29. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Zephyrine Sabra Iweala összes RPG hozzászólása (60 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 7. 22:19 Ugrás a poszthoz

Vannak nagyszerű emberek, akikkel rosszkor találkozunk.
És vannak emberek, akik attól nagyszerűek, hogy jókor találkozunk velük.


Fáztam. Méghozzá annyira, hogy a fogaim újra és újra összekoccantak. Bármennyire is öltöztem a kabát alá, valamiért képtelen voltam befogadni az itteni éghajlatot. Otthon ilyenkor tombolt a nyár, az emberek menekültek a tengerpartra, amint beköszöntött a December, ehhez képest, itt esett az égből, az a valami, amit az itteniek hónak csúfolnak, hideg van, minden vizes és csúszik. Úgy döntöttem, hogy délután egy kicsit kinézek a faluba, azt hallottam, hogy karácsonyi vásár van. Nem volt szükségem ehhez társaságra, egészen jól elvoltam egyedül is. Legalább volt időm végiggondolni a dolgokat, mikor a sorok között válogattam, ezzel el is töltve a kora délutánt. Miután a gyér nap leáldozott én is visszavonultam a kastélyba, illetve, vonultam volna, ha nem csámborgok el a kastély környékén. Először jó ötletnek tűnt, de ahogy lement a nap, rohamosan csökkent a hőmérséklet, amire amúgy is érzékeny voltam. A visszautat azonban nem találtam meg, pedig biztos, hogy nem voltam olyan messze a kastélytól.
A csizmám minden lépésnél az idegesítő cuppogó hangot adta ki, amire újra és újra felnyögtem. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy később majd mennyit kell takarítanom, helyette inkább a fejembe húztam a fehér sapkámat, és a szürke szövetkabátomon begomboltam a legfelső gombot.
- Hülye Magyarország. Idióta kastély, bolond időjárás.
Szűröm ki a fogaim között az anyanyelvemen, hozzátéve egy-két keresetlen szót és egy hirtelen ötlettől vezérelve hátat fordítok és visszamegyek arra, amerről jöttem. Sajnáltam, hogy nincs térkép a fejemben, és szidtam magamat, amiért botor módon egyedül császkálok a sötétben, mikor alig pár napja vagyok itt. De amint elérek a durvább jelzőkig, mint derül égből villámcsapás kerül elém egy hatalmas valami. Megtorpanva felnézek, de nem látom a tetejét, viszont magam előtt a lépcsőket igen. Az ajkamba harapva pillantok körbe, mintha valami rosszra készülnék, majd mintha csak az elejétől fogva idekészültem volna elindulok fölfelé. Már félúton úgy érzem, hogy valaki figyel, lehet, hogy csak paranoiás vagyok, vagy a sötétben az embernek élénkebb lesz a fantáziája...de azért, mint a jó horrorfilmekben, tántoríthatatlanul haladok felfelé.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 7. 22:53 Ugrás a poszthoz

Adam who?


Amint felérek a lépcsőn nem leszek rest azonnal berontani és szétnézni. A helyszín annyira leköt, hogy egyelőre nem veszem észre, hogy rajtam kívül más is van a szobában, csak a fura érzés, hogy valaki figyel, marad meg továbbra is. Először is, felérem, hogy itt is hideg van, de legalább a szél annyira nem süvít be. Aztán, hogy bárki is rakta ezt ide, biztosan nem volt normális, mert ugyan kinek lenne kedve egy ilyen helyen eltölteni az idejét? Fintorogva fordulok körbe és nézek szét, bár sokat nem látok, de ez is bőven elég. Ahogy azonban forgolódok a tekintetem rátalál az idegenre. Először szimplán csak átsiklik rajta, majd a következő pillanatban a szívemhez kapok és még ugrok is egyet. Úgy tűnt, az agyam lassan volt a szememnél. Láttam én, hogy ül ott valaki, de abban szent másodpillanatban képtelen voltam felfogni és ettől valahogy sokkal félelmetesebb lett az egész.  
- Hát ezt nem hiszem el..
Mondom, továbbra is anyanyelvemen, mert magyarul nem nagyon akaródzik megszólalni, eszem ágában sincs kinevettetni magamat, na meg, ez áll szájra. A magyaron még erősen gondolkodnom kellene, az nem jön olyan ösztönösen mint ez. Továbbra is a szívemre szorítom a kezemet, miközben veszek két mély levegőt, majd úgy döntök, nem leszek félős kislány. Kihúzom magamat meglibbentem a hajamat, majd elindulok felé és levetem magamat a mellette lévő puffra, de nem szólalok meg. Inkább csak barátkozom a helyzettel, nem akarom annyira bámulni, viszont egy kicsit tartok attól, hogy ő majd bámulni fog engem. Pedig szívesen megnézném közelebbről is, bárcsak engedné a büszkeségem!
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 7. 23:50 Ugrás a poszthoz

Adam who?


A helyzet kissé kellemetlen, és nem túl szokatlan. De ha már megijedtem tőle, akkor miért ne tehetnék rá egy lapáttal azzal, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna? Egy ideig ez megy is, de állítólag a csönd hét másodperc után válik kellemetlenné, de mi már legalább tizenötnél tartunk. Hogy a zavaromat leplezzem és legalább valami természetes reakciót mutassak előreveszem az egyik hajtincsemet és játszani kezdek vele, mutatván, hogy eszemben sincs nekem először megszólalni, de addig is, legalább néha-néha rápillantva, lopva megszemlélhetem az idegent. Először a sötét, kissé kócos haja tűnik fel, aztán, ahogy végignézek rajta a nyúlánk alakja, ezekben hasonlítunk. Aztán feltűnik, hogy milyen fehér a bőre, lepillantok a kezemre, majd vissza rá és rögtön feltűnik a köztünk lévő erős kontraszt. Bárcsak láthatnám a szemeit! Szívesen megnézném, milyen színe van. Mindezek után megpróbálom besaccolni a korát, először arra gondolok, hogy harminc körül lehet, talán egy kicsivel idősebb. De a további lopott pillantások után elbizonytalanodom és rövid vívódás után ráhúzom a "kortalan" szót.
- Ott?
Nem akarok nyersnek tűnni, vagy faragatlannak, de ez volt az első szó, ami eszembe jutott és kitudtam úgy mondani, hogy nem tört bele a nyelvem, bár az akcentust a hozzáértő fül leszűri egyetlen hangból is. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a férfi tökéletes brit akcentussal szólalt meg, olyannal, amiről én csak álmodhatok, egy pillanatra eltátom a számat, majd összekoccintva a fogaimat a mutatott irány felé fordulok. Felsóhajtok, majd mintha csak nehezemre esne fogvacogva felkelek és nyúlánk, hosszú lépteimmel átszelem a helyiséget, takaró után kutatva. Megnézem a többi puffot, majd láss csodát, a takaró tényleg ott van. Gyorsan magamra terítem, majd visszasétálok az idegen mellé és leülve hálásan pillantok rá.
- Khoszönöm, aszt 'iszem.
Felszisszenek, beharapom az alsó ajkamat és inkább még föntebb húzom az arcomra a takarót, miközben a nagy barna szemeimet az ismeretlenre emelem.

Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 7. 23:58
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 8. 00:35 Ugrás a poszthoz

Adam who?


Furcsa a csönd és furcsa az is, amivel az idegen ehhez a csöndhöz hozzááll. Ahogy oldalra pillantok, látom rajta, hogy őt egyáltalán nem zavarja, ha hallgatunk. Bárcsak korábban találkoztam vele! A háztársaim nagy része mind szeret beszélgetni, na meg sértegetni a másikat. Az ebédlőben és a tanórákon is mindenki azt akarja, hogy beszéljek, de én egyáltalán nem akarom, mert nem tudok. Angolul szívesen elcsevegek, de a legjobban az anyanyelven szeretnék beszélgetni, de itt ezen a helyen elég valószínűtlen, hogy találok egy másik afrikai diákot. Így szép csöndben fordulok az ismeretlen felé, továbbra is orrig betakarózva. A fordulás maga kellemetlen csúszós hangot ad ki, de nem zavartatom magamat. Ha már nem beszélgetünk, legalább nézem, most már leplezetlenül, mindezt azért teszem, mert érdekesnek tartom, nem olyan, mint a többiek akikkel itt találkoztam. Nem csak azért, mert idősebb, hanem van benne valami furcsa, valami vonzóan furcsa. Oldalra billentem a fejemet, mintha így is megakarnám szemlélni, majd ráérősen a másik oldalra is, kifordulva figyelem az idegent, de nem szólalok meg. Aztán mikor nagy nehezen felmelegszem, leengedem a takarót a köldökömig, és elgondolkodva rágcsálom az ajkaimat.
- Mi vagy te?
Bököm ki végül, ezúttal angolul. Egy órán belül mindhárom nyelvtudásom megcsillogtattam, bár én korántsem beszélek annyira szépen angolul, mint ő. Ezen is érezni, hogy nem ez az anyanyelvem, bár jóval többet használtam, mint a magyart. És, hogy a kérdést miért tettem fel? Mert érzem, hogy több mint ember, többnek kell lennie. Annyira szoborszerű, annyira...szép, már-már zavarba ejtően az, legalábbis számomra az volt, mert - talán a hovatartozásom miatt -, soha nem láttam, még hasonlót sem.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 8. 01:11 Ugrás a poszthoz

Adam, aki vámpír


Kíváncsi vagyok! Hát bűn az? Azt mondják, aki kíváncsi hamar megöregszik, legalábbis az anyukám sokszor mondogatta nekem, de soha nem értettem ennek a jelentését, ez is olyasmi, amit a hazájából cipelt magával, a hazájából, ahol most vagyok és ahová egyáltalán nem tartozom. Egy pillanatra eluralkodik rajtam a honvágy, de nem marad sokáig, mert eszembe jut, hogy egy roppant érdekes hallgatás kellős közepén állok. Bizton állíthatom, hogy eddig ez a legérdekesebb dolog, ami itt történt velem. Sőt! Ez a legérdekesebb dolog, ami valaha Magyarországon történt velem. Van  egy sejtésem a férfi irányába, de nem akarom elhamarkodni a dolgot, kivárom, amíg ő árulja el. Viszont amint beigazolódik a gyanúm, a szívem kihagy egy ütemet, a szemeim egy pillanatra elkerekednek. Félelemmel vegyes izgalom ez, mivel rövid életem során ez az első alkalom, hogy összehoz a sors egy másik fajjal.
- Soha nem találkoztam még a fajtáddal.
Ha már angolul kezdtük el, maradjunk az angolnál. Igyekszem nyugalmat erőltetni az arcomra, de nem könnyű. Itt vagyunk, ketten, az erdőben, nincsenek szemtanuk. Viszont ha bántani akarna, akkor már biztos megtette volna, de ő ahelyett, hogy nekem ugrott volna, inkább felkínálta a melegedés lehetőségét. Továbbra is felé fordulva ülök, kíváncsi, néhol félelemmel teli tekintettel figyelem, jobban mondva bámulom, mintha attól tartanék, hogy a következő pillanatban elillan, mintha itt sem lett volna.
- Nagyon fehér vagy.
Kihúzom a takaró alól a kezemet, egy kecses mozdulattal lehúzom a hosszú, vékony ujjaimról a kesztyűt, majd felemelve a kezemet összemérem a bőrünk színét. Hol a férfi arcára, hol pedig a kezemre nézek, majd halványan elmosolyodom.
- Bocsásd meg nekem, ritka.
Szerintem tudja, hogy mire gondolok, nem kell, hogy részletezzem, lassan leeresztem a kezemet az ölembe, a fejemet is lehajtom, de mosolyom nem halványul, így nézek lopva ismét rá.
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 8. 01:13
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 8. 23:33 Ugrás a poszthoz

Adam, aki vámpír és érdekel



Először furcsa volt, hogy semmire nem kaptam választ, úgy éreztem magamat, mintha önmagammal beszélgetnék. Próbáltam magamat győzködni, hogy ez a természetével jár, meg, hogy nem egy beszédes fajta, de így, hogy ő beszélt angolul, már nem akartam annyira szótlan maradni. Ugyanakkor, soha, semmilyen körülmény között nem róttam volna fel neki a hallgatást, azzal azt hiszem, meghazudtolta volna önmagamat. De az érdeklődésemmel, ami elhatalmasodott rajtam, nem tudtam mit kezdeni. Akaratlanul is közelebb húztam a puffomat az idegenéhez, először csak kicsit, hogy lássam, hogy reagál, majd ha nem húzódik félre, akkor egy kicsit határozottabban és még közelebb. Bárcsak tudtam volna megálljt parancsolni magamat, de nem ment. Valamiért vonzott! Pedig általában én vagyok az, akiért odavannak, nyilvánvaló és kevésbé nyilvánvaló okokból, így nincs megszokva, hogy az idegen egy szemernyi érdeklődést nem mutat az irányomba, pedig simogathatta volna az egómat, legalább egy kicsit.
- Nem bánod ha...
Nem engedélyt kértem, inkább figyelmezettem, hogy hozzá fogok érni. Megfogtam a kezét, majd óvatos mozdulattal mintha félnék, hogy összetöröm, a térdemre húztam a kezét, és az enyémet pedig rá helyzetem. Félreértés ne essék, itt egyáltalán nem a könnyűvérűségről volt szó! Eszem ágában sem volt felkínálni magamat egy ismeretlen, a ténykedésem elsősorban arra irányult, hogy közelebbről is megszemlélhessem. Hogy hozzáérhessek, mint holmi kiállítási tárgyhoz. Figyeltem a kezeinket, összemértem őket. Az övé hófehér volt, az enyém koromfeketének hatott mellette, ráadásul az ujjai az enyémnél is hidegebbek voltak. Lopva rápillantottam, hogy lássam, kiváltok-e belőle bármit is, de eszemben sem volt őt nyíltan bámulni. Ezúttal nem.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 9. 00:10 Ugrás a poszthoz

Adam, aki vámpír és érdekel


Amire nem számítok, az az ő reakciója. Azt hittem, hogy a bátorságom elutasításra talál, vagy legalábbis hamarabb véget vet a dolognak, minthogy kinézelődhessem magamat, ehhez képest talán túl nagy türelemmel áll a dologhoz. Annyit leszűrtem, hogy biztosan nem tanár, mert akkor ezt nem hagyná eddig fajulni, de akkor mégis micsoda? Lehet, hogy idejött vacsorázni. Ettől a gondolattól meglódul a szívem, egy pillanatra megáll a kezem az övén, felpillantok rá, oldalra billentem a fejemet, igyekszem megnyugodni, veszek egy mély levegőt és visszafordulok a kezei irányába.
- Ez olyan, furcsa.
Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondom, az ujjai ráfonódnak a kezemre. A levegő beszorul a tüdőmbe, kissé ijedt tekintettel pillantok fel rá, de amikor szimplán csak megfordítja a kezeimet megnyugszom, sőt csöndesen fel is nevetek és szégyenlősen eltakarom a szememet, de csak egy néhány pillanatra.
- Ne haragudj én, nem akartam..
Miért szabadkozom? Hiszen az emberek általában félnek a vámpíroktól, mert mi vagyunk a fő táplálékforrás, akár meg is ölhetnek, egy szempillantás alatt. Bolond az az ember, aki azt feltételezi, hogy más mint a többi, hogy annyira kiváltságos és többet ér az élete, hogy azt kár lenne kioltani. Micsoda badarság. Lenézek az ujjaira, türelmesen figyelem, ahogy újra és újra végighúzza látszólag ugyanott az ujjait. Vajon mi járhat a fejében? Szinte én is hallom a tulajdon szívverésemet, lehunyom a szememet és próbálok lassan, mélyeket lélegezni, reménykedve abban, hogy ezzel letudom lassítani, bár, amit azt illeti felesleges, őt nem tudom átverni.

Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 9. 01:27 Ugrás a poszthoz

Adam, aki szimplán csak érdekel


Továbbra is csukva tartom a szememet, próbálom előkeresi az agyam rejtett zugából azt az órát, amikor a vámpírokról tanultunk, de valahogy nem jut eszembe semmi. Felénk nem fenyegeti az embert vámpírtámadás, talán a túlzott napos órák száma miatt, de elkerülik Afrikát, vagy engem kerültek el? Ki tudja, ami azt illeti már semmiben nem vagyok biztos. Az anyukám biztos sikítana, ha visszanézhetné a jelenetet, lehet, hogy még sírna is. Hiszen nem erre tanítottak, az esetek többségében pedig észben tartottam az intelmeket, kivéve most. Valamiért a kíváncsiságom felülkerekedett a józan eszemen. Nem húztam el a kezemet, pedig talán el kellett volna. Az is lehet, hogy ki kellett volna kérnem magamnak, hogy hozzámért, tolakodónak kellett volna titulálnom és jól faképnél hagyni. De ehelyett csak kinyitottam a szememet a feltett kérdésre. Lassan emelem rá a tekintetemet, miközben próbálok nyerni magamnak néhány másodpercek. Mégis mit mondhatna erre az ember? El kellene szaladni? Vagy felháborodni? Valamiért egyik sem tűnik túl szimpatikus ötletnek, de ennek biztosan ő az oka.
- Nem fog fájni?
Nem tartok különösebben a fájdalomtól, inkább csak szeretném beszéltetni, hallani a hangját, az akcentusát, hogy ez meggyőzzön arról, hogy szimpatikus annyira, hogy megadjam neki azt, amit kér.
- A csuklómból akarsz inni?
Na azért ha távol is nőttem fel, nem a föld alatt. Láttam vámpíros filmeket és ennyit még az én gyér tudásom is ér. A vámpírok általában a nyaki ütőérből isznak, belegondolni abba, hogy az ajkai hozzá érnek a nyakamhoz borzongató, de nem tudom, hogy a kellemes vagy kelletlen mivoltában, talán egy kicsit mindkettő. Bármi is legyen ez, meg sem fordul a fejemben, hogy elutasítsam.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 9. 22:22 Ugrás a poszthoz

Adam, aki szimplán csak érdekel


- Akkor azt hiszem, erre nem mondhatok nemet...
A válasz eloszlatta az utolsó félelmemet is, most már inkább csak izgultam. A szívem minden egyes dobbanással gyorsabban vert, úgy éreztem, ha az ajkai nem érintik meg a bőrömet belehalok. A félelem egyik pillanatról a másikra mintha szertefoszlott volna, nem csak a harapással, mindennel kapcsolatban. Már nem számított, hogy eltévedtem, hogy hideg van, és hogy egy idegennel hozott össze a sors. Egy utolsó pillantást még vetettem Adamre, úgy éreztem képtelen leszek betelni a puszta látvánnyal. Amint az ajkai elindulnak a csuklóm irányába visszafojtom a lélegzetemet és mozdulatlanul figyelem, legalábbis addig, ameddig a fogai bele nem mélyednek a bőrömbe, akkor egy kissé talán túl érzelemmel teli nyögés hagyja el az számat, de ezen kívül csöndesen figyelem a jelenetet, már amennyit làtok belőle. A szabad kezem elindul a haja irányába, óvatosan kisöpröm az arcából, pusztán csak azért, hogy nézhessem. Megszólalni nem mertem, attól féltem, attól majd megtöri a varázs. Türelmes voltam, de a szívem egy rejtett zuga még ennél is többet akart, bár nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de úgy éreztem, hogy fontos vagyok neki, bár lehet, hogy csak a gondolataim ködösülnek el minden egyes korty után.
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 10. 00:45
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 9. 23:13 Ugrás a poszthoz

Adam, aki szimplán csak érdekel


Csak hagytam, hogy magával ragadjon az élmény. Miután kigyönyörködtem magam a látványban, kissé hátradőltem, és élveztem, hogy csak velem foglalkozik, hogy én vagyok az, akitől jobb lesz neki. A férfiaknak gyakran keltettem fel az érdeklődését, főleg itt...de ez most egészen más volt, ilyenben még soha nem volt részem, ettől többnek éreztem magamat. Mikor elereszt egy pillanatra csalódás ül ki az arcomra, figyelem ahogy hátradől, le nem bírnám róla levenni a szememet.
 - Ez mindig ilyen jó?
Kérdem csak úgy magamtól, ismét az anyanyelvemen, miközben üres tekintettel nézek előre. Bárcsak újra átélhetném! Veszek egy mély levegőt, miközben leveszem a sapkámat és zavartan megigazítom a hajamat. Nem merek megszólalni, legalábbis hozzászólni nem, hagytam, hagy érezze át a pillanatot, mi a miénk volt. Határozottan az volt. Most már értelmét látom annak, hogy miért vonzódnak egyesek az ilyen fajhoz és miért kísértik a sorsot. A kérdés csak az, hogy miért pont én...kezdem úgy érezni, hogy nem véletlenül kerültem ide. A szempilláim alól kilesek, csak, hogy egy pillanatra még ránézhessek, majd tétován felkelek, úgy érezem, talán egyedül kellene hagynom...
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 10. 00:42
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 10. 00:32 Ugrás a poszthoz

Adam, aki szimplán csak érdekel


A félbehagyott mozdulatot gyorsan fejezem be, majd tétován előrelépek, tesztelve, hogy milyen hatással van rám a vérveszteség, de mivel a térdeim nem emiatt váltak kocsonyává úgy éreztem, biztosan eltudom hagyni a helyszínt, ha erre igény van. Tapasztalatlanságomat mutatja, hogy fogalmam sincs, hogy hasonló helyzetben mit kellene tenni, inkább csak tesztelem, próbálkozom, hogy vajon mi a helyes, vagy helytelen. Azt sikerült kitapasztalnom, hogy a vámpír nem egy szószátyár fajta, legalábbis az, akivel összehozott a sors semmiképp. Eszem ágában nem volt megzavarni, pont azért nem szóltam egy szót sem, pedig millió kérdésem lett volna azzal kapcsolatban, amit láttam. Mind butának tűnt, még a fejemben is, hangosan kimondva pedig egyenesen borzalmas lett volna. Távol állt tőlem a lelkes érdeklődés, nem voltam az a fajta, mégis most szívesen beszéltettem volna.
- Mi? Nem.
Csak azután fordultam meg, hogy ezt kimondtam. Felszegtem az államat, összeszedve a büszkeségem martalékát, és felnéztem az idegenre. Még a nevét sem tudtam. Őszintén, semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy vámpír. A férfiakkal kapcsolatban tapasztalt voltam, de egyre inkább éreztem úgy, hogy ez itt most mit sem ér, hiszen ő nem ember...még akkor is, ha férfinek nevezném.
- Azt gondoltam, talán szeretnél egyedül lenni.
Összepréselem a számat, féltem a választól, őszintén. Tétován tettem felé egy lépést, ahogy láttam, hogy feláll, de még ez is butaságnak tűnt. Miért kellene nekem közelednem hozzá? Végtére is, én vagyok a nő, ennyi tartás azért mégis lehetne bennem...ettől függetlenül azonban tettem még egy lépés, csak úgy...
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 10. 01:15 Ugrás a poszthoz

Adam, aki nagyon is érdekel


Két lépés. A büszkeségem nem engedett tovább menni. Úgy éreztem, ha annyira akarnám, akkor talán sikerülne közelebb férkőznöm hozzá, nem lelkileg, fizikailag. Tisztában voltam azzal, ami vagyok. Itt, nem egy vagyok a sok közül, hanem egy kívülálló, nem csak  bőrszínem és a vonásaim miatt, a felfogásom és a temperamentumom is egész más volt, hiszen mégiscsak egy másik kultúra nevelt ki. Egész eddig más életet éltem, furcsa volt, nehezen tudtam alkalmazkodni az itteni viszonyokhoz, minden tekintetben.
- Kellemetlen, hogy te pontosan tudod, hogy mi jár a fejemben, miközben nekem fogalmam sincs arról, mire gondolsz most.
Egy apró megjegyzés, színtelen, talán túlságosan üres hangon. Ebben a percben azt kívántam, bárcsak legilimentor lehetnék, talán akkor belelátnék a fejébe és tudnám, mit szabad és mit nem. Ha egy egyszerű diáktársam állna velem szemben, vagy egy ember, akkor bizonyára nem tétováznék, faképnél hagynám azért, mert nem lépett...mert nem csúszott térden és könyörgött azért, hogy tegyek neki egy szívességet azzal, hogy figyelek rá. De tőle nem ezt vártam, mi sem állt ettől a helyzettől távolabb. Végigfutott rajtam a remegés, ahogy belenéztem a kék szempárba, a kedvemre volt, hogy engem méregetett, kedvem lett volna körbefordulni, hogy minden szögből alaposan megnézhessem. Ha buta fruska lennék - amit bizonyára gondol rólam -, akkor kelletném magam, de ahhoz túl büszke vagyok, így is jobban kitárulkoztam, mint kellett volna. Szégyellnem kellene? Talán igen...de sötétbe burkolózva minden annyira könnyű. Ahogy az is, ahogy oldalra billentett fejjel előrehúzom a hajamat, az ujjaim végigkísérik a hajszálakat, fedetlenül hagyva a nyakamat.
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 10. 01:16
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 10. 19:23 Ugrás a poszthoz

Adam, a harapós


Nem tudtam, hogy pontosan mire várok. Talán csak arra volt szükségem, hogy megint a közelemben legyen, vagy legalábbis, hogy ne legyen olyan távol. Minden érzékem tompult a közelében, nem fáztam, nem rettegtem, még látni is homályosabban láttam, már ha ez egyáltalán lehetséges. Meglepett az, ahogyan viselkedtem, normál körülmények között soha nem volt a kenyerem a kelletés.
- Nos...
Egy tétova lépést tettem hátra, csak egyetlen egyet. Csak hogy teszteljem, hogy mit lép majd erre. Eszembe nem jutott, hogy ismét belekóstol a vérembe, arra számítottam, hogy itt hagy. Szépen elmegy mellettem és elfelejtjük ezt a kis affért. Biztos voltam bennem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ilyen könnyen betudott hálózni. Nem lehettem egyedül. A felismerés viszont nem hatott rám nyugtatólag, ellenkezőleg! Felmérgesített, hogy valaki más is képes önszántából odaadni a vérét és nekem eszem ágában sincs beállni semmilyen sorba. Elöntött a a féltékenység, bár tudtam, hogy most nem bízhatok a saját érzéseimben, mert miatta...miatta minden kifordult. Elködösült tekintettel figyeltem, ahogy elindul felém, minden porcikám megremegett, tudtam, hogy már késő. Láttam a szemfogait, éreztem a kezét a tarkómon és a vállamon. Határozottan tartott, nem tudtam volna elesni, sem pedig összerogyni, mégis óhatatlan simítottam végig a vállamon lévő ujjait néma engedélyt adva, amire nem volt szüksége, mert megharapott, ismét. A várt fájdalom most is elmaradt, de ugyanolyan elemi erővel hatott rám, mint az első alkalommal, lehunytam a szememet és átadtam magam a helyzet pikantériájának. Elértem amit akartam, közel volt hozzám...pont úgy, ahogy akartam.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 10. 23:55 Ugrás a poszthoz

Adam, a harapós


Még levegőt venni is alig mertem, attól féltem, hogyha egy minimális mozdulatot is teszek, akkor abbahagyja, mert rájön, hogy túl fiatal vagyok, hogy nem vagyok az esete, vagy megbánja amit tett. Így csak csöndben, szinte mozdulatlanul tűrten, hogy elvegye tőlem azt, amire szüksége van. De túl gyorsan lesz vége, ismét. A szemem végszóra kinyílik és meg sem próbálom leplezni a csalódottságomat. De éreztem, hogyha több vért venne el, akkor az már esetleg hatással lehetne rám...bár, ha jobban belegondolok az sem zavarna, egy percig sem. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy így még meghalni is szép lehet, pedig erről soha nem gondolkodtam még el komolyabban, túl fiatal voltam hozzá. Amint elenged, a hosszú ujjaim még egy ideig kísérik az övéit, feszegetem a határokat, de továbbra is bódult vagyok az élménytől. Már nem gondolok sem a bűntudatra, sem a szégyenre, pláne nem a megaláztatásra. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem az alakját a sötétben, szórakozottan a nyakamhoz nyúltam, mintha ezzel visszatudnám idézni a néhány másodperccel ezelőtti történéseket, meglepett, hogy ott volt a két apró lyuk, a fogai helye, de vér egy szem sem volt körülötte. Újabb kérdés, bugyuták, gyerekesek és roppant magától értetődőek. Néhány másodpercig még tétován állok előtte, aztán visszaveszem a fehér sapkámat és megigazítom magamon a kissé félrecsúszott ruháimat. Nem akartam zavarni őt, kiindulva az előző bódultságából, ha ez okozott neki örömöt, hát legyen, nem akartam az lenni, aki ezt elveszi tőle, hiszen én adtam meg. Ugyanakkor úgy éreztem, zavarom, most már igazán mennem kellene. Lassan léptem oda hozzá, felpillantottam rá, figyeltem az arcát, majd lábujjhegyre állva nyomta egy puszit a nyaka és az álla találkozásánál lévő gödröcskébe, majd szó nélkül, zaklatottan elindultam le a Faházból.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 15. 23:19 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...



Sötétedik. Bár nem kellene erre császkálnom, és megfogadtam magamnak, hogy a kastélyban maradok, mégsem tettem. Igaz, még nincs annyira késő, de az én helyen már a kastély falai között lenne. Mégis pokróccal a karomon sétálok végig a falun, ezúttal kihagyva a vásárt, a korcsolyapályát és a fényeket. Helyette inkább valami sokkal csöndesebb vágyom. Bár még nem voltam erre, a nagyteremben hallottam, hogy néhány diák a stégről beszél, ami a faluban van, hosszan belóg a tó fölé és remekül lehet ott lazítani, távol minden zajtól. Amint meghallottam, pontosan tudtam, hogy erre van szükségem. Mióta idejöttem sok dolog történt velem, sok mindent le kellett tisztáznom magamban, na meg amúgy is vágytam már egy kis magányra. Hiányzott a privát szféra. Nekem szükségem volt egy helyre, ami csak az enyém, ahol azt csinálhatok amit akarok és nem kell másokhoz alkalmazkodnom. Itt viszont mindig volt valaki a közelemben, bárhová is mentem. Osztoznom kellett a szobán, nem ehettem egyedül és délután a folyosók is zajosak voltak. Hiába jöttem le a faluba, ott sem volt sokkal jobb, mert itt is körülvettek az emberek. Ahogy távolodom a zajoktól és a fényektől, egyre inkább úgy érzem, hogy a lelkem megkönnyebbül. Sokáig szerettem volna itt lenni, így alaposan beöltöztem. Fehér szövegkabá, sapka, sál, jó vastag csizma. Legszívesebben még teát és valami harapnivalót is hoztam volna, de már túlzásnak éreztem, hiszen nem piknikezni jöttem, hanem csak úgy lógni. Amint a fények halványulnak kezdem egyre jobban érezni magamat, úgy érzem, a sötét engem is elrejt. Hát még amikor meglátom a stéget! Azonnal megszaporázom a lépteimet, a végére már szaladok, és amikor meghallom a cipőm és a fa első találkozósát jólesően felnevetek. Egy újabb hely, amit kipipálhatok a listáról. Elmegyek egészen a stég végéig, leterítem a pokrócot és lefekszem rá, miközben a lábamat a víz fölé lógatom. Így fekszem, szép csöndben a felhős ég alatt. Pedig szívesen megnézném a csillagokat!
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 15. 23:43
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 00:00 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


Továbbra is csöndesen szemlélődöm, jobban mondva erőlködöm. Fohászkodom, hogy legalább csak egy csillagot láthassak...csak egyetlen egyet! Nem szoktam meg, hogy itt sötét az ég, hiszen otthon ebben az időben egy darab felhő sem szokott lenni az égen, csillag viszont annál több! Hiányzott! Annyira, hogy hisztizni tudtam volna érte, úgy, mint egy óvodás. A kezeim ökölbe is szorultak, de aztán rájöttem, hogy hiába csapom ki a műbalhét, senki nem hallja meg, ráadásul nem is érek el vele semmit. Felnőttem. Régen annyival könnyebb volt, azt hittem, ha sírok, és követelőzőm majd minden megváltozik, mert a szüleim így intézték. De a csillagokat senki nem fogja tudni visszahozni nekem, kár értünk. Mérgesen fújtatok egy sort, majd úgy döntöm, hogy helyette inkább a felhőket próbálom kibogarászni, közben figyeltem a leheletemet, ami csinos kis füstben szállt fölfelé, amíg bele nem veszett a levegőbe.
Aztán meghallottam. Készülnöm kellett volna rá? Talán. Mégsem hittem abban, hogy megint megtalál. De ez az ő hangja, határozottan az. Vagy csak képzelődöm? Nem kapom fel rögtön a fejemet, még mindig a sötét eget bámulom, mintha csak ahhoz beszélnék.
- Nem is szeretem.
Válaszolok én is angolul, ha már így kezdte meg a beszélgetést, akkor maradjunk ezen a vonalon. Igen, a hideg takarón feküdtem, a tó partján, ahol pár fokkal hűvösebb a levegő, mint bárhol máshol. Az élet tele van ellentmondásokkal, így ahelyett, hogy megkérdőjelezném a saját tetteimet, elfordítom a fejemet és lassan felnézek rá. Végignézek a magas alakján, végül a tekintetem megállapodik az arcán, egy ideig nézem őt, majd beleharapok az ajkamba és visszafordítom az ég felé a pillantásomat.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 00:25 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beszélgeti kezdünk. Rövid ismeretségünk alatt nem beszélgettünk sokat, vagy ha beszélgettünk is, akkor az nagyon lassan indult be. Nem volt a szavak embere, én pedig nem erőltettem a dolgot, ha nem akar, hát nem beszél. Az idő nagy részében úgyis inkább csak egymást néztük, már amikor. Nem volt lételemem a felesleges beszéd, erre hamar rájött, így hát most nem törtem meg a csöndet. Tudtam róla, hogy itt van, éreztem a közelségét, de mégsem szóltam hozzá. Amúgy sem tudtam volna neki mit mondani, túl sok dolog járt vele kapcsolatban az eszemben, illetve, a legtöbbször ő járt az eszembe, mert rövid idő alatt amit itt töltöttem, ő tett rám igazán mély benyomást, pusztán a létezésével. Különleges volt és tudott róla, kilógott innen, talán ebben hasonlítottunk is.
- Mond meg te. Hallod a szívverésem, azt hiszem még élek.
Talán kissé túl korán csúszott ki a számon a csípős megjegyzés. Nem kellett volna. Fel is szisszenek, nem akartam gerincből ennyire leutasító lenni, főleg nem vele.
- Bocsáss meg, én csak...fáradt vagyok. De egyébként megvagyok, köszönöm.
Nem mondhatnám, hogy jól vagyok. Nem akarom neki hazudni, így nem teszem. Helyette őszintén felelek, de csak nagy vonalakban, a többit úgyis tudja ő, nem kell ehhez feltétlenül kikérdeznie. A szemem sarkából látom, ahogy pozíciót változtat és leül mellém, igyekszem nem végigkövetni a mozdulatot, meredten nézek az ég felé, de kisvártatva elmosolyodom, és elejtem azt a megjegyzést, amivel a beszélgetésink kezdődni szoktak.
- Nézel...
Lassan felé fordítom a fejemet, de nem ülök fel, nem változtatok a helyzetem, nem érzem magamat kényelmetlenül azért, mert így lát, így nincs miért megerőltetnem magamat.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 00:50 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


Fogalmam sincs, hogy hasonló helyzetben hogy illendő viselkedni, mert még soha nem voltam hasonló helyzetben. Frusztrált, hogy olyan távol ült tőlem, úgy éreztem magamat, mint aki leprás, de mégsem tettem szóvá, csupán nyeltem egyet és túltettem magamat a dolgon. Visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, továbbra sem adva fel a reményt, hogy ma látok egy csillagot, a tekintetem átkutatta a széles égboltot, se mindenfelől csak az egyre gomolygó sötétség sejlett fel, amitől rosszul éreztem magamat. Hirtelen egész közel éreztem magamhoz az eget, tétován felemeltem a kezemet, mintha megakarnék ragadni egy felhőt, de hiába szorítom össze a tenyeremet, csak a levegőt markolom, semmi mást.
- Nem, nem zavar.
Szokásomhoz híven felnevetek, csöndesen és titokzatosan, mintha sokkal több lenne a megjegyezés mögött, valamit, amit csak Ő és én érhetünk, aztán rájöttem, hogy tényleg így van. Azt viszont nem akart az eszembe jutni, hogy mi következik ezután, így hát hallgattam és néztem a vizet, az eget, a környező dombokat, még a hátam mögé is néztem, hátha megpillantok néhány kósza fénycsóvát. A kastélyt rögtön kiszúrtam, ott magaslott, az ablakaiban pislákolt a fény, kirázott tőle a hideg, nem akartam visszamenni. Végül aztán elegem lesz mindenből és úgy döntök, hogyha ő nézhet engem, akkor én nézhetem őt. Legalább megint megszemlélhetem, bár koránt sem olyan alaposan, mint legutóbb, de legalább nézhetem, úgy és azért, ahogy és amiért ő néz engem.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 12:04 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


Szívesen elmondanám neki, hogy ki kellett jönnöm a kastélyból, mert megőrjített a tömeg, a tény, hogy folyamatosan volt körülöttem valaki. Hogy mennyire szeretnék már egy kicsit egyedül lenni, hogy zavar a tömeg. Ugyanakkor mégis magányosnak éreztem fent magamat, bár, még csak két hete vagyok itt, de akkor is kilógtam. Aki pedig közeledni akartam, azt én löktem el magamtól, mert nem ismertem a szándékait. Micsoda kettősség! Magam is belezavarodtam. De mégsem mondok neki semmit, valamilyen furcsa elképzelés miatt, úgy érezem, csak untatnám és nem akarok unalmas lenni, pláne nem az Ő számára. Pedig tudtam, hogy szívesen meghallgatja a gondolataimat, még akkor is, ha azok inkább a koromhoz mértek. Nem találkoztam még nála türelmesebb emberrel, ha ilyesmiről van szó és mostanra már azt is tudtam, hogy miért ilyen, hosszúra nyúlt élete alatt megtanulta, hogyan kezelje ezt az egészet. De mégis úgy éreztem, hogy gyerekesnek tűnne most nekiállni nyafogni, főleg egy ilyen témáról és nem akartam, hogy gyerekesnek tartson.
Engedélyt kér. Furcsa volt hallanom, holott valahol pontosan tudtam, hogy szeretném ha közelebb lenne hozzám. Mintha hallotta volna a gondolataimat és arra reagál volna így. Nem akartam egyből rávágni a nagyon is magától értetődő választ, így visszafordítottam az ég felé a tekintetemet, hogy ne lássa az ajkaim remegését.
- Persze.
Láttam, ahogy megmozdul, valamilyen beteg elképzelés miatt az agyam lassított felvételbe mutatta nekem, alig bírtam megállni, hogy odanézzek. Helyette én is odébb húzódtam kicsit, ami fekvő állapotban nevetségesen nézhetett ki, de továbbra sem szerettem volna fölkelni. A szememet az égre meresztettem, a gondolataim ádáz csatát vívtak odabent, de végül veszített a józan ész, így rátaláltam a barnáimmal Adam kék szemére.
- Elmondod mire gondolsz most?
Mindig is érdekeltek a gondolatai, szerettem tudni, hogy mi jár épp a fejében, mert sok férfival ellentétben az ö gondolatai kifürkészhetetlenek voltak és csak ritkán ültek ki az arcára.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 21:00 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


A kezeimet amiket eddig magam mellett pihentettem összefűztem a hasamon, így adva neki még több helyet. Na meg, nem is akartam hozzáérni, több okból sem. Tudtam, hogy az olyan dolgokat váltana ki belőlem, amik nem helyesek, nem lehettek azok, ahogy ez az egész sem volt egészen helyes, vagy ha helyes is volt, nem éreztem annak. Természetesnek viszont természetes volt, hiszen attól, hogy én visszakozom ő még az marad ami, egy egyszerű ember számára vonzó és érdekes teremtmény, kár lett volna tagadnom, hogy engem is vonzott, hiszen magától értetődő volt. Valamilyen furcsa okból kifolyólag ez a vonzalom nem marat viszonzatlan. Nem tudtam, hogy talán az újat a más, vagy az érdekeset látta benne, de kezdtem elhinni, hogy tényleg így volt. Bár, ez nehezebb volt, mint elhinni azt, hogy egy diáktársamnak tetszhetek. Mikor lefeküdt mellém, felé fordítottam a fejemet, és érdeklődve hallgattam, ugyanis megszólalt, kisvártatva de megtette! Arra számítottam, hogy kitérő, rövid választ fogok kapni, meglepetés volt, hogy egy egészen hosszú kifejtést hallhattam róla. Engedte, hogy meghallgassam a gondolatait és ez nagyon sokat jelentett nekem.
- Túl sok minden jár egyszerre a fejedben...
Mondtam a monológ közben, aztán, amikor kibökte a második rám vonatkozó részt hirtelen elhallgattam. Tisztában voltam vele, hogy szeretett nézni, valamilyen okból kifolyólag így fejezte ki, hogy szépnek tart engem, tudtam ezt már egy ideje, pont ezért volt megrendítő hallani, amit mond. Nem gondolkodtam, a karjaimat letéve magam mellé, felkönyököltem magam mellett és ráhajolva az ajakira megcsókoltam. Nem tartott sokáig, de pont elég volt, hogy kifejezzem magamat. Ezzel többet mondtam el, mintha percekig beszéltem volna, és tudtam, hogy ő mindezt megfogja érteni.
- Nézhetsz, ameddig akarsz, nem megyek sehová.
Sóhajtok fel fáradtan, miközben visszafekszem a pokrócra. Valahol szomorúság csengett ki a hangomból, mert a lényemnek egy része el akart innen menni, ugyanakkor egy jelzés volt számára, a jövőre nézve.

Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 16. 22:00 Ugrás a poszthoz

Fázom. Miért tagadjam, emberek?
A szívem is gyökérig didereg.
A tél sötét árnyéka ráterül
s egy hang borzongat néha: Egyedül...


Miután visszafeküdtem, néhány másodpercre becsuktam a szememet és hagytam, hogy végigfusson rajtam az áramütésszerű érzés, ami elfogott abban a pillanatban, ahogy az ajkai az ajkamhoz értek. Nem tehettem róla, vonzott a lénye, a személyisége és ő maga. Ettől függetlenül nem voltam belé szerelmes, nem képzeltem többet a dologba, mint ami volt. De ettől az egész (nevezzük élménynek) nem volt jobb, vagy rosszabb, olyan volt, mint amilyennek lennie kellett, csak egy kicsivel fokozottabb, vagy inkább sokkal. Nem voltam az a nagy pasizó típus, de mindig voltak körülöttem fiúk, akiket ügyesen használtam, tudtam, hogy kezeljem őket és ebbe előbb-utóbb bele is untam. Adam viszont teljesen más lapra tartozott, nem említhető senkivel sem egy mondatban.
- Rendben, de szeretnék még egy picit maradni.
Hát lehet neki nemet mondani? Lehet, hogy valaki tud, de az nem én vagyok. Úgy érzem, hogy soha nem tudnék neki nemet mondani, legyen a kérés bármi. Most viszont egyelőre nem gondoltam erre, hanem felnéztem az égre és próbáltam relaxálni, nem szólaltam meg. Tudtam, hogy hagyni fog engem néhány percig, amíg gyenge lehetek, aztán szépen összeszedem magamat, eltűnik minden ami eddig volt, felépül a máz és megint olyan leszek, amilyen voltam. Eltelik húsz perc, mire összeszedem magam annyira, hogy megtudjak szólalni, talán titokban még néhány könnycseppet is elmorzsolok. Aztán felülök és megigazítom a hajamat.
- Rendben, mehetünk.
Mivel beleegyezett, így felkeltünk, összehajtottam a pokrócot és elindultunk a csárda felé, mi ketten.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Bál
Írta: 2014. december 19. 19:18
Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?



Igen mondtam neki, leginkább azért, mert nem akartam elkeseríteni. Annyira lelkes volt, hogy nem volt szívem elutasítani, pedig akkor nem voltam kifejezetten bálozós hangulatban, mert újnak számítottam, így szinte biztos voltam benne, hogy mindenki megbámul majd. Amint azonban beértem a szobába, már izgultam, alig vártam, hogy kiválaszthassam mibe megyek, hogyan fogom megcsinálni hajamat. Mivel még itt nem voltam soha bálban, meg felénk amúgy sem szokás az ilyesmi, először kicsit utána kellett járnom a dolognak. Kiderítettem, hogy itt nagy hagyománya van, a lányok kiszoktak öltözni és ebben az évben még a dress code is elég erős, fehér. Fehér ruha a lányoknak és fehér a fiúknak is. Amint megtudtam, rögtön felnevettem, nem csak a megkönnyebbüléstől, hanem mert elképzeltem a rengeteg lányt fehérben. Mekkora butaság! Ritka az, amikor valakin igazán jól mutat, a legtöbb lányok nem szokott jól mutatni, ráadásul a legtöbbjüket kövéríti. Ritka az, amikor egy fehér ruha láttán valakinek az jut az eszébe, hogy milyen csinos az illető, kivéve persze, ha menyasszonyról van szó, de ebben az esetben ez csak egy rakás bálozó diák. De itt voltam én, az ébenfekete bőrömmel, sötét szememmel, sötét hajammal és a magas, már-már gebe testalkatommal. Számomra tökéletes választás volt a fehér, élvezettel próbáltam fel a ruhát, amit apám küldött Afrikából. Illegtem a tükör előtt benne, nagyon tetszett. Nem volt hétköznapi, nem volt egészen báli megjelenés, viszont fehér volt és piszok jól mutatott rajtam.
Mikor elérkezett a bál napja, már korán reggel felkeltem, de délutánig nem tudtam mit csinálni magammal. Ideges voltam és nem csak azért, mert ez volt az első ilyen alkalom itt az iskolai falai között, ahol tömeg előtt kell megjelennem, hanem mert Jeremyvel mentem. Tetszeni akartam neki! Azt akartam, hogy szépen lásson, hogy leessen az álla, ehhez viszont bomba formában kellett lennem.
Délután négykor azonban nem bírtam tovább, beálltam a zuhany alá, jó sokáig fürödtem, majd készülni kezdtem. Megcsináltam a sminkemet, a hajamat, jólesően piszmogtam, mert volt időm. Végül aztán, mikor már alig tizenöt percem maradt a megbeszélt találkozóig, a tükör elé léptem, hogy elvégezzem az utolsó simításokat. A hajam előrehúzva, összefonva a lógott majdnem a derekamig, az arcomon épp csak egy leheletnyi smink volt. A ruhám épp csak kicsivel többet mutatott meg, mint azt illendő lett volna. Vettem egy mély levegőt majd hátat fordítottam a tükörnek és elindultam a nagyterem bejáratához. Mikor odaértem, nem láttam egyedet csak a feltódult tömeget, így kicsit félreállva néztem körbe, hátha megpillantom Jeremyt.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 19. 19:55 Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?



Nem kellet sokáig várnom, szerencsére. Igyekeztem kerülni minden tekintetet ami rám szegeződött, nyilván új voltam és nyilván kilógtam, rajtam másként állt minden. Szorongtam, rossz érzés volt. Azt hittem, hogy ennyi idő alatt majd sikerül legyűrnöm, de a páni félelem most is legyőzött, aztán, amikor megpillantottam Jeremyt, hirtelen a szorítás a torkomban rögtön felengedett. Álltam a tekintetét, titokzatosan elmosolyodtam, majd lesütöttem a szememet, mintha zavarban lennék. Pedig erről szó sem volt, minden a színjáték része volt, ettől valahogy az ember sokkal kívánatosabb lesz, már a szó legnemesebbik értelmében. Mikor elém lépett, hagytam, hogy végignézzem rajta, majd mikor megszólalt szórakozottan a vállára csaptam.
- Ugyan már..
Ezzel az egyszerű mondattal lepleztem a remegést, ami végigfutott a gerincemen, szerettem ha dicsértek, sőt, ami azt illeti imádtam, gyakran szomjaztam is, de sosem túl feltűnően, épp csak annyira, hogy ne legyen feltűnő, de hasson kellemesen. Mikor mellém állt, lazán belekaroltam és elindultunk be a tömeggel együtt, fogalmam sem volt, mi vár majd ott, de amint beléptünk és körbepillantottam egészen magával ragadó volt a dekoráció és az egésznek a hangulata, koránt sem gondolta volna, hogy ezt is ennyire komolyan veszik. A szabad kezemet tenyérre felfelé kinyújtottam és figyeltem ahogy a megbűvölt hópelyhek ráesnek.
- Egyébként nagyon...csinos vagy. Lehet ilyet mondani? Ez a fehér szmoking. Mondjuk még a többiekéhez képest jól néz ki.
Vigyorogva dicsértem meg, mert ez volt az igazság, tényleg jól nézett ki és ami jó, azt általában megjegyzik az emberek, hacsak nem féltékenyek rá.
- Örülök, hogy ilyen magas vagy, de azt hiszem ezt már mondtam neked.
Tényleg hálás lehetek a hormonjainak, hogy így megnövesztették, különben nagyon bután néznénk ki egymás mellé, de kellemes volt, hogy hiába volt rajtam magassarkú, még így is alacsonyabb voltam mint ő, hiába, gyengéim voltak a magas fiúk.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 22. 01:57 Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?


- Na jó, igazad van.
Felelem egy fáradt sóhajjal, túlozva, amennyire csak tudok. Nem akartam én ennyire álságos lenni, csak az önbizalmam jelenleg túl haladta az egészséges szintet, így vissza kellett fognom és ez nem ment egyszerűen. Na meg, ki is akartam tapasztalni, hogy szól mindehhez. Aztán, amikor ügyesen hárított, képtelen voltam tovább színlelni. Az egész végén felnevettem és jókedvűen nézelődtem az oldalán. Nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy Jeremy mennyire szerencsés lenne, én is csak egy lány voltam, a sok közül. Lehet, hogy magasabb és egy kicsit másabb, mint amit az itt lévők megszoktak, de akkor is csak egy diáklány. A tekintetek, hát azokat meg igyekeztem inkább lesöpörni magamról úgy, hogy sehová nem néztem elég ideig ahhoz, hogy feltűnjön, hogy valaki bámul. Tudtam, hogy az csak összezavarna és nem érezném jól magamat.
- Igen, az.
Még szerencse, hogy nem hideg. Ebben a formájában eltudnám viselni a havat. Ha nem lenne hideg és nem olvasna pocsolyává, csak úgy leesne, hogy azután szép csinos halomba rendeződjön, majd mikor már nem lenne rá szükség, egyszerűen csak felszívódna. Semmi hideg és latyak nem tárulna hozzá. Így még azt hiszem a tél is egész hangulatos lenne.
- A nővéred, aki faluban lakik igaz? Nem sokat meséltél még róla...
Én meg nem kérdeztem. Lehet, hogy azért mert kevésbé érdekelt, de lehet, hogy közrejátszott az is, hogy azt vártam, hogy majd szépen magától beszél róla, semmi erőszak. Néhány elejtett kósza információból táplálkoztam csak, se semmi fontosat, vagy használhatót nem tudtam meg, se róla, se a családjáról. Már nem mintha én annyit meséltem volna róla. így eszem ágában sincs felróni neki.
- Ha elejtesz ma még egy bókot, kénytelen leszek felhúzni magamat. Ne aggódj, nem figyelek rá, hogy néznek, még akkor se, ha így van.
Égnek emelem a tekintetemet. Igaz, egy nőnek mondhatják akár ezerszer, hogy mennyire szép, akkor sem unja meg, de Jeremynek most már túl kellene lépnie ezen. Akárhányszor találkoztunk eddig, mindig ezt hallgattam és igen, jól esik, de beszélhetnénk másról is.
- Persze, menjünk. De csak akkor, ha utána kipróbáljuk a csokiszökőkutat.
Már kiszúrtam magamnak, a többi édességgel egyetemben. Imádok enni, igaz, az édesség nem tartozik a kedvenceim közé, de azért megeszem, egye-fene.
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2014. december 22. 01:57
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 26. 23:47 Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?



- Azt hiszem, hogy képes leszek elviselni.
Válaszoltam neki, de nem néztem felé, csupán elmosolyodtam és a szemem sarkából néztem rá. Ritka számba ment, amikor a hétköznapi dolgok felkeltették az érdeklődésemet így hát ha ez megtörtént, akkor jobb volt, ha a delikvens rögtön belekezdett a mesélésbe, mielőtt az egész szikra hirtelen kialudt volna. Ezúttal azonban nem untam meg a várakozást, nem csak azért, mert Jeremy azonnal belekezdett, hanem mert érdekelt az élete. Furcsa mi? Nekem az volt. Figyelmesen hallgattam, igyekeztem elraktározni minden kis információt, bár amit mondott az meglepett, nem erre számítottam. Elgondolkodva szorítottam össze az ajkaimat, rövid ideig miután befejezte nem is reagáltam, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki.
- Ne is számíts arra, hogy majd minden villámcsapásszerűen rendbe jön. Hiszed eddig nem is tudtatok egymásról.
Csak elképzelni tudom, milyen lehetett, amikor Jeremy csak úgy beállított ide, anélkül, hogy előtte bármiféle életjelet adott volna magáról. Szegény lánynak esélye sem lett volna elküldeni, felkészülni meg aztán pláne nem volt lehetősége. Egy dolog viszont annál inkább szöget üt a fejembe, mint a váratlan találkozás. Ezek szerint Jeremy együtt él egy babával. A gondolat abban a pillanatban megmelengeti a szívemet, bár fogalmam sincs, hogy vajon ő hogy áll hozzá a gyerekekhez. Az biztos, hogy én szeretem őket, bár soha nem voltam fél óránál tovább egy közelében sem, de azalatt az idő alatt nagyon aranyosak voltak, kifejezetten bájosak. Habár láttam már csúnya gyereket is, de akkor is. Az ő unokaöccse
- Szóval, akkor szereted a gyerekeket?
Muszáj volt megkérdeznem, mert nagyon-nagyon kíváncsi voltam. Rögtön elfogott a késztetés, hogy meghívassam magamat hozzájuk, de nem akartam faragatlan lenni, így hát hallgattam és továbbra is kapaszkodtam belé.
- Felejtsd el, táncoljunk.
Nevetek rá, majd lehajolva felemelem a ruhám uszályát és szembefordulva vele a kezénél fogva behúzom a tömegbe, egy olyan helyre, ahol nem taposhatnak rá, majd belekarolva a nyakába összefűzöm az ujjaimat a tarkóján és hagyom, hogy vezessen.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 28. 02:18 Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?



- A nőknek általában egy rúgóra jár az agyuk.
Végül is mi mást tanácsolhatnék? Ez egy nagyon nehéz helyzet, még így is, hogy nem hallottam részletesen az egy történetet. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék ha kiderülne, hogy van egy eltitkolt testvérem, akiről egészen eddig nem is tudtam. Nyilván ez mondjuk ebben az életben lehetetlen, a szüleimnek nem volt korábbi kapcsolata, csak ők vannak egymásnak. De mi van ha Jeremy is ezt hitte? Azt hiszem jobb lesz, ha karácsonykor rákérdezek anyunál, nem gyanakvás, csak jobb félni, mint megijedni és ha van ilyesmiről szó, akkor felkészülök rá.
- Azért rendes tőlük, hogy befogadtak. Végződhetett volna úgy is, hogy nem hisz neked és az orrodra csapja az ajtót. Akkor mit csináltál volna?
Erősen él benne a gyanú, hogy a srác nem adta volna fel könnyen. Lehet, hogy az első kudarc megrengette volna, de feltalálta volna magát. Végtére is, már a kastélyban is van hol aludnia, ide kezdett el járni. Lelki szemem előtt megjelent a kép, ahogy Jeremy minden nap lemegy a faluba, hogy megpróbálja meggyőzni a nővérét arról, hogy ők tényleg testvérek és, hogy ő milyen jó gyerek.
- Bemutatni? De mégis kinek?
Ijedtség suhant át az arcomon, miközben a fiú válla fölött gyorsan pászátnzi kezdtem a termet, nem tudtam, hogy mit is keresek pontosan de azt hiszem valami árulkodó jel után kutathattam. Nem voltam ijedős lány, bárkivel szemben megálltam, csak az ő szájából sokkal félelmetesebben hangzott, mintha más mondta volna, komolyabb volt.
- Fel szoktál kelni a babához?
Egy pillanatra elérzékenyülnek a vonásaim. Hát melyik lány ne lágyulna el egy ilyen megjegyzéstől. Egy srác, akinek a kezébe alapjáraton egy kiskutyát sem tudtam volna elképzelni, felkel az éjszaka közepén egy síró gyerekhez. Hát ha mással nem is, ezzel végleg levett a lábamról. Bár egy részem tudta, hogy leginkább csak azért kel fel, mert nem tud aludni az ordítástól, de igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni.
- Komolyan? Szerinted a nővéred meg a barátja nem bánná?
Teljesen belelkesültem a gondolatra, bár sejtettem, hogy valami hátsó szándék húzódik a meghívás mögött, de mégsem gondoltam rá negatívan. Vigyorogva csóváltam a fejemet, aztán elkapott a tekintete. Máshogy nézett, ezúttal nem bámult, óvatosan elmosolyodtam, majd kicsit hátrébb dőltem a karjában és hagytam, hogy megcsókoljon. Miért ne tettem volna? Semmi kivetnivalót nem találtam benne. Egy pillanatra elhallhatott a zene, a zsivaj és mindez csak akkor tért vissza, amikor az egész véget ért és ismét kinyitottam a szememet.
- Hát ezt meg miért kaptam?
Kérdeztem mosolyogva, miközben szórakozottan az ajkamba haraptam.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. december 28. 12:54 Ugrás a poszthoz


Amikor egyes anyagok találkoznak,
olyan láncreakcióba lépnek,
amit nem lehet visszafordítani.
Átjárja őket a vonzalom.
Ilyen lehet a szerelem? Ez a kezdete?



- Talán sejtette, hogy igazat mondasz. Lehet, hogy jók a megérzései. Bár kétlem, hogy könnyen elfogadta volna a tényt.
Elképzelni sem tudom, hogy milyen csonka családba felnőni. Azt meg főleg nem, hogy milyen anya az olyan, amelyik lemond a saját gyermekéről és a sorsára hagyja. Ha jól sejtettem, valami ilyesmi történhetett, hiszen Jeremy a szüleivel nőtt fel, Lexine viszont csak édesapjával, amiből az következik, hogy az édesanyja nem vett részt az életében. Hát, érdekes. Ezek után én biztos nem lennék kíváncsi senkire és semmire, ami onnan jön. A büszkeségem nem engedné. Szerencsére Jeremy testvére nem volt ennyire elutasító, de hát, ezt jelleme válogatja.
- Lánnyal? Mit akarsz ezzel mondani?
Tényleg a féltékenység hangja lett volna? Kezdek összezavarodni. Ha a nővérének szeretne bemutatni, akkor miért nem így mondja? Az egész annyira titokzatos és ez zavar. Nem szeretem a titkokat, ideges leszek tőlük, mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami vár rám, ami homályba burkolózik. Egy pillanatra az égnek emelem a tekintetemet, majd félreteszem ezt a dolgot, próbálok nem foglalkozni vele. Helyette egy sokkal kedvesebb témára reagálok. Még mindig nehéz elképzelni az egészet, de valahogy mégsem áll távol annyira Jeremytől, tetszik ez a kettősség, ez teszi érdekessé.
- Szívesen megyek, bár nem értek a gyerekekhez. Eddig valahogy jól állt nekik a távolság. Meg amúgy sem találkoztam még sok babával, mármint, a közvetlen környezetünkben nem volt senkinek.
Végtére is, nem lehet olyan nehéz ugye? Igaz, hogy sír és nyáladzik és szívesen pakolja ki az ebédjét a pólódra, de nem lehet akkora nagy szám, az ember előbb vagy utóbb beletanul, főleg egy nő.
- Szóval kíváncsi mi?
Nevetve csóválom a fejemet, amolyan "ez olyan tipikus" arccal. Egy ideig még táncolunk, majd Jeremy felajánlja, hogy ideje lesz lelépni, mert az esténknek még koránt sincs vége, úgyhogy elhagyjuk a Nagytermet.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. január 1. 17:25 Ugrás a poszthoz

Előbb- utóbb mindenki rájön,
hogy valami nagyon fontos dolog akkor is hiányzik,
ha sorra minden vágya teljesül.


Eseménydús. Leginkább így tudnám jellemezni az elmúlt két napot, amit az ország határain kívül töltöttem, vagyis, töltöttünk. Már tegnap kora délután elmentünk Jeremyvel, és ma kora délután értünk vissza. Az éjszaka őrület volt, tökéletesebb, mint bármelyik filmben. Sok minden történt, de a legszembetűnőbb változás mégiscsak a hajam volt, hiszen hosszú hajjal mentem el, de röviddel jöttem vissza. Úgy gondoltam, hogy az őrületbe ez bőven belefér, bár furcsa volt, még mindig nem szoktam meg, de tetszett a változás, úgy éreztem, hogy muszáj. Egészen eddig Lexiéknél voltunk, nem csináltunk semmit, csak lógtunk, pihentünk és nevettünk na meg persze Noellel játszottunk. A tündéri, szőke kis herceg azonnal belopta magát a szívembe, bár furcsa volt, de az egész annyira természetesen jött, mint ahogy az egész találkozás velük. Féltem tőle, hogy vajon mit fognak szólni hozzám, de utóbb kiderült, hogy az egész alaptalan, gyerekes félelem volt. Szerethetőek voltak, az ember könnyűnek érezte magát a társaságukban. Aztán hét óra körül úgy éreztem, most már ideje lesz őket egyedül hagyni, mégiscsak egy család voltak, ahová Jeremy is tartozott, és megérdemelték, hogy együtt töltsék az év első napjának utolsó óráit.
Vissza kellett volna mennem a kastélyban, ahogy mondtam, de mégis inkább a faluban bolyongtam. Tudtam az okát, nem volt nehéz kitalálni, valami hiányzott, jobban mondva valaki. Utáltam magamat érte, meg kellett volna elégednem volna azzal ami körbevett, mégsem tudtam. Összébb húztam magamon a meleg pulóvert, összefűztem magam előtt a kezeimet és egy pillanatra megálltam, hogy körbe nézzek. A téren voltam, néhány bátrabb emberem kívül senki nem járkált kint, szinte teljesen üres volt a tér. Mérgesen fújtam egyet, majd a legközelebbi pad felé vettem az irányt, amire vetült némi fény. Nem tétováztam, felültem a támlára és megtámaszkodtam magam mellett, miközben összepréselve a számat bámultam előre, a gondolataim pedig csapongtak, azt hittem felrobban a fejem.
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. január 1. 20:13 Ugrás a poszthoz

Előbb- utóbb mindenki rájön,
hogy valami nagyon fontos dolog akkor is hiányzik,
ha sorra minden vágya teljesül.



Valami nem hagyott nyugodni. Valami, ami ott volt, de mégis kellően távol volt, nem tudtam elkapni. A gondolat, ami kikészítette a lelkemet, fájt, égetett. Átfutott az agyamon, hogy talán rosszul döntöttem, de ez a megállapítás így helytelen volt. A dolog nem fekete-fehér volt, ennél sokkal bonyolultabb volt az egész, nem lehetett félresöpörni, de nem volt rá megoldás. Igyekeztem az utóbbi napokban félretenni, de egyre csak bekúszott a lelki szemeim elé a pillantása. Nem tudnám már visszaidézni, hogy vajon haragos volt-e, csalódott, vagy szomorú, talán mind, talán egyik sem. Azt viszont tudtam, hogy nálam hiányzott valami, nem volt kerek. Ha nem haraggal és csalódottsággal váltunk volna el, akkor ez az érzés semmis lenne. Először reménykedtem benne, hogy majd elmúlik, vagy legalább tompul a hiánya, de nem így történt. Egyelőre még nem voltam kész arra, hogy elengedjem, elhamarkodottan döntöttem. Tudtam, hogy egyszer majd el kell, egyszer majd éve lesz, de ennek még nem volt itt az ideje. Én pedig ellöktem magamtól, pedig erre egyáltalán nem volt szükség, épp csak erre nem jöttem rá.
Miközben végiggondoltam, egészen megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok, nem fáztam, nem éreztem semmit, de mikor visszatértem a testembe az ujjaim megmozdultak és abban a pillanatban elfogott az érzés. Valaki figyel. Valamiért mindig megéreztem, hogyha ő néz, másnál ezt egyáltalán nem vettem észre, nem tudatos volt, nem akartam így, csak egy érzés volt, ami elfogott. A szívem meglódult tőle és kirázott a hideg. Így történt ez most is, összevontam a szemöldökömet és körbepillantottam. A látási viszonyok igencsak korlátoztak, de nagy sokára kiszúrtam egy alakot, felé fordultam az egész testemmel, kicsit begörnyedtem igyekeztem bűnbánó lenni, de fogalmam sem volt, hogy kell csinálni. Mindenesetre nem akartam elutasító lenni, nem akartam, hogy azt higgye, hogy nem jöhet hozzám közelebb.
Utoljára módosította:Zephyrine Sabra Iweala, 2015. január 1. 20:15
Zephyrine Sabra Iweala
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2015. január 1. 20:57 Ugrás a poszthoz

Előbb- utóbb mindenki rájön,
hogy valami nagyon fontos dolog akkor is hiányzik,
ha sorra minden vágya teljesül.



Nem tudom mit miért teszek, főleg nem akkor amikor Vele vagyok. Mindig úgy képzeltem el, hogy amikor vele vagyok akkor az egy egészen más világ. Ott csak ketten vagyunk, egy buborékban és minden amit egyébként magunkkal cipelünk, az kint marad. De most nem érzem ezt. Nem tudom mit miért teszek, még mindig ugyanolyan bizonytalan vagyok, de megbántam, hogy olyan elutasító voltam vele. Úgy érzem, hogy meg kellett volna osztanom vele a kételyeimet, nem pedig eltaszítani. Helyette azonban szimplán csak ellöktem őt. Jellemző volt rám ez, de bántani egyáltalán nem akartam, mégis így sikerült. És ez nem fog elmúlni egy mosolytól, vagy néhány kedves szótól. Úgy éreztem, hogy minden amit felépítettünk, az hirtelen semmivé vált.
- Szia Adam.
Köszönök neki vissza csendesen, de tudtam, hogy megfogja hallani. Nem sietettem, nem hívtam magamhoz, azt akartam, hogy ő jöjjön magától, ha megadja nekünk az esélyt. Nem kényszerítettem volna rá, megértettem volna, ha hátat fordít és elmegy. Talán fájt volna, talán egyszerűbb lett volna. De mégis idejött hozzám, amint kimondtam a nevét, már itt is volt. Örültem neki, egy pillanatra még el is mosolyodtam, de az egész tovatűnt, akkor sem bújt elő, amikor megdicsérte a hajamat. Abban a pillanatban a hajamhoz kaptam és zavartan végigsimítottam rajta.
- Köszönöm, hirtelen ötlet volt.
Szabadkozom. Talán azért, mert tudtam, hogy szerette a hajamat. Tetszeni akartam lenni, ez nem titkolt szándékom volt. Lesütöttem a szememet, nem bírtam állni a tekintetét, ahogy nézett engem, a kék szemével, égetett. Nem tudtam mit mondhatnék, vagy mit kellene mondanom, így hát csöndben maradtam. Ott ültem előtte, lesütött szemmel görnyedt háttal, kapaszkodva magam mellett a pad támlájába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum - Zephyrine Sabra Iweala összes RPG hozzászólása (60 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel