Kriszti

- Nos, persze, miért is ne? -reagált a lány kérdésére, nem gondolta volna, hogy ennyire érdeklődni fog az album iránt, de azért jó érzéssel töltötte el, hogy megmutathatja majd neki a jobban sikerült fotóit.
- Valamikor kerítünk rá sort és akkor megszemlélheted őket! -tette hozzá még, mert most már tervbe volt nála véve, hogy a közeljövőben megmutatja neki a képeit.
- Mit dolgozik apukád? -érdeklődött a lánytól, mert még nem esett szó az édesapja munkásságáról, de azt már leszűrte Kriszti elmondásából, hogy imádja őt és nagyon jó a kapcsolatuk.
- Jól mondta apukád, mert sosem árt az elővigyázatosság, hiszen elsőre nem tudhatod, hogy kivel hoz össze éppen a sors és az emberek nagyon sokfélék errefelé. -magyarázta neki Rach, bár nem akarta kiokítani, de úgy érezte, hogy jobb, ha újra elmondja neki ezt és ha már az apukája is ezen a véleményen volt, akkor biztosan hallgatni fog rá a lány.
- Nem volt olyan vészes az első évem. Tulajdonképpen az nehezebb volt, hogy hátrahagytam a barátaimat és a családomat, így ritkábban találkozom velük, de bagolyban tartjuk a kapcsolatot és amikor tehetem, akkor szünetekben hazautazom látogatóba. Itt is szert tettem néhány barátra és a tanulás sem okoz különösebb gondot, idén vezetőségi segítő lettem, beléptem a színjátszókörbe is és blogolni is szoktam, szóval már egész otthonosan érzem itt magamat. Szerintem neked sem lesz gondod a beilleszkedéssel, menni fog az! Ha kell segítség, csak szólj nyugodtan! -bátorította Krisztit a Rellonos és amit mondott, azt komolyan is gondolta.
- Attól pedig ne tarts, hogy nem lesz állatkád, biztos, hogy fogsz olyat találni, amit meg is tarthatsz, csak egy kis kompromisszum kell hozzá! -mondta Rachel, miközben kedvesen a leendő háztársára mosolygott.

Kriszti

- Izgalmas munkája lehet apukádnak a papírmunkát leszámítva. -felelte Rach kedvesen, majd amikor Kriszti megosztotta vele az egyik esetet, mivel vizuális típus volt, nem volt nehéz elképzelnie ezt a kényelmetlen helyzetet, amit az imént hallott.
- Az én apukám auror, nagyon szereti a munkáját és jó is benne. Szerencsére arra is figyel, hogy a munkája mellett elég időt szenteljen a családjának, a hobbija pedig a varázspóker, amit én is szívesen űzök. A bátyámmal játszik a legtöbbet, ő is szereti ezt a fajta kártyajátékot, szóval ez nálunk amolyan családi hagyomány. -válaszolt a Rellonos a lány kérdésére.
- Hm, szerencséd, hogy nagyrészt aranyvérű vagy. -jelentette ki kurtán komorabb arccal, mert nem kedvelte a muglikat, a félvéreket pedig még csak-csak elviselte, nem örült volna, hogyha kiderül a lányról, hogy varázstalan, akkor nehezen folytatta volna a társalgást, egyszerűen belé rögzült ez a dolog, hogy utálja a muglikat, már a szülei is így nevelték tiszta aranyvérűként, hogy azok ellenségek. Persze ezt a gondolatmenetét nem fejtette ki újdonsült diáktársának, mert nem akarta megbántani ezzel és szerencséjére nagyrészt aranyvér csörgedezett benne.
- Rendben, nem mondom, de valóban jobb, ha ezt nem hangoztatod. -tette hozzá Rachel immár kevésbé kimérten és a lány szemébe nézett:
- Sajnos a származásodat nem tudod helyreállítani, még akkor sem, ha fejre állsz...viszont azért tehetsz, hogy a nemesebbik énedet éltesd és hogy jobb ember légy. Tehát azt javaslom, hogy inkább az aranyvérűek társaságát keresd és légy büszke arra, hogy nagyobb részt te is az vagy! A többi pedig felejtős! -tanácsolta Rach, nem volt benne biztos, hogy tetszeni fog a javaslata a lánynak, de rajta állt, hogy megfogadja -e amit mondott neki. Büszke volt rá, hogy tiszta aranyvérű volt, de nem mindig viselkedett ehhez méltóan, bár ezt nem kötötte mindenkinek az orrára, viszont a kihívásoknak nem tudott ellenállni.

Kriszti

- Hát ez nem egy egyszerű kártyajáték és tétje is van, egyszer majd ha több időm lesz, akkor elmagyarázom neked, de kell egy kis idő, mire megérted, szóval nem egy "Csapd le csacsi"! - válaszolta Rach a lánynak, tudta, hogy nem egyszerű folyamat elmagyarázni az egészet, mert nagyon összetett játék, de ha egyszer ráérez az ember, akkor nincs megállás.
- Persze, elhiszem, az rém kellemetlen lenne számodra. - bólintott kegyetlen őszinteséggel Kriszti megjegyzésére, mert tudta, hogy aranyvérűként hogyan reagálnának a többiek a lány családjának összetételére.
- Mondhatod anyádról, hogy már nincs köztünk és fáj erről a témáról beszélni, azt meg titokban tarthatod, hogy milyen az igazi származása. Szerintem ez a legkézenfekvőbb válasz a zavaró kérdésekre, mert így mások is tiszteletben fogják tartani, hogy neked ez egy fájó téma, az már más kérdés, hogy mi az igazság. Vagy esetleg mondhatod, hogy aranyvérű, csak elhagyott, ha nem akarsz ennyire durvát füllenteni, aztán úgyse fogják firtatni a dolgot. - felelte Rach, bár nem volt büszke, hogy azt tanácsolta Krisztinek, hogy hazudozzon a családi hátteréről, de hát ő mondta, hogy nem akarja, hogy kiderüljön az igazság, ezt pedig csak így lehet kivédeni.
- Nekem tényleg szerencsém van a családommal, nem is tudnám elképzelni másként az életemet. Legalább emiatt nem kell, hogy fájjon a fejem, de hidd el, hogy mindenkinek megvan a maga baja, csak sokan nem mutatják ki, hogy nincs minden rendben, mert a büszkeségük nem engedi. - mondta a lánynak, igaz kissé úgy érezte, hogy bődületes hülyeség nagy igazságokat felhozni, mivel a diáktársa már biztosan tisztában van az élet dolgainak nagy részével és valószínűleg azt is tudja, hogy az emberek nem mindig olyanok, amilyennek előadják magukat.
- "Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében." Bocs, ezt nem hagyhattam ki, csak ez az idézet jutott erről az utóbbi témáról az eszembe. - mentegetőzött mosolyogva Rachel, majd biztatóan a lányra nézett és keresztbe fonta a karjait ~ Hiába, úgy látszik, hogy Kriszti is érettebb a koránál, ezen a téren önmagamra emlékeztet. ~
A Rellonos egy kicsit elmerengett, de aztán visszatért a valóságba, nem akart illetlenül sokáig elgondolkodni, úgyhogy újra teljes figyelmével összpontosított beszélgetőtársára.

Kriszti

- Értem, azt hittem, hogy nagyon zavar a származása is, legalábbis idáig úgy vettem ki a szavaidból. Valóban nem volt szép tőle, hogy lelépett, de ne is foglalkozz vele, ő már a múlt! - tanácsolta Rach a lánynak, mert nem érdemelte meg az a nő, hogy ennyit beszéljenek róla, ha már otthagyta a saját családját.
- Az öcséddel mi a helyzet? - tette fel az újabb talán kellemetlen kérdést a lány, de úgy érezte, hogy fontos pontra tapintott, bár remélte, hogy nem egy kényes témába kontárkodott bele.
Nagyot nézett, amikor Kriszti felvetette az ötletet, hogy segítsen neki megtalálni a tökéletes családtagot. Egyelőre csak nézte egy ideig a lányt és gondolkodott, hogy vajon ezt hogy gondolta, de aztán megszólalt:
- Hogy érted, hogy segítsek megkeresni? Mire gondoltál ezalatt? - biggyesztette le a száját kérdőn, egyelőre nem tudta elképzelni, hogy ebben a témában hogyan tudna a diáktársa segítségére válni.
Miközben beszélgettek Rach úgy érezte, hogy nagyon gyorsan telik az idő, ezt annak tudta be, hogy jó társaságban bizony csak úgy repülnek a percek.
Remélte, hogy azért neki sose lesznek olyasfajta problémái, hogy szétszakad a családja, de jól ismerte a szüleit és tudta, hogy nagyon szeretik egymást és meg se fordult a fejében, hogy valaha is különválnának az útjaik. Igaz nem tudhatta előre, hogy mit hoz majd a jövő, de remélte, hogy erre sohasem fog sor kerülni, egyelőre minden a legnagyobb rendben volt, boldog, büszke aranyvérű család voltak ők és a szülei legnagyobb gondja az volt csak, hogy helyt álljanak az élet minden területén kínosan ügyelve mindig a jó hírnevükre. A Rellonos már megint azon kapta magát, hogy messze járt gondolatban, úgyhogy gyorsan összekapta magát és újra a lányra összpontosított, remélte, hogy nem teszi szóvá az elbambulását.

Kriszti

A Rellonos belegondolt, hogy valóban nehéz lehet ezeket a negatív dolgokat feldolgoznia a lánynak, hogyha orvosi segítség kell neki. Arra gondolt, hogy azért talán így könnyebb lesz valamivel, mintha magában tartaná a sérelmeket és a sok kellemetlenséget, ami vele történt, hogy valaki meghallgatja és tanácsod is ad neki. Ő sem szégyellné igénybe venni más segítségét, ha bajban lenne és olyan ügyről lenne szó, amire nincs ráhatása vagy nem tudja megoldani egyedül a problémát.
- Az én apukám is sokat dolgozik, keveset látjuk, de azért amennyire sikerül neki mindig szakít ránk időt. Mi vagyunk az ő szenvedélye és a varázspóker. - felelete a zöldike mosolyogva.
A kvibliség hallatán elhúzta a száját, ráadásul még a gyűlölet is jelen van az életükben.
- Sajnálom, hogy ilyen a testvéred, de tudod a családtagokat nem válogathatja meg az ember, talán jobb is, hogy anyádhoz került. - felelte Rach együttérzően és közben áldotta magában az eget, hogy neki nincsenek ilyen jellegű gondjai és hogy tökéletes aranyvérű családba született.
- Nos, összehozok valamit, csak kérek egy kis időt hozzá, anyumat is bevonom, úgyis imádja az ilyesfajta dolgokat, szóval neki nálam is nagyobb az ismeretsége, amint válaszol a baglyomra értesíteni foglak ezügyben. - mondtam biztatóan Krisztinek. Minden paramétert tökéletesen leírt, szóval úgy voltam vele, hogy nem lesz túl nehéz dolgunk, aztán majd kiválasztja magának a jelöltek közül a számára legmegfelelőbbet. Reméltem, hogy sikerrel fog járni és végre egy olyan anyja lesz, aki méltó hozzá, és az apjához, és aki sosem fogja elhagyni őket. A lány örült ennek a megbízásnak, mert szeretett intézkedni és másoknak segíteni, legalábbis azoknak, akik szerinte méltóak voltak rá, így boldogan engedett ennek a kérésnek.

Kriszti

- Apukám auror, sokat dolgozik, de azért amennyit tud, szakít ránk időt. Na és a kártyázásra is, azt is nagyon szereti, ez már több nála, mint hobbi. A munkájában elismert, népszerű, jól végzi a dolgát, nem lehet okunk panaszra. - válaszolta Rach szándékosan többes számban, hiszen a családjának sosem okozott volna csalódást, mindent megtett, hogy fenntartsa a jó hírnevet és minél több kapcsolatra tegyen szert, akárcsak a felesége.
- A te apukádnak is érdekes szakmája van, büszke lehetsz rá. - felelte a Rellonos elismerően. Kíváncsi volt rá, hogy a bátyja mire viszi majd az életben, igaz sokat tanult, de a fékezhetetlen természetéből adódóan kérdés volt, hogy hogyan fogja a megszerzett tudást kamatoztatni a későbbiekben és mennyit fog csiszolódni már ami a viselkedést illeti.
- Remélem, hogy sikerrel jársz, igazán megérdemelnél már egy rendes anyát. Én is megteszem, amit tudok, aztán együtt csak jutunk valamire. - mondta mosolyogva, biztatóan a lányra tekintve Rachel, valóban szorított a lánynak, hiszen már nagyon rászolgált arra, hogy egy szerető, figyelmes anyja legyen, aki mindent megtesz érte és méltó az aranyvérhez is.
- Remélem, hogy itt is gyorsan megtalálod a helyedet, de tudod, hogy nyugodtan fordulhatsz hozzám bármilyen gond esetén, vagy akkor is, ha épp unatkozol. - ajánlotta fel a segítségét Krisztinek, hiszen neki is jól esett, amikor újoncként volt kire számítania. Kíváncsi volt, hogy vajon hány barátja lesz majd az újdonsült diáktársának, de úgy érezte, hogy feltalálja magát ahhoz, hogy új ismeretségeket kössön és minél több ismerősre tegyen szert. Eleinte neki sem volt olyan könnyű beilleszkedni, de mostanra már megtalálta a helyét az iskola falai között, bár sokszor küzdött honvággyal, ami teljesen természetes jelenség volt az esetében.

Tanizawa Daisuke

Rachel-t megbízták azzal, hogy fogadja a legújabb diákot, Dai-t a bejárati csarnoknál, hogy megmutathassa neki az itteni terepet. Egyáltalán nem jelentett ez számára gondot, mivel a mentora volt. A Rellonos türelmes volt világ életében, így simán belefért, hogy késett egy kicsit az újdonsült diák. Fekete felsőt, sötét farmert, fekete balerina cipőt viselt, haját kiengedve hagyta, így várta a kis gólyát. Tudta, hogy nem egy elsőssel lesz dolga, úgyhogy talán nyugodtabb is volt a kelleténél, mert minél kisebb egy diák, annál nagy felelősséggel jár, ezzel tisztában volt. Nagyon örült, amikor végre baglyot kapott a szüleitől, amelyben megírták, hogy minden rendben van, a testvérei is jól voltak, nem szenvedtek semmiben sem hiányt, aminek a lány külön örült. Mindig az eszébe jutott, hogy remekül érezte magát a testvéreivel, ezért is nagyon hiányolta őket és sokszor magányosnak érezte magát nélkülük, mivel mindig minden mókában benne voltak. Emily kicsi volt még hozzá képest, de nagyon talpraesett volt és mindent meg tudott vele beszélni, ráadásul imádta húgát, Nathan pedig nagyon jó hatással volt rá mindig, rengeteget tudtak egymással beszélgetni, úgyhogy nagyon hiányzott neki a bátyja társasága. Vele tudta a legjobban megértetni magát, számos probléma esetén őt kereste fel, szóval nem volt túl derűs, hogy itt nem beszélhette meg vele a dolgait. Sajnos egyelőre senki sem pótolhatta az ő szerepét, hiszen senki sem ismerte őt olyan jól, mint a bátyja, vele tényleg mindent meg tudott beszélni és mindig számíthatott rá, ami kapcsán itt maximálisan egy-két embert tudott volna felsorolni, aki érdemes lett volna a bizalmára. Büszke volt mindig is a családjára és a testvéreire, de örült annak is, hogy itt is talált magának pár barátot, akiben teljes mértékben megbízhatott.

Tanizawa Daisuke

Rach hirtelen megpillantotta a mentoráltját, aki ott volt a közelében, és gyorsan megszólította:
- Szia, Dai! Én vagyok a mentorod!
Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt odaordítani a srácnak dolgokat,de amikor meglátta őt, akkor úgy volt vele, hogy érdemes most megszólítania addig, amíg el nem tűnik az éterben, hiszen mégiscsak a mentoráltja volt. Úgy tűnt, hogy a fiúnak nincs túl jó kedve, de ez egyáltalán nem tántorította el a kötelességétől.
- Gyere nyugodtan, nem harapok! - mondta higgadtan a srácnak, hiszen úgy gondolta, hogy együtt könnyebb lesz a dolguk, mivel őt jelölték ki a mentorjaként így ha megismeri, talán könnyebb dolga lesz a fiúval, persze csak ha benne van abban, hogy megismeri őt is és nem ellenezik a dolog ellen. Ő visszaemlékezve örült annak, hogy két segítője is volt, mert tőlük mindent meg tudott kérdezni és nem érezte úgy, hogy teljesen magára maradt, mivel mindenben segítettek neki.
~ Jó lenne most otthon lenni, biztosan örülnének a testvéreim, ha hazautaznék és meglepném őket. Kár, hogy nem tudok gyakrabban hazalátogatni...a barátnőim is nagyon hiányoznak már... biztosan nagyon örülnének nekem, ha időnként hazalátogatnék... persze az élet nem kívánságműsor... ~
A Rellonos mélyen elgondolkodott magában, hiszen a legszívesebben otthon lett volna, de tisztában volt vele, hogy egyelőre nem tud hazatérni, a szülei és a testvérei viszont nagyon hiányoztak. Úgy volt az egésszel, hogy azért a szünetig kitart, mivel akkor úgyis haza tud térni  - bár az még messzebb volt, de nem adta fel az esélyt, hogy nemsokára találkozni fog a szeretteivel.

Tanizawa Daisuke

- Hmm. Nem keverlek össze senkivel. Te vagy az én kis mentoráltam. - fejtette ki Rach édes hangon a véleményét. A lány mindig is figyelt arra, hogy éppen kit osztottak ki neki, és jelenleg is tuti biztos volt a dolgában, mert a "nagyok" nem tévedhettek.
- Nos, ez nem ilyen egyszerű.... nem úszod meg azzal, hogy tovább engedek a dolgodra, arról ne is álmodozz! - felelte Rach nagy bizonyossággal a hangjában.
Észrevételezte, hogy a srácnak egyáltalán nem tetszik a dolog, de hát nem volt mit tenni, neki a kiadott utasítás alapján kellett cselekednie, úgyhogy nem volt mese, tennie kellett, amit utasításnak kiadtak.
- Sokáig. - tette hozzá a Rellonos, azért volt egy kis kárörvendés a hangjában, mivel őt is ugyanígy körbevezették ilyenkor, amikor még új volt az iskola falai között, ellenkezésre pedig semmi és senki sem adhatott okot neki, úgyhogy bele kellett törődnie a sorsába. Sejtette, hogy a srác a háta közepére kívánja az egészet, de nem volt mit tenni, a kötelességének eleget akar tenni, úgyhogy a srácnak is bele kellett nyugodnia abba, hogy kötelező mutatványként valaki körbevezeti, aki jelen esetben nem volt más, mint lány maga.
- Nos, én foglak körbevezetni, remélem nincs ellenedre. - mondta kedvesen a lány, remélte, hogy nem fog nagyon ellenkezni a srác, mivel egyrészt nem volt sok választása, másrészt neki is biztosan az volt az érdeke, hogy minél jobban megismerje az iskolát, ha már ide fog járni. Visszaemlékezett arra, hogy ő is nagyon örült annak, amikor a mentorai megmutatták neki az iskolát, úgyhogy a segítségükkel már könnyebben tájékozódott az iskola falai között, szóval igazán hálás volt nekik.

Tanizawa Daisuke

Rach nagyon nem örült annak, hogy megnehezítették a dolgát, hiszen arra gondolt, hogy gyorsan körbevezeti a srácot, aztán bekap valamit, mert már reggel óta nem evett semmit, és ennek a gyomra hangot is adott.
- Nos, van egy ajánlatom: Mit szólnál hozzá, ha most gyorsan körbevezetnélek, aztán elmennénk kajálni valamit, bár igazság szerint én mindenképp bekapok valamit, szóval, ha gondolod, akkor csatlakozhatsz. - ajánlotta fel az egyezségét Rach, miközben a srácra pillantott. Teljes mértékben meg tudta érteni, hogy semmi kedve nincs itt lenni, a körbevezetéshez pedig pláne semmi hangulata, ezzel nem volt semmi gondja, de azért remélte, hogy legalább az ő dolgát megkönnyíti majd a srác azzal, ha belemegy a dologba, pláne, hogy most még meg is könnyítette a dolgát. Nem tudta, hogy evett-e ma a fiú vagy sem, de úgy gondolta, hogy biztosan hosszú volt az útja és most valószínűleg kimerült lehet és éhes.
- Felőlem áttolhatjuk vasárnapra is a dolgot, de ezen így is, úgy is túl kell esni. Én mindig amondó vagyok, hogy annál jobb, minél gyorsabban túlesik az ember a kötelező mutatványokon. Persze te tudod, hisz a te döntésed. - tette hozzá Rach komoly arccal, látszott rajta, hogy nincs vicces kedvében és már kissé nyűgös is volt, mert az éhség teljes mértékben eluralkodott rajta. Ezen kívül remélte, hogy Dai jól fogja érezni majd magát az iskola falain belül, és gyorsan beilleszkedik majd, az pedig csak hab a tortán, ha még jó tanuló is lesz. Neki sem volt egyszerű otthonról elszakadnia, sokáig hiányzott neki az a meghitt légkör, amit csupán a családja hivatott biztosítani számára. Aztán idővel egyre jobban hozzászokott az itteni légkörhöz, szert tett néhány barátra, akikre mindig számíthatott, a tanulás pedig nem okozott neki különösebb gondot. Tehát összességében nagyon jól beilleszkedett, és ugyanezt kívánta a srácnak is.

Lepsényi Zalán


Nem igazán volt alkalma új ismeretségeket köttetni, ezért nem is erőltette az emberi kommunikációt. Az iskolás évei alatt volt néhány barátnője, akik mindig kitartottak mellette, szóval mindig számíthatott rájuk. Már egész jól eligazodott az iskolán belül, de igazából sosem érezte magát biztonságban az intézményen belül. Igazából a konyhába akart elindulni, de valamiért képkiesése volt, szóval esélye sem volt a célzott hely irányába megérkezni.
- A fene! Hol vagyok? Nem igaz, hogy mindig eltévedek!- bosszankodott Rach.
Nem igazán szívlelte, ha nem ért oda időben a megbeszélt helyre, mert szerette tartani magát a szavához, azt pedig annál inkább utálta, ha sokat késett valahonnan, de végtére is rájött, hogy a bejárati csarnoknál kötött ki.
A lány örült, hogy sikerültek a vizsgái és túlestek az évnyitón, bár sajnálta, hogy a legjobb barátnőjével, Lillával egyre kevesebbet beszéltek. Igaz, hogy egy szobában laktak, de mostanság alig volt idejük egymással beszélni, pedig régebben mindent megosztottak egymással, de el kellett ezt fogadnia. Ő is sokat tanult, hogy sikerüljenek a vizsgái és úgy tűnt, hogy az erőbefektetés megért mindent, mert nagyon szépen teljesített a vizsgákon. Mindig beleadott anyait-apait és remélte a legjobbakat, nagyon teljesítményorientált volt, szóval sok energiát adott bele a tanulmányaiba.
~ Remélem, hogy a következő tanulmányi időszak is ilyen sikeres lesz, mint a mostani ~ - reménykedett a lány, aki sokat tanult, hogy sikeres legyen, emellett valóban abban hitt, hogy még sokra viheti ebben az iskolában.
 

Lepsényi Zalán

A lány remélte, hogy gyorsan helyreáll a kapcsolata majd a barátaival, mert mostanság nem éppen az aktív kapcsolattartás mintaképe volt. Mindig meghallgatta azt, aki valamiféle problémával fordult hozzá, de egyre inkább úgy érezte, hogy kilóg a sorból és nem ide való. Remélte, hogy idővel rendeződik a helyzete, már csak azért is, mert hiányoztak neki azok az idők, amikor a legjobb barátnőjével minden megbeszélt. Nem történtek vele mostanság olyan eget rengető dolgok, de azért az érezte, hogy jó lett volna, hogyha megoszthatja az észrevételeit valakivel. Hirtelenjében azt vette észre, hogy egy srác enyhe zöld foltokkal az arcán elé keveredik, majd megáll.
- Hm... szia! - köszöntötte félénken a fiút, hiszen mégiscsak jó modorra nevelték a szülei.
- Segíthetek valamiben? - tette fel a maga számára is váratlanul jött kérdést, hiszen így tudta hirtelenjében lereagálni a fura helyzetet. Azt gondolta, hogy a fiú vagy illendően válaszol a kérdésére vagy elküldi melegebb éghajlatra, ha olyan fajta. Igazából mindenre felkészült és egyik lehetőségtől sem rettent meg. Ő maga is volt már úgy régebben, hogy zilált lelki állapotban volt, majd valaki felajánlotta a segítségét és ő nem utasította azt vissza. Remélte, hogy a fiún is tud segíteni valamilyen szinten. Igaz, hogy nem ismerte, de azért mélyen belül reménykedett benne, hogy a segítségére lehet, hiszen eleve benne volt a segítő szándék és nem vette volna jó néven, ha a fiú elutasítja a közeledését. Nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett a sráccal, de remélte, hogy a hasznára lehet, mert senkit sem szeretett cserben hagyni. Így aztán türelmesen várt, nem akart tolakodó lenni, de ott sem akarta hagyni a fiút egyedül a slamasztikában.

Lepsényi Zalán

Sajnálta a fiút, bármi is történt vele, mert annak a nyoma bizony durván ott maradt az arcán.
- Oké, de szerintem le kéne fertőtleníteni a sebeidet és a horzsolásokat - válaszolta kedvesen, hiszen tudta, hogy a sebek és a hegek nagyon gyorsan elfertőződhetnek. Nem akart tolakodó lenni, de nem is gondolta úgy, hogy ne kéne törődnie ezzel a dologgal.
- Egyébként Rach vagyok, bár tudom, úgysem érdekel, a helyedben engem se érdekelne - tette hozzá lazán a lány, hiszen ami a szívén, az a száján típus volt. Pont ezért mondta ezt, mert látta a fiún, hogy bizalmatlan és egyelőre az érdektelen ember szerepét játssza.
Még mindig bosszantotta, hogy nem találta a helyes utat a kiszemelt helyhez.
- Meg tudnád mondani, hogy merre van a konyha? - kérdezte Rachel a fiútól, hátha legalább ebben tudna segíteni neki. Úgy gondolta, hogyha a srác ezt a kérdését is elutasítja, akkor nincs mit tenni, egyedül kell megtalálnia a konyhát, ami nem igazán volt az ínyére, mert egyáltalán nem tudta, hogy hirtelenjében merre is induljon el.
- Te is elég elveszettnek látszol - tette hozzá a Rellonos élcelődve, hiszen nem igazán értette, hogy a fiú miért ennyire zárkózott, bár tudta, hogy vannak ilyen típusú emberek is, nem igazán tudta kezelni őket.
- Itt van egy kis fertőtlenítő szer azért, szerintem most nagy hasznát vennéd - nyújtotta át kiszedve a zsebéből a kis flakont. Mindig magánál tartotta, mert az őszi-téli időszakban tudta, hogy minden tele van baktériummal és beteg emberekkel, ezért erőteljesen azon volt, hogy mindig fertőtlenítse a kezét, ha hozzáér valamilyen közösen használatos eszközhöz. Nem szeretett volna lebetegedni, ami érthető volt, ezért is tett ellene mindig, hogy ne következzen be ez a kellemetlenség.

Lepsényi Zalán

Rach látta, hogy a srác kissé zavarban van és valamiért úgy tűnt, mintha minél gyorsabban akarna szabadulni tőle és a helyszíntől. Arra gondolt, hogy biztosan valami sürgős dolga akadhatott, de nem volt biztos benne, hogy nem-e rá haragszik valamiért, bár ő nem tett ellene semmit csak felajánlotta a segítségét. A lány túl közvetlen jelenség volt, bele sem tudott gondolni, hogy másnak milyen fura lehet, hogy idegenként rögtön segítséget akar nyújtani.
A Rellonos meglepődött, amikor a fiú is elárulta a nevét, mert nem számított rá, hogy egyáltalán szóba áll majd vele.
- Örvendek, Zalán - válaszolta Rachel egy mosoly kíséretében, majd végighallgatta az eligazítást. Ezek szerint a srácnak jó helyismerete volt, mert rögtön tudta a választ, hogy merre van a konyha.
A következő mondat, ami elhagyta a fiú száját váratlanul érintette a lányt, majd rögtön kapcsolt, hogy valószínűleg megbántotta ezzel a kijelentésével Zalánt, ami egyáltalán nem állt szándékában, emiatt pedig eléggé röstellte magát.
- Ó, sajnálom, nem akartam - szaladt ki a száján pironkodva, majd lesütötte a szemét és a padlót bámulta. Sajnos sokszor mondott ki olyan dolgokat meggondolatlanul, ami másra nézve esetleg sértő lehet. Utána mindig megbánta az egészet, de igazából sosem tanult belőle.
- Rendben, ahogy gondolod - válaszolta a Rellonos, mert látta, hogy a fiú már nagyon igyekezne valahova és nem is akarta tovább feltartani vagy faggatni. Visszatette a fertőtlenítős flakont a zsebébe, majd gondolkodott, hogy mit mondhatna még a srácnak, de úgy érezte, hogy jobb, ha most inkább hallgat és útjára engedi a fiút. Valami azt sugallta neki, hogy nem most látta utoljára Zalánt és a közeljövőben találkozni fognak még. Rachel mosollyal az arcán távozott a helyszínről és sietős léptekkel megindult a konyha felé.

Köszönöm a játékot!