A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456471#post456471][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.23. 19:35[/b][/url]

Kissé nehezen tudtam kinyitni szemeimet, de bár ne tettem volna. A sötétségből először a hófehér plafont pillantottam meg, majd a szoba többi része is szépen fokozatosan feltárult előttem. Pár másodpercig nem fogtam fel, hogy mit látok, eléggé kómás állapotban voltam, de aztán visszatértek emlékeim. Riadtan rezzenek egyet az ágyban, gondolkodás nélkül pattantam volna ki ideiglenes fekvőhelyemből, de a fájdalom belenyilallt a hátamba, ami visszavonulásra kényszerített. Azért küszködtem egy kicsit, amíg sikerült legalább felülnöm. Kétségbeesetten hajamba túrtam és próbáltam megfejteni, hogy mi az isten történhetett. Nekem a kviddicspályán kellett volna lennem, nem egy ilyen helyen. Kénytelen voltam elfogadni, hogy nagy valószínűséggel ütköztem, minek következtében elvesztettem eszméletem és itt kötöttem ki. Utolsó emlékem csupán az, hogy repültem az eridonos karikák felé, majd egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon. Valaki agyonvert, vagy mi?
A gyógyítók ezúttal is kitettek magukért. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy még nem jártam a gyengélkedőn, mert a taekwondo miatt már látogattam el párszor ide, de mindig józanon. Most viszont kénytelen voltam megtapasztalni, hogy milyen itt ébredni. Kaptam kötést a hátamra és a fejemre is, szinte már úgy néztem ki, mint egy múmia. Mivel fel tudtam ülni, ezért szerencsére nem tört el a lapockám és mivel még tudok gondolkozni, így nem hiszem, hogy megrepedt volna a koponyám. Még csak az kéne!
Legszívesebben lerohantam volna a csapatomhoz majd azonnal visszaszálltam volna seprűmre és folytattam volna a mérkőzést. Nyújtózkodtam kicsit, - amennyire bírtam üvöltés nélkül – hátha látok valami ablakon keresztül a  meccsből, de magam sem hittem, hogy elérem célom, nem is értem. Még mindig bennem volt a küzdés, a tudat, hogy cserbenhagytam a csapatot pedig méregként emésztette szívem, jobban fájt, mint a sérüléseim. Próbálkoztam a felállással is, de amint lábaimra helyeztem a testsúlyom rögtön elszédültem, úgyhogy inkább visszafeküdtem az ágyba. Ez így nem fog menni. Ha csillagokat látok, akkor a repülésről is lemondhatok, a héten biztosan. Visszahelyezkedtem abba a pozícióba, amiben felébredtem, az volt a legkényelmesebb a hátamnak, bár egyáltalán nem volt kényelmesnek mondható. A fejemmel nem tudtam mit kezdeni, fájt, bizony nagyon fájt az a pont, ahol a legnagyobb ütést kaptam. Könnyektől nedves szemeimet is becsuktam, igyekeztem lenyugtatni magam, amikor a gyengélkedő ajtaja szinte robbanásszerűen kinyitódott. Nem fókuszáltam be azonnal Izát, de ahogy közelebb jött felismertem. Barátnőm a nevemet kimondva leült az ágyam mellett lévő székre, miközben a fejemet felé fordítottam.
- Mi a sz*r történt? – Kérdeztem mérges és felháborodott hangon. Nem szoktam magyarul sokat csúnyán beszélni, de most kitört belőlem és nem bírtam visszafogni magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456590#post456590][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.23. 21:48[/b][/url]

Nem akartam elfogadni, hogy beleset ért, ott akartam maradni és végigküzdeni a mérkőzést a csapattal, hiszen ez a dolgom és annyira szeretem csinálni. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb engem is elér meccs közben az isten nyila, mint ahogy előttem sok mást is. De akkor is, miért pont az utolsó meccsünkön?
Megfordult a fejemben, hogy itt hagyjam a gyengélkedőt és azonnal a pályára siessek, csak hogy sebeim túlságosan is fájtak, ha az ápolók hagytak volna – biztosan nem – akkor sem lett volna erőm kibicegni a kastélyból, szóval visszafeküdtem. Már éppen kezdtem elveszni a tudatlanságban, amikor megjelent Iza az ajtónál. Nem ismertem fel azonnal, viszont határozottan felém közeledett, majd megállt és leült az ágyam mellett. Örültem barátnőmnek, hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, annyi minden eszembe jutott. Végül kitört belőlem az érzelem, nem valami tündérin, de megkérdeztem, hogy mi történt. Válaszként csupán szomorú arckifejezést kaptam, ami még jobban megemelte a pulzusom.
- Izaa! Mi a fészkes fene történt? Vége a meccsnek? – Kérdeztem meg megint, ezúttal hangosabban, már-már üvöltve. Biztos voltam, hogy Iza hallotta elsőre is, de nem úgy tűnt, mintha repdesne az örömtől. Ez még inkább megrémisztett. Tényleg aggódtam, tudni szerettem volna, hogy mi lett a csapattal és a meccsel. Mikor megkérdezte, hogy vagyok, meg hogy mire emlékszem, nyeltem egyet és próbáltam visszanyerni a nyugalmam. Kis idő után, viszonylag normális hangon válaszoltam neki.
- Fáj nagyon a lapockámnál és a tarkóm sem rózsás. – Mutattam a kötésekre. – Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, ti szerintem jobban láttátok, mint én. Csak arra emlékszem, hogy haladtam előre és hirtelen hatalmas ütést kaptam felülről a sérült testrészeimbe. Aztán elsötétült minden, elment az adás. – Próbáltam visszaemlékezni. Bágyadtan néztem ki a fejemből, szomorú voltam, hogy így alakult. Még mindig szédültem kissé, de úgy döntöttem, hogy ismét felülök az ágyon. Alkaromra támaszkodva próbáltam előre dőlni, viszont a hátamba nyilallt ugyan csak a fejdalom. Ez arcomon is szépen tükröződött. Izához közelebb lévő karomat kinyújtottam felé, ezzel is segítséget kérve, ha már a szavakkal nem tudtam. Nem akartam kinyitni a számat, mert akkor lehet sikítottam volna, azt viszont nem szeretek, nem az én műfajom. Amennyiben Iza segített felhúzni, ülő helyzetben megigazítottam hasamig erő hajam, tincseimet kiszedtem a szemeimtől és hátratereltem őket.
- Mi lett a meccs eredménye? A többiek hogy vannak? Nem tudod, hogy mi történt velem? – Kérdeztem, miután megköszöntem, hogy segített felülni. Tudni akartam, hogy mi történt, amíg én kómában voltam. És hát az is érdekelt, hogy mi történt velem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=456999#post456999][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.24. 21:48[/b][/url]

Szegény Izát jól leordítottam, pedig nem voltam rá mérges, imádtam a csajt, de akkor olyannyira ideges lettem, hogy robbanni tudtam volna. Magamra haragudtam, hogy miért nem figyeltem jobban, mert akkor végigélvezhettem volna az utolsó meccsünket az idényben. Nagyon nem volt mindegy, hogy nyertünk-e vagy sem, de a többiek állapota is érdekelt.
Közben rájöttem, hogy ha Iza itt van, akkor vége a meccsnek, elképzelhetetlen volt számomra, hogy a lány nem védi a karikákat miközben folyik a meccs. Ezt ő maga is megerősítette, de mégsem mondta el az eredményt. Láttam, hogy lába remegett, az ajkát rágcsálta és még rövidke mosolya sem tudott megnyugtatni. Éreztem, hogy nem valami tündéri a helyzet. Már elkönyveltem magamnak, hogy veszítettünk.
Kíváncsi voltam, hogy velem mi történhetett, elmondtam barátnőmnek amire még emlékeztem, mire ő hozzátette azt, amit ő tudott. Pont Ashley-re nem számítottam, egyszerűen nem néztem ki a lányból, hogy szándékosan belém jönne. – Gondolom véletlen baleset volt. – Jegyeztem meg halkan, magamba roskadva már a szomorúságtól. Lehangolt lettem, nem nyertük meg a meccset és még a csapatot is cserbenhagytam. Legszívesebben kitöröltem volna ezt a napot.
Ismét felültem, hála Izának, hiszen a segítségét kellett kérnem, a hátamban, illetve a tarkómon érzett fájdalomtól képtelen voltam egyedül megtenni a mozdulatot. Miközben hajamba túrtam és küszködtem a könnyeimmel, barátnőm helyzetjelentést adott. A többiek még öltöztek, gondoltam, hogy jól lefáradtak, hiszen egy kviddicsmeccs durva tud lenni. Azon gondolkoztam, hogy miként merjek a szemükbe nézni ezután, de Iza folytatta a tudósítást. Szemeim kikerekedtek és a szomorú, nyúzott arcom ijedté változott. – Hogy mi? Nedra és Grace összementek? – Kérdeztem volna, hogy jól vannak-e, de követtem szobatársam tekintetét és megláttam a másik ágyon fekvő Nedrát. Kellett pár perc, mire felfogtam, hogy baj van és nem csak lazán lekoccolták egymást. Nem értettem, hogy eddig miért nem vettem észre, hiszen nem volt messze tőlem. Talán mert magam sem akartam bevallani, hogy Nedra az. Térdemet felhúzva átkulcsoltam alatta a kezeimet és homlokomat lábamhoz nyomtam. Szentségeltem, végül megjelentek könnyeim is, de nem engedtem, hogy elhagyják szemgödrömet.
- És Grace? Ő hol van? - Ijedten kérdeztem, miután közbenéztem és sehol sem találtam a lányt. Mélyeket lélegeztem és próbáltam elfogadni, hogy a csapat majdnem fele a gyengélkedőn végezte. A csöndet Iza törte meg. Nem mondott sokat, de hangja lágynak tűnt, amit annyira szeretek. Barátnőm mindig sokat jelentett nekem, valahogy megnyugtat a jelenléte. Kis hatásszünet után felkaptam a fejem a fülemben visszhangzó egyetlen szóra, amit mindig olyan jó hallani. Szemem felcsillant és az eddigi szomorúságom foszlani kezdett. – Miiiii? – Mosoly még nem jelent meg arcomon, értettem a szót, de a tudatomig még nem ért el. Már annyira beleéltem magam, hogy vesztettünk. Nedra előbb kapta el a cikeszt és azután ütközött Grace-szel? Csodálkozva fordultam másik oldalamra a fogónk felé. Büszkeség töltött el, kimondhatatlanul hálás voltam a lánynak és ha tehettem volna, akkor azonnal futottam volna megölelni. De mivel erre képtelen voltam, ezért még mindig csodálkozva visszafordultam Izához.
- Most komolyan nyertünk, vagy csak szívatsz? – Kétszer is megkérdeztem, mert nem hittem fülemnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=457468#post457468][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.25. 18:41[/b][/url]

Azt viszonylag könnyen elfogadtam, hogy ütköztem Ashley-vel, de azt, hogy veszítettünk és, hogy Grace és Nedra is a gyengélkedőn kötöttek ki, azt már nem sikerült valami gyorsan. Aggódtam értük, melyik csapatkapitány nézni lazán, hogy a csapattagjai kómásan feküdnek körülötte? Én biztosan nem. Nedra nem volt messze tőlem, viszont Grace-t nem láttam sehol. Kétségbeestem, tartottam attól, hogy súlyos baja lehet a lánynak, akivel már annyi mindent túléltem. Teljesen lesokkoltak a történések, szomorú voltam és a könnyeim is megjelentek a szemem sarkában. Mélyeket lélegeztem, mert úgy éreztem, mintha fulladoznék és összeesnék a levegőhiánytól. Még éppen időben mondta ki Iza azt, hogy nyertünk, különben talán rosszabb lett volna az állapotom. Összezavarodtam az eddigi rossz hírek után kiejtett jó szó után. Izabella hangulata sem arról árulkodott, hogy győztünk és mindenki most ünnepel, nem tűnt boldognak, igaz, ennyi sebesülttel nem is csoda.
Nem szívatott, a továbbiakban is megerősítette, hogy bizony a cikesz Nedra kezében landolt, nem Ashley-ében. Ismert már, ezért előre figyelmeztetett, hogy ebben a fizikai állapotban nem kéne ugrándozni. Szépen megsejtette a gondolataimat, pont le akartam volna reagálni valahogy az örömöt, de igaza van, jobb, ha most nem erőltetem meg magam. Parancsot adtam magamnak, hogy ezúttal ne kezdjek el ugrálni, meg kell hagyni, eléggé nehéz volt megállni, de sikerült. Mosoly és derű azért megmutatkozott az arcomon és Iza felé dőltem, hogy megöleljem.
- Mert el fog puhulni a csapat? Ne aggódj, azt nem hagyom! – Súgtam a fülébe miközben átkaroltam. Biztos voltam benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, ha más nem, Iza gondoskodni fog róla. Az ölelés után visszadőltem az ágy háttámlájának, közömbös fejjel figyelve továbbra is őt. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon túl kemény edzéseket csinálnék. Lehet, nem kéne ennyire szigorúnak lennem, hiszen nem mindenki sportoló kiskora óta. De mindig figyeltem a tagokat, és ha valaki nem bírta, akkor szólhatott volna, hogy tartsunk szünetet. Remélem nem mérgesek rám emiatt. Ez a gondolat bántotta a szívem, majdnem meg is kérdeztem Izát, hogy mit gondol, de nem volt hozzá bátorságom. Vagyis inkább tartottam, hogy nem fogja beismerni most, hiszen összetörve itt fekszek előtte.
- Igen? – Ezek szerint a húgom szállt fel utánam. – Ő jól van? – Ennyi sebesült után ez volt az első kérdésem, már ami Vikit illeti. Ha neki is baja esett, akkor már rombolni kezdtem volna. – Ugye nem esett semmi baja? - Örültem, hogy a testvérem is seprűt ragadhatott és kviddicsezhetett, elvégre tudtam, hogy imádja. És ha ő elszántja magát és 100%-ot teljesít, akkor ott fű nem nő. Nagyon büszke voltam rá.
- Kiarát? Hát, nem kell miattam szaladgálnod. De jobb lenne, ha átöltöznél, mert csurom víz vagy és könnyen megfázhatsz. És ha már a szobánknál vagy, akkor felkaphatnád a szőrmókomat. – Nevettem el a végét. Burkolt formában mondtam igent, szokásom. Mindazonáltal tényleg nem kéne megbetegednie Izának.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=457890#post457890][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.26. 19:21[/b][/url]

Miután megtudtam, hogy valójában nyertünk, sokkal jobb lett a kedvem, igaz, továbbra is aggódtam a két sebesült lány miatt. Nem mintha én nem lettem volna sebesült és még lány is, de sajnos van egy rossz tulajdonságom: magammal egyáltalán nem foglalkozok. Ezúttal viszont, Izának hála nem kezdtem el ugrándozni örömömben, habár képes lettem volna rá. Csupán megöleltem barátnőmet elismerésként. Büszke voltam a csapat munkájára és hogy még ilyen rossz körülmények között is meg tudták verni az ellenfelet, történetesen az Eridont.
Igaza volt Izának, tényleg rendesen meghajtottam a csapatot, viszont eddig nem gondoltam bele, hogy vajon ők ezt mennyire utálhatják. Néha túl szigorú tudok lenni és időnként, főleg meccsek előtt sokat várok el. Ezen elgondolkoztam az ölelés után, már visszadőlve eredeti pozíciómba. Kicsit magamba roskadtam és ezt a mellettem ülő lány is megérezte, mert megmagyarázta, hogy nem negatívan értette. Elképesztő, hogy mennyire figyelmes, de hát szerintetek miért szeretem ennyire? Na, nem úgy!
- De ha tényleg túl kemény az edzés, akkor szóljatok! – Mondtam mosolyogva, kedves hangon.
Még szerencse, hogy az ikertestvéremnek nem esett semmi baja, különben most a gyengélkedő sem lenne ennyire ép. Emlékszem, egyszer dühömben belevertem ököllel otthon a falba. Magam sem gondoltam, de durván meglátszott, végig megrepedt a szobám fala. A szüleim rögtön felszaladtak hozzám, kérdezték, hogy mi a baj, mire én nevetve megvakartam a fejem és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „upszi”. Szépen leszidtak és eltiltottak a taekwondótól, amiért meg a Mesterem üvöltött le. Szép emlékek.
- Esetleg még a sportkrémemet hozhatnád el. Ott van közvetlenül az ajtóm melletti asztalon. – Megköszönöm, majd kacsintok a kifelé induló lányra. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy Kiara bejöjjön ide hozzám, minden idegsejtemet a kviddics foglalta le, nem is csoda. Az ajtó nemsokára becsukódott és a szoba ismét rezzenéstelen csöndes helyiséggé alakult. Fejemet hátradöntöttem és újra végiggondoltam mindazt, amit az őrző mondott. Kicsit sok információ pumpálódót belém rövid időtartam alatt és most volt alkalmam ízlelgetni. Levontam a következtetéseket és magamban megfogalmaztam a következő edzések programjait. Majd behunytam a szemem és meditálni kezdtem mozdulatlanul. Muszáj volt már ennyi őrület után.
Annyira befelé fordultam, hogy egyáltalán nem foglalkoztam a külvilággal, így azt sem vettem észre, hogy Zoli benyitott, csupán a hangjára eszméltem fel. Azonnal felismertem, de még csukva tartottam pilláimat, addig amikor már éreztem, hogy közelebb ért, pont oda, ahol Iza volt. Ekkor nyitottam ki szemeimet és fordultam a fiú irányába.
- Szia Zoli! Már jobban vagyok. Nem zavarsz. – Kis szünet - Nincs szükségem semmire, de azért köszi. Gondolom, hogy Iza minden fontosat elmondott, de ha van kedved megosztani a meccs fontosabb eseményeit a te szemszögedből, akkor szívesen meghallgatom. – Válaszoltam a kérdéseire. Örültem, hogy látok egy másik csapattagot is és hála istennek semmi baja. A kómás állapotot nem mondanám pihenésnek, de biztatóan bólogattam, nem akartam, hogy még jobban aggódjon miattam. Inkább gyorsan témát váltottam.
- Hogy ment a terelgetés, Zoli?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=458619#post458619][b]Dasha Fresmoon - 2015.01.27. 20:13[/b][/url]

Ahogy Iza kilépett az ajtón, a szobát hirtelen nyugalom lepte el. De lehet, hogy csak én éreztem így, mert ekkor időt kaptam, hogy feldolgozzam a történteket. Nagyon zavaró volt többek között az is, hogy nem láthattam végig a meccset és nem tudtam elraktározni az agyam megfelelő pontjában a fejleszteni és változtatni valókat, márpedig csapatkapitányként ez az egyik legfontosabb dolgom. Még szerencse, hogy van több képzett csapattársam. Hátradöntöttem a fejem és igyekeztem megnyugodni, relaxálni. Ez sikerült is, hiszen Zolit csak akkor vettem észre, amikor megszólalt. Elkezdtünk beszélgetni, megkértem, hogy meséljen a meccsről, mert kíváncsi voltam a szerzett tapasztalataira. Válaszként nem kaptam újdonságot talán nem kellett volna megemlítenem, hogy Iza már közölte a fontos mozzanatokat. Büszke pillantással reagáltam le, hogy mindent megtett, ami tőle telt.
Egy újabb ajtónyitódásra lettem figyelmes, először azt hittem, hogy Iza tért vissza, de nem. Egyszerre mosolyodtam el és könnyeztem be, amikor megláttam, hogy testvérem szemei környéke sem száraz teljesen. Nagyon megörültem az ikremnek, nagyon jól esett, hogy feljött ide. Már saját magam is láttam, hogy nincs nagy baja, ez megnyugtatott, nem mintha nem hittem volna Iza szavainak.
- Többször láttalak sírni, mint gondolnád. És nem kell szégyenkezned miatta. - Nagyon jól állt neki a kviddicses mez, bevallom, már régóta vártam arra, hogy így lássam a másik felem. Közös csapat, közös szülők, közös anyaméh, közös gének, közös múlt. Nélküle én csak fél embernek érzem magam. Bár néha veszekszünk, nagyon szeretjük egymást és szükségünk is van a másikra, nekem legalábbis Vikire egészen biztos.
Leült az ágy szélére, közben én automatikusan felé hajoltam, hogy megölelhessem. Nem érdekelt, hogy ő akarja-e vagy nem, ahogy az sem, hogy vizes leszek tőle, muszáj volt magamhoz szorítanom, kellett, hogy megnyugodjak. Tisztában voltam vele, hogy Zoli talán meglepődik, amiért ennyire lágy szívem is tud lenni, hiszen az edzéseken és a napok nagyobbik részében határozott és erős személyiségem van. Valójában viszont a lágyabbik oldalam is megbújik bennem, éppen ezért könnyű engem megbántani. De próbálom az érzékeny énemet elrejteni mélyen magamba.
Kis idő után engedtem az ölelésen és hagytam, hogy megfogja a kezem. Hideg volt, de nem érdekelt.
- Ne aggódj, semmi bajom. Tudod, hamar rendbe jövök. – Volt már jó pár sérülésem a sportok miatt és ezt Viki is tudta. Igaz, általában nem látta, ahogy lesérülök, pláne nem ilyen durván. - Sokat zuhantam? – Bátorkodtam megkérdezni, mert reméltem, hogy nem fogja nehezen viselni, elvégre már itt vagyok vele, tudja, hogy nem haltam meg.
Zoli kedvesen megjegyezte, hogy milyen jó tesók vagyunk, erre én csak felnevettem. – Tudod, nem mindig vagyunk ám ilyenek. – Kis humort is belevittem a hangsúlyba és ismét Vikire pillantottam, meggyőződve, hogy értette amire gondoltam. Kezem átvette az ő keze hidegét, de ezzel együtt fel is melegítettem az övét, legalábbis egy kicsit. Ekkor váltottam a fogáson és olyan pozícióba tettem a kezem, mintha szkanderoznánk. Tervem viszont teljesen már volt. Boldogan, erősen, már-már szinte szúrós szemekkel néztem a lányra és kicsit megszorítottam a tenyeremmel az övét. – Győztünk! – Mondtam elismerően, amolyan „hip hip hurrá” helyett. Aztán Zoli felé fordultam, hogy vele is megcsináljam az előbbi mozdulatsort, de a fiú éppen felállt és elindult kifelé.
- Nana! – Kaptam utána és megfogtam a fiú kaját, hogy nehogy elszaladjon. – Ne szökj el. – Húztam visszafelé. – De ha átöltözni akartál menni, akkor persze nem tartalak vissza, de miattunk ne menj el. – Egy újabb fájdalomhullám söpört végig a lapockámnál, minek hatására egyik szemem kicsit összeszűkült, de próbáltam nem éreztetni ezt a többiekkel. Továbbra is kedves és vidám arccal húztam visszafelé Zolit, bár belül ordítani tudtam volna. Reméltem, hogy nem vették észre, de lehet, hogy Vikinek feltűnt, neki már nyitott könyv vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=462252#post462252][b]Dasha Fresmoon - 2015.02.07. 14:40[/b][/url]

Annyira jól esett, hogy meglátogattak a többiek és bár nagyon aggódtam Grace és Nedra állapota miatt, tudtam, hogy mindketten erősek és rendbe fognak jönni. Muszáj nekik! Jobb lett volna, ha végig részese lehettem volna a mérkőzésnek és nem vesztettem volna el az eszméletem, de valószínűleg az ellenfél nem nagyon vette észre a cserét, Viki eléggé hasonlít rám, mozgásilag is, külsőleg meg végképp. Megnyertük a meccset, ez is biztató volt számomra és segített, hogy jó kedvem legyen. Megérte az a sok edzés és fáradozás, persze nem a győzelem a lényeg, hanem a részvétel és az igyekvés. Teljes mértékben büszke voltam a csapat össze tagjára és bármelyik helyen végzünk a tabellán, én elégedetten hagyom magam mögött ezt az idényt.
Amíg Iza elment átöltözni, valamint elhozni a cuccaimat, Zoli és Viki megérkeztek a gyengélkedőre. Mindketten jól voltak, ennek kifejezetten örültem, ahogy annak is, hogy a húgomnak lehetősége volt pályára lépni. Mindkettőjükkel beszélgettem, Zoliból próbáltam kihúzni valamit, de nem sikerült, mint mindig, most sem akart magáról beszélni. Ami pedig a húgomat illeti: agyonölelgettem az én kis génmásolatomat. Aztán megérkezett Iza, immáron már tiszta ruhában és táskával, na meg persze Kiarával a kezében.
- Nagyon köszönöm Izus! – Hálás voltam a lánynak, sokat segített azzal, hogy néhány holmimat idehozta nekem. Kiara az ágyra ugrott és a kezeimhez lépkedett. Felkaptam a szőrmókot és puszilgatni, simogatni kezdtem. A feketeség is nyaldosta a bőrömet, bizonyára nagyon hiányoztam már neki, mert az elmúlt napokban minden szabadidőmet a csapatnak szenteltem és legfeljebb esténként tudtam játszani vele egy kicsit. De ő is tudja, hogy szeretem.
- De édes vagy! – Iza olyanokat is berakott nekem, amiket nem is kértem, de majdhogynem életfeltételek. Legalábbis egy nőnek. Igen, nő vagyok, annak ellenére, hogy inkább sportos a stílusom, mint nőies. Vatta is eljött, minek szintén örültem. Egyik kezemet lelógattam és megsimítottam a fejét.
- Minden rendben van, még egyszer köszönöm skacok, hogy meglátogattatok, ez sokat segített a felépülésben! Remélem Grace és Nedra is hamarosan rendbe jönnek.