A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

Nem tudom pontosan, hogy az ígéret óta mennyi idő telt el, mégis fel-felbukkant a gondolataimban, hogy márpedig ott lebeg kettőnk között. Valamikor nap, mint nap látjuk egymást a kastélyban, amikor éppen bemegyek, és bár nem jár a nyakamra, tudom, hogy az ő fejében is ott motoszkál a megtett ígéret. Nem fogok elnézést kérni, amiért nem sikerült előbb megszerveznem, hiszen mindenki a legboldogabb lenne ezen a földön, ha több lenne belőlem, és egyszerre lehetnék sok helyen, de sajnos nincs így - a modellkedés mellett Csongorra is időt kellett szánnom, nehogy a végén azt higgye bármit megtehet, amikor éppen nem vagyunk együtt. Belián pedig a biztos pont az életemben, akihez mindig mehetek, ha a világ elől szeretnék menekülni. Mint, ahogy eldöntöttem valamelyik nap, megkapta az üzenetbe sűrített információkat, most pedig a koromfekete Audi anyósülésén alussza a legbékésebbik álmok egyikét.
Oldalra sandítva figyelem pár másodpercig csupán, végül előre fordulva látom meg az úti célt. Halkan morranok, elégedettség tölt el, de még kell egy kis idő, hogy a Villa Gebához is elérjünk. Óvatosan nyúlok ki oldalra, Belián arcára cirógatok, miközben pár pillanatra nézek csak rá, majd ismét előre.
- Ideje felébredni - simogatom meg arcát gyengéden. - Belián… - szólalok meg ismét immár türelmetlenebbül, de ugyanolyan kellemesen lágy hangon, mint ahogy először tettem. Halkat szusszanva húzom vissza kezemet lassan, majd fordulok be a megfelelő utcába, visszasandítok rá, végül halkan elnevetve magam igazítom meg a napszemüvegem orromon. Szemerkél az eső, ami igencsak váratlan, de szerencsére, ha minden jól megy, akkor nem kell elhagynom a hotelt, mert Helvey sem pörög be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=839427#post839427][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.11.27. 00:24[/b][/url]

Nem tudom pontosan, hogy az ígéret óta mennyi idő telt el, mégis fel-felbukkant a gondolataimban, hogy márpedig ott lebeg kettőnk között. Valamikor nap, mint nap látjuk egymást a kastélyban, amikor éppen bemegyek, és bár nem jár a nyakamra, tudom, hogy az ő fejében is ott motoszkál a megtett ígéret. Nem fogok elnézést kérni, amiért nem sikerült előbb megszerveznem, hiszen mindenki a legboldogabb lenne ezen a földön, ha több lenne belőlem, és egyszerre lehetnék sok helyen, de sajnos nincs így - a modellkedés mellett Csongorra is időt kellett szánnom, nehogy a végén azt higgye bármit megtehet, amikor éppen nem vagyunk együtt. Belián pedig a biztos pont az életemben, akihez mindig mehetek, ha a világ elől szeretnék menekülni. Mint, ahogy eldöntöttem valamelyik nap, megkapta az üzenetbe sűrített információkat, most pedig a koromfekete Audi anyósülésén alussza a legbékésebbik álmok egyikét.
Oldalra sandítva figyelem pár másodpercig csupán, végül előre fordulva látom meg az úti célt. Halkan morranok, elégedettség tölt el, de még kell egy kis idő, hogy a Villa Gebához is elérjünk. Óvatosan nyúlok ki oldalra, Belián arcára cirógatok, miközben pár pillanatra nézek csak rá, majd ismét előre.
- Ideje felébredni - simogatom meg arcát gyengéden. - Belián… - szólalok meg ismét immár türelmetlenebbül, de ugyanolyan kellemesen lágy hangon, mint ahogy először tettem. Halkat szusszanva húzom vissza kezemet lassan, majd fordulok be a megfelelő utcába, visszasandítok rá, végül halkan elnevetve magam igazítom meg a napszemüvegem orromon. Szemerkél az eső, ami igencsak váratlan, de szerencsére, ha minden jól megy, akkor nem kell elhagynom a hotelt, mert Helvey sem pörög be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=839500#post839500][b]Helvey Belián Balázs - 2021.11.28. 20:10[/b][/url]

Az egyik pillanatban még beszél, a másikban pedig már csukódnak le a szemei. Mintha csak azért ült volna be az autóba, hogy az elringassa, a mostanság pocsék alvásait váltsa ki. Ugyan most már muszáj volt némi bájitalt használnia, azért mégsem ugyanaz, amikor az álomtalan álom üt ki, mintsem amikor a lezárult szemek mögött egy teljesen más világ fogadja a színekkel és fényekkel. Pedig figyelni akart a másik szavaira, de hiába, elaludt.
Nem olyan sokkal előtte állt tanácstalanul a kis csomagjával és a telefont bámulta. Rágódott egy sort, hogy mit tegyen, mit ne tegyen, végül mégis összepakolt. Miért ne? Ez járt a fejében. Előtte sok minden, például a szavak, amik a folyosón elhangzottak. Ő várt, jó ideig, mert fellobbant benne minden, aztán szépen leülepedett. Nem volt se mersze, sem indítéka kérdezősködni, így a téma elült, hallott mást és szép csendben menetelt tovább előre, hogy jobban legyen. Azóta sincs fogalma, hogy mi igaz és mi nem, úgy van vele, majd közli, ha valami rá tartozik. És közölte, pontosabban azt, hogy mennek. Nem tudja, mit érezzen. Engedje csak el magát, pihenjen vagy reménykedjen? Hogy ez valaminek a kezdete vagy netán ismét a vége? Nem tudja, de ahogy elaludt, mindenből egy kicsit kapott, mégis, békésen szuszogott, nem riadt fel, a motor monoton dorombolása jótékonyan hatott rá. Vagy épp a társaság? Tudja, hogy éjjelente biztos pontot keres, hogy szeretne ismét szeretni és visszakapni, azonban ismét az a szerény szerencsétlen, aki nem kér, aki nem mesél, aki zárkózik. Visszaesett, mondhatni, kérdés, mennyire. Talán most kiderül.
Hangosan szusszant, ahogy mocorogni kezd. Fordulna épp, elbújna a takaró alá, ha lenne, de még mindig egy kocsi ülésében ül, a biztonsági öv tartja ott ahol és nemigen ad mozgásteret. Arca kellemesen bizsereg ott, ahol megcirógatják, így mormog, ébredezik, mint reggelente, amikor nehezen sikerült kiimádkozni álomföldről. Realizálja, hogy a nevét hallja, szemeit nyitogatva először értetlenül néz körbe, hogy hol is van. Lepislog az övre, az ülésre, majd kissé összerezzenve ül fel normálisan és kómás fejjel pislog körbe.
- Hol vagyunk? - álmos, halk hangja töri meg a csendet, ásítva dörzsöli meg az arcát és bámul ki az ablakon. Ez nem egy sztráda, de nem is az országon belül akármi – merthogy egy táblán külföldi szavakat lát. - Jézusom, meddig aludtam – dől előrébb, majd vissza, ahogy a másikra pillant. Még mindig nem hisz annak teljesen, ami történik. Lehet még alszik, aztán majd felébred és akkor minden olyan sivár lesz, ahogy eddig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=840205#post840205][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.12.14. 18:56[/b][/url]

Hajlamos vagyok megfeledkezni a másoknak tett ígéreteimről, ha azokhoz már nem fűződik érdekem. Ebben az esetben is fennáll, hogy nem lett volna szükséges Helvey-t elhoznom egy másik országba úgy, ahogy kimondatlan megígértem neki: csak mi ketten, autóval, valami közeli, mégis gyönyörű országba. De itt vagyunk, mert tudom, hogy szeretett volna valami hasonlót. Bár még mindig nem tudom miért tettem meg ennyi hónap elteltével, mikor csak egyszerűen meghagyhattam volna a hitben, hogy bármikor megtörténhet, így kötve magamhoz beláthatatlan időre. Tisztában vagyok azzal, hogy mindig fontos szerepet fogok játszani az életében, ahogy ő az enyémben, mindössze tartok attól, hogyha - jobb biztosan nem - jön valaki az életébe, akkor enyhíti azt a fájdalmat, ami hozzám tartozóvá teszi. Ennél önzőbb nem lehetek.
Halk nevetésem tölti meg az autót, ahogy morogni kezd. Mindig is nehezen kelt fel, de már egy új szintre emelte ezek szerint. Oldalra sandítok, mikor mocorogni kezd, széles mosollyal pillantok ismét előre, mikor felül.
- Montenegróban - felelem könnyedén, tekintetem le nem véve az útról, mert valahol… itt. Lassan veszem be a kanyart, mert bár nincsenek emberek jelenleg a környéken - hála Merlinnek, nincs turistaszezon -, nem lehetek elég óvatos. - Nagyjából négy órát - pillantok a műszerfalon levő órára, végül egy ismételt kanyar és állítom meg az autót. - Innentől gyalog megyünk - szállok ki lendületesen, majd magam után becsapva az ajtót pillantok fel az égre. Szusszanva veszem le a napszemüveget, míg két férfi lép oda hozzánk, hogy elvinnék a csomagjaink. A csomagtartó felé intek, majd sétálok át a másik oldalra, hogy kiszedjem Beliánt is az autóból.
- Remélem felkészültél az egy hetes semmittevésre, Helvey, mert bőven lesz benne részed - vigyorodom el, ahogy csuklóját fogom meg, húzom magamhoz közelebb és csókolom meg azzal a lendülettel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=841115#post841115][b]Helvey Belián Balázs - 2021.12.28. 13:10[/b][/url]

Vannak dolgok, amikre egyszerűen nem tud magyarázatot adni, még magának sem, vagy nem is akar. Minden egyszerűbb lenne, ha kész válaszokat kapna az élettől és csak dúskálnia kellene bennük, mint mások, akik megtehetnek mindent az életben. Nem feltétlen pénz kérdése, hanem az a szabadság, amit nem merészelt még meglépni. Mindig van valami, ami visszafogja, ami tartja a talajon és amitől nem szárnyal. Mihail más, ő azt teszi amit akar és amikor, nem látja a gátakat ebben, csak sodródik, mikor éppen egy csónakba kerülnek. Elváltak útjaik, azonban mint most is, és nem egyszer, mégis egy lett belőle. Hogy ez jó vagy sem, nem tudja. Most talán kissé mégis azt mondja magának, ne nézzen hátra, csak előre és hagyja, hogy más alakítsa a világot előtte. Hagyta.
Amíg be nem aludt. Rettentő utastárs ezen szempontból, mert nem ez volt az első, sem utolsó, ez valahogy vele jár. Most nem pattognak benne kérdések, kételyek, úgy tesz, mint akinek semmi gondja, csak annyi, hogy kidörzsölje az álmot a szeméből. Csillagokat lát odabent, ezernyi táncoló, fénylő pontot, majd tűnnek el, hogy a kocsiban elterülő világosságra hunyorogjon. Pár pillanat kell, míg eljut agyáig az információ.
- Montenegró. Baszki – szisszen egyet, mert ha az álom kellemes is, a lábai már annál jobban elgémberedtek. - Messzire hoztál – szusszan egyet, bár hangja nem megrovó, inkább kíváncsi. Kissé előre dől, hogy kilátva a szélvédőn felfedezze, mit is láthat. Nem épp valami külváros, nem épp a város szíve.
- Az már rekord. De máskor nyugodtan bökj oldalba – nyom el egy ásítást. Szereznie kell valamit, egy kávét vagy bármit, erre a gondolatra áll meg az autó. Jó, biztos nem erre, de mókás ennek hinni. Visszapillant rá, ahogy ki is pattan és csak pillog pár sort. Ahha, hát ez nem így megy annál, akinek be van állva mindene.
- Hogyne, menj csak, követlek, csak a kor meg a derekam – dörmög szórakozottan, ahogy kicsatolja az övet és fordul az ajtó felé. Keze a kilincsen, de az nyílik, majd már kapaszkodik is bele a segítő kézbe, hogy halkan nyekeregve, de hálás sóhajjal álljon talpra ismét. Kicsit át is mozgatja lábait, ahogy arcára mosoly kerül.
- A semmittevés a középső nevem. Bár, nem hiszem, hogy tényleg semmi lesz. Például ak… - ragad benne a gondolat, ahogy Mihail ajkai tapadnak az övére. A pillanat heve, nem ébredt még fel teljesen, ahogy a minimális hatásszünettel viszonozza azt, kóstolja szinte óvatosan. Karjára cirógat, majd húzódik el kissé. - Akarok egy masszázst. Ha az itt nincs, mehetünk is vissza – nevet halkan, ahogy végül elkapja a másik kékjeit. - Köszönöm – pillant az épületre azért, azt se árt lecsekkolni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843002#post843002][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.01.30. 21:51[/b][/url]

Esélyes, hogyha más tenné meg azt, hogy bealszik mellettem, míg vezetek és egy ki tudja hány órás út van előttünk, nem feltétlen úszná meg egy kedves ébresztéssel. Ez a különbség mások és Belián között. Félek, hogy soha nem fogom tudni úgy elengedni, ahogy azt kellene. Ahogy elhatároztam magamban otthon. Biztosnak éreztem akkor és ott, utána is, mikor megcselekedtem az elhatározásomat, de van valami, ami mindig visszahúz hozzá. Egy olyan láthatatlan kötelék, amit félek, soha nem fogok tudni megtapasztalni mással, mint vele. Az érzése annak, hogy valóban lehet szeretni, és nem csak a bennem lakozó lény miatt képes erre valaki, hanem mert: én én vagyok.
Fejemet ingatva hagyom figyelmen kívül minden szavát, mert feleslegesen beszélgetünk még mindig az autóban, amikor nem mindennapi látvány tárul elénk. Csak haladjunk, és élvezzük egymás társaságá... inkább egymást. A másik társaságára és a többi sallangra ráérünk még. Mosolyogva, aprókat bólintva hallgatom, ahogy ismét beszélni kezd, mert be nem áll a szája. Ezért bátorkodom egy csókkal kicsit belé fojtani a szót, mielőtt nagyon belendülne, mert akkor soha nem fogunk haladni sehova.
- Kapni fogsz mindent - morgom ajkaiba, majd egyenesedem fel. Halványan mosolyodom el. - Ne köszönd. Megérdemled - csúszik lejjebb csuklójáról kezem, összefűzöm ujjainkat és csókolok rá kézfejére. Lassan lépek el előle, hogy elinduljak a híd felé. Nagyon ajánlom, hogy mire a hotelbe érünk, a csomagjaink a szobában legyenek.
- Tehát... - engedem el kezét, hogy vállán átdobva húzzam közelebb magamhoz. - A semmittevés a középső neved? Akkor beavathatsz, hogy kellene csinálnom - nevetek fel halkan, napszemüvegemet húzom vissza orromra, szabad kezem borzolja össze tincseimet, ahogy lassan sétálok a hotel felé. Mély levegőt veszek, a csend átjárja minden porcikámat. Nincs turista szezon, így nagyon jól megúsztuk a hangoskodó kölyköket, de rá kell jönnöm, ha akkor jöttünk volna, képes lettem volna az egész hotelt magunknak lefoglalni, hogy tökéletesen legyen ez a pár nap.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843102#post843102][b]Helvey Belián Balázs - 2022.02.02. 23:33[/b][/url]

Oda és vissza. Messze érzi magát tőle, el nem múló álomnak és emlékképnek, hogy aztán ismét valóságossá legyen. Újra és újra, mintha a szalag végtelen lenne, hiába vágta át Mihail, az csak egy fejezet volt, egy képkocka, most viszont másképp ugyan, de pörög. Úgy néz ki, egyikük sem tudja úgy elengedni a másikat, mint ahogy annak lennie kellene. Hiába a szavak, a fájdalom, ami benne van, mint az epe, marja a torkát, hogy létezik, megtörtént, átlépve kicsit mégis elhiszi, hogy sose történt meg. És közben a jelenben van, a valóságban, ahol tudja, mi is a helyzet. Szeretne önző lenni és akaratos, hogy visszakapja, hogy sose engedje el, de nem teheti, nem lehet. Más utakon járnak, másra vágynak, még ha abba beletartozik, hogy közben még egymás társaságára is. Ahogy megcsókolja, újra fellobban benne az önzőség, ahogy erősebben markol a felső anyagába, majd ujjai szinte azonnal el is ernyednek. Nem kérhet többet annál, amit kap és ha még most nem is, fel kell készülnie, hogy egyszer végleg elillan, eltűnik az életéből. Kérdés, hogy akarja-e. Hisz most is jött, mindig válaszol, nem engedi el és nem lép tovább, még ha közben éli is az életét. Furcsa ez és közben annyira jellemző rá; a végletekig kitart. Szüksége van erre valahol és közben mégis, elveszik.
Mindent. Beleborzongva szusszan egyet a szavaira és lágy mosollyal csóválja meg a fejét. Mindent nem akar, el sem bírná, mégis, el fogja fogadni, bármi is az. Beszélni kellene erről? Bármiről? Nem tudja eldönteni, beleül a helyzetbe és csendben figyeli, ahogy kezét megfogva lehet csókot rá. Ajkai nyomának helyén szinte bizsereg a bőre. Már hiányolta.
- Ugyan, miért érdemelném meg – értetlenkedik egy sort elindulva, mert semmit sem tett. Azért senki sem érdemel egy ilyen helyet és pillanatot csak úgy, mert létezik. Ha egymáséi lennének, akkor indokolt lenne, így még mindig tele van kérdéssel. Remény? Valahol talán, talán összetörik az egész után megint. Most mégis mosolyog és aprót nevetve bólint.
- Az – nem feltétlen, de ennyit szépíthet. - Tökre egyszerű, amúgy. Benne van a nevében, hogy mit csinálj: semmit. Semmi olyat ami kötelesség, munka, bármi, csak pihenés és élvezet. Amire vágysz – magyaráz, mintha annyira hozzáértő lenne. Körbepillant, hagyja megülni a város csendjét körülöttük, miközben megint rácsodálkozik a világra. Annyi mindent nem látott még… és annyi mindent szeretne. - Kezdetnek mit szólnál egy forró fürdőhöz? - billenti felé kissé a fejét, majd tekintete halad előre a hotel irányába. Csillogó íriszei árulják el, hogy valójában ő nagyon is sokat tenne, de egyelőre csak csodálkzik a világra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843383#post843383][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2022.02.12. 00:55[/b][/url]

- Amiért sokan mások nem - szemtelen vigyoromat meg sem próbálom palástolni. Mert tényleg vannak azok az emberek, akik ennek a fényűzésnek a töredékét sem érdemlik meg, mégis részt vehetnek benne, és vannak olyanok, mint Helvey is, akik csak élik az életüket és valóban megérdemelnék ezt. Csak nem tehetik meg. Ezért adom meg neki én. Mert én megtehetem, és meg is érdemlem. Nap, mint nap megdolgozom azért, hogy megtehessem.
- Ez nem hangzik bonyolultnak - túrom hátra tincseimet, tarkómat dörzsölöm meg a mozdulat után, majd pillantok előre felé. Hamarosan helyszínen leszünk és tényleg jöhet a semmittevés. Amit nem csak ő, de én is megérdemlek. Idejét nem tudom mikor volt olyan utoljára, hogy nem munka miatt kellett utaznom, hanem azért, mert tényleg kikapcsolódtam. Valahol fájdítja a szívemet, hogy ezt éppen vele teszem meg. Félek, hogy elhintem a reményt neki, majd összetöröm a szívét ismét. Egyszer már megtettem, és tudom, hogy képes lennék rá újra, bármennyire is nem szeretném. Mindig fontos lesz nekem - automatikusan húzom magamhoz közelebb, mintha csak még mindig lenne hozzá jogom.
- Benne vagyok - pillantok rá oldalasan. Az ajtó kitárul előttünk, azonnal a hotelhez vezetnek minket, majd a legjobb szobába, amijük csak van. Elégedett mosollyal nézek körbe, megköszönve engedem útjára a férfit. Majd megkapja a pénzét. Kérdezés és minimális gondolkodás nélkül dobom le magamról a vékonyka kabátot, ami inkább mutatóban van rajtam, mintsem haszna lenne, majd az alatta lévő pólót és dobom félre. Helvey elé állok.
- Engedek vizet - somolyodom el, ahogy fentről lefelé kezdem el kigombolni az ingét. - Vagy inkább jakuzziznál? Azt sokkal jobban élvezném, bevallom - legalább ezt még magamnak is bemerem vallani, ha a sokkal fontosabb dolgokat egyszerűbb eltemetnem magamban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=843635#post843635][b]Helvey Belián Balázs - 2022.02.18. 01:12[/b][/url]

Halkan nevet fel a válaszon, majd fogadja is el ennyiben hagyva. Mert ugye, ennyi erővel bárki lehetne itt vele, mégsem az történt. Megszokta már, hogy nem mindenre van vagy kap egyenes választ, vagy egyszerűen nem érti meg, csak elengedi. Legyen így, gondol úgy rá, hogy különleges személy most, akinek ez a jutalma. Biztosan lennének olyanok, akik meg tudnák fojtani azért, hogy cserélhessenek, de még mindig nem hencegő, beképzelt fajta, aki később majd a tömegbe kiáltja a mostani pillanatokat. Ez  kettejüké, bármi is legyen a jövőben, ahogy a múlt szép pillanatait sem tudja már elvenni senki. Hogy beéri-e emlékekkel? Jó kérdés, de a válasz egyszerű.
- Csinálni pedig még könnyebb lesz, majd csak figyeld meg – mint valami jó oktató, úgy bólogat, innentől elkönyvelve a sikert és azt, hogy semmi sem tesz ennek keresztbe. Pedig talán itt sem kellene lennie, hogy teljesen kikapcsoljon és semmi se vegye el a csendes, pihenésre szánt pillanatokat. Nem érez szorító érzést, sem azt, hogy ez rossz. Az nem hazugság volt korábban, hogy egy része mindig is szeretettel fordul majd felé, ahogy most is, de a kín, a fájdalom? El fog maradni, el fogja fogadni a helyzetet és a világot úgy, ahogy van. Ettől még érezni fogja az űrt, érzi most is és a magány se lesz idegen. Csak meg kell tanulni elfogadni. Apró lépesek, neki így megy.
- Reméltem, hogy nem ellenkezel – enged a húzásnak, majd ismét a hotelre esik a figyelme, ahova végül odaérnek. Nyakát tekergeti, ahogy minden centimétert megvizsgál felületesen. Aprót szusszan, ahogy a fogadóbizottság ér oda és tőle szokatlan mód hallgataggá válik. Ez nem az ő világa. Csillog és pompás, a saját lénye pedig kicsi és szürke, elveszik benne és fel se fogja talán. Mihail éke enne az egésznek, miközben mellette létezve a padlót fixírozza. Hogyan is gondolhatta, hogy egyszer a kettejük világa örökre eggyé válik?
A szobába érve engedi el a másikat és lépdel befelé. Kabátja cipzárával matatva néz körbe, majd bújik ki belőle és a székre hajtja. Kényelmesnek tűnik, de még nem engedett fel annyira, hogy bejárja, felfedezze, az ágyra vesse magát, hogy mennyire kényelmes. Elmerengett pillanatából szakítja ki Mihail, ahogy elé áll. Arca máris vidámabb vonásokat ölt, miközben finoman futtatja végig a tekintetét rajta, majd emeli vissza arcára.
- Rendben van – szórakozott villanás csillan szemeiben, ahogy a gombjait bontogatják kifelé. Lágyan cirógat a karjára, miközben hümmögve „gondolkodik” a kérdésen. – Azt én is nagyon élvezném. Ha már benne ülnék is késő lenne – ujjai feljebb haladnak, mellkasán futnak végig, majd indul lefelé, kedveskedve simítva végig az utat. A nadrág övénél áll meg, és ha már ilyen kedvesen segít neki, viszonozva azt, az övcsatot bontja ki, majd a gombot és a sliccet, de a mozdulat megáll.
- Akkor nem kéne lemenni az emberek közé? Ahhoz nincs humorom – mert honnan tudja ő, mit rejt a szoba, ideje sem volt felfedezni. A válaszra várva addig, a hasfalát cirógatja. – De úgyis most te gyakorlod a semmittevést, így te választasz – vigyorodik el kissé, miközben hagyja végül a földre esni az inget, majd tér vissza oda, ahol eddig játszadozott.