A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817263#post817263][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 16:06[/b][/url]

Egy pillanatot sem aludt az éjjel, mégis annyi energiát érez magában, hogy le tudná futni a maratont, miközben gyomra apró kis gombóc. Csak pár harapás pirítós, annál több kávé csúszott le az indulás előtt, mert nem hazudott, valóban izgul és talán kicsit fél is, de nem a hely miatt, hanem inkább attól, ami vár rá. Aztán ahogy elhagyják a falut, egyre messzebb kerülnek mindentől, amit jelenleg ismer, a görcs kissé enged. Ujjaiba kapaszkodik, ott vannak egymásnak, bár nem tud teljesen felengedni, korántsem úgy fest, mint ahogy azt azon a bizonyos estén szóvá tette: nincs rajta pánik. Nincs, mert mióta a baj megtörtént augusztusban és karjai között lábadozott, a jelenléte sokkal jobb nyugtató, mint üvegcséi bármelyik tartalma. Most is tiszta, semmit nem erőltetett le magán, amely haladás, lehet talán azt kissé túl is tolta, de most, ezen a napon teljesen önmaga akar lenni. Ha fél, ha izgul, ha bármi van. Talán kissé gyereknek érezte magát, amint a repülőtérre érkeztek és megpillanthatta közelről a le- és felszálló gépeket, hogy egyikre nem olyan sokára fel fog szállni. Útlevelén már nem a korábbi iratain szereplő, nyúzott arcú valaki figyel, a friss fotó a másik mellett tökéletesen mutatja a változást. Mindeközben ő is, ahogy kezét fogja, ahogy mosolya tűnik fel sokszor, vagy csak ajkai a másik arcának valamely pontjára tapadva, hogy lophasson magának egy-egy csókot, érintést. A gépen ő sem alszik, egy ideig beszél, majd egyszerűen mered ki az ablakon. Szédítő magasság, beleremeg bensője, ahogy belegondol, hogy milyen magasan vannak, hogy alattuk a világ, ők pedig a felhők felett, ahol mindig süt a nap. Amiben sosem hitt, mert mindig a saját esőfelhőit éltette. De talán, ennek már vége. Ahogy halad előre a beszélgetésekben a terapeutával, ahogy beszél akár neki is, úgy könnyebb minden, a legutóbbi hold is sokkal könnyebb volt, veszélymentes és megnyugtató akár. Nem tudja nem észlelni magában, hogy valami változott a farkassal és most nyugodt álmokat kapott tőle, amelyek mellé ma éjjel, minden történés ellenére a napsugarakban fürdő felhők is szerepet fognak kapni.
A kocsiban szundított el kissé, ahogy az egymást követő fák és a már rég látott, de ismerős utastér közege elringatta. Nem volt sok, mire felkapja fejét, még mindig a táj és a fák sokasága váltják egymást. Ugyan, finoman megjegyezte, hogy visszafelé simán vezetne ő is, nem gondolta komolyan, de amúgy mugli jogosítványát elrejtette a tárcájába. Éppen gondolataiba mered, ahogy érzi ismét a lassan ráköltöző izgalmat és a tájba mered, amikor megérzi ujjain a finom szorítást. Elszakítja mindentől a tekintetét és Mihail felé pillant. Mosolyt húz ajkaira, ahogy hüvelykujjával simítja meg kézfejét, egy pillanatra sem eresztve. Ahogy eddig ő volt a nyugodt, úgy látja azt, hogy ennek lassan nyoma sincs. De nem ijed meg, nem kezd el pánikolni – vagyis ezen van. Elrejti, bár biztos érzi, mégis, amennyire még lehetséges, közelebb csusszan, ahogy ő kézfejét, úgy nyom lágy csókot arcára.
- Tuti minden rendben lesz – az, hogy ezzel magát, őt, vagy kettejüket nyugtatja, jó kérdés. – De megállhatunk egy sétára, imádom ezt a vidéket. Csodálatos – hátha ha másról beszél, jobb? Tényleg tartana szünetet, fogalma sincs azonban, mennyire időre várják most őket. Sóhaja arra utal, hogy ugyan úgy érzi magát, mint a másik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817272#post817272][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 17:41[/b][/url]

Kapaszkodik. Talán mind a ketten a jelenben, még ha amúgy, ez a helyzet általában klisé, hiszen minden kapcsolatban eljön a pont, amikor megtörténik az, hogy be vannak mutatva a szülőknek. Arra gondol, hogy minden rendben lesz, igyekszik természetesen viselkedni és nem úgy tűnni majd, mint aki halálra van rémülve, mert ez a helyzet minden, csak nem az átlag. Nem tudja mennyi sikerül majd belőle, de itt a kocsiban még mindig egészen jól megy. Mosolyog a szorongatásra, apró sóhajt enged. Valami kell, legalább egy ötlet, egy séta, amely mindig jól jön, neki főleg, ebből a tapasztalatból táplálkozik. Nem erőlteti, tovább simítja kézfejét, ahogy mégis megszólal, ahogy elbambult, úgy rezzen össze kissé. Ebből már érezni, hogy ő sem érzi nyugodtabban magát. Elengedi, ahogy száll kifelé és az ajtót nyitva azon van maga is. Lábai sokkal jobban el vannak gémberedve, elvégre nem sokat gyalogolt a gépleszállás után sem. Lustán nyújtózkodva szívja be a friss levegőt, karja lúdbőrzik a hűvös levegőtől, miközben tekintetét járatja végig a vidéken. Könnyű őt lenyűgözni, de mióta a bestiával éli közös életét, minden ilyen rabul ejti és legszívesebben órákig csak lépkedne benne. Mihail beszél a sofőrhöz, nem zavarja meg benne, bámészkodik, igazi turista. És végül a kocsi elhajt, ahogy lábát mozgatja át, még örül is neki.
- Biztos nem vezethetek visszafelé? – dünnyögi a távozó féklámpákat bámulva, majd a kinyújtott pulóverért nyúlva bújik bele. Megigazgatja csuklóján pihenő karkötőit, az egyiken a megszokott, már évek óta vele lévő ezüst pihen, kíváncsi, figyeli-e valaki merre jár és szigorítottak-e a törvényen annyira, hogy már illegális vidéken áll meg. A másikon a friss, kifejezetten a véla mágia ellen kapott, csupán óvintézkedés, de ezzel kevésbé lesz talán bamba, mint annak idején vele sikerült, akaratlan. Rá a mágia túlságosan hat, legyen az bármit.
- Még mindig jól bírom a hideget. Mondjuk télen kellemetlenek a hajnalok – kézen fogva sétálnak, ráérősen és neki ez most kifejezetten jót tesz. Közelebb húzza magához, eddig kezében pihenő ujjait csúsztatja végül oldalára, míg a másikkal zsebébe túrva keresgél, majd húzza el dobozát, hogy rágyújtson. A feszültségre is jó, azt mondják, aztán a fene sem érti. Megszokás. A füstöt félrefújva pillant rá, aprót hümmögve.
- Amennyire szükséges. De nem vészes, nekem így is tökéletes – apró csókot nyom arccsontjára, miközben lépkedve haladnak előre. Így, lassabban is érzi, ahogy egyre jobban izgul. – Nem mondom, hogy ne aggódj, mert én is azt teszem éppen. Jók vagyunk – nevet egy apró, tekintetét ismét a tájon vezeti végig. Legalább ha friss levegőre lesz szüksége, akkor jó helyen lesz hozzá. – Egy hatalmas várat kell kábé elképzelnem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817302#post817302][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 20:40[/b][/url]

Ha nem, hát nem. Igazából nem erőlteti, csak ez olyan dolog, amit rég csinált és amihez ért, bár biztosan lefulladna az első két körben, a kihagyott évek miatt, de szeret mindent, ami ahhoz a világhoz köti, amelyből érkezett. Neki a seprűn repülés, a világ pontjain ugrálás épp elég elrettentőek, legtöbbet a gyomra se bírja, bár repülni úgy sosem repült. Géppel is csak ma, ami még mindig hihetetlen, de annyira nem volt vészes, mint mondjuk egy repülős filmben szokott lenni. Szóval, minden tök jól ment, bár mindig eszébe jut a hülye egykori haverja mondása; egy sem maradt eddig a levegőben. Mégis, nem ez, hanem a hideg rázza ki, hűvös van erre, de utána nézett mikor pakolt, rakott elég meleg holmit, bár még mindig nincs neki annyi, hogy nagyon gondolkodnia kellett volna, hogy a négyfajta kékből melyiket tegye be. Meg minek, nem cipel feleslegesen semmit. Gyalogolni most mégis jobb, mint vezetni, vagy benne ülni, hirtelen ötlet volt, de jó is, mind a kettejüknek szüksége van most kicsit arra, hogy szellőzzenek, gondolkodjanak. Vagy legalább a sok, aggodalmas dolgot helyre tegyék. Valamelyest. Nem lehet, mert tudja, amint átlépi a küszöböt, el fog veszni. Akkor majd ő szorongatja a másik ujjait.
- Most hogy emlegeted, nem is tudom mikor voltam utolsónak megfázva – mert amúgy nincs havonta elég gondja, amely rosszabb, mint a megfázás, vagy nem olyan rég, amikor láza is volt, de csak a gyógyulásba álló sebektől. Amúgy nemigen, sőt, talán még „emberként” szenvedett tőle úgy igazán utolsónak. Aztán lehet majd jön egy pont, amikor visszatér. De nem ellenkezik a pulóver ellen, nem húzza fel, csendben hallgatja amint megszólal és bátorításként simogat rá oldalára.
- Azt mondják az okosok, hogy mindenre kell. Ami jó is, meg rossz is. De én ettől mindig csak a legrosszabbat gondolom, szóval ne hallgass rám – nevet egyet, mert tény ami tény, túlaggódó. Mostanság már kevésbé, igyekszik, de ebben a helyzetben nem tud nem rátörni az érzés. – Tehát én leszek az első. Akkor számítsunk a legjobbra – bólint egyet végül és mélyet szív a bagóból, mintha idegesebb lenne, csak gyomra görcsössége jelzi, hogy valóban az. Kívülről egyelőre fesztelennek tűnik, a friss levegőtől még arca is kivirul. Lágyan csóválja meg a fejét a szavakra.
- Aztán egy ilyen hat szintes villa, amiben a nappali akkora, mint a mi házunk – mintha zavarná a dolog, de nem. Nem azért jött, hogy a házat véleményezze. – Viccelek csak. Bár az, hogy saját szinted van, sokat elmond – nevet fel, dönti fejét neki kissé, majd amint az utcába érnek, a házakra pillant. Tipikus „hű” tekintete van, mint a filmekben a gazdag kertváros. Vajon melyik lehet az? Tippelni sem tud, neki mindegyik olyan, amit el nem tudna képzelni. De közelednek, a felsőbe kapaszkodik.
- Nagyon kicsinek érzem magam ekkora házak között – pöcköli el a csikket végül, mert egy huligán, és lépked mellette tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817406#post817406][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.21. 22:14[/b][/url]

Ha nevet, azzal már kicsit minden könnyebb. Nevet vele ő is, majd végül csak mosolyog, ahogy közelebb húzódva csókol a hajába, jólesően szusszan a közelségre és az egészre, hogy bár izgul, mégis, egy kis nevetéssel próbálkozik oldani ezt. Ő is hallja a hangot, elengedve figyeli, ahogy a másik az idős nő felé sétál, de nem moccan el, türelmesen ácsorogva nézi a kettőst. A mosolya pedig töretlen, még ha a smink kicsit fura neki, sőt, még oda is integet az öreglánynak, úgyse tudja, ki fia köszön épp neki.
- Huh, beszélj még ezen a nyelven, a hideg ráz ki tőle – persze a jó értelemben. Az idegen, számára totál érthetetlen szavak varázsa, meg, hát úgyse érti. Talán köszöntek egymásnak. – Amúgy, ki ez a néni? Valami rokon? – nem tolakodó kérdése, lépked tovább, tekintete siklik az épületeken végig, majd végül ismét rá, ahogy megszólal. Figyeli, ahogy az ég felé tekint, ő pedig arcélét cirógatja meg lágyan, ahogy kicsit elmereng, ujjbegye siklik végig bőrén kedveskedve.
- Idézek egy klasszikust: nem a meghalós szettedben vagy – csókol végül oda, ahol előbb ujja simította. Legalább ő otthon lehet. Bukkan fel benne a gondolat, ami öröm, nem irigység, de ki sem mondja, mert egy pillanat alatt érzi undorítóan önzőnek és nem illőnek. Marad csendben, kapaszkodva sétál mellette, kissé erősebben fog rá végül az anyagra, hisz nyugodt arca ellenére most már egyre jobban ideges. Eddig ment totál elrejteni, nem is akarta talán. A legjobbra számítani, ezt pörgeti ő magában. Aggályai a ház kapcsán félkomolyak és nem is, mert valóban hatalmas villanegyed ez, annál nagyobb házakkal. Nem érti, hogy ekkora térben hogy gazdaságos elférni, mindig kompakt méretű lakásokban lakott, épp elég mindenre, de ezekről süt, hogy szobák vannak, a semmire. Ezekre gondolva próbálja nyugtatni magát, miközben megállnak, úgy néz ki, jobban kijött rajta minden. Karja csusszan le róla, elengedve a pulóvert, ahogy elé lép és már szabadkozna is, hogy sajnálja, ha pánik látszik rajta, de ideje nincs erre. Mert ahogy állát emeli, már ott is van, ajkait érzi sajátján és valami földöntúli nyugalmat, ahogy egy apró fáziskéséssel érti meg, érzi meg, mi is ez. Mennyi minden. Ujjait simítja arcára, a másikkal vállába kapaszkodva viszonozza a csókot, ad választ a ki nem mondott szavakra, a sajátjaival. Mintha órák telnének el, szinte elfelejti, hol is áll, miért is áll itt, belefeledkezik a csókba, szinte fel kell ráznia magát, amint megérzi, hogy távolodik. Először nem is akarja, lágyan kap utána ajkaival egy utolsó érintésre. Sóhaja mély, tekintete az apró félelem helyett már inkább az átadott érzésektől telve csillog. Fordítja fejét utána, ahogy mögé lép, de finom mozdulattal irányítják a megfelelő látvány felé.
- Ó – észleli a valóságot, pislogva, ahogy a háromszintes palotát csodálja. Bámészkodás közben fog rá automatikusan az ölelő karra, megsimítva dől kissé neki, fejét nekidöntve mosolyodik el. - Annyira tényleg nem. De mert még távolabb vagyunk. Majd az ajtóban – dehogynem nagy, és dehogynem kicsi ő. Nem is a ház, hanem úgy minden. Nem akar csalódást vagy gondot okozni, de ő a világ másik szegletéből érkezett. Tipikusan, ő nem azzal tűnik ki, hogy ragyog.
- Nagyon szép. Nem csak a ház, a környék is. Nagyon örülök, hogy eljöhettem – még ha kicsit tud félni a helyzettől. Még mindig nekidőlve, ujjait megkeresve fűzi össze azokat, ahogy a házat méricskéli.
- Kitalálom. Van egy haaatalmas kádad, amiben kiáztathatom magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=817492#post817492][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.22. 20:14[/b][/url]

- Milyen kedves. A miénk anno fel akarta jelenteni apámat, mert átlógott a diófa ága – más ország, más emberek, lehet erre több a jóindulat, mint az, ami a kis országukban jellemző. Végtére is, nem ördögtől való dolog a kedvesség, ő sem küldi melegebb éghajlatra a szomszédot, bár miért is tenné, eleget nem beszél vele. A falusi nyugdíjasok is inkább sminkelnének, kirázza a hideg, ha látja őket valahol ücsörögni. Azok a vén szipirtyók mindent tudnak, mindent látnak, mindenhol ott vannak. Inkább csóválja meg a fejét, somolyogva, ahogy nevet azon, mennyire nem ma lesz a halála napja. Drasztikusan ő is gondolt már arra, hogy szívrohamot kap és akkor majd mindegy lesz, hogy mi és merre, de a ketyegő még mindig jól üzemel, vagyis, nem érzi, hogy szorítana a mellkasa, zsibbadna a bal karja és hasonlók. Az idege mások, de azok olyan könnyedén feszülnek és eresztenek ki, mint a postásgumi.
- Tudom. Mint mindig – általában, vagy néha, mikor hogy esik ki, de szokása igazat mondani, már csak azért is, mert borzasztóan hazudik, illetve, nem most volt az, hogy azt mondta, neki ne hazudjon. Másnak sem nagyon teszi, inkább kimaradnak a dolgok, elhallgat és akkor máris szebben hangzik a dolog. De a nevetés elhal, a bolond gondolatok is, ahogy közelebb és közelebb araszolnak, ahogy Mihail magabiztos, ő úgy veszíti el kissé. Benne van és volt is az az egészséges kíváncsiság, hogy mit mondtak róla, mi a vélemény, de más az, ha valaki elmondja és más, ha élőben tapasztalja. Főképp, ha az adott dologra teszi, ahogy épp viselkedik és pontosan attól tart, hogy valami heves vagy szerencsétlen és ezzel ássa el magát. Általában nem érdekli, hogy hogyan ég be mások előtt, de most fontos. Legalább most. Ezek aggasztják őt, nem csoda, ha kapaszkodót keres, de jobbat talál. Nem visszakozik egy pillanatra sem, de még talán egy tömött utcán se tenné, semmi olyan látvány nincs ebben, akinek meg nem tetszik, annak tömör véleménye lenne. Neki szüksége van rá, feltölti, talán ki is rázza kissé az előbbi állapotból. Mindképpen nyugodtabb szusszanással figyeli a házat, és bár töretlen kicsinek érzi magát, mert nem mentek össze, elengedi a dolgot. Azt is, hogy koldusnak számolja magát az egyenletben, ha a kliséket nézné.
- Szerinted főzhetek nekik? Nem vennék rosszul? – az totál kikapcsolná, valami egyszerűt, csak random gondolatmenet, ahogy felsóhajtva hunyja le szemeit az apró csókokra nyakán, amit azonnal elönt a libabőr. Nem viszi tovább, ami jó is, mert akkor másfelé kalandozna. Így is mondjuk, mert mellette sétálva sandít rá, felvont szemöldökkel. De ajkain ott bujkál a jellegzetes mosolya.
- Felavatni a jakuzzit – hümmög elismerően. Még, hogy nem nagy. – Benne vagyok, de nincs nálam semmi fürdős cucc – mert elvileg azt abban illik, nem otthon van, hogy hiába a saját szint, meztelen mászkál mindenhova, még ha előtte már semmit sem takargat.
- Minden előtt legalább azt tanítsd meg, hogy tudok köszönni – néz vissza előre, majd az ujjaiba kapaszkodik. A kerítés már egészen közel és felbámul rá. Hát itt vannak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=819948#post819948][b]Helvey Belián Balázs - 2020.10.24. 03:06[/b][/url]

- Ó, vagy úgy. Küldi akkor a sütiket is, remélem – a rajongók már csak ilyenek, szinte mindegy és kortalan. Nincsen azzal semmi probléma, ha nem ölik egymást a szomszédok, arról pedig aztán semmit sem tud, milyenek erre a népek és persze arról sem, akikhez közelednek. Beszéltek róla, ha nem is minden nap, minden órában, de szóba jött, aggodalma, várakozása és persze öröme is, mert örül, még ha izgul is és legszívesebben még mindig időt kérne, pár percet, hogy valami olyan monológot találjon ki, amitől megnyerőbb és határozottabb, mint ami, hogy aztán utálja magát érte, hogy ennyire mű akarjon lenni. Igen, volt róla szó, adja magát, adja azt, akit Mihail is ismer és akkor semmi zsákbamacskát nem árul. Így lesz korrekt. Csak akkor is. Ahogy közeledett a dátum, úgy nem tudott nem gondolni rá, még ha szavakba nem is öntötte. Ahogy ledőltek aludni előző este, úgy hallgatta szuszogását és képzelte el a helyzetet, a helyet, amely felülmúlta az képeket, amiket festett a fejében. Ez egy más ország, más táj, más közeg, mint a falu, ahol vannak nagy házak, de nem ekkorák. Nem járt sosem ilyen közegben, hiába volt tehetősebb barátnője, ők is egyszerűbb családi házban éltek. De nem irigyli, nem ítéli el, mert… mert nem lényeges. Ha egy kis házba vinné, az sem számít. Együtt mennek és ez egy nagy lépés, amelytől kiugrik a szíve, nem csak a csóktól, nem csak az abba sűrített érzelmektől. Nagy lépés. Érzi. Reménykedik abban, hogy méltó is rá.
- Szuper, szuper. Vannak is ötleteim – tereli el kavargó gondolatait egy vacsora ötletére, ahol persze valami egyszerűt de nagyszerűt csinál, ahol kötetlenebb lesz, könnyebben mozog. De nem fogja erőltetni, azt sem tudja, miket tervezett ő, vagy esetleg a szülei, hiszen, bármi lehet. Felszusszanva engedi el ajkainak érintését, a bőrén hagyott apró foltok emlékét, amelyek bizseregnek, majd libabőre is elsimul. Kicsit fázik, talán az izgalom, idegesség, még csak az kéne, hogy annyira bepörgesse magát, hogy a láza is felszökken. Képes rá, vagyis, egykoron képes volt, nemigen volt azóta olyan beteg. Feje billen kissé oldalra, miközben hallgatja, hogy a vacsoráról egész messze terelődnek a gondolatok. Mintha ártatlan akarna tekinteni rá, miközben ajkai szegletében somolyog, úgy, amikor igenis veszi az utalást és folyik bele abba.
- Akkor ezért mondtad, hogy felesleges annyi holmi. Én meg nem értettem – csóválja meg a fejét, mintha szörnyű dologra célozna. Nem hiszi, hogy bár saját külön szint, azonnal majd meztelenkedni fog, szóval lényegében ami kell, az van nála. – Tudom mit jelent, tudom én. De nem hiszem, hogy ez gond lenne – hajol oda, hogy egy gyors csókot hintsen arcára, majd enged a húzásnak és követi felfelé. Lefele néz, nehogy elvétse a lépést, ha a cél előtt töri ki a bokáját, akkor inkább süllyedjen is el.
- Jaj, rendben. Akkor nem lesz gond – most, hogy valami kütyü, vagy egy tag, aki majd minden szavukat figyeli, nem fontos. Nagy szemekkel néz fel rá, kapaszkodik az ujjaiba és nyel egy nagyot.
- Nem tudom – de mire ezt kimondja, igazából bent vannak. Becsukódik mögötte az ajtó, az idő lelassul, kellemes meleg és közeg veszi körbe. Talán még valahol riadt a tekintete, kicsit, de hamar szedi ki azt onnan és néz végre feléjük, azokra, kikre már mióta készül. Lehunyja pár pillanatra a szemeit, ahogy hátára simítva tenyerét, ismét kissé a felsőbe kapaszkodik, de ahogy pillái felnyílnak, elhangzanak a szavak, valóban rendben. Izgul, pulzusa az egekben, de arca érdeklődő, mosolyog és mintha lámpaláza elmúlna. Már kellemesen simulnak ujjait a hátára.
- Hello… jó napot. Örülök a találkozásnak – szavai kissé erőtlenebbek, de ezt csak az veszi észre, aki eddig is hallgatta. De még mindig a legjobb, mintsem kimenekülni és levegőt kapkodni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=839500#post839500][b]Helvey Belián Balázs - 2021.11.28. 20:10[/b][/url]

Az egyik pillanatban még beszél, a másikban pedig már csukódnak le a szemei. Mintha csak azért ült volna be az autóba, hogy az elringassa, a mostanság pocsék alvásait váltsa ki. Ugyan most már muszáj volt némi bájitalt használnia, azért mégsem ugyanaz, amikor az álomtalan álom üt ki, mintsem amikor a lezárult szemek mögött egy teljesen más világ fogadja a színekkel és fényekkel. Pedig figyelni akart a másik szavaira, de hiába, elaludt.
Nem olyan sokkal előtte állt tanácstalanul a kis csomagjával és a telefont bámulta. Rágódott egy sort, hogy mit tegyen, mit ne tegyen, végül mégis összepakolt. Miért ne? Ez járt a fejében. Előtte sok minden, például a szavak, amik a folyosón elhangzottak. Ő várt, jó ideig, mert fellobbant benne minden, aztán szépen leülepedett. Nem volt se mersze, sem indítéka kérdezősködni, így a téma elült, hallott mást és szép csendben menetelt tovább előre, hogy jobban legyen. Azóta sincs fogalma, hogy mi igaz és mi nem, úgy van vele, majd közli, ha valami rá tartozik. És közölte, pontosabban azt, hogy mennek. Nem tudja, mit érezzen. Engedje csak el magát, pihenjen vagy reménykedjen? Hogy ez valaminek a kezdete vagy netán ismét a vége? Nem tudja, de ahogy elaludt, mindenből egy kicsit kapott, mégis, békésen szuszogott, nem riadt fel, a motor monoton dorombolása jótékonyan hatott rá. Vagy épp a társaság? Tudja, hogy éjjelente biztos pontot keres, hogy szeretne ismét szeretni és visszakapni, azonban ismét az a szerény szerencsétlen, aki nem kér, aki nem mesél, aki zárkózik. Visszaesett, mondhatni, kérdés, mennyire. Talán most kiderül.
Hangosan szusszant, ahogy mocorogni kezd. Fordulna épp, elbújna a takaró alá, ha lenne, de még mindig egy kocsi ülésében ül, a biztonsági öv tartja ott ahol és nemigen ad mozgásteret. Arca kellemesen bizsereg ott, ahol megcirógatják, így mormog, ébredezik, mint reggelente, amikor nehezen sikerült kiimádkozni álomföldről. Realizálja, hogy a nevét hallja, szemeit nyitogatva először értetlenül néz körbe, hogy hol is van. Lepislog az övre, az ülésre, majd kissé összerezzenve ül fel normálisan és kómás fejjel pislog körbe.
- Hol vagyunk? - álmos, halk hangja töri meg a csendet, ásítva dörzsöli meg az arcát és bámul ki az ablakon. Ez nem egy sztráda, de nem is az országon belül akármi – merthogy egy táblán külföldi szavakat lát. - Jézusom, meddig aludtam – dől előrébb, majd vissza, ahogy a másikra pillant. Még mindig nem hisz annak teljesen, ami történik. Lehet még alszik, aztán majd felébred és akkor minden olyan sivár lesz, ahogy eddig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=841115#post841115][b]Helvey Belián Balázs - 2021.12.28. 13:10[/b][/url]

Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem tud magyarázatot adni, még magának sem, vagy nem is akar. Minden egyszerűbb lenne, ha kész válaszokat kapna az élettől és csak dúskálnia kellene bennük, mint mások, akik megtehetnek mindent az életben. Nem feltétlen pénz kérdése, hanem az a szabadság, amit nem merészelt még meglépni. Mindig van valami, ami visszafogja, ami tartja a talajon és amitől nem szárnyal. Mihail más, ő azt teszi amit akar és amikor, nem látja a gátakat ebben, csak sodródik, mikor éppen egy csónakba kerülnek. Elváltak útjaik, azonban mint most is, és nem egyszer, mégis egy lett belőle. Hogy ez jó vagy sem, nem tudja. Most talán kissé mégis azt mondja magának, ne nézzen hátra, csak előre és hagyja, hogy más alakítsa a világot előtte. Hagyta.
Amíg be nem aludt. Rettentő utastárs ezen szempontból, mert nem ez volt az első, sem utolsó, ez valahogy vele jár. Most nem pattognak benne kérdések, kételyek, úgy tesz, mint akinek semmi gondja, csak annyi, hogy kidörzsölje az álmot a szeméből. Csillagokat lát odabent, ezernyi táncoló, fénylő pontot, majd tűnnek el, hogy a kocsiban elterülő világosságra hunyorogjon. Pár pillanat kell, míg eljut agyáig az információ.
- Montenegró. Baszki – szisszen egyet, mert ha az álom kellemes is, a lábai már annál jobban elgémberedtek. - Messzire hoztál – szusszan egyet, bár hangja nem megrovó, inkább kíváncsi. Kissé előre dől, hogy kilátva a szélvédőn felfedezze, mit is láthat. Nem épp valami külváros, nem épp a város szíve.
- Az már rekord. De máskor nyugodtan bökj oldalba – nyom el egy ásítást. Szereznie kell valamit, egy kávét vagy bármit, erre a gondolatra áll meg az autó. Jó, biztos nem erre, de mókás ennek hinni. Visszapillant rá, ahogy ki is pattan és csak pillog pár sort. Ahha, hát ez nem így megy annál, akinek be van állva mindene.
- Hogyne, menj csak, követlek, csak a kor meg a derekam – dörmög szórakozottan, ahogy kicsatolja az övet és fordul az ajtó felé. Keze a kilincsen, de az nyílik, majd már kapaszkodik is bele a segítő kézbe, hogy halkan nyekeregve, de hálás sóhajjal álljon talpra ismét. Kicsit át is mozgatja lábait, ahogy arcára mosoly kerül.
- A semmittevés a középső nevem. Bár, nem hiszem, hogy tényleg semmi lesz. Például ak… - ragad benne a gondolat, ahogy Mihail ajkai tapadnak az övére. A pillanat heve, nem ébredt még fel teljesen, ahogy a minimális hatásszünettel viszonozza azt, kóstolja szinte óvatosan. Karjára cirógat, majd húzódik el kissé. - Akarok egy masszázst. Ha az itt nincs, mehetünk is vissza – nevet halkan, ahogy végül elkapja a másik kékjeit. - Köszönöm – pillant az épületre azért, azt se árt lecsekkolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842103#post842103][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.12. 12:08[/b][/url]

A mágia első, alapvető törvénye, hogy az étel nem terem csak úgy. Főleg nem annak, aki nem is tud élni vele, csak a két szép lábával. Szerencsére nem mindennapos út a hosszú séta, így még külön örül is neki, hogy kimozdulhat, nem mintha nem lenne se helye, se ideje a sétára. A hó kellemesen szállingózott, az ég felhős, napfény sok nem éri, de nem aggódott. A vakítóan fehér táj így az igazi. Csakhogy senki sem gondolta, hogy ez rosszabb lesz. Ő sem. Lehet néha figyelnie kellene az időjárásjelentést?
A zsákmányt ugyan megszerezte, de az út vissza a házba már korántsem volt könnyed és kellemes. A szél feltámadt, majd végül orkánszerűvé vált, amely az addigi, kellemes hóhullás ritmusát egy vad és őrült iramba terelte át. A hideg arcát marja, szeme bekönnyezett, a sálat oda már csak nem húzhatja fel, legnagyobb bánatára. Csak ő az egyetlen hülye, aki erre kóborol és ez így van rendjén. Így volt.
Az ember egy ilyen semmis, kieső tájon mindenre gondol, csak arra nem, ami elé tárul. Éhes farkasok, szarvasok, hóban bukdácsoló nyuszik vagy épp akár a jeti, bármi jöhetett volna, és nem lepte volna meg. A valóság azonban, mint eddigi életében oly sokszor, sokkolta. Először úgy hitte, valami szikladarab mászott ki a masszív hóréteg alól, de amikor megmoccant, belesikított a viharba. Így végül, rátalált.
Edzenie kellene, ezt nyögte magában, amikor a másikat, akiről fogalma sincs kicsoda, micsoda és miért volt erre, felhúzta a földről. A kabát, amit érez rajta, nem biztos, hogy épp hóvihar biztos, elájult, valaki nekiesett, semmit sem tud. Szíve veszett módon zakatol, ahogy lerúgja a bakancsról a havat és az ágyhoz tereli szerencsétlent. Pár perc múlva, a tüzet bűvöli, onnan pislog a betakart delikvens felé, egyáltalán lélegzik-e. Fogalma sincs mit kellene csinálnia, segítséget nem tud könnyedén kérni, a vihar most tetőzik. A tűz pattogása és teaillat ölelésében lép oda végül hozzá és sóhajtva telepszik le mellé.
- Légyszi ne halj meg - motyogja a másiknak és még egy réteg pokrócot terít rá. Gondolt ő a fürdőre, vagy más megoldásra - a testmeleg állítólag jó - de csak a kabátot és a bakancsot merte lehámozni róla. Azért na.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842125#post842125][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.12. 17:13[/b][/url]

A fejében ezerrel pörgeti át a hipotermia bármely velejárójának hozományát és persze azt is, hogyan lehetne jobb és könnyebb. Sehogy. Még mindig nem érti és még mindig nem tudja felfogni, hogy ez vele történik. Először is, nem véletlen van itt: bárki, akit ismer, itt talán nem fogja keresni, főleg úgy, hogy ezerötszázzal tengerpartról és napsütésről beszélt és fantáziált, ezzel szemben itt a víz is hamar befagy, hó van homok helyett és hideg. Nem akart arcokat, mert ha kell, itt kienged mindent. Vélhetően a tüzelője jövő évre is kitart – aminek az ágyban fekvő csak örülhet, mert bőven átmelegíti –, mivel a fel-fellobbanó indulatát a baltával egyezteti le. Nem egy palota, de imádja, ahogy a csendet is. Erre ez az idegen betör ide. Mégsem tud rá haragudni, nem tudja gyűlölni, mert biztos ő sem itt akar lenni, nem más ágyában, idegenként és főképp, nem úgy, hogy előtte isten tudja mennyit feküdt a hóban. Sóhajt egyet, mert még a saját kihűlésére sem gondolt, nemhogy máséra, az a fasza takaró kellene, ami melegen tartja, de annyi réteget tett rá, amennyit talált és még amellé be is fűtött.
Kipillant a párás ablak mögötti zord világra és megborzong. Ha ott hagyja, lehet, hogy meghal. Lehet így is, amitől pánikol és kénytelen letenni a bögrét, mert már a tea a kezére loccsant. Jó forró, állapítja meg szisszenve, és épp a nadrágjába törli, amikor az alak megmoccan.
- Ó, nem, nem. Óvatosan tigris, feküdj még – fogalma sincs, miért, de el akarta sütni ezt a hülye, filmes klisé mondatot az életében, erre tessék. Csak nehogy félre legyen értve, az se, ahogy finoman fog a vállára és nyomja vissza. Elrendezgeti a takarót és az ágy szélére ül.
- Majdnem. Még pár ezer kilométer, és ott vagy. Ausztria – válaszol, majd a kezébe veszi a teát. - Hogy érzed magad?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842128#post842128][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.12. 18:18[/b][/url]

Talán  csak pár perc volt az egész, ezzel próbálja nyugtatni magát, de az idegen arca mást mutat. Nyúzott, ismerős vonások, csak neki ezek havi szinten jelentkeznek és múlnak el, az hogy néha őt is fel kell húzni a földről ájultan, már nem újdonság. Az már annál jobban, hogy fordítva történik.
Nem ellenkezik elsőre arra, hogy visszanyomja és ez így is van jól. Bár nincs sok tapasztalata betegápolásban, csak az, amit saját magán érzett. Nem látott vért, így arra nem készült és nem tett semmit ellene, ellenben fejben már tovább gondolkodik. Mozdul ismét az idegen, mintha valamit keresne, úgy látja vagy csak sejti, mit művel a halmok alatt.
- A kabátod és a bakancsod a kandalló mellett szárad - mert bizonyára abban van a pálca, telefon, - melyik világhoz tartozik ugyebár, nem tudhatja - és az iratai. Nem kel fel még mellőle, ahogy végez és megtalálja azt, amit akart, pihen. A köhögésére rezzen össze, hiszen elbambult.
- Nem. Nagyon nem, arról tudnék - Alaszkába sosem készült, de úgy máshova sem, járt már Amerika földjén, az is random volt és hirtelen, rettentő gyorsan döntött, mint most. Csak itt előre tervezett a házzal, szép csendben. A köhögése, levegőért kapkodása nem épp kellemes látvány. Arcára költözik a riadalom, miközben a másik a takarók alatt kapál és szabadulna vagy épp bármi, ami fáj. Megfullad. Ráng egyet a gyomra a pánikra, ahogy végül megmozdul és segítő kezet nyújt. Lehúz róla két réteget, majd megfogva a karját, óvatosan ülteti fel. Egy gyors mozdulat, ahogy a párnát ragadja meg és a támlának döntve engedi ültében vissza.
- Csak lassan, jó? - elengedi, de ott marad közel, ha esetleg el akarna dőlni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842134#post842134][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.12. 21:44[/b][/url]

Behozni sem volt egyszerű, felültetni sem, a testnek ilyenkor, ilyen állapotban van némi holtsúlya, amit ellensúlyozni kell és illik. Sosem tartozott az izmos férfiak közé, ő inkább szálkás, a sok átváltozás leeszi róla a felesleget és ha nem figyel, hamar kórossá válik. Van egy formája, fogalma sincs minek nevezze, a csípője nem nőiesen széles, a lábai hosszúak, ereje meg annyi van, amennyi. Nos, ezzel teszi, a lehető legtöbbet, ahogy végül közös erővel, de sikerül felülnie. Nem lepődik meg, hogy nem élénkül fel, sőt mi több, inkább veszíti el pár pillanatra vagy órákra, nem is tudja. A párnának dönti és sóhajt, zaklatottan, mert tehetetlennek érzi magát és bénának. Olyannak, aki itt van, csinálhatná, jobbá tehetné, de nem tudja. Fújtat egyet, kezét emeli meg lassan és érinti a homlokának, majd a sajátját tapogatja. A franc, még azt sem tudja megállapítani, hogy lázas-e, bár biztos, a kinti hideg… vagy mégsem? Épp elveszi a kezét, amikor ébredezik.
- Hello újra – fogalma sincs, miért beszél. Csak a hülye filmekben látta, hogy jobb ha beszél és rá figyel, mint elájul esete forog fenn. Persze, mesélhetne bármit, de most figyel. Le kell vetnie? Értetlen pislog, majd kapcsol, amint a pulóver szélére fog. Ó, a ruhát!
- Én nem mertelek öhm… csak úgy lecsupaszítani – pedig kellett volna. Ahogy emelkedik a pulóver, az utolsó mozdulatokba besegít, lehúzza karjairól és érzi, hogy vizes. Remek. A pulóvert az ölébe ejti, a pólóért nyúl és segít újfent, míg tekintete a le-fel süllyedő mellkasára téved. Elfáradt. Arca – amit bámulhatna, éhesen, de nem teszi –, megértő, hasonlóképp fárad bele mindenbe a ciklus után. Ezek is mennek a kabát mellé, majd keres valamit.
- Kicsit nagyobb vagy, mint én – köhint – de keresek neked egy pulóvert – mert abban kényelmesebb lesz. A nadrágnál matató kéz látványára pattan fel végül. Nos, neki ezt inkább nézni sem illik, mert aki minden látványra nyitott, pont kellemetlen perceket okozhat ezzel és ő a diszkréció mestere. Meg, pont nem erre van szüksége. - Hozok, máris – mosolyog felé, majd tűnik el pár pillanatra. Ruhákat aggat fel, majd a vízzel kezd babrálni, még szerencse, hogy van erre egy nagyobb edény, nevezheti lavórnak is akár, bárminek. Végül, remélhetően eléggé kellemes hőfokú vízzel tér vissza, teszi le egyelőre a földre mellé, majd hátat fordítva kezd keresni száraz ruhanemű után.
- Ha hidegebb kell, mondjad csak és hozok bele – szól hátra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842165#post842165][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.13. 17:08[/b][/url]

Nem látja jelét, hogy ettől megrökönyödne, bár vélhetően most a legkisebb problémája az, ha valaki meztelenre vetkőztetné, vagy úgy bármi. A szíve sajdul bele, hogy nincs mágiája, olyan, amivel könnyen tudna segíteni neki vagy éppen gyorsan. Bájitalból is csak fájdalomcsillapító ha van nála, illetve a farkas főzete, alapanyag semmi. Indulatosan fúj egyet, nem is emiatt, hanem alapvetően ideges és tompának érzi magát. De ha ő így érez, vajon a másik? Nem akadhat ki, semmin sem.
- Ugyan, ez semmiség - és valóban, mert csak próbálkozik, igyekszik, fogalma sincs jól vagy épp rosszul. Rossz volt az, hogy nem húzta le a vizes holmit, jó az, hogy most mégis itt van és nem a ház másik felében bujdos. Reméli, hogy amennyire már éber és mozog, nem lesz nagy a gond. Olyan nagy nem, amiért az első percekben rimánkodott. Csak szeme sarkából látja mozogni, miközben a víz vár rá és Belián a táskában matat. Az ágy moccan, azt is jobb, ha lehúzza majd, hogy száradjon. Nincs is annyi helye, lassan, az egész mindent nedves ruhák és lepedő fogja kitenni. Neki már lassan melege is van, nem csillapítja a kandallót, csak karjain tűri fel a pulóver anyagát, ahogy a ruhakupacot magához ölelve áll fel. A lábfejére koncentrál, amelyek láttán jajdul egyet halkan. Basszameg. Némán markol erősebben a pulóverre, amelyet kezében tart és visszalép az ágy mellé. Amennyit megenged magának látni, ott jelét nem találja más sérülésnek, sebnek, vérnek, ami jó. Jobb. Dehogy jobb. Arcán most már nincs elrejtve az ijedtség és aggodalom egyfajta keveréke, amelyre mindig azt mondják, úgy néz, mint egy bánatos kiskutya.
- Ezek... ezeket találtam. Lehet valamit tudsz majd használni - pakolja le a kupacot. Farkasléte legjobb haszna ma, hogy amikor visszaváltozik, érzékeny bőre miatt nem hord feszes, szoros dolgokat, bár ahogy nézi, még ez is kevés lesz. A szélesebb vállai már épp eleget mondanak, hogy ezzel csak tüzet ha olt.
- Máris! - azzal kisurran, kancsóba engedi a hideg vizet, majd visszalépve guggol le és önti bele egy részét. - Most nézd meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842169#post842169][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.13. 18:34[/b][/url]

Nem önt sokat, bőven marad, ha még kellene, és csendben várja, hogy a teszt jónak bizonyul-e. Nem sietteti semmire, a lassú mozdulatokat türelmesen várja ki guggolva, majd amikor úgy néz ki, megfelel, a kancsót a kis éjjeliszekrényre teszi.
- Csináltam neked egy teát, ha innál - szedi le a takarót majd viszi ki azt is, kiterítve foglalja el vele a kis kanapét, ami a tűz előtti ücsörgésre szolgál. Egész jó a hőfok, a vihar azonban nem tágít, egyelőre. Szerencse, hogy napokig elég lesz az, amit beszerzett, addig meg bőven elvonul, talán már ma éjjel. Visszasétálva veszi el azt a pokrócot, ami biztos száraz és a halom tetején pihent, majd teríti a didergő hátára, vállaira.
- Később csinálhatok levest. Igaz zacskós, de átmelegít - lábai talán megússzák, nagyon reméli, hogy nem fog később fagyási sérülésként lábujjak nélkül maradni. Visszaveszi magához a kancsót, hogy kivigye, amikor megszólal. Megállva fordul felé, majd mosolyodik el szerényen arra, amit hall. Ha nem jön. Ha nem kívánja meg azt, amiért vásárolni ment, ha nem ülte volna kockásra a fenekét, ha, és ha. De ment.
- Belián vagyok. És a tiéd? - ácsorog ott, a szoba közepén immár, mint a vízhordó lány. Még mindig meg van riadva, még mindig fél, hogy baj lesz, de már nyugodtabban veszi a levegőt. Talán a vész nagy része elmúlt.
- Mit kerestél odakint? - kérdezi óvatosan, aztán beugrik, hogy a mágusok tudnak hoppanálni, az pedig lehet kellemetlen. - Rossz helyen landoltál? - jött és maradt is, itt van és lesz is. Amennyire magányra vágyott, most nincs egyedül. Nem tudni, mennyi látni rajta, miért jött az Isten háta mögé, mert most, hogy nincs egyedül, saját fájdalmait elrejti.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842198#post842198][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.14. 10:07[/b][/url]

Délután van, de mintha már éjszakába nyúlna az idő, olyan sötétté torzítja a sűrű felhők halmaza. Ilyenkor bújik az ember a takarók alá, mint holmi gyermek és ejti meg azt a délutáni szundit, ami miatt annak idején ezerrel tiltakozott, felnőttként pedig már vágyják. Nem teheti most meg, hiszen figyelnie kell, őrizni és vigyázni, nem alszik ugyan az, akit kimentett a fagyos viharból, így az álmait nem, őt igen. Jól jött, hogy felébredt, mer pont abba a részbe tartozik, aki forró vizet enged átfagyott ujjaira alkalomadtán, ösztönből, csak utána kapcsol, hogy nem így kellene. Most majd jól bevésődik.
- Üdv, Árdó - furcsa név, de nem ítélkezik sosem, megjegyzi, most már tud nevet kötni ahhoz az egészhez, ami történt. Most és később is. Nem moccan, csak akkor eszmél fel, hogy hol és hogyan ácsorog, amikor finoman rászólnak. Vállai ereszkednek le, eddig feszülten ácsorgott, lassan merev tagokkal. Bólint végül, visszalépked az ágyhoz, és a szélére ül.
- A lábadnak is jó? - pillant a lavór felé, majd vissza, előre. Oldalvást ül neki, nem háttal, így amikor beszél, könnyedén pillant felé. Ez az óvatos tapogatódzás, hogy ki melyik világba tartozik, nem ösztönös benne. Annyira megszokta a varázsló társadalmat, hogy abban gondolkodik, mozog és él, amely nem kellemes, ha kimenekül onnan és idegenekkel találkozik. Koppan, amikor kikerüli a landolás kérdését és hát, akkor megint megtanul gondolkodni előbb, mint kérdezni.
- Vannak vaddisznók kint? Basszus - fordul az ablak felé, mintha innen látna bármit is, főleg azokat. Lehet nem a legjobb ötlet lesz mégis azt kérni, hadd változzon át itt, mert bár embert nagyon nem érne, azért a malacokkal kötekedni nem kellene. - De, de... nem sebesített meg? Hol fáj és mennyire? - ha igaz, ha nem, ő elhiszi, nem kételkedik és homlokát ráncolva pislog az oldala felé. Bólint egyet, hogy a helyszín jó, majd végül a fejét csóválja.
- Nem, messze nem itt élek. Ide jöttem mert... egyedül akartam lenni, mindenkitől távol, míg rendezem magamban a dolgokat - és ide kellett jönni, hogy ne maradjon a hóban. De ezt már nem teszi hozzá. - És te? Sítúra?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842213#post842213][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.14. 19:38[/b][/url]

Arcára ijedtség helyett most kíváncsiság költözik, ahogy előrébb dőlve néz bele a lavór tartalmába, pontosabban a lábaira. Felszisszen, ahogy megpillantja azokat, a színt, amelyről szinte üvölt az, hogy fájdalmas. A víz talán most olyan, mintha teleöntötte volna üvegszilánkkal és abban kellene mozgatnia őket.
- Láttad már. Ezt nem szokták megismételni, nem mondták még? - ingatja meg a fejét, apró somolygással vonásaiban. Időben kapta el, pont időben. -  Azért még fájdalmasnak néz ki. Ne hozzak bele melegebb vizet? - elvileg a fokozatosság elve él valahol, bár, mint kiderült, van tapasztalata, így arra hagyatkozik, a tudására. Nem szól, hogy lenne még gond, hogy mégis akadna seb, így nyugton dől vissza és húzza el a száját.
- Nem vagyok jó hegyi ember. Sosem lőttem – légpuska volt a kezében, de csak eljátszotta, hogy épp sorozat lő vele, mert, nos, nem értette a lényegét. Jobb is. - De van kint egy jó balta, majd legközelebb azzal megyek ki – teszi hozzá az elharapott mondatra. Illetve, ha azok az állatok megsejtik, látják, mi jár erre, nemigen lesz kedvük újra erre ténferegni. Úgy néz ki, szerencséje volt minden alkalommal, amikor kiment. És újra ki fog, amikor kell. Valahogy a veszélyérzete nem kapcsolt be erre, talán, mert tényleg elhiszi, hogy itt egyedül van, volt, a madarak is visszafordulnak a határban. Ő csak vendég itt.
- Arra van kenőcsöm, ha csúnya és lila, meg fáj. Sokszor előfordul – nem teszi hozzá, miért, hogyan, mert ugye, gondolkodni kell. A férfivel nevet fel inkább és csóválja meg a fejét. A köhögésre csak hátára simítja a tenyerét és finoman nyugtatgatja.
- A romantikához összebújós este kell, nem vagyok abban a módban. De akad más, amin lehet sírni vagy nevetni. Szerencséd van, én is ráérek este – mintha amúgy mehetne bárhova, és amúgy, engedné bármerre. Nem szeretné, még ha ez a lak egy emberre lett tervezve, megoldja. Ott a kanapé, elfér rajta bőven, míg a másik lábadozik.
- Ó, értelek. Ő ilyen helyen lakik? Neki biztos van puskája – bólogat, majd közben nem feledkezik meg, felállva veszi el a teát az éjjelszekrényről és nyújtja felé. - Van még bőven, fenékig. Sajnos rumot nem hoztam hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842305#post842305][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.16. 15:41[/b][/url]

Bizonyára megvan az oka annak, amiért többszörösen futott a helyzetbe, majd mászott ki és fog is, mint jelenleg. Ahogy figyeli, egyre jobban tér vissza belé az élet és ez, feszült, ugrásra kész idegeit lassan ereszti el és sodorja más felé. Bólintva hallgatja, hogy se meleg, se újabb hideghullám nem szükséges a lábáztatáshoz, bár gyorsabban tűnne el a haragos szín, hogy ne is legyen rá szükség. De a valóság már csak ilyen, jeges, fájdalmas és fojtogató. Mindegyiket ismeri, noha a fagy még sosem marta fel teljesen bőrét és lelkét, lényegtelen licitálni kinek jobb és rosszabb.
- Igen. A többi helyen könnyen megtalálnának – már ha bárki tenni akarna ilyet. Motoszkál benne a gondolat, vajon bárki keresné, indulna arra, amerre ő, ha olyan helyre ment volna, amiről mindig magyarázott? Nem javít a helyzetén egy ilyen gondolat sem, kerüli és tesz-vesz, olvas, hogy elkerüljék, illetve a hideg birodalmába száműzi magát. Hogy valaha visszatér-e vagy hasonló helyre megy? Talán. Talán neki mindig lesz egy pont az élete adott szakaszában, amikor eltűnik egy időre, vagy végleg. Sokat foglalkoztatja az, hogy feladja bogolyfalvi életét és máshol boldogul, fájóan többször jutott eszébe, mint kellene. Vannak, akik várják vissza, de jó kérdés, a fájdalom, az, amivel oda-odaláncolja magát, akkor is elmúlik vajon?
- Hááát… valami olyasmi. Járok edzésre meg… néha akadnak balesetek. Inkább előre látásnak hívnám – von vállat egy suta mosollyal, amiről süt, hogy füllent, mint valami gyerek. Nem tud jól és nem is szeret hazudni, azonban most inkább kihagyott dolgokat. A mosoly eltűnik az arcáról, ahogy a férfiről maga elé mered. Bárcsak balhé lenne, annak mindig akad megoldása, újabb fejezete. Lágyan rázza meg a fejét, miközben az ujján lévő apró sebed piszkálja.
- Felejteni és elengedni jöttem – böki ki a dolgot, most teljesen igazat szólva. Eddig annyi mindennel takarta azt, hogy miért van itt, most szúr be igazán. A hó látványa, a csend, a kényelmes zug, minden, csak a valóság nem. - És feladni az álmaimat – fejezi be végül, mielőtt belesüpped. Visszafordul felé, mintha semmit sem mondott volna és figyel, mint eddig. Arca kissé komor, a témához illő, ahogy végül megismer egy darabot a másik világából.
- Katonatársak voltatok? - érdeklődik halkan. - Talán segít neki, idővel. Sajnálom, ami történt. Biztosan nem kellemes emlék. Remélem, hogy Billy megleli a békét végül a világban – nem akarja bolygatni, de meg is érti. Nem könnyű. - Én is terápiára készülök, csak előtte el akartam jönni kicsit. De most már tanácstalan vagyok – sóhajt egyet. - Csinálok levest inkább – áll fel, hisz addig sem beszél. Csak temet és temet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842310#post842310][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.16. 17:14[/b][/url]

Hiba volt belekezdeni a szavakba, kiadni akár egy darabot is abból, ami benne kavarod. El kellene játszani a laza valakit, aki csak kiruccant, pihen és ennyi, ezzel szemben, mintha muszáj lenne, úgy tárja ki a valóságot. Valahol ostoba, valahol pedig úgy érzi, ennyi őszinteséget talán nem is a férfi, hanem saját maga érdemel meg. És nem, akkor sem kellett volna ennyire. Szemeit süti le, szeretne visszamenni a kis falai mögé, amely mögül bármit játszhat és bármit kiálthat. Bele nem is akar abba gondolni, hogy ezek után miképp látja a másik: egy bolondnak, gyengének, szánalmasnak? Olyannak, aki képtelen csak úgy előre lépni és folyton csak magát kínozza. Egyszer jó, máskor nem, nem számít, mert a vége mindig ugyanaz. Itt köt ki és ott, hogy tépkedi magából kifelé az érzéseket, azt várva, mikor fogynak el.
- Mert egy része lehetetlen, a másik részét darabokra törték. Keresek kisebbeket, kellemesebbeket – von végül vállat, mintha ez egyszerű lenne, amin könnyen tovább is kell lépni. Mert a magamfajtának nem jár a boldog vég. - idézi fel gondolatban azt, amit már rég ismétel újra és újra. Ismét játszik, megemberelve magát, visszacsusszanva a határ mögé, amelyből csak egy srácot látnak a hóban. Miért akarja ennyi kikiáltani neki azt, mi bántja? Talán az, hogy a másik a halállal táncolt, felhatalmazná arra, hogy ilyet tegyen? Nem. Nyelvére harap, hallja, hogy valamit dünnyög, de nem érti és nem kérdez rá. Csak kifutna a súlyos levegőjűvé vált szobából, hogy lenyelje a gombócot a torkában. Csak pár perc, hogy összekapja magát, hogy megint csak figyeljen és őrizzen.
- Igen? - torpan meg nevét hallva, majd vonásait rendezve fordul hátra. - Persze, máris – lép oldalra, ismét a táska mélyére, ahol kikeresi a tiszták közül. Sötétzöld, puha, elég nagy, mikor lemossa magáról az átalakulás mocskát és eltűnik benne. Felállva lép oda és teszi mellé, majd tűnik el, de leves helyett csak teát önt magának és a tűzbe bámul. Csak pár perc.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842317#post842317][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.16. 18:31[/b][/url]

Bárcsak tudna hinni abban, hogy valóban nem létezik lehetetlen. De nem tud, már nem és egyelőre nem is akar. Aprót szusszanva hallgatja, nem száll vitába, eszébe sincs ilyesmit tenni, mert valahol mégis igaza lehet. Akkor pontosít: jelenleg, számára igenis létezik. Hogy később mi lesz? Jó kérdés. Nem jósolgat előre.
- Úgy néz ki a szerencsém, hogy mégis belefutottam – enged meg magának egy apró, halovány mosolyt, semmi többet. Nem enged magának több szót, csak kisétál, hogy a forró italt tartalmazó bögrét ujjai közé vehesse. A kabáthoz sétál, meg a többi ruhához, amelyek még mindig súlyosak és nedvesek, kell még nekik idő ahhoz, hogy újra használhatók lehessenek. Neki vajon mennyi kell? Egyik része soha többé nem akar senkit szeretni, a másik fele fulladozik és vár valakire, aki mellette lehet. Ez talán nem a gondolatokról szól, hanem egy csatáról, amit önmagával vív és amelynek mindegy mi lesz a vége, ő csak egyet akar: csendet.
Hallja a mocorgást bentről, nem zavar közbe. Ahogy a tea fogy, úgy érzi magát hasztalannak és tehetetlennek ismét. Az apró, konyhának is alig csúfolható zugba költözik, kipakolja végre azokat, amiket szerzett és nekilát a levesnek. Mintha mi sem történt volna, mintha nem bukott volna ki belőle a keserű fél.
- Van étvágyad? - kellene még valami, egyelőre azonban vár, fogalma sincs, mennyire érzi magát jobban. Visszasomfordálva pillant arra, ahogy saját lábán sétál a rögtönzött vendége.
- Örülök, hogy jobban vagy. A lábujjaid is? - fájhat, ha így áll rá. - Nyugodtan szólj, ha kell valami.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=842664#post842664][b]Helvey Belián Balázs - 2022.01.23. 22:21[/b][/url]

Nem hisz istenekben, bálványokban, abban valahogy mégis, hogy oka mindig van annak, ami történik. Akkor is, ha az fáj, ha örül, ha bármi. A hóviharral azonosulni tud, hirtelen csap le, zavaros, nem látni tisztán, miközben csapdába ejt és nem ereszt. Fagyos ölelése, vad szelének csapkodása, mintha csak elméje illúziója vetülne ki a világra. Gyerekként látott utolsónak ilyet, akkor örült, mert tudta, másnap nincs iskola és kint bohóckodhat egész nap, míg el nem kékül a szája. Most nem örül, szimplán elfogadja és beleül, a fala közé rejtve magát, egy idegennel, akinek csak a nevét tudja. Kizárta a világot, neki lassan mindenki idegen, főleg, ha félelme beigazolódik, és türelme azoknak lejár, akik még mellette vannak. Egyre kevesebben. Nem vágyik tömegre, de nem szeretne még többeket elveszíteni, de fog. Érzi. Ha hazatér valamikor, szembe kell ezzel is néznie, de legfőképp, önmagával. A düh, a szomorúság és az indulatok, vihart hoznak. Kérdés, mit rombol le annak érdekében, hogy végre megbékéljen. Talán a hóban van a válasz.
A levessel bajlódik, de gondolatai nem ott járnak. Lehunyt szemei előtt arcok táncolnak, akiknek „láttán” összeszorul a szíve. Egy részük hiányzik neki, a másikat felejtené, de valamiért még mindig képtelen. Az újra felhangzó szavakra nyitja ki szemeit és pillant a másik felé. Járkál, sétál, jobban van és most csak ez a lényeg. Mindig is volt egy „tyúkanyó” effektus az életében, gondoskodni, etetni, szeretni, most is jelen van, csak óvatosabb, lágyabb. Ezt is fél kimutatni, fél már mindentől, fél szeretni. A kérdésre csendben pillant vissza a levesre, majd sóhajt. Hogy túléltem. akarná mondani, de lenyeli a szavakat.
- Hogy hittem és bíztam valamiben és valakiben. Amiért ide kerültem és még most is van részem, amely hisz – fogalma sincs, mi a legrosszabb. - És a legrosszabb, amit most teszek. Menekülök, mindenki elől – fejezi be végül. Nem érdekli, de a tény, mi miatt történt minden és még mindig nem állt teljesen talpra, épp elég. Nem élhet ebben tovább. Nem hihet többé.
- Neked? - kérdez vissza, mintha muszáj lenne, vagy talán csak az illem. Nem tudja már. Ahogy lelke apránként lebomlott, úgy nem ismeri azt, mik a határok és mire képes. Megint. És nem tudja, mit akar visszakapni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843056#post843056][b]Helvey Belián Balázs - 2022.02.01. 22:18[/b][/url]

Hazudhatott volna bármit, hisz nem ismeri, nem tudja, nem kell elhinnie. Nem tartozik semmivel. Mégis valóságosabbat mond, annál, amik még felbukkannak benne. Hogy tétovázott, hezitált, amikor akkor éjjel Sonja-t megtámadták és későn lépett közbe. Vagy ami rosszabb: közbe akart lépni, vért akart érezni és végül meg akarta ölni azt az idegen farkast, mert arra emlékeztette, aki ezt tette vele. Aki miatt ebben a tetves, mágikus világban kénytelen lenni és ami miatt teljesen megváltozott. Hogy hagyta magában meghalni többször azt az életvidám valakit, aki csak élni akart. Azt nem bánja, hogy szerelmes bír lenni, hogy az lehet férfi vagy nő, hogy sírni tud, mégis, nem érzi még most sem annak, aki a tükörből néz rá. Talán meghasadt az elméje. De nem mondhatja ki. Ölni akart. Mégis, mintha a másik mindent látna. Zavarba jön a néma tekintettől, elfordítja sajátját és egy, fene tudja merre álló tincsét rendezi oldalra. Talán látja? Hallja?
Felszisszen. Nem a mozdulatra, hanem a hirtelen csendet elvágó szavakra. Ekkor néz csak vissza rá, kezét leeresztve. Szükség. Ez ugrik fel benne, az életösztön, ami bizonyára erre sarkallta és ami miatt meg kellett tennie. Harcolt, mintha rémlene neki a bajtárs szó és így értelmet nyer. A földi poklok sokszínűek, kinek egy üres szoba, kinek egy lángoló, harsogó csatatér. És ez a férfi a kutyákat sajnálja jobban. Valahol megérti, mert kevés ritka, tiszta lény van több náluk. Nem ítél, tekintetében nincs undor, vagy harag.
- Talán sokan mások sem éreznének értük semmit - utal az emberekre, szavai után elhagyva a beálló csendet. - Mert részben miattuk kellett megtenned azt, amit a legrosszabbnak nevezel. Megértem, miért érzel így - nem, fel nem foghatja, mert soha, a közelében sem volt annak a helynek és helyzetnek. De átérzi, amennyire tudja. - Bántani akartam egyszer valakit, nagyon. Ösztönből és meg is tettem. De jobban akartam - kezd bele végül, ujjait tördelve, kihagyva részleteket, a karmokat, fogakat, a vért. - Aztán egy időben magamat bántottam. Hogy fájjon - emeli fel jobb öklét, ahol haloványan ott vannak az apróbb hegek. - Hogy ködös és mámoros legyen, hogy elmúljon. Gyenge vagyok ehhez a világhoz. Hol... hol jártál, ahol ez a pokol várt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843102#post843102][b]Helvey Belián Balázs - 2022.02.02. 23:33[/b][/url]

Oda és vissza. Messze érzi magát tőle, el nem múló álomnak és emlékképnek, hogy aztán ismét valóságossá legyen. Újra és újra, mintha a szalag végtelen lenne, hiába vágta át Mihail, az csak egy fejezet volt, egy képkocka, most viszont másképp ugyan, de pörög. Úgy néz ki, egyikük sem tudja úgy elengedni a másikat, mint ahogy annak lennie kellene. Hiába a szavak, a fájdalom, ami benne van, mint az epe, marja a torkát, hogy létezik, megtörtént, átlépve kicsit mégis elhiszi, hogy sose történt meg. És közben a jelenben van, a valóságban, ahol tudja, mi is a helyzet. Szeretne önző lenni és akaratos, hogy visszakapja, hogy sose engedje el, de nem teheti, nem lehet. Más utakon járnak, másra vágynak, még ha abba beletartozik, hogy közben még egymás társaságára is. Ahogy megcsókolja, újra fellobban benne az önzőség, ahogy erősebben markol a felső anyagába, majd ujjai szinte azonnal el is ernyednek. Nem kérhet többet annál, amit kap és ha még most nem is, fel kell készülnie, hogy egyszer végleg elillan, eltűnik az életéből. Kérdés, hogy akarja-e. Hisz most is jött, mindig válaszol, nem engedi el és nem lép tovább, még ha közben éli is az életét. Furcsa ez és közben annyira jellemző rá; a végletekig kitart. Szüksége van erre valahol és közben mégis, elveszik.
Mindent. Beleborzongva szusszan egyet a szavaira és lágy mosollyal csóválja meg a fejét. Mindent nem akar, el sem bírná, mégis, el fogja fogadni, bármi is az. Beszélni kellene erről? Bármiről? Nem tudja eldönteni, beleül a helyzetbe és csendben figyeli, ahogy kezét megfogva lehet csókot rá. Ajkai nyomának helyén szinte bizsereg a bőre. Már hiányolta.
- Ugyan, miért érdemelném meg – értetlenkedik egy sort elindulva, mert semmit sem tett. Azért senki sem érdemel egy ilyen helyet és pillanatot csak úgy, mert létezik. Ha egymáséi lennének, akkor indokolt lenne, így még mindig tele van kérdéssel. Remény? Valahol talán, talán összetörik az egész után megint. Most mégis mosolyog és aprót nevetve bólint.
- Az – nem feltétlen, de ennyit szépíthet. - Tökre egyszerű, amúgy. Benne van a nevében, hogy mit csinálj: semmit. Semmi olyat ami kötelesség, munka, bármi, csak pihenés és élvezet. Amire vágysz – magyaráz, mintha annyira hozzáértő lenne. Körbepillant, hagyja megülni a város csendjét körülöttük, miközben megint rácsodálkozik a világra. Annyi mindent nem látott még… és annyi mindent szeretne. - Kezdetnek mit szólnál egy forró fürdőhöz? - billenti felé kissé a fejét, majd tekintete halad előre a hotel irányába. Csillogó íriszei árulják el, hogy valójában ő nagyon is sokat tenne, de egyelőre csak csodálkzik a világra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843635#post843635][b]Helvey Belián Balázs - 2022.02.18. 01:12[/b][/url]

Halkan nevet fel a válaszon, majd fogadja is el ennyiben hagyva. Mert ugye, ennyi erővel bárki lehetne itt vele, mégsem az történt. Megszokta már, hogy nem mindenre van vagy kap egyenes választ, vagy egyszerűen nem érti meg, csak elengedi. Legyen így, gondol úgy rá, hogy különleges személy most, akinek ez a jutalma. Biztosan lennének olyanok, akik meg tudnák fojtani azért, hogy cserélhessenek, de még mindig nem hencegő, beképzelt fajta, aki később majd a tömegbe kiáltja a mostani pillanatokat. Ez  kettejüké, bármi is legyen a jövőben, ahogy a múlt szép pillanatait sem tudja már elvenni senki. Hogy beéri-e emlékekkel? Jó kérdés, de a válasz egyszerű.
- Csinálni pedig még könnyebb lesz, majd csak figyeld meg – mint valami jó oktató, úgy bólogat, innentől elkönyvelve a sikert és azt, hogy semmi sem tesz ennek keresztbe. Pedig talán itt sem kellene lennie, hogy teljesen kikapcsoljon és semmi se vegye el a csendes, pihenésre szánt pillanatokat. Nem érez szorító érzést, sem azt, hogy ez rossz. Az nem hazugság volt korábban, hogy egy része mindig is szeretettel fordul majd felé, ahogy most is, de a kín, a fájdalom? El fog maradni, el fogja fogadni a helyzetet és a világot úgy, ahogy van. Ettől még érezni fogja az űrt, érzi most is és a magány se lesz idegen. Csak meg kell tanulni elfogadni. Apró lépesek, neki így megy.
- Reméltem, hogy nem ellenkezel – enged a húzásnak, majd ismét a hotelre esik a figyelme, ahova végül odaérnek. Nyakát tekergeti, ahogy minden centimétert megvizsgál felületesen. Aprót szusszan, ahogy a fogadóbizottság ér oda és tőle szokatlan mód hallgataggá válik. Ez nem az ő világa. Csillog és pompás, a saját lénye pedig kicsi és szürke, elveszik benne és fel se fogja talán. Mihail éke enne az egésznek, miközben mellette létezve a padlót fixírozza. Hogyan is gondolhatta, hogy egyszer a kettejük világa örökre eggyé válik?
A szobába érve engedi el a másikat és lépdel befelé. Kabátja cipzárával matatva néz körbe, majd bújik ki belőle és a székre hajtja. Kényelmesnek tűnik, de még nem engedett fel annyira, hogy bejárja, felfedezze, az ágyra vesse magát, hogy mennyire kényelmes. Elmerengett pillanatából szakítja ki Mihail, ahogy elé áll. Arca máris vidámabb vonásokat ölt, miközben finoman futtatja végig a tekintetét rajta, majd emeli vissza arcára.
- Rendben van – szórakozott villanás csillan szemeiben, ahogy a gombjait bontogatják kifelé. Lágyan cirógat a karjára, miközben hümmögve „gondolkodik” a kérdésen. – Azt én is nagyon élvezném. Ha már benne ülnék is késő lenne – ujjai feljebb haladnak, mellkasán futnak végig, majd indul lefelé, kedveskedve simítva végig az utat. A nadrág övénél áll meg, és ha már ilyen kedvesen segít neki, viszonozva azt, az övcsatot bontja ki, majd a gombot és a sliccet, de a mozdulat megáll.
- Akkor nem kéne lemenni az emberek közé? Ahhoz nincs humorom – mert honnan tudja ő, mit rejt a szoba, ideje sem volt felfedezni. A válaszra várva addig, a hasfalát cirógatja. – De úgyis most te gyakorlod a semmittevést, így te választasz – vigyorodik el kissé, miközben hagyja végül a földre esni az inget, majd tér vissza oda, ahol eddig játszadozott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=846365#post846365][b]Helvey Belián Balázs - 2022.05.11. 21:14[/b][/url]

Érzi, látja, hogy őt nézi, hogy talán olyan mélyre néz, amennyire csak lehet. Beleborzong, manapság a pillantások, mások szavai is húzni tudják idegeit, kellemetlennek érzi. El akart bújni, hiszen itt is azt tette, mindenki elől, mások elől, a világ elől, messzire. Megtette és most még sincs egyedül, nem lehet, mert nem tudta otthagyni. És nem tenné akkor se, ha előbb tudja a szavakat, amiket kimondott. Mert nem érez bennük dicsevést, büszkeséget, inkább csak bánatot, szomorúságot. Olyan dolgokat, amikről sosem gondolkodott, hiszen miért is nézte volna azt, hogy másoknak rossz. Csak neki, csak önmagának lehet rossz, senki másnak. A francokat. A világ mindenkivel elbánik, csak ő vakította meg magát, hogy ne lássa. De már látni akarja, de nem tudja még, hogy mennyire. Hogy akar-e újra bárkit, akit tényleg észrevesz, aki látja és aki reagál. Egyszerre tűnne el és akar lenni a világ közepén. Nehéz. Kavargó vihar, amiből ki akar jutni.
Beszélnek. Ő is, a másik is, mindegyikük mond valamit, mélyről. Ismeretlenek beszélnek fájdalomról és emlékekről. Először bólint, majd lágyan rázni kezdi a fejét. Hagy csendet, kell nekik, viszont nem igaz ez. Nem így igaz.
- Nem, nem volt a szerelmem. Őt sosem bántottam volna – most sem teszi. Nincs haragos szó, már csak bánat és hiány. Nincs már benne lassan semmi. - Amazt nem ismertem. Valakit… megtámadott én pedig meg akartam védeni. Csak aztán ez eltűnt a fejemből és… csak annyi maradt, hogy fájdalmat akarok okozni neki – ennyi maradt meg erősen arról az éjjelről és a vér íze. Megint kiül nyelvére, ott tesped és gyomra kavarodik fel. Mélyen, valahol egész mélyen azonban, valami örül az emléknek. Vagy csak megháborodott az elméje? Elengedi az emléket, mindegyiket és visszaül a jelenbe. Mintha fázna, de tudja, csupán elméje játéka az, hogy hideget érez. Talán nem volt elég séta kint, üvöltés vagy elhullajtott könnyek. Talán más kellene.
- Az. Nagyon az. De mégis szép – mosolyodik el. Ez a táj is szép, a növények szépek és a hajnali, első napsugarak. Az élet. Csak vannak benne ocsmány részek. - Mindig azt mondják, ne legyünk jók, mert azokkal mindig kibasznak. Mégsem tudok más lenni – mégis mindig elviseli. Figyeli, ahogy mozdul, de nem ugrik oda, csak nézi, várja, hogy ha kell, ott lesz. Addig marad a helyén, ujjai megtalálnak egy cérnaszálat és azzal kezdenek el játszani.
- Hasonlóan meleg és napos hely, mint itt. Kötelesség vagy csak látni akartad? - vagy ő is menekült valami elől? Az már nagyon ijesztően véletlen lenne. Az nem lehet. Kihúzza az egyik fiókot és két csokoládészeletet húz elő. - Desszert? - fordul végül vissza felé.