A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot.
A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni.
A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=789926#post789926][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.19. 18:47[/b][/url]

Eljött a nagy nap. Belián jó fej volt, amit nagy hévvel diktáltam neki, mint a kisangyal körmölte le a két jó madárnak, akik nyilvánvalóan nem ússzák meg azt, hogy elmentek az esemény kellős közepén, mindenféle szó nélkül. Ha váltást kértek volna, ha szóltak volna, hogy sürgős dolguk akadt, felőlem a világ másik végére is elmehettek volna, csak szóljanak. De nem szóltak, pedig akkor még én is a helyszínen voltam, simán megoldhattuk volna a problémát. Ehelyett? Eltűntek, leléptek egy mukk nélkül, nem szóltak senkinek, csak felszívódtak, mint a kámfor, én meg mire visszaértem olyan tobzódás volt a pultnál, majd elsírtam magam. Kár, hogy arra szerintem képtelen vagyok amúgy, de az agyam elég hamar felbaszódott, megláttam Dankát és Beliánt, beállítottam őket a pultba, és teamworkben megoldottuk a pultozást a továbbiakban. Nem volt vészes, de már legalább azt is tudjuk, hogy sem a két lelépős, sem Danka és Belián nem való a pult mögé, így ha csak valami isteni csoda folytán nem jelentkezik DÖK-ösnek egy csapos, akkor kénytelenek leszünk külsősöket felkérni a feladatra, mert hogy én nem fogok koktélokat kevergetni minden bulin, az is biztos.
Lustán pillantok fel az órára, ami azt mutatja, hogy tíz percem maradt. Na igen, akkor ideje lenne legalább felöltözni, szóval amit találok kapom magamra, ami kimerül egy fekete farmerban és egy fehér pólóban, valami cipőt is rántok a lábamra, majd elindulok. Nem sietek, szépen, komótos léptekkel közeledek a helyszín felé, talán még kések is. Nem baj, legalább az egekig hág a hangulat majd, mire megérkezem, mert csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy mire én odaérek, ők már ott legyenek. Egytől egyig, legalább ennyivel legyünk előrébb. Egy mosolyt erőltetve arcomra nyomom le a kilincset, majd lépek be a terembe, és szinte biztos vagyok abban, hogy mindenki felém néz. Megadom a lehetőséget nekik, hogy lássanak rendesen, így mindenkivel szemben, egy asztalon foglalok helyet. Nincs köszönés, nincs mosoly, nincs semmi. Kezdhetjük…
- Kedveskéim – kezdem el olyan nyájas hangon, még én is megijedek tőle. Ja, várjunk, nem. – Mi fasz történni bálon? – egyetlen egy kérdés, semmi több, tekintetem először Karolára vándorol, majd Márkra, és talán elmondható, hogy nem sok jót ígér. Igyekszem moderálni magam, lenyelni a többi szépséget, amit még kimondanék, de hogy meddig sikerül ez, elég kérdéses.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790024#post790024][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.20. 20:50[/b][/url]

Körbe sem néztem, amikor beléptem a terembe, azt sem tudtam hol vagyok, vagy merre jöttem egyáltalán, de Belián elmagyarázta előtte, azt is megindokolta miért tartja megfelelőnek a helyet ehhez, nekem pedig rohadtul mindegy, hol nyilvánítom ki a nem tetszésemet a bálon történtekkel kapcsolatban, így rábólintottam, majd szépen elküldettem vele a leveleket. Szép kezdése az évnek, mit ne mondjak, ennél szebbet soha nem kívánok senkinek.
A kérdést felteszem, majd türelmesen, tekintetem egyikről a másikra vándoroltatva várom azt a választ, amit elfogadok, ami kielégíthető lehet. Egy pillanatra Beliánra is villan tekintetem, amikor közli, hogy lehetne szebben is. Igen? Két DÖK-ös eltűnt egy iskolai rendezvényről, akikért én felelek, nem hiszem, hogy bárminemű szebb megfogalmazást is érdemelne az egész, esetleg kedvesebb hangsúlyt, cukibb hangnemet. Hogyne, meg még kézen is csókolom mindkettőt, és térden állva könyörgök nekik legközelebb, hogy végezzék a munkát, ami rájuk lett bízva, ha már mindkettő olyan kurva nagy elánnal vágott bele ebbe a szarsága. Szusszanok egyet, majd kékjeim Karola arcát fürkészik, ahogy elmondja; rosszul lett. Bólintok egyet, és már szólásra nyitnám a számat, amikor Márk teszi meg helyettem, szóval acélos tekintetem ráesik, majd egyik szemöldököm megemelkedik a stíluson, még fejemet is oldalra biccentem. Ejnye, barátom, de felvágták a nyelvedet, nehogy tovább szakadjon véletlen. Amikor Belián megszólal sem veszem le a tekintetem Márkról, végig a srác arcát szuggerálva hallgatom végig, amit fordítóm mondd, majd egy halvány, mégis hidegrázós mosoly kerül fel ajkaimra. Leugrok a padról, mindkét mutatóujjamat a fülem mögötti tetoválásra helyezem, majd minimális vélamágiát kiengedve pöccintem maximális szintre az egészet, nehogy a nyelvi nehézségek miatt ne értsük meg egymást, és ha már van, akkor legalább ilyenkor használjam rendesen. Agyamban folyamatosan pörögnek a kerekek, és most jön majd csak az igazi meglepetés, mert bármilyen meglepő a heti öt magyaróra meghozza ám lassan a gyümölcsét, csak eddig… nos, sokkal cukibb vagyok, ha töröm a magyart, kár lenne tagadni. Könnyed léptekkel, bájosan mosolyogva kerülök Márk elé, aki valószínűnek tartom, hogy most már akaratlan néz rám.
- Lassan mondom, hogy te is megértsd, rendben? – megvárom a reakciót, és igazából teljesen mindegy, hogy mi az, végül az asztalra támaszkodva, aminél ül, dőlök felé egy kicsit. – A kis cetlidet elnyelte a föld, vagy az arcomba próbálsz hazudni, még nem jöttem rá melyik, de nagyon hamar kideríthetem – mosolyodom el szélesen felé, oldalra sandítva villan tekintetem Beliánra, hogy nehogy most kezdje el a békebíró szerepét, mert akkor lehetséges, hogy robbanok, majd kiegyenesedem és Karolára pillantok.
- Mitől lettél rosszul? Ahogy láttam a megérkezésedkor nem volt semmi probléma, és rá nem sokkal hagytátok el a helyszínt – nem adok opciót, hátha még a végén furimányos módon belé kapaszkodnak és ki is skippelik az egészet egy gyomorrontás válasszal vagy bármi más átlátszó hazugsággal. – Ennyire hirtelen ütött be a krach? - ha igaz is lenne bármilyen ilyen vagy ehhez hasonló átlátszó semmi, akkor sem hiszem, hogy a WC támasztáshoz Karolának szüksége lett volna Márkra a cselekvés elvégzéséhez, ha valóban annyira rosszul volt a lány. Mutató- és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, majd mélyet sóhajtok.
- Felelősséget vállaltatok egy iskolai rendezvényért, majd minden szó nélkül elhagytátok a helyszínt a faszba – zsebem mélyére süllyesztem kezeimet, egy szabad ablakhoz lépek és bámulok ki rajta. – Nem lenne ezzel baj, de diákok vagytok, akikért én tartozok felelősséggel, mint elnök – szép lett volna, ha még valami baja is esik ennek a kettőnek és rajtam csattan az egész. A kurva életbe, így is csoda, hogy megúsztam az egészet, amiért a DÖK tagok, diákként ráadásul, csak úgy felszívódhatnak a helyszínekről. Pöpec lett volna, ha elkap az igazgató.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=790711#post790711][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.01.26. 18:36[/b][/url]

Türelmes típus vagyok. Nagyjából. Néha. De amikor a jövőmmel játszanak, azt nagyon nehezen nyelem le. Bár könnyebben kerültem be ide, mint az RJ-be anno, de itt is meg kellett szenvednem eléggé. A folyamatos találkozások az igazgatóval, valami tanáccsal, anyámék állandó stresszelése, hogy mennyire messze leszek tőlük – mert ugye az RJ olyan kurva közel volt Oroszországhoz -, és a többi szarság. Erre mi van? Két diák nem csak a saját, de az én jövőmet is veszélyeztetik azzal, hogy önállóan indulnak körútra, mert éppen olyanjuk van. Vagyis nem olyanjuk van, mert drága Karolánk úgy döntött, hogy akkor ő felönt a garatra, minden italból, amit felszolgál, míg Márk a hős szerelmes megmenti a mindenki előtt megtörténő hányástól, mert mégis csak egy nőről beszélünk. Remek. Ez remek, még aranyosnak is mondanám, ha nem rajtam csattanna minden. Vagyis… csattant volna, mert a tanároknak nem tűnt fel, az igazgatónak sem, így ha ezt sikerül normális körülmények között elrendeznünk, akkor teljesen jók vagyunk. Elhiszem a cetlit is, mindent elhiszek már, komolyan, de ahogy Márk megszólal, úgy merevedik meg testem teljes egészében az ablak előtt. Érzem, ahogy arcom torzul, kezeimet szemem elé teszem, mintha ezzel bármit is elérnék, és csak hagyom, hogy Belián beszéljen helyettem is, mert ha én most megszólalok, akkor minden robban, főleg én. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a diákok, akik a kezem alá dolgoznak egy közösségben úgy lássanak, ahogy csak pár ember. Nem, nem tehetem meg velük, nem tehetem meg egyikükkel sem, még akkor sem, ahogy szinte érzem, hogy bőröm feszül arcomon, mintha rohadásnak indulna, mégis feszül. Takarom amennyire bírom, csak remélem, hogy az ablakból nem tükröződik vissza, de tenyerem ott van. Az elég, ugye? Remélem. Másik kezemmel támaszkodom meg a párkányon, majd mélyeket lélegezve hallgatom csak Beliánt. A hangjára koncentrálok, ami nyugodt, szinte már kedves, nem vádaskodó, nem számon kérő, egyszerűen tényközlő, és mégis megértő. Lehunyom szemeimet feszülő bőröm ellenére, kicsit talán ziháltabban veszem a levegőt, de ahogy a hangra koncentrálok, lassan, de biztosan jön a nyugalom. Arcom elől elvéve kezemet fürkészem a tükörképemet az ablakban. Gyönyörű. Amilyennek lennie kell. Szemöldökömet ráncolva igyekszem visszaemlékezni a sorrendre, majd mélyet sóhajtva szólalok meg.
- Engem nem érdekel, hogy berúgtál – vonom meg vállaimat nemtörődöm stílusban, hangom talán egy kicsit még érdes, mintha futottam volna eddig. Érdekes, majd elmúlik. – És természetesen nem mész el a DÖK-től, ha csak te nem szeretnél, nem szándékozom kirúgni senkit, túl jó ahhoz a mostani csapat – mélyet szusszanok, majd ahogy biztos vagyok magamban fonom keresztbe karjaimat magam előtt és fordulok feléjük, derekamat döntve a párkánynak. Tekintetem Márkra villan, és ha sikerül elkapnom a pillantását, akkor el sem engedem, amíg be nem fejezem. Acélkékjeimről alapvetően is nehéz eltekinteni. Kiderül most, hogy mennyire.
- A hangsúly az önkéntesen van, én nem erőltettem senkire semmit, elvállaltátok, ha kellett volna, és nem mondjátok, hogy rendben, csináljátok ti, akkor én álltam volna ott. Ez az egyik – vonom meg vállamat ismét, de tekintetem nem mozdul el róla. – A másik pedig, hogy nagyon maximum három órát álltatok a pult mögött, de talán sokat is mondtam ezzel, de ha ennyire hősködni akarsz a csaj előtt, akkor áruld el nekem; tényleg nehéz lett volna odajönni szólni és nem üzengetni, mintha elsősök lennénk? Valóban ott álltunk mellettetek – mosolyodom el féloldalasan. – És ha ennyire gyerekesek vagyunk, akkor miért is húzol párhuzamot aközött, hogy mennyire volt aktív és aközött, hogy leléptetek? Ezzel necces takarózni – mutatóujjammal kocogtatom meg ajkaimat párszor, mintha elgondolkodnék. Nincs min elgondolkodnom, szar kifogás, és lehetek gyerekes, de akkor is rajtam verik le, ha valami bajuk esik.
- Belián, te meg higgadj le – rázom meg a fejem halkan nevetve. – Az egyetlen, akin ezt leverhetik, HA valami történt volna a két szerelmessel, az én vagyok, mert enyém az elnöki poszt – mutatok is a két jómadárra. – De nem történt semmi, hála Merlinnek. Értitek a lényeget, ugye? – emelem vissza tekintetem először Karolára, majd Márkra. – Nem érdekel, hogy berúgtál, hogy elmentetek, de több módja is lett volna annak, hogy szóljatok erről, plusz, ha valami bajotok esik, rohadtul rajtam verik le, nem rajtatok, és így is elég vékony jégen táncolok, mint mindig mindenhol. Felelősséget vállaltam értetek, amit nem könnyítetek meg, hogy megtartsam – mutató és hüvelykujjammal dörzsölöm meg szemeimet, mélyet sóhajtok. - És akkor az ember számoljon el a lelkiismeretével, hogy két diák szarba került az ő keze alatt... - ha így sem értik meg a lényeget, akkor kiugrom az ablakon. Nem tudom hány méter magasan vagyunk, nem is fontos, fájjon, mert már lassan tönkremegy az idegrendszerem, ha ez így folytatódik. És akkor hiába figyelek Belián megnyugtató hangjára, mert robbanok. Ki akarhatja ezt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=791375#post791375][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.02. 16:17[/b][/url]

A stílus. És itt most nem arra gondolok, hogyan öltözködsz, melyik cipődhöz melyik táska megy. Itt arról van szó, hogy milyen hangnemet engedsz meg a másikkal szemben, ami nekem elég nehezen megy, amikor az érzelmek, és leginkább az idegesség, úgy suhan át rajtam minden percben, mintha csak én lennék az otthon, ahova mindig szeretettel hívják be. Nem lenne ezzel baj, tényleg nem, csak tekintettel arra – és most figyelj -, hogy véla vagyok, annyira nem egyszerű ezeket az érzelmeket palástolni. Lehetek paraszt és bunkó, amiért hátat fordítottam nekik, miközben beszéltek, de vagy rájuk nézek és robbanok, vagy elkönyvelnek egy bunkónak. Melyik a jobb? Megadom a választás lehetőségét, amíg én az ablak felé fordulva igyekszem helyre rakni eltorzult arcomat. Undorító módon feszül rajta a bőr, szinte érzem, ahogy egy gusztustalan szörnnyé kezdek változni, mintha még a körmeim is növekedésnek indultak volna, mint azokban az elcsépelt filmekben, ahol így mutatják be a gonosz boszorkányt. Csak én nem egy filmbéli gonosz boszorkány vagyok, hanem a valóság, ami ha szemben találod vele magad, egy életre megragad, az agyadba ég a kép, a fékezhetetlen visítás. Végül a félelem marad csak a szemükben, és semmi más. Szar érzés, de ha az ember tapasztalatból tudja ezeket, csak igyekszik moderálni magát, aminek csak megadja az alapot Belián higgadtsága, ami eléri azt, hogy feléjük forduljak, és Márk felvágott nyelvét, mielőtt még jobban felvágom neki, egyszerűen figyelmen kívül hagyjam. A hős, aki megmentette a lányt a bajtól, hogy még nagyobbat csináljon. Drámai történet. Nagyon drámai.
- Legyen igazad – bólintok egy aprót, fejemet előre biccentem, szemeimet lehunyom. Csak számolni ne kelljen, ha már a matek nem az erősségem, erre is csak ráng egyet a szemöldököm. – De azért abba gondolj bele, hogy a társaidnak is szart csináltál a cetlikéddel, amit rajtad kívül senki nem látott, mert hogy én rögtön utánatok indultam – hangom nem vádló, nincs benne ellenszenv, talán ez köszönhető annak, hogy Belián hangjára koncentrálok, még most is, pedig meg sem szólalt azóta. Az az este mindenkinek elég pöpec volt, egészen addig, amíg el nem tűntek onnan, én meg ismét mehettem a paraszt stílusommal, hogy akkor gyorsan oldjuk meg a problémát, amit Dankán és Beliánon vezettem le, végül beállította őket a pultba, teljesen szétcseszve az estéjüket. Azt valaki mondja már el amúgy, hogy mi volt az elképzelés, amikor engem tettek be DÖK elnöknek? Azt is mondja el valaki, hogy miért fogadtam el a posztot, amikor két tinédzsert nem tudok kordában tartani? Vagyis tudnék, de az csúnya lenne, nem szabad olyat csinálnom, nem élhetek vissza vele, mert az etikett, az erkölcs, a minden e betűs faszság.
- Rendben, akkor nem vagytok azok, nem érdekel különösebben – vonom meg vállamat Karola kiakadására. Tényleg ezen kell fennakadni? Teljesen irreleváns, hogy szerelmesek-e vagy nem, hogy utálják-e egymást vagy nem. Nem érdekel, nem akarom tudni, bár már csak a kiakadás miatt is megérné jobban beleállni ebbe a helyzetbe. – Nincs megrovás, nem lesztek kitéve a DÖK-ből, nem kell kilépnetek, és jóvá sem kell tennetek – rázom meg a fejemet óvatosan, miközben felemelem és Márkon állapodik meg tekintetem. – Leszarom, hogy lett volna-e belőle bajom vagy sem, az érdekel, hogyha nektek lett volna… - nem fejezem be, csak mélyet szusszanok, majd gonoszan rávigyorgok a srácra. – Ne mondj ki olyat, amit nem gondolsz komolyan. Ha sajnálni szeretnéd, akkor Beliánnak és Dankának sajnáld, ne nekem – kissé oldalra biccentett fejjel utalok itt arra, hogy sajnálja. Azért nem mondunk ki ilyet, mert tudjuk, hogy a másik ezt akarja hallani, még ha úgy sincs. Mert nem akarom hallani, hogy sajnálják, hogy hatvanszor kérnek bocsánatot, nincs rá szükségem, csak értsék meg, amit mondani akarok. Talán megértik, ha nem is most, de egyszer eljut a tudatukig. Mélyet sóhajtva ejtem a pillantásom Beliánra, óvatos mosolyra húzom a számat.
- Menjetek – intek fejemmel az ajtó felé, karjaimat keresztbe fonom magam előtt, szemeimet ismét lehunyom. Ahhoz képest, amire valószínűleg minden teremben lévő számított, egészen nyugodtan kezeltem a helyzetet, nem? Még én is meg vagyok lepődve. Zavartalanul túrom elő a cigarettát zsebemből, majd az ablak felé fordulok, kinyitom azt, és meggyújtom a szálat. Legalább ez is elrendeződött, még akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nem fogták fel a lényegét a dolgoknak. Nem baj, majd egyszer.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792022#post792022][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.05. 21:52[/b][/url]

Mint jó gyerek intek, meg biccentek egyet a két diák felé, akik nagyon helyesen köszönik meg Beliánnak és kérnek bocsánatot. Nem mondom, hogy elvárom, de erősen ajánlom, hogy ez Dankával is megtörténjen, mert az rendben, hogy engem nem vesz komolyan egyik sem, le is szarom, de legalább, ha már csapatjátékosok, akkor ne basszanak ki a másikkal. Még akkor sem, ha valamiért ez az egész téma úgy megérintette Márk lelkét, mint valami kiskutyáét, és nem feltétlen pozitívnak mondanám, mert a hangnem, amit megengedett magának igencsak megkérdőjelezhető. Számomra, de ahogy elnéztem, Karola nyálcsorgatva nézte végig a jelenetet, ahogy a srác igenis ki állt az igazáért, majd a lányért is. És még hogy nem szerelmesek, majd erről beszélhetünk később, de ha az ember pszichológiát tanul, akkor nehezen nem veszi észre ezeket a gesztusokat, mozdulatokat, mimikákat.
Mélyet szusszanva fordulok az ablak felé, tényleg őszinte mosollyal hallgatom végig, ahogy elnézést kérnek Beliántól, majd távoznak. Cigarettám vége felizzik, én pedig elégedetten fújom ki a füstöt, mert ha nem is úgy, ahogy akartam, de legalább megbeszéltük. Több, mint a semmi. Automatikusan húzódok arrébb, amikor Belián beér mellém, hogy elférjen ő is kényelmesen, csak oldalra sandítva rá mosolyodom el, amikor megkérdezi, hogy szabad-e, halkan fel is nevetek, csak bólintok. Erre mit kellene reagálnom? Még az előzőre sem tudok mit, csak emésztem a hallottakat, arcát fürkészem, mintha apró zavar lenne fellelhető ott, nemde? Egyelek meg Belián, nem tudsz kezelni, igazam van? Nem hibáztathatom ezért, meg is értem, ismét megengedek magamnak egy mély sóhajt, miközben ismét hátat fordítok az ablaknak, és derekamat támasztom a párkánynak.
- Örülök, hogy itt voltál – felelem végül lehunyt szemekkel. – Sokat segített azon, hogy ne törjek ki. Észrevetted, ugye? A bálon is… - tekintetem kinyitom, de csak a padlót fürkészem, mintha a választ onnan leshetném ki. Most érzem magam igazán nyugodtnak, még akkor is, ha hallottam Márkot kifelé menet motyogni valamit a bajsza alatt, de hangosan nem mondta ki. Nem baj, tartsa meg magának, mindenki jobban jár talán így, ebben a helyzetben meg főleg. Nyugodt vagyok, mert végre elhagyták a termet, és csak Belián maradt itt. Jobban járnék egy kis egyedüllétnek, de úgy, hogy mindig egyedül vagyok, talán egy kis társaság a minden szar mellett nem árt meg. Faszom sem tudja már, annyira régen voltam normálisan emberek között, hogy a szociális képességeim teljesen elvesztek, itt pedig, bármennyire is befogadó a közösség, ismét egyedül vagyok. Valamennyire, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Elite nem könnyíti meg a mindennapokat.
- Megszoktam, hogy nem kedvelnek, vagy ha igen, nem őszintén – vonom meg vállaimat oldalra sandítva rá. – Nem újdonság a dolog, régen sem volt, most sem az. Ki hogy éli meg – fújom ki a füstöt fejünk fölé, fejemet is arrafelé emelve, végül hátra vetve hagyom és a plafont kezdem szuggerálni. – Kösz, hogy kérdezed, és bocs, hogy belekeveredtél, de kellett egy semleges ember – ráemelem kékjeimet, ahogy megköszönöm és bocsánatot is kérek, elkapom pillantását, egy halvány mosolyt is megeresztek neki, miközben beszélek, majd féloldalasan fordulok felé, csípőmet döntöm a párkánynak, ajkaim közül kiveszem a cigarettát, miután a következő slukk is tüdőmben végezte, a füst pedig száll mindenfele. Ezután megérdemlem a benti dohányzást.
- Neked prefektusként nem kellene lebasznod amúgy, hogy a kastélyban dohányzok? – nevetek fel halkan, tekintetem el nem véve arcáról. Ez a válasz minden pénzt meg fog érni, előre látom, töretlen mosollyal várom a kimenetelt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=792779#post792779][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.10. 20:44[/b][/url]

Hozzá szoksz ahhoz, hogy mindenki szeret, mégsem teszi senki. Ne érted, tudom, mert én sem értettem sokáig. Értetlen gyerekként álltam apám előtt, hogy miről beszél, amikor azt mondja, csak a családra számíthatok, pedig voltak barátaim. Akkor még. Aztán jött az iskola és minden megváltozott. A teljességgel elnyomott vélamágia forrongott bennem mindvégig, de használni nem használhattam, mert meg lettem kérve. Muglik között voltam, nem tehettem, ezért mentem haza mindennap újabbnál újabb foltokkal és karcolásokkal, mert furának tartottak a velem egykorú gyerekek. Soha nem beszéltek velem, senki nem ült mellém, pedig akkor is gyönyörű voltam már. És igen. Egy fiúra, aki véla, csak ezt mondhatod, mert egyik másik szinonima szó sem állja meg a helyét. Borzalmas, ugye? Nos, másnak lehet nem, de én eddigi életem legnagyobb részében ki nem állhattam azt, hogy véla vagyok, és miután megértettem apám szavait, csak még rosszabb lett.
- És azt is tudod, miért van? – sandítok oldalra a padlóról, de tekintetem rögtön vissza is térítem inkább. – Mármint miért nézek ki… másképp akkor, ha ideges vagyok? – diszkrétebben talán már rá sem lehetne kérdezni arra, hogy egyáltalán egyre gondolunk-e. Ő lehet csak betudja valami mágikus baromságnak, míg én meg azért könyörgök magamban, hogy a bennem élő valódi véla ki ne törjön pár diák előtt, akik talán az ELME-be kerülnének a látvány után. Nem róható fel nekik, fordított helyzetben valószínűleg én is odakerülnék, de egyelőre én vagyok a véla, így a fordított helyzet is teljesen abszurd elképzelés. És lehetetlen is. Mint ahogy az, hogy ma eljöttem volna ide Belián nélkül. Húzta a száját, nem tetszett neki, legalábbis kívülről el jött le, de végül csak kiderül, hogy örült annak, hogy végül megkértem, jöjjön velem, mert ha nélküle álltunk volna ennek neki, akkor Márk és Karola sem ilyen higgadtan mennek ki innen.
- A válasz mindig más lapra tartozik – bólintok aprót egyetértően, mielőtt elkapnám a kék tekinteteket. – De a megszokás nagy úr, és én ebből gazdálkodom, jobb híján – aprót vonok vállaimon, ahogy ő tette nemrég, tekintetét el nem engedve. Meg van a késztetés, hogy kiengedjem magamból a valódi mágiát, amit soha nem használtam, és jobb esetben soha nem is kell használnom, mert tudom, hogy Belián törődik velem. Nem azért maradt itt csupán, hogy rágyújtson, hanem hogy megkérdezze minden rendben van-e, és ezt olyan régen tették meg, hogy azt sem tudom igazából, hogy kezeljem a helyzetet. És akkor visszatértünk a nullás szociális skilljeimhez. Remek.
- Neked nem formalitásból köszönték meg, ezért hagytam, hogy végül elmenjenek – mosolyodom el halványan, miközben kékjeimet csak még mélyebben fúrom Belián tekintetébe. Ha csak egyetlen olyan rezdülést vettem volna észre, ami arra utal, hogy nem gondolják komolyan, valószínűleg még mindig Márk durcás képét kellene néznünk, és Karola magasabb oktávú hangját hallgatunk, amiért kiakad, hogy szerelmeseknek hívtam őket. Majd rájönnek, nem? Meglepő az is, hogy eddig nem jöttek rá, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? A hülye nem venné csak észre, hogy Márk meglepően csendes volt, miután elhangzott a mondat, így, ha nem is most, vagy a jövő héten, de el fognak jutni odáig legalább, hogy elgondolkoznak rajta. Tini szerelem, mennyire édes.
- Nem szeretném, de hát, ha muszáj – vigyorodom el szélesen, majd türelmesen hallgatom, hogy ebből mi sül még ki. – Kreatív és szigorú prefektus? Milyen lehetsz szigorúként? – emelkedik meg szemöldököm kérdőn, mit ne mondjak, megmozgatja a fantáziámat a kreatív és szigorú Belián, mint olyan, de ahogy közelebb araszol hozzám, akaratlan mosolyodom el szélesebben, és lépek egy felet én is felé. Cigarettámat ajkaim közé véve szívok belőle egyet, majd kihamuzok az ablakon, le nem véve róla tekintetemet. Nevetésére csak még szélesebb lesz a mosolyom, miközben arcát fürkészem, még egy slukk, végül megszólalok. – Rendben, szégyellem magam nagyon meg ilyesmi. Így megfelel? -  ajkaim közé teszem a cigarettát, kezeimet hátam mögé dugom, lepillantok a földre, majd csak felsandítva kapom el ismét Belián tekintetét, egészen addig, amíg ki nem tör belőlem az őszinte röhögés. Nem tartott sokáig a szégyellős nézésem, maximum hét másodpercig, ha bírtam, de lehetne rekord.
- Varázstalanként miért vagy a mágusok közt? – őszinte érdeklődés csillan a tekintetemben. Vajon hányan kérdezték már meg ezt tőle? És vajon hány embernek mondta el őszintén az igazat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=795365#post795365][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.22. 22:49[/b][/url]

A válaszon megilletődök. Nem tudja, hogy mit nem tud. Ez talán így is van rendjén. Nem is kell tudnia, nemde? Mert, ha megtudja, akkor mégis mit érek el vele? Pontosan, leginkább semmit, hiszen a tudás nem mindig áldásos állapot, főleg, ha olyan dolgot kell megtudnod, amit nem feltétlen tudnál helyén kezelni. Akkor nem kell megtudnia igazából. Miért is kellene? Ez... ez nem önzőség, ez nem titok, csak egyszerűen nem kötök az orrára egy olyan dolgot, amitől lehet a falnak menne, esetleg nem is értené, akkor pedig kezdhetnénk az elejétől, a legmélyebb bugyrokba beásva. Mert az elejétől kellene elindulni ahhoz, hogy valami értelmeset ki tudjunk ebből hozni, de végül megszólal. Szemöldököm megemelkedik, arcát fürkészem, miközben türelmesen hallgatom minden egyes szavát. Felmerül bennem a kérdés, hogy valaha figyeltem-e ennyire egy emberre, de hamar el is hessegetem, mert most nem releváns. Halványan elmosolyodom, amikor a végére ér. A döntés gyors, eléggé elkapkodott, de talán egyszer az életben megengedhetem magamnak, hogy ne gondolkozzak azon, mi lesz valakinek a véleménye. Csak most az egyszer szeretnék felhőtlenül beszélgetni valakivel. Aki például pont ő.
- Verekedés nem lett volna belőle - mosolyodom el halványan, cigarettámat gondolkodás nélkül nyomom el cipőm talpán, majd pöckölöm ki az ablakon a csikket. - Véla vagyok. Vértisztított véla. Az tudod mi? - mert nem vagyok ember. Ahogy varázsló sem. Véla vagyok, egy teljesen más fajba tartozó mágikus lény, ami csodálatos élete végéig, de ha elborul az agya, a legundorítóbb és visszataszítóbb dolog, amit valaha láttál. El tudod képzelni ezt a kétélűséget? Nem, nem tudod, ne próbáld meg, ne akard meg tudni. Elképzelni sem tudod, hát meg tudni hogy tudnád akkor? És már mindegy is. Mert ahogy a válasz elhagyja ajkaimat, valami átjár, pár pillanatig, csak értetlen gondolkodom rajta, míg a mellkasomra nehezedő nyomás engedni kezd. Megkönnyebbülés. Megkönnyebbültem attól, hogy nem azért kell kimondanom, hogy valakit felkészítsek a jövőre, hanem egyszerűen csak kimondom. Mint azt, hogy milyen szar idő van, mert nyálkás, esik, hideg van, hűvös szél fúj. Mintha nem számítana.
- Talán jobb is, hogy nem jön össze. Tudod, több inger, nagyobb boldogság, blablabla - forgatom meg szemeimet halkan nevetve. Tekintetem el nem veszem kékjeiről, érdeklődve és talán egy kis kíváncsisággal megspékelve próbálkozom mélyebbre látni azokban a szemekben, mint amennyit engedni láttat. Mit titkolsz Belián? - Általában nem az én döntésem, mert mindenki szimpatikusnak tart, amint meglát. Teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány. Valakinél ez erősebb, valakinél gyengébb, de mindenképpen érzi a hatásomat. Ez az én keresztem - vonom meg vállaimat, talán kicsit úgy, mintha nem lenne jelentősége, pedig... van. Sok is, néha túl sokat is adok neki, pedig nem kellene. Nem kellene engednem, hogy ez határozzon meg engem, igyekszem is visszafogni magam, általában sikerül is, de ha egyszer lekerül a karkötő? Hatalmas visszafogó erő az, hogy a Minisztérium elvihet, ha olyat teszek. Szinte már istenítem ezt a kurva karkötőt! Van ennél lejjebb?
- Nem valószínű - ismét apró vállvonás. - Ha már engem nem tisztelnek, ami nem probléma, legalább egy társukkal tegyék meg. Bár meglepően jól viselték, Márk is lehiggad majd, és felfogja a szavaim értelmét. Értelmes gyerek, csak most kicsit elködösült az agya - az apró érzelmek nagyon sokat nyomnak a latban. Karola tagadott, akárha fegyvert tartottam volna a fejéhez, hogy megtegye, Márk pedig csendben kuksolt. És hogy ez mit jelent? Elgondolkodott. Talán túl feltűnően, talán csak én vettem észre, de akkor is járt az agya valamin. És nem kell túl okosnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk min. Elég a testbeszéde.
- Tetszik ez a gondolkodás - mosolyodom el szélesen, miközben vonzom magamhoz akaratlan. Emlékszel? Mondtam, hogy valakinél kevésbé, valakinél sokkalta jobban érem el a kellő hatást. Légy óvatos Belián, mert amit te látsz fényt, megégethet. - Akkor én sem szeretnélek, csak simán megúszom akkor, és felejtsük el, hogy láttad pluszba az ablakon kipöckölt csikket is - és akkor jöhet a színjáték, amit magamhoz képest meglepően sokáig húzok, mielőtt elröhögöm. Belián arcán olyan sok grimasz fut át, ahogy próbálja visszatartani a nevetést, és megragadni a valóban szigorú prefektus szigort, hogy egy kicsit még jobban kell nevetnem, de végül összeszedem magam, és diszkréten kérdezek rá arra, amire az eleje óta kíváncsi vagyok. A válasz meglep, de arcomon a türelmes mosoly ül egyszerűen, mert várom a végét, várom azt, hogy befejezze. Mondandója végeztével csóválom meg fejem lassan, majd az utolsó pár centit is átlépem, ami elválasztott minket egymástól. Vigyorgó arcára csúsztatom tenyeremet és kapom el a már biztosan megilletődött kékeket. Nem eresztem őket.
- Miért hazudsz? - a mosoly halvány, de éppen elegendő mágia van benne ahhoz, hogy a várt hatást elérjem vele. Bőröm alatt bizsereg a jól ismert érzés, ahogy a mágia átjár engem is, miközben távozik belőlem, miközben a mosolyomban benne van minden, amit egy embere kívánhat egy vélától. A késztetés hatalmas aziránt, hogy erősebben engedjem ki, hogy rázúdítsam Beliánra a mivoltomat, de képtelen vagyok rá, mert a pillanat nem szakadhat meg. Nem hagyhatom. És ha kiengedem magamból, akkor oda a pillanat varázsa. Ennyinek elégnek kell lennie. - Ha nem szeretnél, ne válaszolj, honey, de ne hazudj nekem. Még félig se - biccentem oldalra fejemet, miközben hüvelykujjammal cirógatom meg arccsontjánál a puha bőrt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=795842#post795842][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.26. 10:45[/b][/url]

Apró bólintás, többet nem érdemel a téma, hiszen már teljesen irreleváns is. Elképzelni sem tudtam volna azt, eszembe sem jutott az opció, hogy Márk véletlen nekem esne. Így visszagondolva sem tudnám elképzelni róla, hiszen bármennyire is ellenségesen viselkedett, nem hülye a srác. A magához való esze meg van, egyszerűen valamiért ezt a helyzetet kezelte indulatosabban. Lényegtelen, elmúlt, már elmentek, a verekedés meg ahogy akkor, úgy sem opció bennem, mert egyszerűen nem. Lehet nem vagyok a kedvesség mintapéldánya, de azért nem az agresszivitásomról és az indulatosságomról kellene elhíresülnöm az iskolában? Maradjunk a DÖK-ös tevékenységeknél, azok segítenek eleget.
- Szóval nem tudod - ismételt apró bólintás. Alsó ajkamba harapva fürkészem az arcát, mert nem hazudik, valóban nem tudja mi az a véla. El kellene magyaráznom neki, nemde? Illene, hogy tudja, mivel áll szemben, hiába nem tud védekezni ellene, hacsak nem készül fel rá tudatosan, de nem visz rá a lélek. Elmondtam neki mi vagyok. Innentől ráhagyhatom, hogy eldöntse, érdekli-e mi ez az egész vagy sem. Megadom a választási lehetőséget ezzel, nem nyomom le a torkán a csúf igazságot, egyszerűen időt hagyok neki arra, hogyha érdekli, ha kíváncsi, ha felkészült, akkor utána nézzen, derítse ki mi vagyok. Ennyiben hagyom a dolgot. Nem tudja, csak sóhajtok egyet, de nem kezdem el magyarázni a vélaság mivoltját, csínját-bínját. Nézzen utána, és ha semmi nem változik, akkor megadok neki mindent, amit csak kér.
- Nem olyan titkos ez - mosolyodom el halványan. - Gyakran nem tudják megmagyarázni az emberek maguknak, hogy miért, de nem kérdeznek rá, én pedig nem mondom el - nem kérdeznek, nem válaszolok, felesleges, ha rákérdeznek akkor meg elmondom az egyértelműt, ami az orruk elé van téve. De soha nem kérdeznek rá, mert annyira nem értik, annyira elvesznek a pillanatban, hogy nem tudnak rákérdezni, vagy egyszerűen már nem is foglalkoznak vele, mert elvesznek a kék tekintetemben, az érintésemben, a mosolyomban. Nagyon helyes.
- Igen, a kisugárzásom. Gyakorlatilag ezt jelenti vélának lenni - mosolyodom el halványan. - A DÖK meg igenis jól áll neked, sokat segítesz benne, de valószínűleg az miatt jelentkeztél, igen - a mosoly megindul, de arcomra fagy, ahogy folytatja a kis mondandóját. Kékjeim kikerekednek, ajkaim kissé elnyílnak egymástól. Hogy ne haragudjak rá, amiért úgy tűnik, mintha, pedig nem azért van itt, mert véla vagyok, mert a kisugárzásom. Olyan őszintén mondja, olyan hihető, hogy szinte már elhiszem, a szavai visszhangzanak fülemben, beékelődnek agyamba, és soha a büdös életbe többet nem mennek ki onnan. Mert elhiszem neki. Miért hiszem el neki? Miért más ő, amiért azt tudom mondani, hogy elhiszem a szavakat, amiket kiejt a száján, főleg ilyeneket. Az első pár másodpercben kérdőjeleztem meg mindösszesen, de annyi bőven elég volt ahhoz, hogy valami hirtelen elkattanjon bennem és elhiggyem neki a kiejtett szavakat. Ne haragudjak rá. Nem tudok rá haragudni, mert őszinte. Hogy csinálja?
Nekem kissé több idő kell a visszatéréshez az előző témából, nem is reagálok rá érdemben, csak rendezem vonásaimat, majd kissé talán zavartan dörzsölöm meg szemeimet mutató- és hüvelykujjammal, mielőtt a kérdés elhangzana, majd érdemtelen válasz érkezne rá. Belián arca belesimul tenyerembe, elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy eddig kissé görcsös teste elernyed, csak átadja magát az érzésnek, annak ami vagyok. Mert én most nem az a Mihail vagyok, aki miatt a DÖK-be jelentkezett, hanem az a Mihail, aki gátlástalanul él vissza a vélamágiájával, hogy neki megkönnyítsék az életet, hogy ne kelljen kideríteni mindent, csak egyszerűen mondják el. De így is hazudik, nekem pedig mosolyom szélesebb lesz, akaratlan kerül több mágia bele, észre sem veszem, ahogy azt sem, hogy a némaság pillanatába talán több ideje burkolózik, mint kellene, esetleg illene. Ujjam folyamatosan cirógatja a bőrfelületet, egy pillanatra sem hagyom abba. Érezd a vélát, Belián, hogy megmutathasd nekem ki is vagy. Követem kezed nyomát, ami lehúzza a póló nyakát, éppen annyit felfedve a hegekből, ami elég ahhoz, hogy a kép, amely eddig darabokban hevert a földön, pillanatok alatt álljon össze újra eggyé, és kerüljön fel a falra. Egy farkast ábrázol. Mosolyom lelankad, eltűnik arcomról, miután a póló visszapattan nyakához, kezei lehullanak maga mellé, én meg még mindig a hegek helyét bámulom, szinte látom őket a pólón keresztül. Kezem, amely arcán pihen, abbahagyja a cirógatást, miközben másik kezem álla alá nyúl, hogy biztosan szemtől-szemben álljak a kérdő tekintettel.
- Mindenkinek van keresztje - hangom mély, rekedtes, akárha csak most ébredtem volna fel. - Neked ez, nekem az, de attól még te, te vagy - arcán pihenő kezem csusszan tarkójára óvatosan, ahogy közelebb vonom magamhoz, hogy még egy hajszál se férkőzhesse be kettőnk közé, ujjaimat nem veszem el álla alól. Azt akarom, hogy lásson. Csak engem lásson. - Elvehetem egy pillanatra a fájdalmad? - tekintetem kérdőn fürkészi arcát. Csak őszintén, kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=796102#post796102][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.02.29. 18:33[/b][/url]

- Addig örülj - legyintek egy aprót felé. Sokszor van az a helyzet, amikor azt kívánom bárcsak úgy lennék, mint a mellettem álló. Nem tudni semmiről és senkiről semmit, mert nem mondták el, én meg azt sem tudom hol kezdjem az utána olvasást, ha egyáltalán elkezdem, mert nem is biztos, hogy érdekel. Soha nem akartam vélának születni, és megmondom az őszintét, nem értem azokat, akik kipróbálnák akár csak egy napig is, vagy azt kívánják bárcsak vélák lennének. Tudod miért akarod? Mert nem vagy az, és nem tudod elképzelni milyen kirekesztettként leélned tizenöt évet, majd csak stagnálni a körülötted lévőekkel. Elmondom; szar.
- Ez ilyen - éppen hogy megrezzennek vállaim, ahogy megvonom őket. - Úgysem értenék - főleg, hogy valakinél olyan erős hatást fejt ki már az alapvető mágia is, hogy lehet egy szavamat nem értené, bármennyire erősen akarnám elmagyarázni. Felesleges körök, így inkább fedje homály, azonban álszent lennék, ha azt mondanám nem tudja pár ember, hogy mi is vagyok. Az Elite alap, ők akkor is megtudták volna, ha nem akarom, hiszen majdnem mindent tudunk egymásról. Dana, akinek elmondtam, mert így tartottam fairnek, bár már megbántam, mert ismét ostoba döntést hoztam egy ostoba helyzetben. Nem érdemli meg, hogy tudja mi is vagyok, ámbár már késő bánat. És van Belián. Belián, aki mindezek után talán az egyetlen, aki megértheti milyen is egy másik fajhoz tartozni, aki lehetséges, hogy rábólint arra, hogy milyen érzés magányosnak lenni, és láthatom a szemében, hogy komolyan gondolja, nem csak azért bólint, mert jaj, szegény fehér hajú srác, hanem tényleg átérzi. Nem tudom meddig tart, benne van a pakliban, hogy ezt is megbánom, de ha az ember nem próbálja meg, akkor hova juthat? Próbálkozni kell.
- Mert te megérdemled, hogy tudd - halvány mosoly kerül fel ajkaimra, hogy tökéletesen vonásaim csak még tökéletesebbek legyenek. A higgadtság, amivel Belián fogadja az információáradatot meglep. Egészen eddig tudatlanságban élt, nem tudta, hogy mégis mi vonzza hozzám, mi az a plusz, amiért a közelemben szeretne lenni, amiért egy mosolyom elég, hogy bármit megtegyen, amit kérek tőle. Most tudja, és mégis itt áll, beszélget velem, érdeklődik, kérdezget, mert tudni akarja. Pedig már tudja, és bár nem olyan mélybe menően talán, mint kellene, vagy illene neki elmondanom, de tudja, és mégis itt áll. Mi baja van ennek? Ilyenkor már hozzám vágtak ezer meg egy dolgot, amikor kiderült, hogy mindösszesen a mivoltom miatt akarnak mellettem lenni, mert ők ezt úgy érzékelik, hogy manipuláltam őket. Pedig én nem. Soha nem akartam senkit manipulálni, én csak emberként akartam élni. Átlagos emberként.
- Nem, általában nem azért - rázom meg fejemet, miközben teljes testemmel felé fordulok. - Csak az a lényeg, hogy a közelemben lehessenek, nem az, hogy megismerjenek. Igazából így jobban belegondolva, szerintem a szüleimen kívül senki nem ismer igazán, de ez nem az emberek hibája. Ez van - szomorkás mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy befejezem a mondatot. Meghatároz engem a vélaságom, és félek, hogy ebből nem fogok tudni kitörni, és végül az lesz, amit az öregek akarnak. Egy szintén vélát elvenni, hogy a vérvonal meg legyen tisztítva, a gyermekeimre is ráerőltetni, hogy megtartsák a véla vonalat. Borzalmas, szívem sajdul belé, ha csak arra gondolok, hogy erre leszek kényszerítve. És a remény csúnya dolog, gyakran hagyja el az embert éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Mostanában engem is. Reméltem, hogy itt más lesz, hogy nem a mivoltom miatt keresik majd a társaságom. És így van-e? Nem mondhatok elhamarkodottan semmit, de kezdek kételkedni benne. Elválik majd, nemde?
Ahogy az is, hogy Belián arca simul tenyerembe, miközben hüvelykujjammal cirógatom arcát arra kérve, ne hazudjon nekem. És nem teszi, mert a póló nyakát lehúzza, ami felfed mindent, amit eddig takart. Felfedi a titkot, amit Belián rejteget mindenki elől olyan gondosan, szinte már fájdalmas. Ráncolt szemöldökkel nézem pár pillanatig, minden mozdulatot befejezve, amíg a képkockák a helyükre pattannak és a kép egész lesz az agyamban. Mert farkas. Vérfarkas. És ahogy tenyerem csúszik tarkójára, úgy közeledik arcom is felé, olyan választ várva, amit mégsem ő dönt el igazán, mert az alapvető vonzalomnál ez már több. Itt akaratról beszélünk, mert ő most akar engem, akarja mindenemet, és pofátlan módon engedek ki még egy kicsit a bensőmből, hogy körbelengjen minket, mintha csak valami védőburok kerülne körénk. De ez semmitől nem véd. Tőlem főleg nem, Belián. Tudatosan léptél bele a csapdába, hiszen tudod mi vagyok? Vagy csak szeretnél valóban megszabadulni attól a fájdalomtól, amit kifelé takargatsz, de mindig benned van. Szomorú. Kezei mozdulnak, egy halvány mosoly ül fel ajkaimra, miközben az egyik keze az ablakpárkányra fog rá, míg másik a levegőben marad. Utóbbira emelem tekintetem.
- Hozzám érhetsz - mert kér arra, hogy elvegyem a fájdalmat, még akkor is, ha csak pillanatokra vagyok képes. De képes vagyok rá, így mindennemű engedélykérés avagy hezitálás nélkül tapasztom ajkaimat az övére. Szabad kezem fog rá csuklójára, ami eddig álla alatt pihent, és húzom közelebb magamhoz, miközben tarkójára csúsztatott kezemmel határozottan nyomom fejét magam felé. A csók óvatos, tapogatózó. Nem sürgető, szinte már lágynak mondanám. Engedd, hogy elvegyem a fájdalmad.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=796282#post796282][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.03.01. 14:55[/b][/url]

Apró bólintás, mert megértem. Varázstalanként találkozni alapból a mágiával, nem lehet könnyű, főleg nem feldolgozni, hogy ezek a dolgok bizony nem csak a mesekönyvekben van, hanem a való világ, és téged is körbevesz, csak nem tudsz róla. Vagyis nem tudtál, mert mindezek mellé olyan különleges lényekkel, növényekkel találkozol, amik néha még magán a mágián is túlmennek. Sárkányok? Merlinre, maximum Süsü a sárkány oké, belefér, mert aranyos és nem létezik. De amikor esélyed van szemtől szemben állni egy Magyar mennydörgővel mondjuk, akkor azért beleremegsz, nem? És nem feltétlen az örömtől, mert végre látsz. Szóval igen, átérzem, főleg, hogy nagyjából majdnem olyan varázstalan vagyok, mint Belián, mert az én erősségem a vélamágiában rejtőzik, nem a pálcámban, amit teljesen feleslegesen hordok magamnál, mert aligha veszem hasznát bármikor is.
Ismét bólintok, hiszen szavaknak itt már aligha van helye. Mit mondhatnék még? Ennél többet felesleges szájtépés lenne mondani, mert a lényeg benne van. Senki nem értheti, senki nem tudja milyen érzés lehet a másságod miatt mindkét világban máshogy élni. Mert szép lenne, ha csak a mugliknál működne ez így, de nem. Amíg a karkötő teljesen elnyomta a mágiámat, egy senki voltam, akit folyamatosan terrorizáltak, és amikor a mágia segített helyrerakni a gyökereket, én húztam a rövidebbet. Fáj bevallani, de igazuk van. Nem kell a mágia ahhoz, hogy legyek valaki, hogy figyeljenek rám az emberek, de azért valaki csak-csak kell melléd, hogy érezd, nem egyedül vagy mindkét világban. Talán. Vagy megint csak magam elől menekülök, mert ez a legkönnyebb megoldás, mintsem azt mondani, hogy igenis érek valamit mindenhol. Mert végül is nem lenne baromság. A muglik között híres modell vagyok, akiért harcolnak a modellügynökségek, és még csak azt sem tudják megmagyarázni, hogy miért teszik, egyszerűen kellek nekik, míg a mágusok között véla vagyok, akire irigykedve tekintenek, esetleg vágyakoznak utánam, egyszerűen csak akarnak, az iskolában is DÖK elnök lettem egyik pillanatról a másikra, a tanulmányaim sem haladnak rosszul, sem az egyetemen, sem a kastélyban. Szóval... meghatároz-e engem? Megrázom fejemet, tekintetem Beliánra esik.
- Te átérzed - bökök mellkasa azon pontjára, ahol a hegek vannak, majd ujjam álla alá nyúl, miközben közelebb lépek. Nem akarok törődni magammal most, a lényeg előttem áll, aki lehet akaratlan fedte fel nekem valódi mivoltját, de megtette, én pedig ha kicsit is, de segíteni szeretnék neki, ha már magamon aligha segíthet a mágiám. - Igen, egyedül vagyok - suttogom a szavakat, mert itt és most nem ez a lényeg, hanem ahogy ajkaim érintik az övéit, ahogy keze mozdul az engedélyem után, hogy hozzám érjen, mert szabad neki. Tarkójára csúsztatott kezem alatt a pihés szőrök az égnek merednek, libabőr játszik Belián minden porcikáján, még ott is, ahol aligha érhetnék hozzá. Belemosolygok a csókba, amely olyan, mintha előtte soha nem csináltam volna még. Fájdalmasan lassú, ismerkedős, mert végül is az történik most kettőnk között. Ismerkedünk egymással, miközben csak húzom magamhoz közelebb, ujjaim csuklójára kulcsolódnak, mert ha eddig nem ment el, akkor most már nincs visszaút. Elveszem a fájdalmat, még akkor is, ha utána utálni fog, megvetni, amiért visszaéltem a belőlem áradó tökéletességgel. Nem foglalkoztat, mert ha ezzel kicsit megkönnyíthetem neki, akkor mégis ki a faszt érdekel az, hogy mi a helyes megoldás erre? Mert nem minden megoldás jó és rossz. Túl lesarkított, túl drasztikus, hiszen a világ sem csak fekete és fehér, ahogy az sem, hogy egy emberen hogy tudsz segíteni, milyen módszerekkel. Ez az én módszerem. Hogy óvatosan, lágyan érintve ajkait hagyom, hogy elvesszen az érintésemben és bennem, hogy bensője értem remegjen és csak velem foglalkozzon, mert így a benne élő fájdalom háttérbe szorul és nem törődik vele. Mert hozzám simul, belesimul az egészbe, amely csak arra ösztönöz, hogy óvatosan kényszerítsem a fal felé, aminek neki koccan, de egy pillanatra sem eresztem el ajkait. Nem, nem tehetem meg, képtelen vagyok rá, főleg, amikor gyengéden húzza ki kezét ujjaim közül, hogy végig simítson arcomon, nyakamon, vállamon, végül hátamra csússzanak ujjai. És ahogy ő aprót szusszan, az én ajkaimat egy halk nyögés hagyja el. Keze megállapodik hátamon, tarkóját tartó kezem ujjai csúsznak tincsei közé, mert többet akar, vágyik rám, és én megadom neki azt, amire vágyik. Tincsei között szánkázik ujjam, a falnak préselem, mialatt a csókot elmélyítem. Falom ajkait, mert talán már én is akarom, hogy valaki újra szeressen, és ha a mágia miatt, akkor azért, csak... csak akarjon. És ő akar. Engem akar. Eltávolodom tőle, halkan szusszanok egyet, míg kinyitom szemeimet és acélkék pillantásomat fúrom az övéibe. Halványan elmosolyodom, amíg lágy csókot lehelek ajkaira, hogy aztán tincsei közé csúsztatott ujjaimmal kicsit határozottan biccentsem oldalra fejét, hogy nyakához férhessek, szavaimat oda suttoghassam, miközben ajkaim érintik nyakát minden egyes szónál.
- Elmúlt a fájdalom? - lehelem a szavakat, mert minél több az inger, minél nagyobb a vágyakozás, annál türelmetlenebb lesz. Gyerünk, Belián, mutasd meg mit tudsz, amikor a kezedbe adom azt, amit szeretnél. Mutasd meg, mit szeretnél valójában. Mutasd meg, hogy szeretnéd elérni azt. A válaszra türelmesen várok, de addig sem vagyok hajlandó tétovázni; szelíd csókokkal hintem a puha bőrfelületet, pólóját szabad kezemmel húzom arrébb, hogy vállához is hozzáférhessek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797176#post797176][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.03.06. 11:47[/b][/url]

Már kiszökne ajkaim közül, hogy nekem ennyi elég. Hogy elég csak annyira átérezni, amennyire tudja, de az előbb megkértem, hogy ne hazudjon, akkor nekem sincs jogom ezt tenni. Mert nem elég. Soha nem elég az, ha egy ember átérzi a másik helyzetét, mert nem ugyanaz a fájdalom, nem ugyanolyanok az érzelmek, az érzések, amik benned vannak. Hasonló lehet, de soha nem ugyanolyan. Ahogy én mondhatom, hogy átérzem az ő helyzetét, az ugyanolyan hazugság, és így ellentmondva önnön magamnak, mint ahogy ő is ezt mondja. Nem tudom átérezni a fájdalmat, amit átél minden teliholdkor, talán lehetetlen is lenne, ahogy ő sem tudja milyen több éven keresztül kirekesztettként élni. Mert varázstalan, a farkas miatt van a mágusok között, de előtte honnan tudhatnám milyen élete volt? Az eddigiekből kiindulva? Átlagos, megfelelő, szinte már-már tökéletes, amilyenre én is vágytam. Egy egyszerű élet, egyszerű szülőkkel, egyszerű iskolában, egyszerűen.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy ez a két szó elhagyja ajkait. Nem kell. Mégis mit nem kell? Nem kell egyedül éreznem magam? Mióta az eszemet tudom egyedül vagyok, ezen pár rendezvény, a DÖK és még az Elite sem hiszem, hogy bármennyit is változtatna. És ezen dolgok jelenleg apróra is törpülnek, nem akarok és nem is fogok vele foglalkozni, amikor ajkaimat tapasztom az övéire, amikor szíve olyan hevesen ver, félek, hogy kiszakad a bordák közül, minden érintésembe úgy simul bele libabőrösen, mintha utoljára élvezhetné a földi létet. Pedig nem. Ezután a fájdalom talán kétszeres erővel tér vissza, amit most elnyomok, amiért most csak engem lát. Szinte már bűntudatom van, mert tudom, hogyha elválunk, ha én most itt hagyom, kilépek ebből a teremből, akkor Belián egyedül marad, és a fájdalom, az üresség, amit mögötte hagyok, majdnem elviselhetetlen lesz. Önző vagyok, mert azt sem tudom már, hogy neki veszem-e el valóban a fájdalmát, vagy saját magamat szeretném kicsit megmenteni azzal, ahogy falom ajkait, miközben a falnak préselem hegekkel borított testét. Egy ideig. Mert ajkaink eltávolodnak egymástól, de egyszerűen képtelen vagyok megállj parancsolni magamnak, csak még tovább akarom húzni, azt akarom, hogy élvezze, hogy akarjon. Ne engem, nem szükséges, az érzést. Akarja az érzést, ami hatalmába keríti, amikor mellette vagyok, amikor hozzáérek, amikor ajkaim beszéd közben súrolják a puha bőrt nyakán. A reakciókat akarja, amiket kiváltok belőle, minthogy a hátamon feszülő anyag is azt súgja; akarja. Minél többet akar, minél gyorsabban, csak ne hagyjam el, mert az érzések, amiket kiváltok belőle, szinte már nem is emberiek. Hány embernek mutattad meg ezt az arcodat eddig? Költői kérdés, válasz aligha érkezik rá, de nem is kell, mert mindketten tudjuk a választ. Ajkaim óvatosan, mintha először érintenék bőrfelületet velük járják körbe vállát, nyakát, nyakszirtjét, kulcscsontját. Apró csókokat hagyok mindenhol, jelként talán, hogy én tudjam, hogy ő az enyém. Most mindenképpen így van, a későbbiekben pedig ugyanúgy nem lesz választása, mint ahogy most sem igazán volt. A válasz mosolyt csal arcomra, szinte már büszkeséggel tölt el az őszintesége, de az csak még inkább, ahogy teste meg-megremeg csókjaim alatt. A póló feszülése enged, majd megérzem a meleg és puha ujjakat arcomra simulni, amiknek engedelmeskedve hagyom, hogy megcsókoljon ismét. Szóval ezt szeretnéd, és így éred el. Ügyes fiú vagy, mondták már? Egy teljesen más Belián csókolja ajkaimat, és ettől az érzéstől, ettől a tudattól bennem is elindul valami, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. A vágy úgy söpör végig rajtam, mint egy gátat átszakító folyó, s hagyom, hogy elsodorjon magával. Fejemet előre nyomva csókolom, nyelvem táncot jár az övével, jobb kezemmel feje mellett támaszkodom meg a falon, hogy egyetlen milliméter távolság se lehessen köztünk, lágyékom kényelmetlenül nyomódik neki. Bal kezemmel nyúlok pólója alá, zavartalan simítom végig hasát, majd mellkasát, kicsit többször megcirógatva a hegeket, majd egyszerűen ráfektetem mellkasára tenyeremet. Hogy érezzem szívednek minden egyes dobbanását, amit én váltok ki belőled. Az érzések, amelyekért megőrülnél.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=797892#post797892][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2020.03.10. 20:42[/b][/url]

Érintésem alatt libabőrös lesz bőre, valószínűleg akaratlan húzódik össze a bőr, ahol csak megérintem. Az ilyen reakciók miatt éri meg igazán vélának lenni. Tudtad, hogy valamikor az ember magának sem vallja be a legsötétebb titkait, sőt, legszívesebben elfutna előlük, vissza sem akarna nézni, elfelejtené, de mégis, ha leül egy véla elé, aki kicsit megerőlteti magát, úgy dalol, akár egy pacsirta? Valamikor olyan gyenge az ember saját magával szemben, hogy megerőltetés nélkül is kifecsegi neked a legféltettebb titkait, és ami a legfontosabb; a legtitkosabb vágyait. Amit senki nem tud, senki nem sejt, még az ember is menekül előle, de neked elmondja, egy egyszerű ok miatt; véla vagy, és akkor is az vagy, ha a mágiád már rég visszahúzódott és csak önmagad vagy. Az ilyen vágyak legtöbbje senkit nem is érdekelne, mert perverzióknak mondhatnám őket leginkább, mégis rejtegetik őket. Pontosan úgy, ahogy a legtöbben teszik, mert mit fognak szólni mások? Mit fog szólni a többi ember? Az iskolatársam? A haverom? Fertelmes kérdések, mert miért érdekel, hogy mit szólnak? Pontosan úgy feszíti őket a vágy, hogy megkapják, amit akarnak, ahogy az előttem állót, akinek puha bőrét érintem ajkaimmal, aki úgy simul bele az ölelésembe, aki úgy nyomódik hozzám, mintha nem lenne holnap. Talán tényleg nincs is. Egyikünknek sincs, hiszen, ha most igent mondok, ha nem gondolkodom, hanem hagyom, hogy elvigyenek engem is a vágyaim, akkor végül hova lyukadunk ki? Megkapom holnap is, vagy csak egy hibának lesz elkönyvelve és ő megy jobbra, míg én balra, hogy soha többet ne találkozzunk aztán? Kérdések tömkelege, de egyetlen épkézláb válaszom sincs egyikre sem, és ahogy érzékelem, ha feltenném kérdés formájában kételyeimet neki, aki rogyadozó térddel igyekszik talpon maradni, ő sem tudná a választ. Mert nincs holnap, se neki, se nekem, de sajnos mindezen túl a gátak ott vannak. A jelenlegi érzések nem keverhetők össze a valósággal, még akkor sem, ha lehunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal viszonzom a csókot, amit ő kezdeményez, mert vágyik rá. Erre vágysz, igaz? Hogy szeressenek a titkoddal együtt, mégis félsz. Mitől félsz? Olyan hevesen és határozottan mélyíti el a csókot, egy pillanatra beleszédülök, még engem is meg tud lepni, ráadásul ő. A mindig kedves és aranyos srác, aki a Levita házat erősíti naivitásával és munkájával a prefektusi gárdában, erre tessék. Úgy falja ajkaimat, úgy követel tőlem többet és jobbat, hogy lassan én is beleremegek az egészbe, pedig nekem vajmi kevés okom lenne erre. Ujjai cirógatnak, elmosolyodom, de csak tizedmásodpercre, nincs elég időm kiélvezni minden pillanatot, mert nadrágom kényelmetlenül kezd el feszíteni lent, amit talán indirektebb módon is közölhettem volna a másikkal, ám legnagyobb megdöbbenésemre, ahelyett, hogy megilletődne, esetleg kíváncsian tekintene le, a világ legtermészetesebb dolgaként nyomódik nekem. Taszítom a falhoz, ahogy a falnak támaszkodó kezem hajába markol nem éppen lágyan és óvatosan, belenyögök a csókba, belenyögök abba, ahogy felsőtestét érintem, ujjaim elidőznek a hatalmas hegeken, amelyek Belián múltját, jelenjét és jövőjét is elmondják nekem. Kíváncsi tekintettel hagyom, hogy eltoljon magától kissé, ajkaink elválnak egymástól ugyan, de kezem nem mozdul mellkasáról, és amikor eldobja a pólót, tekintetem akaratlan vándorol le s fel a felszabadított bőrfelületen. A hegek teljes valójukban visítanak az arcomba, kezem óvatosan simít végig az egyiken teljesen hosszában, egészen addig, amíg Belián el nem veszi onnan, hogy oldalára vezesse, majd pólóm aljával kezd el játszani. Halkan felnevetek, ahogy beleborzongok a csókokba, amiket kapok tőle arcélemre, nyakamra. Jobbom mozdul hirtelen, hogy tincsei közé fúrjam ujjaimat, és felhúzzam magamhoz, nem erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson ellenállni nekem, pedig megtehetné, mert már ki tudja mióta csak Mihailként állok előtte. Halvány mosollyal ajkaimon hajolok hozzá közelebb, ajkai előtt pár milliméterrel állok meg, lehunyom szemeimet, miközben a szavak elhagyják számat.
- Ne haragudj - az utolsó szótagnál érintem csak az eddigi csókoktól kivörösödött ajkait, de nem kell sok idő, hogy ismét birtokba vegyem azokat. Szemeimet összeszorítom, a mágia lappang bennem, ki akarna törni, hogy ne hagyhassam abba, mert végre engem is vágynak, engem is akarnak, ahogy eddig talán még senki más, de képtelen vagyok megtenni vele. - Ne haragudj - suttogom ismét, hangom rekedtes, mély, a bariton amit csak ilyenkor tudok megütni arra készteti az embert, hogy lehunyt szemekkel hallgassa a tökéletes hangot, amely zene a füleinek. - Hunyd be a szemed - még nedves ajkai közé búgom szavaimat, jobb kezem kisiklik tincsei közül, le a nyakára, vállára, megállapodva ott, balom pedig a nadrág szegélyénél kezd el babrálni. Elégedett mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy a libabőr azonnal jelentkezik, majd visszapillantok arcára, ahogy szemeit lehunyva tartja, mert biztos vagyok abban, hogy engedelmeskedik nekem. Óvatos csókot lehelek ajkaira, miközben folyamatosan cirógatom a lágyékánál lévő részt, kicsit a nadrág pereme alá is benyúlva, majd ellépek tőle, és mintha ott sem lettem volna soha sietek az ajtóhoz, amin úgy száguldok ki, mint még soha. Ne haragudj, képtelen vagyok pont veled megtenni. Ha szerencsém van, már csak a hiányomat veszi észre. Vedd észre csak azt, és ne gyere utánam, kérlek.