egyszerű lélek ő, mint aminek kinéz. Mert beszélget, teszi a dolgát, mégis, be van zárva, hátrébb áll és csendesebb. Agya pörög, ha kell ő is, de félreáll, háttérben marad, nem követeli ki a figyelmet. Ha nem figyelt erre, akkor meg így járt, nem kötelező. Most viszont saját maga teszi meg, ahogy a kissé elnyílt ajkak és meglepett arc kerül vonásaiba, mintha csak valami hatalmas dolgot mondott volna. Agya jár, mert tud, és szinte kikívánkozik belőle valami.
- Sose… gondolom mindig a véla dolog miatt vannak veled? Sose azért mert csak? – talán kicsit túl indiszkrét a kérdés, érzi is és le is süti tekintetét. Mégsem szólal meg, mert komoly ez. Komolyan gondolja. Mennyire határozza meg az akár ezt is. Mert akkor, lényegében, átlát bizonyos részeket. Mert még mindig tökéletesen olvas másokban, míg magával szemben vakfolt.
Ahogy az is, ezt most hogy oldja meg. Sosem tette és sosem volt rá alkalom, de most felfestődik. És bár csalás, Mihail részéről nagyon is, nem érzékeli, pontosan eléri a mágia azt, amit akar és amit követel szépen, komótosan. Ő beleballag, belegabalyodik, mint a pókhálóba, melynek édeskés az illata és kell, de közben talán gyilkos és nagy a veszély. Mert nem gondolkodik ebben, pedig fejében pörögnek a szavak, újra és újra, mert nem az ő döntése, mert mindenkire hat. De kit érdekel? Csak az forog benne, hogy ne hazudjon és kiskaput talál. Nem kell akkor beszélni, nemde? Mégis fáj. Ez erős dolog, mint legyűrt minden jót és minden mást is, mintha kicsit a mágiát is elnyomná, de csak addig, hogy megcsípje, hogy a jelenben él, még mindig. És cselekszik. Lassan, fájdalmasan, de átlép valamit, valamit, amiből ha kivesszük mi és hogyan történik, mégiscsak nagy dolog. Mert ha kérték, ha nem, sosem hozta fel és sosem volt őszinte. Mindig eltakarta, elrejtette és most sem vetkőzik, csak egy kis szelet. Ez ő, ez a valódi ő, nem a tudatlan, vigyori srác, aki a mágia miatt kicsit kába. Nem. A tekintetében ülő melankólia, mert bár sokan vannak a világon, sokan élik jól az életüket, ő más utat kapott. És megtörténik. Nincs visszaút. Már nincs.
Szinte összerezzen, amikor eltűnik a mosoly. Akaratlan arra emlékezteti, amikor felkelt, először kelt fel így és rápillantottak. Amikor először mondták ki és ő nevetett, hogy ne vicceljenek vele. Egy akcentussal beszélő javasasszony volt, akik a muglik között tevékenykedett a kórházban. Az ő arcáról is eltűnt minden. Már-már lépne hátra, ki ebből az egészből, amikor ujja is megáll, a bizsergető érzés szűnni kezd. Ki innen, az lenne a legjobb, mint mindig. Aztán… álla emelkedik, tekintete megtalálja a másikét, soha olyan közelről nem, mint ahogy most. Szinte már neki is simul, ahogy tarkójánál fogva irányítja azt és nemigen tud megjegyzést tenni arra, azokra, amit mond. Felesleges. Arcát lehelete cirógatja végig, minden tagja libabőrös. Fogalma sincs, mit csináljon, akaratlanul és esetlenül emeli a kezét, de csak a levegőben tartja, fogalma sincs, mibe és hogy akar kapaszkodni. Egyelőre, egyikkel az ablakpárkányig jut, arra esik rá. A másik úgy marad.
- E… el. Igen – bár fogalma sincs, hogy a válasz automatikus. Nem tudja elvenni, nem lehet, ezt akarta mondani és hátrálni. De nem tud. Most tényleg csak őt látja, őt akarja látni. Mocsok mágia ez, csak most… nem figyel a józan eszére. Bár tudna. – Kérlek… - de ha valóban képes rá, ha csak egy kicsit is, tudni akarja, milyen. Mindig vágyott rá, mindig ez volt a cél. Csak egy kicsit olyannak lenni, mint régen. A bajok nélkül. Lehetséges lenne?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=796226#post796226][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.01. 02:27[/b][/url]

- Hja. Örülök – a legtöbb esetben valóban olyan, mint egy gyerek. Lelkes, kíváncsi és fel van pörögve. De mindig vannak kivételek. - Nem mindig öröm, van, amikor kifejezetten ijesztő ez a „világ” - az, hogy most épp annak érzi-e kicsit, vagy sem, nem derülne ki, mivel nem épp nevezhető teljesen józan helyzetnek. Kicsit az és kicsit mégsem, hiszen, ezzel tud mit kezdeni, tud benne mozogni és nem csak értetlen áll. Magyaráz is neki a másik, ami nem gond, ha fel is nyílik a szeme, egyelőre még minek ezen rágódni, hiszen benne van. Hogy utána? Fogalma sincs. Bizonyára utána néz, lapoz párat és elengedi, ki tudja, milyen állapotban lesz fejben. Az viszont igaz, hogy itt megint megtanult úgymond félni, főleg azután, ahogy belépett ebbe a világba. Mert ha csak hozza valaki, mint hozzátartozó, simaliba, de ha az első kapocs épp meg akar ölni... nos, az igencsak rányomja a bélyegét. De szó se róla, adott esélyt, azért is van itt, lehetőséget, hogy a mágia világa valamennyire kárpótolja azért, ami. Ez hülyeség, mert el is veszi minden hónapban, de azon kívül még érezheti és érzi is jól magát.
- Hmm. Lehet. Én görcsösen tudok kíváncsi lenni, lehet azért értem – mégsem akar mindent tudni és nem kotnyeles, ahogy teszi, az finom és óvatos. Már-már furcsa, de ha úgy érzi, valamit nem kéne, felhagy vele. Mindenhol vannak kivételek, de eddig mindig így történt. Csendben kivárta a lényeget, ha megkapta. Mintha kicsit néha mindenki túl türelmes és kedves lenne ezen a téren, magyaráz, megért és elfogad, pedig tökre azt hitte, hogy egy csomóan le fogják majd nézni, kinevetik, majd ő lesz a falu bolondja és nem. Van, aki egyenesen menőnek tartja, meg akik kedvelik, akik szerint vicces, de ha baj van, ott vannak. És ez meglepő, egyben pedig, ahogy nemrég említette, ijesztő. Nem azok, akik teszik, hanem ami történik. Túl... idilli. Vagy fogalma sincs már. A válasz, amelyet kérdésére kap, meglepi, szemöldöke feljebb szalad, kicsit ajkai is elnyílnak. Megérdemli. Tessék. Megint ez. Nem érti, hogyan működik ez, a mosoly hatására azonban a kétségek elvesznek, a jók maradnak csak. Sóhajt egy aprót, lágyan csóválja meg a fejét.
- És mégis miért? Biztos nem a körben végzett munka miatt – pillant felé, ennyiért még senki nem érdemelt úgymond kitüntetett figyelmet. Vagy de? Még mindig van mit kitapasztalni újra, ez nem vitás. El is mehetne, hogy összerakja a fejében a dolgokat, de marad és tovább folytatja úgy, ahogy elkezdte. Mert miért ne dumáljanak egy jót, ha már a rosszabb részének vége. Neki csak ennyi volt a terve, egy laza kis levezetés, a téma azonban komolyabb lett, az ilyenbe pedig mindig csatlakozik. Szereti az egyszerű dolgokat, az egyszerű életet, de azzal is tisztában van, hogy az csak nagyon kicsiben létezik, a valóság mindig eltér. Vagy nem is létezik. Vele lehet viccelni, de komolyan is beszélni, még mágia nélkül is, bár ezt nem tudhatja róla, annyira nem mutatkozott be. Nincs is teljes tudatában, hogy fel lett tekerve a dolog, vagy épp nincs, láthatatlan ez és olyankor számára mintha nem is lenne. Tudja, nem jó felfogás, de másképp nem megy. Így marad, még ha ez meg is lepi a másikat. Hisztériának helye nincs, az inkább az ő feléről lehetne, mert neki jutott a rövidebb szalmaszál. Arcán látszik, ha meglepődik, ha elgondolkodik, de undor, félelem, vagy bármi ilyen nem jelenik meg. Tény, sokat segít, hogy az mondja, akiről szól és hát... ugye, az apró csalás.
- Ihhh... - szisszen fel egyet, és a szomorkás mosoly az, amely a valódi pont. Ahogy szemei kissé elnyílnak, mint aki most jött rá az élet értelmére. Kicsit lassabban esik le neki, hisz tekintetével minden mást is kutat, vagy épp azt, hogyan fogy közöttük a távolság és terpeszkedik szét valami a mellkasában, ami végre nem az a szörny, akit elásna a legmélyebbre. Ez más. Ez... kellemes. ő csinálja, ő teszi oda, de... nem rossz. Talán direkt, talán nem, nem számít. Kezdi igazán érteni a lényeget, kezdene agya tiltakozni, de nem tud. Csak a pillantása lágyul el, megértő lesz.
- Ez van. De ez nem jó. Egyedül vagy lényegében, nemde? Hiába vannak sokan – mint ahogy az ő, őszinte mosolya mögött is ott ül a fájdalom, vagy épp valami más rossz. Hogy nevet, miközben tudja, hogy pár nap és újra megy összetörni. Hogy amúgy eddig ő is egyedül volt, de ő tudatosan választotta és ha nem löki ki senki, hagyta volna magát a sötétben. Hogy mindezt, a múltat, a sötétet és a rosszat, most kicsit elfelejti. Agya fokozatosan ürül, mellkasában dagad a jó és dorombol, tudatába most már csak ő van. Senki más. És így már egyikük sincs egyedül. Talán erre a pár pillanatra csupán.
Mert tétova és mulandó. Meglépte azt, amit sosem akart és ezt is úgy, ahogy. Nem tett hozzá kitalált szöveget, semmit. Csendben, megadóan, ahogy a láthatatlan erő kéri és ahogy a szavak kérték. Talán erre haragudni fog, hogy így húzta ki, talán nem. Nem tudja. Nagyon közel van és csak azt tudja, hogy tekintetét megkeresve veszik el benne, hogy mennyire és milyen a színe, hogy ajkai vonalai hogyan húzódnak a szavakra, hogy a nemrég kipöckölt dohány mellett milyen illat lengi körbe. És ez nem ő. Nem. Ez valaki más, valaki más vesz mély sóhajt és dönt, valaki más sóhajtja a szavakat a másik ajkaira. Ő nem ilyen, mert nem lehet. Hiszen nem akar, nem akart. Miért is vágta el magát mindettől? Nem jut eszébe, csak az, hogy most mennyire akarja ismét. Hogy valaki legyen mellette, hogy valaki segítse, vagy csak, hogy... legyen. Nem mer mégsem hozzáérni, keze a levegőben, arca pedig bizonyára már színt váltott, kipirult, érzi is, hogy a hideg levegő ellenére mégis mennyire fullasztó a hőség... Hogy már-már akaratlan ér hozzá mégis akár csak lábával, bármely részével... hogy aztán rájön, hogy végképp ott akar lenni, teljesen közel. Áteszi a mágia a gátakat, azt, hogy sosem férfival, sosem férfira akart így vágyni, ledönti a falakat, amelyek mögött a valódi fele ül, aki igenis szeretné a jót, a simítást és a kedves szavakat. Bőre megfürdik benne, mert bizsereg és forró, lelke pedig, melyeken eddig béklyók pihentek, most szárnyal. A farkas pedig messzire költözik. Lehunyja a szemeit, mert várja a csodát, a megváltást tőle. Hogy toporogna, kérné újra, de hangját meghallva ujjai, amit a semmiben állnak, most ökölbe szorulnak, mintha már most szorongani akarna. Kinyúlna felé, vakon, de ekkor érzi meg, hogy nincs tovább. Ajkait érzi a sajátján, odabent pedig felrobban, mert erre várt, csakis erre. Nem elmenni, nem elfutni, ezek elvesztek. Nincs többé. Tarkója, amelyen ujjak pihennek és jelzik, hogy még közelebb, bizsereg, mindene csupa libabőr. És nem ellenkezik. Mint aki engedélyt kapott és adta is, de most hallgat rá. Párkányon pihenő keze indul meg, fog rá puhán arra a karra, amely tartja, egy apró mozdulással immáron minden tagja közel hozzá, odasimul, ott akar simulni. Soha többé nem engedni. Az óvatos csók forró, égető, ahogy feje kissé oldalra mozdul, hogy aztán még jobban engedjen, hogy elmélyedhessen benne, mert azt teszi. Megkóstolja, hagyja viszont, de nem távolodik el, újra és újra kóstol, keze, amit eddig csuklójánál fogott, megindul. Ujjaival lágyan érinti meg a markáns arcélét, ujjbegyével cirógat csak végig rajta, át, le nyakára, azon végig, hogy vállára fussanak. Onnan mennek át hátára, simítják végig, érinteni akarja, érezni, ahogy a ruha rétegén át mégis mi pihen alatta. A csók az ő részéről nem szakad meg, bár bizonytalan valahol, mégis biztos és határozott. Nem megy tovább, egy apró szusszanás, ahogy folytatja, talán kissé intenzívebben, kicsit... hogy ez most csak az övé. Senki másé. És valóban. Elillant. Nem fáj semmi, csak szárnyal, csak bizsereg, csak jót érez. Igaza volt. És milyen rossz lesz ebből kimászni. Nem. Nem akar kimászni, de tudja, hogy kell. Hogy... fogalma sincs, talán csak játék az egész. Most azonban a jóra koncentrál, a könnyedén emelkedő mellkasára, ahogy ott semmi sincs, ami karcol, ami fáj. Csak Ő létezik jelenleg. Csak Őt akarja. Kér még. Kér hát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=796451#post796451][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.01. 22:29[/b][/url]

Nem kell megmagyaráznia és ez a jó, mert nem tudná értelmesen megtenni. Nincs rá jó magyarázat, mert ez olyan alapvető dolog, mint ahogy amúgy élnek a tudatlanok a világban anélkül, hogy bármi is kiszűrődne feléjük vagy tudnának róluk. Mert nem, alapesetben ő sem kapott volna soha tudomást erről és most mégis itt van, néha visszakívánva az áldott tudatlanságot, máskor pedig, szinte követeli némán a válaszokat, kíváncsi és kutat, amennyire csak tud. Mert ő ilyen, a szélsőségek netovábbja, mert neki van egy menetrend, amit diktál a világ és ahhoz idomulva cselekszik. Mégis, alapvetően kíváncsi, kíváncsi arra, amit a másik mond arról, amiért ő most tényleg itt van, hogy itt akart lenni és vélhetően mindig is fog valamit akarni, finoman, óvatosan, a késztetéstől vezérelve. És ezért lehetne dühös, nem most, most nem, de majd. Lehetne mérges, utálhatna. Tud ő utálni egyáltalán akárkit, ami nem a maga helyzete, gondja? Mind mind olyan dolog, amely szép lassan eltörpül, mert sosem tudná utálni, mert ahogy nem is olyan rég, nem akarja sem dühösnek, sem semmi másnak látni azon kívül, amelyet most. Amilyen közel. Nem lehet rosszabb, mert abba talán belerokkanna, mintha az ő dolga lenne, hogy minden rendben legyen. Minden rendben kell legyen. Muszáj. Talán még saját magának is, minden mellett. Mert nem mindig nyugodt, vidám, nem mindig van ereje akármire. Ez is eltűnne vajon? A felhők, a rossz? Képes lenne elsöpörni azt is? Most úgy érzi, igen. És akarja. Képes ismét rá. És ez meglepi. Ijesztő. Mit tudhat még?
- Igen, át, amennyire tudom – bólogat aprókat, a bökésre aprót, szinte csak ő érzi, akkorát rezdül. Nincs is idő a bizsergető érzéssel törődni, hiszen hamar terjed szökik át mindenhova is, szöknek ki belőle igazságok, veszíti el az olyannyira fontos irányítást egyhamar, amit mindig uralt, ami mindig a sajátja volt, kivéve mikor a Hold úgy kel fel, de ehhez mindig ragaszkodott. És most kirántják alóla, mint holmi szőnyeget, egyszerre feszíti valahol és önti el boldogsággal. Néha a könnyebb út is lehet jó, még ha kicsit csalás is. Kicsit más. Kicsit... új ez is. Mi történik vele manapság? Nincs ideje nagyon felfogni sem. Jelenleg még annyi sem. Egyedül van, mert ahogy felfedezi az igazat, ahogy kimondja, úgy jön rá arra, amire. Hogy ez most igaz vagy sem, nem tudja mérlegelni. És nem is fontos.
- Nem kell... - motyogja. Miért ne kéne? Nem mondhatja azt, hogy vigye őt, itt van saját maga és mégis. Ez a halk mondatocska azt takarta. Itt van most is, mert hirtelen a világ legnagyobb hülyesége az, ahogy az előbb menekülni akart a helyzetből. Mert már mit számítanak a társadalmi normák, mi helyes és mi nem, hogy tapasztalatlan, hogy talán Mihail nem is sejti, mennyire olyan terepre terelte, ahova senki más, ahol nem járt senki, nem lépte, lepte meg és volt mersze cselekedni. Fogalma sincs, mennyire nyúlt bele a dolgokba, saját magának sincs. Nem is lesz. Ahogy simul hozzá, úgy érezheti vadul kapáló szívét, emelkedő és süppedő mellkasát, apró rezdüléseit. Lába lassan, de eddig egész biztosan mozdul, ahogy finoman tereli, felforrósodott bőre pólón keresztül is megérzi a hideg fal érintését, amelybe most már talán bele is vacog. Vagy már miatt reszket? Nem akar rájönni. Valahogy az első apró érintésnél elveszett minden és minden épeszű gondolata. Most olyan, mint a buta libák. Csak egy és csak Ő létezik. Kihúzza magát, háta nyomódik a falnak, ő pedig hozzá. Egy centire sem engedi, az eddig puha és tapogató ajkai kicsit bátrabban mozdulnak. Nem érdekli, ha levegőhöz sem jut, ha már akár órák teltek el így. Karján pihenő ujjai kissé rászorulnak, de így sem fájdalmasan, csak inkább azt mondják, hogy nincs megállás. Tőle nem lenne, nem úgy néz ki, hogy abba akarná hagyni. Mint akinek ez nem új, nem furcsa, nem más. Csak a tökéletes befejezés. Ajkaik végül mégis, halk cuppanással válnak szét, ő pedig kissé kábán és értetlen néz rá végül. Arca teljesen kipirult, még fülcimpája is ég, kérdő tekintete fürkészi az arcát. Az apró csókba rezzen össze, hátán pihenő keze kissé az anyagba markol. Feje végül, mielőtt bármi kérdést tehetne fel, készségesen mozdul a noszogatásra, dönti oldalra, most már nagyobb sóhajt tör ki belőle, mint egy nagy levegővétel. A másikétól nedves ajkai kissé még mindig eltátva pihennek, végül beharapja hunyja vissza szemeit. Ahogy odaér, ahogy épphogy csak súrolja... Leírhatatlan. Mindig is érzékeny volt, most pedig, most egyenesen lángol. Szorosabban fog az anyagra, szinte várja, kívánja, hogy ott csókolja. Mindenhol. Bensőjében hatalmasra dagad az ismeretlen jó, terjeszkedik, gyomra ficánkol, teste olyanokat produkál, amelyet rég nem és amelyek miatt zavarba jönne. De most nem. Most éltetni akarja a vágyat. Élnie kell.
- Igen. El – nem hazudik, most nem érez mást, csak őt, szavait, illatát, teste porcikáinak mozdulatát. Hagyja, hogy elöntse csókokkal, hogy vállára haladjon, hogy akár tépje le, mintha a gátlásossága nem lenne, amely semmit nem enged mutatni. Hogy tudja, ő nem tökéletes, a közelében nem lehet, de akarja, hogy lássa. Mindent. Nem bírja. Beleremeg a csókba, fel-felsóhajt, úgy, ahogy eddig sosem. Hogy kér még, hogy kell még, hogy visszakéri az ajkait. Hátán pihenő keze elengedi a felsőt, arcára simul, hogy visszakanyarítsa hozzá, hogy aztán most mintha bátor lenne, de ismét ajkaira tapadva, eddig sosem látott elánnal kezdje el azokat falni, hogy ma már nem akar gátakat. Semmit. Csak... csak örökké élni a pillanatot. Ahogy teste ismét hozzá simul, ahogy a csók egyre mélyebb és egyre mohóbb. Ahogy neki Ő fontos, ő a minden, úgy ne akarjon másra se gondolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797341#post797341][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.07. 13:48[/b][/url]

Nem, ezt eddig nem. Idegen érzések futkároznak végig rajta, benne, bőre alatt és nemhogy idegen, hanem még kellemesek is. Vannak dolgok, amiket az ember letárgyal magával előre és úgymond igyekszik tartani is hozzá, az meg a másik, hogy ha van is, akkor talán ez pont az a dolog, ami úgymond kimaradt, mert hát, a senki úgy sem hozza ki belőle. És a senki helyét pedig könnyű elvenni, ha nem beszél róla, mert ez olyan dolog, amit nem reklámoz. Józan esetben talán, sőt talán biztos nem ment volna bele ennyire és így, meg talán semmiben sem, azonban, olyan könnyű most a józan dolgokat elengedni, hogy ennél könnyebb úgy sem lehetne semmi sem. Szinte, már a legjobb.
Nem gondolkozni. Talán nem is a fájdalom, hanem a saját, kavargó és mindig valamerre eltévedő gondolatok kikapcsolása volt az, amelyre szükség volt és amit el kellett venni. Mert túlgondolni mindent túl lehet – és ez után is vélhetően bőven megint nyakig fog fürdeni benne – és szinte neki már-már kötelező elem. És most? A feje üres, amik ott kavarognak, azok csak Ő, meg csakis azok, amik történnek és amiket most a fel-felébredő valaki tovább visz. Mert, valamiért megtörténik. Sóhaja ennek is, ajakinak is szól, amelyek nyaka bőrét érintik, amelytől végképp kattan valami. Hogy nem gondol már arra, mi lesz két óra, két nap, vagy akármikor utána, vagy egyáltalán valaha. Csak a néma kérelem, ahogy kicsit ő maga is jobban dönti oldalra a fejét, hogy még jobban odaférjen, minden apró kis porcikát, amely úszik a libabőrben, a bizsergésben, amelyek ujjaiba is beleköltöznek, mellkasába, gyomrába és lejjebb szánkázva mindenfele. Meg kellett volna állni? Egynél, kettőnél? Hogy működik ez? Azt érzi, hogy a másik vezet, hogy most ő a józanabb ész és aki még kicsit gondolkodik, de a fék vajon kell-e vagy sem? Mert rajta nincs, észre se vette, mennyire és hogyan gubózott bele ebbe a forró, kellemes keringőbe és hogy mennyire zavaró az, ahogy az apró távok pihennek közöttük. És újra és újra megérzi, nem csak nyakán, vállán is, ahogy az anyagot félrehúzva éri kicsit a hűs levegő, majd a másik ajka, lehelete, ő pedig beleremeg. Eddig csupán halkan, de most már hangosabb, mélyebb tartalmú sóhaj tör ki belőle, újra és újra. Csak még, csak még egy kicsit. Ez nagyon jó. Ezt nagyon szeretné még érezni. Idegen saját magának, kicsit olyan, mintha csak ülne és nézné azt, ahogy valami irányítja testét, tagjait, hogy térde kicsit belerogy az egészbe, hogy ujjai kicsit görcsösen de tartanak, fogják és nem eresztik. Hogy aztán most nem mondd már semmit sem, csak cselekszik. Vérében zakatol a forróság, fülledt levegő veszi körbe, ahogy most ő kezdeményezve mászik vissza a kiindulási pontra, a csókhoz. Megrészegült szerelmes irigykedne erre a pillantásra, amit előtte ereszt, majd a hévre, ahogy bekapcsolódik. Most nem puha, nem óvatos, nem tapogatózó. Most éhes. Mert mindig az, a szeretet bármely formájára ki van éhezve a lelke, de valljuk be, ez is valami olyan, amelyet lehet egy ideig húzni, aztán mikor belekóstol...
Sajnálja. Sajnálja, de ha a másik ennyire nem is akarta, ő most igen. Ujjai még mindig az arcán, megcirógatva mélyül el a csók és elengedve egyelőre csak vállán pihenek ujjai. Hogy nincs kérdés, nincs semmi, a falnak simul, mégis szinte inkább vetné magát még közelebb, de nem kell. Mert megérzi. Ahogy alsó fele simul hozzá, úgy tör ki belőle akaratlan az apró nyögés, csóktól vöröslő ajkaira pedig nem a zavart mosolya, hanem egy apró vigyor mászik rá. Tekintete vészjóslóan csillan, ahogy alfele pedig mozdul, lágyan, aprót, mégis szinte már-már ő is odatörleszkedik. Hogy benne már buzog, hogy nem tudja kikapcsolni és nem is akarja. Mellkasa emelkedik, sóhajban és a tenyérbe. Érezte végig, hol járnak az ujjait, hol eddig senki és sehogy és szinte marja a bőrét. Marja is ki. Nem bánja. Vállán pihenő keze végül dönt, finoman tolja el kicsit, hogy saját felsőjének anyagát megragadva szinte egy rántással megszabaduljon tőle és a földre ejtse azt. Így pillant le a tenyerére, amelyet megfog, levezet saját oldalára és a tény, hogy ezt egyáltalán megtette... Nos... Még hevesebben ver a szíve. Mert így látni teljesen, ezt óvja, ezt rejti. És most, mintha nem lenne ott semmi, nem lenne bőrén a jel, de ott van, csak nem figyeli. Csak arra, hogy felbátorodott ujjai immáron a másik felsőjét tolják feljebb, szinte már kérdő pillantással, lágy és kedveskedő csókkal az állára térve, arcának vonalaira, majd végül nyakára, amelyet nem olyan rég simított, most csókol, kóstol. Most... most mindent. Csak még egy kicsit... Lehet ostoba, sőt, biztosan az, de tény, hogy nem is ő irányít. Bár fogalma sincs, hogy meddig tart, tartott a mágia és mikor kezdődne ő, vagy épp akármi, de nem számolgat. Legyen ostoba, ha közben pedig minden tagja bizsereg, vágyja az érintést és az se érdekli, ha hülyeséget csinál, ha olyasvalamit, amiről se fogalma, se semmije nincs. Itt már nem számít. A kicsin ugyan túl lépve, de ajkainak puha érintései még mindig azt mondják, ez ő, ez is ő, csak kicsit más. Kicsit. Enged-e neki vajon és akkor ketten lehetnek úgymond egyedül? Őrült érzés ez, meg kell vallania és nem is tudja kezelni. Nem csak a másik, de ő is odalent érezve fogja fel, hogy a helyzet szűkös és egyszerre valahol kellemetlennek kellene lennie, de ő csak kitartóan kapaszkodik belé, apró, kedveskedő harapdálása viszont azt mondja, hogy itt már nem csak az aranyos fele él. Sőt. Vagy ez vajon már sok?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=798500#post798500][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.15. 14:07[/b][/url]

Nem tudja mit csinál és nem is akarja talán. Most igazán naiv, hogy hisz ennek és hisz ebben, hogy úgy véli, ez a helyes, nem pedig az, amit tenne, ami normál esetben a hidegrázás helyett fogná el. Nem undor, nem utálat, inkább csak a tartózkodó, és főképp magába zárkózó valaki, aki nem kér ebből, nem kér ilyen kalandból, maradjanak ott, úgy, ahogy eddig. És ezt gyűrte le a másik, ez az, amelybe ő belement és amelyet éltet és talán erősebben enged, mint illene. Erősebben kéri, mint ahogy. Hisz mit akar, mit vár? Semmit sem, semmit, csak a pillanat tökéletességét. Csak azt, hogy ez olyan jó legyen, ahogy ígérte, ahogy azt mondta, elveszi egy pillanatra. És már sok-sok pillanat történt, sok gördült le és még tart, mindig és egy kicsit, nagyon kicsit elhiszi, hogy nem is lesz vége már ennek, hogy kitart, ameddig kell. De bolond lenne, ha ebbe ringatná magát, bolond és kába, mint most is, jelenleg. Hogy nem gondol arra, mi lesz holnap, hogy fog ránézni, hozzá szólni, mennyi marad meg belőle és mennyire lesz képes ezek után úgy viselkedni, mint eddig. Mert úgy kellene, nem? Úgy, mert amúgy nincs semmi, nem él benne semmi, csak egyszerűen most a pillanat és a vágy él, nincsenek mögötte azok az érzések, amiket már nagyon régen megtagadott és amiről lemondott, hogy neki felesleges. Valóban? Ha azok mégis, a vágyak talán nem, ahogy eddig aludtak, mostanság úgy éledeznek fel és mint most is, követelőznek. Nem kellene. Agya mélyén egyre jobban és kivehetően jelenik meg egy nem egy határozott tiltakozás, hogy nem kéne engedni, nem kéne hagyni. Hogy egyre jobban érzi, hogy ez egy hiba. De aztán ismét megérzi ajkait, ujjait, ismét beleborzong és ismét beleszédül, elfelejti, hogy mit akart, hogy ki akart hátrálni, hogy az egyetlen dolog, ami most mögötte van, az a fal, amelynek nekisimulva hagyja, hogy a másik préselődjön neki. Hogy gyomra amúgy ugrik egyet és apróra szűkül, a tipikus jelei annak a zavarnak, ami ilyenkor az emberre tőr, ha olyat érez, amely... amely elég egyértelműen tolódik neki és érzi meg. Csak épp ezekre a jelekre sem figyel, sajátjaira, amelyet körbe-körbe cirkálnak benne, amelytől ő is bizsereg és idegen módon, de ő is éledezik. Hogy nem számít semmi, nem fog semmi sem számítani, nem is figyelve arra, hogy a pókhálók, a csaléteket már rég elvették előle, ott sincs, most már csak benne van, benne és nem mozdul ki. Megrészegült.
Mit akarhatna? Jó kérdés. Szerencsére nem beszélnek sokat, ő képtelen rá. Kimondani amúgy se tudná, hogy talán pontosan nem erre vágyik, neki szerényebb és bátortalanabb kérései lennének a világhoz, ha képes lenne anélkül kimondani, hogy valaki úgymond kényszeríti rá. Vagy így, vagy úgy. Most nem is ő van itt igazából, hanem más. Másnak kell lennie, ez a válasz rá. Csak ez lehet. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli most semmi sem. Szinte mint valami mániákus, úgy hajol újra az ajkaihoz, úgy kóstol bele és jön rá, mennyire jó ez, mennyire kellemes és szinte már-már tökéletes. Hogy figyeli-e azt, hogy mennyire szembemegy ez mindennel? Nem, már nem. Semmit sem figyel, csak azt, hogy érintse, hogy rávegye, legyen bátor. Hogy... Hogy felfedi magát, felfedi azt a bélyeget, amelyet belesütöttek és elmélyített a bestia. A titkot, melyet még azok előtt is őriz, akik talán közelebb állnak hozzá, mint a vele szemben lévő, mégis azt akarja, hogy most ő lássa, csakis ő. Senki más. Soha többé talán. Nem. Most sem kellene, az ruha anyaga mégis kisiklik ujjai közül, nem emeli fel a kezét, hogy elrejtse magát, hogy megpróbálja. Nem. Lássa. Láthatja, megérintheti. Aprót rezdül össze, ismét, megint, az érzéketlen bőr most mintha mégis élne és sajogna, hogy talán egy pillanatra a valóságba rántja és riadt tekintete, amelyet gyorsan elrejt, talán a józanság apró szikrája, amelyre nem hallgat. Amire hallgatnia kellene. Hogy aztán elvesszen abban megint, hogy most ő halmozza el bőrét apró csókokkal, úgy, ahogy nemrég az övét. Hogy a nevetés el sem jut tudatáig, hogy talán a másik mégsem veszi komolyan, hogy talán ez neki játék és egy semmi. Semmit sem tud és semmiben sem biztos. Tapogatózik a sötétben, ahova beszűrődött némi fény, ahonnan már kikacsintgat valaki olyan, aki eddig mélyen eltemetve aludt. Aki eddig sehol sem volt, és most engedelmesen emeli meg a fejét és bámuljon bele arcába, tekintetébe. Nem kellene, valóban. De mintha a józan esze elengedné a dolgot, legyintene, hogy már mindegy. Hogy már nem számít, hogy kérdőn néz rá, most mégis mit művel, mit akar. Közel van, aprót sóhajt, kapaszkodik és kész lenne folytatni, csak épp nem érti, nem tudja elképzelni a szavak miértjét. Nem szól semmit, mert benne harag? Az most nincs, nincs és nem is lesz, ahogy ismét csókra érnek össze, ahogy ismét belekóstolva ízleli meg. Ujjai aprókat cirógatnak, talán feljebb kúsznak a felső anyaga alatt, egyre feljebb. De, haragudj. Harag kell. Mert ez egy csapda, illúzió, ez csak az, amit a másik akart. Egy pillanat. Nem a valóság. Mégis, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Ugyan... - szökik ki belőle, szinte már-már benne van az is, hogy ha volt is harag, megbocsátott. Engedelmesen húzza el tekintetét róla, hunyja le a szemeit, és vár. Fogalma sincs mire, fogalma sincs, hogy kell. Miért kellene. Ő szeretné, ő akarja, ő most... bármit. Tényleg. Beleborzong ahogy megérinti, ahogy megérzi, hogy érinti. Most már biztosan érzi, hogy nem csak ő, hanem saját vágyai is igencsak megmutatkoznak, hogy vár ő, de egyre türelmetlenebb. Belesóhajt az apró csókba és megérzi, hogy távolodik. Ujjai akaratlanul szorítanak kissé erősebben, ragaszkodóbban, de végül minden kisiklik onnan, karjai maga mellé hullanak. És vár. Vár. Lelki szemei előtt nem az történik, ami a valóságban. Talán kissé messzire kalandozik, várja vissza, várja másképp, de végül csak arra jön rá, hogy amitől reszket, az nem a saját kálváriája és akarata, hanem a hideg, amely eléri. Hogy mire kinyitja a szemeit, azt kell látnia, hogy egyedül maradt.
- Mihail...? - kiszáradt, cserepes ajkaknak érzi sajátjait, amik ritka nehezen és fájdalmasan mozdulnak. Szemei teljesen kinyílnak, hátát ellöki a faltól és körbenéz. Nincs itt. Nincs sehol, nem ült le egy székre, az asztalra, hogy várja, hogy menjen oda, hogy akár... akár csak beszéljenek. Nincs sehol. Ébredj fel Értetlenül áll és ürül ki belőle minden, hirtelen, mintha csak egy jó erős kávét kapott volna a részegségre. Hogy feje kicsit kótyagos, hogy talán tompán sajog. Hogy félmeztelen áll egy helyen, ahova bárki benyílhat, és ha letekint... Arca egyből a vörös legerősebb árnyalatát veszi fel. A tény, hogy itt hagyta, most egyszerre kellemetlen és valahol, a részeg félnek fájó. Valahol pedig hálás, mert... mert ez nem az volt, aminek kellett lennie. Ő nem, nem így érez a másik iránt, neki nincsenek érzelmei semerre. Neki... tényleg nem? Most össze van zavarodva. Káromkodik egy sort, visszahátrál a falhoz, és annak mentén csúszva le, a földön köt ki. Felhúzza lábait, hogy kényelmetlen ácsorgását elrejtse, kezével kitapogatja a pólót, amely a földön hever és gyors magára húzza. Végül, karjai átölelik saját térdét, tisztuló fejét pedig a falnak dönti, koccanjon csak majd újra és újra.
- Hülye, hülye, hülye barom... - menjen ki onnan, menjen ki minden. Szíve még mindig hevesen kalapál, de egyre nyugodtabban vesz levegőt. Nem törődik azzal, hogy ahogy újra meg újra eszébe jut, kellemetlenül szűkös odalent minden és kezdenie kellene vele valamit. Nem fog, hagyja végül, hogy a hideg győzzön és lehűtse, visszahúzza a valóságba. Felébredtél. És nem olyan jó ez, igaz? Mert nem. Elvette, majd vissza is adta a fájó, kavargó gondolatokat. Mennyire szánalmas, végül erre jön rá. Még ki is röhögi magát, hogy ennyire teper, hogy tényleg, hogy valaki hozzáérjen, pedig tagadja magától, megveti a gondolatot, hogy ilyen kérjen. Hogy valaki, úgy néz ki bárki, de vegye a karjaiba, mert ő amúgy erős, férfi, meg minden és mégsem. Mert ez mekkora hazugság. Vagy mégsem. Végül rágyújt, ahogy apad benne a vágy, úgy nyugszik meg, úgy válik benne mássá a dolog. De tényleg haragszik, valahol mélyen, mert kihasznált valamit, ami ellen nem tudott védekezni, nem lehetett. És hogy mégis, abbahagyta, nem csapott le véglegesen. Nem érti, mi fogta vissza végül, nem ért semmit. Csak azt, hogy ezek után, ha felé sem néz, megérti. Tolakodó volt, akaratos és olyan, aki nem ő. Aki... aki mégis. Nagyot sóhajt, fogalma sincs, mióta ücsörög már a földön, mire fel mer állni – a két lábára – és becsukja az ablakot. Az üvegtáblán bámulja saját, kissé nyúzott arcát, azt, ahogy fogalma sincs, mit lát ott. Öröm nyomait, amiért megtörtént, bánatot, hogy megérzett valamit, ami sose lehet az övé, vagy értetlenséget. Nem szerelmes, nem szorul össze a gyomra, nem érzi, hogy az lenne. De sok dologhoz nem is kellene. Jó késő már, mire elhagyja a tanulószobát és úgy dönt, ma a körletében alszik. Nem megy haza, mert gondolatai sikítanak és nem akar semmi kérdésre válaszolni, nem akar senkit. Visszaérve mászik be a takaró alá, mintha elhinné, hogy az innentől megvédi mindentől, ami a világ. Hogy olyan lesz, mint a semmi közepén. De már rég nem olyan, saját maga sem, bőre pedig nem hazudik, sikolt egy érintés után, amelyet ideje lesz elhessegetni. Ideje lesz teljesen felébredni és úgy tenni, mintha semmit se történt volna. Csak ez épp lehetetlen. Vessz el újra a sötétben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=823852#post823852][b]Helvey Belián Balázs - 2020.12.30. 22:20[/b][/url]

Ásít egy nagyot, holott több kávé is üzemeli a belső motort jelenleg, illetve, aludt is, de valahogy mégis olyan nyomasztó a légkör idebent, vagy csak az utolsó óra termének levegőtlensége volt az, amely elnyomta kicsit. Mára ha minden igaz, bőven szabad, megejt egy kört odakint, főképp nikotinhiányát űzi el, aztán jöhet minden, ami szórakozás. A csütörtök a laza napja, nem kell aggódnia, hogy valami beadandó miatt nem fog aludni, így aztán, az ásítás után víg kedéllyel halad előre. Azért figyelő szemei maradnak, a folyosón lézengő nép azonban teljesen átlagos és olyan, mint minden nap. Csacsognak, kicsit futkosnak, de azért ő nem szól, mert hadd tegyék, akkor kevesebb erejük marad szétszedni mást, élnek.
Azonban, ahogy az szokott lenni, a tervei nagy része mindig ott sül ki, hogy valami közbejön. Épp fordul, hogy a legrövidebb úton lejusson az emeletekről és elinduljon a bejárat felé, amikor zajosabb közegbe érkezik. Nem diákok, azok odébb vannak, inkább a fal felöl érkező alakok azok, akik éppen hevesen diskurálnak valamiről. Mire észbe kap, van, hogy más üres keretet lát, mert egyszeriben átmentek másokhoz, vagy arra, amerre az esemény van. Megáll, a fejét vakarja csupán, hogy valamiről, ezek szerint, le is maradt.
- Mi a tosz – költői kérdését hagyja a levegőben magának, ahogy megindul arra maga is. Pár diák egy ajtó előtt totyorog, fülelnek, és az ajtóhoz legközelebbi festményben sorakoznak azok, akiknek szavait az imént hallotta. Foszlányok csak, többnyire felháborodott portrészavak, a sutyorgás meg halk ahhoz és abba is marad, amint közelebb ér.
- Mi folyik itt? – most komoly hangnemben teszi fel, ettől tartják sokan kicsit ijesztőnek, mert a legtöbb mestertanoncnál de még tanárnál is idősebb, illetve, a pletykák élnek, sokan bőszen tudják, hogy micsoda ő. Végül, a legbátrabb magyaráz neki arról valamit, hogy tépik egymást odabent, párbajoznak, hogy aztán, ahogy az ajtóhoz ér, hallja is a bentről kiszűrődő zajokat. Szemöldöke szökken fel, nem mondják meg, kik azok, mert nem tudják, innen pedig aztán bárkik lehetnek, a hangok tompák, nem teljesen tiszták.
- Mi az, hogy nem nyílik? – néz a hozzá közelebb állóra, amikor már lenyomta a kilincset, többször. El van bűvölve? Vagy rossz? Egyik se érti, sem ő, csak azt, hogy a terem bezárta őket oda, akik lehet, mindjárt egymás torkának esnek. Türelmetlen fújtat egyet, nem akar ő ilyen dologba belefolyni, de a rangja, tisztsége azt kívánja, tegyen rendet.
- Oké, ti oszoljatok – mutat feléjük, akik épp mögötte állnak, kitartóan, kíváncsian. – Nem mondom még egyszer, vagy feladok valami büntetőmunkát – ezt már akkor teszi hozzá, amikor nem akar mozdulni. Tudja, hogy nem mennek messzire, kiskanál víz az erdőtűzre, de ha a seggében toporognak, csak ideges lesz.
- Ti meg odabent! Eresszetek be és hagyjátok abba! – emeli fel a hangját, de választ nem kap, az ajtó sem nyílik. Elengedi a kilincset, sokadjára és már azon van, hogy visszahívja az egyik diákot, hogy nyissa ki neki pálcával, amikor, mert nem normális, de eszébe ötlik valami. – Végül is, mindig is ki akartam próbálni – motyogja magának, majd vacillál. Percekig csak kopog, szólongatja őket, majd végül dönt és hátrál el. A bűbáj addigra megoldódik magától, de ő ezt nem veszi észre, mert lábát emeli és végül, egy tipikusan filmes mozdulattal, meg meggondolatlansággal, nemes egyszerűséggel a lányokra rúgja az ajtót. A fa reccsenve enged, a mágia nélkül csak egy bezárt fadarab, de fel is szisszen, mert bokája azért kicsit belerottyan ebbe. A filmekben ilyen sose volt…
- Na jól van, akkor most abba lehet hagyni mindent és… - ha fáj, ha nem, a terembe cammog, majd megrökönyödve figyeli, hogy KIK is azok, akik miatt ezt kellett cselekednie. Látszik arcán, hogy a szigor mellett, meg is van döbbenve. – Babett… Karola…? Ti meg mi a fészkes… Tedd el azt a vacakot, most! - ekkor szúrja ki, mi is van a lány kezében. Ó, hát, talán most nem olyan békés és mosolygós, de pillanatok alatt terem a két lány között.