(Terminátor 2)
Az ítélet napja (büntetőmunka)


    Az előző este meglehetősen érdekesre sikeredett. Másképpen nem tudnánk jellemezni azt, hogy csöppnyi bolygónkat az igazságtalanság tartja rettegésben, s ezekben az állapotokban él leányunk, Jenna Harvey. Szegény páránk - na jó, még nem váltott halmazállapotot, úgy hogy maradjunk annyiban, hogy szegény szilárdkánk büntető feladatokra kényszerül, csak mert majdnem kioltotta az életét egy grandiózus bestia; tudom, ez a szó most mindenkinek betett, akkor inkább azt mondom, hogy monumentális, és nem kell kihívni az olvasóhoz a mentőket.
    Hát ez a helyzet Jennafalván. Büntit kapott. Most először! Elkámpicsorodva, mégis a dühtől vezérelve csapja lábait a földhöz: így siet a gyengélkedőre, ahol majd ki kell pucolnia a bides, redvás ágytálakat. Csókolom szomszéd, van itt kegyelem? Ja, hogy nincs?! Ez siralmas. Nagyban sóhajtozik a kastély nyugati szárnyában. Második emeletre kell sietnie, különben még azért is megbüntetnék, mert elkésett, de kérem szépen, itt még azért is megbírságolnák, hogy levegőt mert szívni - ez pedig egy katasztrofális hír, hogy még Szellő István is fapofával jelentené be az esti híradóban.
Megérkezik végül. Jóformán majdnem letöri a kilincset, de még így is lehet hallani, hogy itt egy morcos harcos fog belépni az ajtón; és ezúttal nem summáját írom Eger várának mint Tinódi, hogy a hős szőke megmentette a törökök kezétől a magyarok becsületét. Itt bizony arról van szó, hogy egy mérges majom teszi be lábait a lábadozó helyiségbe, és még banánt sem evett reggel, ami jócskán lecsillapíthatná a kedélyeket.
- Jó nagyot! - köszön tréfásan a bent lévő egy-két sérültnek, de végül azt pillantja meg, hogy nincs itt senki sem. Hurrá! Kevesebb kacaj. Becsukja maga mögött az ajtót, de lassacskán ciklonunk tönkre vágja az egész mágustanodát. Az ember ha ingerült, akkor jobb elkerülni!
    Beköszön a javasasszonynak, így illendő. Mindezt mosolyogva teszi, de azon a mosolyon is lehet látni az... Iróniát? Ugyanis ez nem a legkellemesebb reggele, mert most éppen hajnal van, mindenki alszik ő meg ezt a feladatot kezdi csak el. Undorító.
Ásítozva lép a legelső ágyhoz. Szúrós szemekkel keresi az ágytálat, amit ki kell suvickolnia a két kezével, ráadásul kesztyűt sem kapott, csak egy rongyot, egy vödör hideg vizet és hadd szóljon!
- Hogy szakadna a nyakába egy elefánt! Mégis miért? Lehet, hogy szingli... - tűnődik az ok-okozati dolgokon, majd a rongyocskát a vízbe meríti és szépen el kezdi törölni agy ágytál belsejét.
- Disgusting! - szólal meg végül angol nyelven, meglehetősen Mr Bean hanglejtéssel, de már a sírás közelében jár. Nem veti meg a piszkos munkát, de ez most távol áll tőle. Folyton csak ezt a szót morogja, a javasasszony most jókat nevethet.

Ben-Ben ;
A Griffek-Hurrikánok meccs után

Griffek - Sárkányok meccs után össznépi gyenguszozás.
egyelőre mindenki, aki jön.

Igen, ez a meccs most nem volt olyan sikeres mint az előző, semmiféle szempontból sem. Egyrészt kikaptunk, másrészt pedig megint eltrafálták a már kétszer törött bal lábamat. Most megérte a harmadikat is, nagyon örülök neki, mit ne mondjak. De ettől szép ez a sport, vannak kisebb illetve nagyobb sérülések. Bár én még a szerencsésebb kategória vagyok, Timi és Emy teljesen harcképtelenek, a másik csapat kapitánya sem néz ki a legjobban.
Leszállás után Robi és Leonie segítségével egyből eltámolygok a gyengélkedőre. Egyedül ezt egy nyílt töréssel annyira nem lenne egyszerű megtenni, rám fér egy kis támogatás. Egész kis tömeg vonul utánunk, aggódó barátnők és rajongók jönnek, bár az utóbbi szekció szerencsére féluton leszakad. Nincs túl sok hangulatom most az emberekhez elég ez a "családi kör" egyelőre.
Úgy nézem, nem én vagyok az egyetlen, aki segítségre szorul, a másik őrzőlányt is ketten hozzák, neki is a lábát kapta el a gurkó. Neki nem olyan magas még a fájdalomküszöbe a jelek szerint, rettenetesen eltorzult arccal néz. Mint "vén róka", átéltem már pár komolyabb törést és zúzódást, volt időm rendesen kiképződni az évek alatt. A legkomolyabb egy bordatörés volt, mikor majdnem kilyukadt a tüdőm. De még élek és mozgok, szóval túlélhető, csak nagyon kellemetlen.
Lassan érünk csak fel a gyengélkedőre, nem igazán tudok gyorsan mozogni, meg hogy őszinte legyek, nem is akarok. Eddig hajtás volt, most egy kis nyugalom a vágyam.
Leonie és Robi leültetnek egy ágyra és kicsit aggódva néznek rám. Megértem, rossz látni, ha a csapattársaid sérültek, ismerem az érzést.
- Menjetek nyugodtan, én jól leszek.
Rájuk mosolygok és feltornázom magamat az ágyra, vagyis inkább a törött lábamat igyekszem stabil helyzetbe hozni. Most amíg nem jön a javasasszony nézegethetem a véres, kiálló csontomat. Éljen!

Erkélyesek - Adri, Leonie, és srácok, ha jöttök, na meg a Javasbácsi
Előzmény: Erkély

Nem mondható esemény mentes napnak a mai Mary számára. Épp elég izgalom, hogy kikecmergett a Navine körletéből az órákon kívül, nem hogy ilyen közelről végigélvezhessen egy addig ismeretlen, tini-szappanopera jelenetet. Merthogy idő közben biztossá vált: Ez nem csak szappanoperaszerű, ez egy szappanopera. Habár ehhez eddig sem fért kétség. Egy élettel teli lány, aki megcsalással vádolja háztársát, ki ezek szerint több annál, mikor hirtelen betoppan a képbe két másik, kik előbb okoznak fájdalmat, minthogy kérdeznek. És ez még semmi, ugyanis egy másik fiú is érkezik, ki úgy véli, járnak az először említett hölgyikével. Idő közben az állítólagos megcsaló lelép a színről, mikor is kezdetét veszi a szeretlek-nem szeretlek vita, kicsit más párbeszédi megfogalmazásokkal. De nem telik belé sok idő, a kiviharzott fél úgy dönt, visszatér. Perceken belül pedig a fölösleges ötödik, illetve Mary, kap is a fejére, nyakába, hátába, kicsit még a lábára is. Egészen pontosan valami trutyit, mely fagyasztó érzést keltő hatása ellenére égési, és húzós fájdalmakkal jár. De ha csupán ennyi volna a probléma, Marynk hálát adna az égnek, de sajnos ennél egy cseppet drasztikusabb a helyzet. Ezt ildomos így érteni, ugyanis a kis Navinés szó szerint elkezdett zsugorodni, és még a nagy, korábban trutyit tartalmazó fémvödör is kinyilvánította nemtetszését fejének, mi nincs túlontúl jó hatással se a lány közérzetére, sem pedig látására.
- Nem hiszem, hogy ők voltak... Várj, mi az, hogy pont velem? - kérdi meglepődött arcot vágva Adriót. Igyekszik bármire odafigyelni, és összpontosítani, ami eltereli figyelmét a fájdalomról, meg a hülye trutymó érzékeléséről. Ennek érdekében pedig képes a legapróbb csekélységen is fennakadni. Érzi közben, hogy valami nincsen rendben vele. Valami baj van, de az a baj nem a trutyi, és fájdalom, hanem... ~ Miért érzem úgy, hogy alacsonyabb vagyok? Miért kezdett el nőni körülöttem... Minden? Á, biztos csak káprázik a szemem! ~ A gondolatmenet végén hevesen megrázza fejét, összeszorított szemekkel. Mikor pár másodperc múlva kinyitja, hiába égeti bőrét a ragadós valami, a hidegség érzése mégis elnyomja azt az ijedtséggel karöltve, és remegni kezd.
- Miért vagytok nagyobbak vagy húsz centivel!? - néz körül ijedten. Nem lehet ilyen mértékű hallucinációja... Vagy mégis? Még jobban megüthette fejét az a vödör, mint sejtette...
- Igen, tudok jönni. De siessünk, mert nem tudom pontosan, hol is van, és... Istenem, én összemegyek! - kezd pánikolni, és sietve kirohan az ajtón. Együtt mennek hát tovább a gyengélkedő felé. Mary már-már rohan, közben fokozatosan veszítve méretéből. Semmi kedve véglegesen elfogyni, mégis egyre kisebb, és kisebb lesz. Mire végre eljutnak a gyengélkedőig, már csak nyolcvan és hetven centi között van a mérete, azonban trutyi már alig fellelhető rajta. A fájdalom kezd múlni a zsugorodással egyetemben, és a hangja is vékonyodik. A végére igazi kis törpe lesz belőle. Vagy semmi... Épp ezért, minél előbb be kéne jutni a gyenguszra vezető ajtón.
- Kinyitná valaki? Nem érem el a kilincset... - szólal meg, mint aki magába eresztette volna három, héliummal felfújt lufi tartalmát.

Chaske Tsosie és cicagyümölcs

Glyniss sietősen veszi az irányt a gyengélkedő felé, be is kanyarodik szélsebesen az ajtón, kezéből egy cica lóg fájdalmasan nyávogva. Azonnal a gyógyítót keresi, akit hamarost meglát az egyik ágy környékén. Határozottan elé libben és felmutatja neki a cicust.
-Jó napot Gyógyító Úr! Én Glyniss vagyok és ez itt a barátom Vanília. -mutatja fel a szőrgolyót, majd hogy ne nézzék idevaló betegnek, hogy egy cicát mutogat mindenkinek hozzá teszi. -Ő egy lány. Mármint ember volt, csak a teaházban megivott egy valamiféle varázsturmixot, és utána cicává változott. Azt gondoltam, majdcsak elmúlik, jól el is játszottunk, de aztán elkezdett kellemetlenül nyávogni. Gondolom mert nem tud visszaváltozni. Úgyhogy siettem ide. Nem tudom mi lehetett a baja. Egy ilyen turmixnak nem szabadott volna tartósnak maradni, hacsak nem érzékeny valamelyik összetevőre. -magyarázza észrevételeit.-Remélem tud rajta segíteni. -nyújtja a medikus felé Vaníliát.

~Később~

Chaske Tsosie és Glyniss

Szédelegve vonszolja fel magát a gyengélkedőre. Még szerencséje hogy Glyniss itt van és egy kicsit megtámasztja. (Miért kell ennyire fentre tenni ezt a szerencsétlen gyengélkedőt. Vagy lehet hogy csak perpillanat nekem tűnik soknak?) -gondolja magában. Lassan de biztosan elérnek a gyengélkedőhöz, bekopogtatnak és belépnek. A gyógyító már mintha várta volna őket.
- Jónapot! Henry vagyok, Henry Dalgaard. Olyan problémám lenne hogy fáj a fejem. Glynissel éppen odakint csúszkáltunk a jeges betonon, és amilyen az én szerencsém jól elhasaltam. Még nem is lett volna ez annyira nagy gond ha nem vertem volna be jó alaposan a fejemet és a segítség közepette nem esik rám valaki más is. -mondja a gyógyítónak angolul sandán Glynissre nézve. - Hirtelen nehezemre esett felkelni, szédültem, fájt a fejem. Egyszóval minden bajom volt, és úgy gondoltam jobb lesz felkeresni magát. -fejezte be Henry.

Zora és Chaske
Április 1. este

Valljuk be, az Északi szárnytól egészen a Nyugatiig van egy kis táv. Mi ketten, Zorával ezt elég hamar megtettük. Biztosan motivált minket az új gyógyító megismerése, aki a pletykák szerint egy szót se tud magyarul, mégis elég jól el kommunikálgat a gyógyulni vágyó diákokkal.
Mielőtt benyitottam volna levettem a kapucnit, remélhetőleg a bajtársam is így tett. Itt már egyáltalán nem tartottam attól, hogy valaki megláthat mivel a diákság körében az uralkodott, hogy a Gyengélkedőt minél jobb elkerülni. Vettem egy mély levegőt, majd benyitottam. Zora is érkezett utánam gondolom, mivel az ajtó becsukódott. Őszintén remélem nem a gyógyító haragja csukta be azt ajtót, mert akkor el fog párologni nagyon hamar a gyógyulási vágyam és megoldom másképp.
Szépen lassan kezd megcsapni az az illat ami az ilyen helyeken szokott uralkodni. Nem leszek tőle rosszul, nem támad ingerem arra, hogy megmutassam a menüt, egyszerűen csak zavar. Elméletileg el kell múlnia, mert ezt egyáltalán nem akarom kezeltetni.
Szét nézek, keresem a gyógyítót. Aki a hallottak alapján egy indián, megáldva valami különleges képességgel a gyógyítás terén. Komolyan, keresve sem találhattunk volna jobbat. Bár, ki áll szóba két vén csoroszlyával akik a Navine prefektusai? Az egyik orvosságos szekrénybe pillantok, pontosabban az üvegbe és találkozom önmagammal. Hajamból a festékanyag már rég kiveszett, bőröm feszessége pedig alulról szagolja az ibolyát, csak, mert megakartuk viccelni a szigorú Rellont. Egyáltalán vevők ők a viccre ha már a kastély ügyesen átpakolt a prefektusuknak?
- Nem maradhatunk így. -
Jelentem ki Zorának, kissé kétségbe esve. Az ő szempontjából talán ez jó lehet, meg lehet a Czettner ikreket különböztetni. De remélem nem ilyen megkülönböztetési alapra vágytak. Sóhajtva egyet a legközelebbi ágyon foglalok helyet, várva az isteni csodát ami visszaadja a külsőmet. Mert így nem fogok maradni, az fix. Lefizetjük az összes gyógyítót, éjfélkor füvekre vadászunk a réten, szóval bármit megcsinálunk csak kapjam vissza önmagamat. Még meg is köszönöm Uffnak, ha vissza változtat. Na meg nem tart itt két hétig, rettegésben kell tartani a kastély lakóit, mert túl sok lett a rellonosok által kiadott büntetés. Nem szabad lemaradni.

Amira, és majd a gyógyító bácsi

Fáj, fáj, fáj és fáj. Kellett nekem leugranom arról az ágról. Ráadásul, csak egy boríték, meg egy jelentkezési lap a jutalom. Mondjuk, amire jelentkezni kell, az nagyon nagy szó, és büszke vagyok arra, hogy megkaparintottam a lapot. Egy bokaficam, ugyan fáj, de nem ez az első eset, és gondolom itt, valahogy gyorsabban helyre fogják rakni. Nem voltam még az iskola gyengélkedőjén, ezért sem tudom pontosan, hogy merre kell mennem. Szerencsére, néhány velem egyidős sulitárs elmondja, hogy merre találom, még segítségüket is felajánlják, de megköszönöm, hogy nem kell. Elbicegek én, addig is van időm gondolkodni, hogy mire is számíthatok azon a tusán, vagy micsodán. Egyetlen egy Rellonost kérek meg, hogy szóljon Amirának, aki bár nem igazán akar meghallgatni, de végül azt mondja, hogy megteszi. Nem vennék rá mérget, hogy tényleg szól neki, de egy próbát megért.
Nagy nehezen felbicegtem a második emeletre, és lassan belöktem a gyengélkedő ajtaját. Nem láttam bent senkit sem, még a gyógyítót sem. Körbenéztem, és meg kell, hogy mondjam, elég jó kis hely, annak ellenére, hogy olyan, mint egy kórház. – Hahó! Gyógyító bácsi, itt tetszik lenni? –szólaltam meg, mert ha nincs itt, akkor inkább kimegyek, és az ajtó előtt ücsörögve várom meg. Csak a fájdalom közbeszólt, és nem bírok tovább állni a bal lábamon. Leültem egy szabad ágyra, feltettem rá a jobb lábamat, és óvatosan levettem róla a cipőmet, meg a zoknimat. Felhúztam a nadrágom szárát, és fancsali képpel vettem tudomásul, hogy a bokám, kb kétszer akkor, mint kellene. Csúnyán kificamítottam, de az is lehet, hogy megrepedt a csontom. Majd a gyógyító biztosra megmondja, és ameddig várok, addig nézelődök a szobában. Nem szeretnék gyakori vendég lenni, de jó ha ismerem a helyet. Remélem a gyógyító bácsi nem fogja rossz néven venni, hogy úgy jöttem be, hogy ő nincs itt. Nagyon fájt már a lábam, és muszáj volt lepihentetnem. Annyit tudtam csinálni, hogy fogtam a szomszédos ágyon lévő párnát, félbehajtottam, és a bokám alá tettem, ezzel megemelve azt. Én pedig elkezdtem töltögetni a jelentkezési lapot, hogy ezzel is haladjak.

Chaske

Tusás kiesés – 1. próba alatt
Chaske, Ruu

Felagund professzor
előzmény

Tekintve, hogy a denevérekkel vagyok elfoglalva, váratlanul ér a testem köré tekeredő béklyó, bár maga a tény, hogy Felgund "leterített", már kevésbé meglepő. Fájdalmas nyögés és puffanás vágódok el kőpadlón. Elég korlátozott a mozgásterem, de azért igyekszem úgy esni, hogy ne az arcomat, hanem inkább csak a vállamat zúzzam szét.
A hisztérikus kacagásom gyorsan elhal és átfordul néma, könnyek nélküli zokogásba. Bár még én sem tudom rendesen definiálni, hogy mit is akar jelenteni a rázkódás, amit produkálok. Már nem tudok mit reagálni a történekre. Elképzelem, milyen szánalmas és egyben nevetséges látványt nyújthatok gúsba kötve fekve a padlón, piszkosan, csatakosan, a tüskés növénytől meg a denevérektől szerzett karcolásokkal és egyéb apró sebekkel borítva. Mindennek a tetejében pedig a karjaim már teljesen elzsibbadtak, kérdéses, hogy egyáltalán meg tudnám-e még őket mozdítani, ha nem lennék megkötve. A tehetetlenség és tudatlanság nagyobb félelemmel tölt el, mint az, hogy nincs tovább: szembe kell néznem a prefesszorrnal és a büntetéssel.
Igyekszem erőt venni magamon és amennyire lehet megnyugodni. Csak most jövök rá, hogy egészen kimelegedtem a hajszában, és a levegőt is hangosan sípolva veszem. Nincsenek ábrándjaim afelől, hogy Felagund mennyire értékelné, ha hagynám elhatalmasodni a kezdődő hisztériás rohamot. Megpróbálok minél kevesebb zajt csapni, hogy érzékeimmel könnyebben koncentráljak a tanárra. A férfi hangja nyugodtan cseng, de azért egy pillanatra sem hiszem, hogy teljesen elült a vihar. Feszülten várom, hogy jöjjön már ide, essünk túl az egészen. Alig, hogy ezt végig gondolom, már meg is hallom a léptei meg a botja kopogását, aztán egy reccsenés és még egy.
- Neeeeeee! A pálcám! - kiáltok fel dühösen, belevágva az öreg szavába. Hagyom, hogy a bennem szunnyadó melodimágia felszínre törjön és a hangomba vegyüljön, ahogy éles, magas frekvencián hosszan kitartva a hangot fejezem ki ellenkezésemet a pálcámat ért támadással szemben. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a meccsnek már vége és "hol a helyem". Elönt a pulykaméreg, nem is gondolom végig, hogy mit csinálok - ma éjszaka már sokadjára -, utólag pedig már nem tudom visszaszívni a hangomat. Megint rémült kifejezés költözik az arcomra, ahogy tudatosul bennem, hogy mit csináltam. Nem akartam, nem volt szándékos... de a hirtelen harag meg a melodimágia nem valami nyerő párosítás. Félve sandítok Felára, hogy megállapítsam mennyire sikerült erősre a gemitus. Most már azt sem mondhatom, hogy nem támadtam meg a professzort, mert a mágikus hanghullám minimum egy enyhe fejfájást vagy rosszullétet okoz a tanerőnek. Bár ha szerencsém van, azt hiheti, hogy mindez csak a korával jár...~Most már a Rocharddal való legközelebbi találkozásom miatt is aggódhatok..~ Gondolom keserűen, még ha Fela bá most nem is vesz elő a melodimágia miatt, Rochard tutira érzékelte, hogy varázsoltam - még ha komoly kárt nem is okoztam senkiben.
- Én... Ön... - nem tudom, mit kellene mondanom, csak zavartan hebegek-habogok.
A saját szerencsétlenségem egy rövid időre szinte feledteti, hogy egyébként meg vagyok kötözve és minden kis karcolásom fájdalmasan lüktet - csak arra térek vissza a valóságba, hogy eltűnnek a béklyók. A hirtelen fény miatt hunyorgok egy sort, de ahogy hozzászokik a szemem, elképedve bámulom a karomat. Mi tagadás, nem valami szép látvány. Nem merek felnézni Felgundra, miközben az szitkozódni kezd, amivel csak még egy lapáttal tesz a nyomorúságomra. Igazságtalannak érzem a szavait. Még ha egyáltalán lenne gyógynövénytan és tanulnám is, miközben a sötétben próbálok elkerülni egy átkot, nem valószínű, hogy előbb nekiállnék beazonosítani minden növényt. Azt nem tudom meg, hogy konkrétan hogy is sikerült így elbánnom magammal, vagy hogy mire számíthatok, de jobbnak látom megtartani magamnak a kérdéseimet. Miközben Fela néhány percre egyedül hagy, hasizomból ülő helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok felállni is, de az nem sikerül, így csak ülve várakozok.
Nem tudom, Felagund mit dörzsöl a homlokomhoz, de mintha enyhülve a viszkető fájdalom. Örülök, hogy nem is kell a járással próbálkoznom, hanem a professzor azonnal a lebegtetést választja.


Nagyon hosszúnak tűnik az út az üvegházból a nyugati szárny második emeletére, amit ráadásul - számomra - kínos csendben teszünk meg. A gyengélkedőre érve a professzor egy ágyra irányít, ekkora a méreg még jobban szétterjedt a testemben. A megérezésünkre a gyógyító is felbukkan, kissé nyúzottan, de élénk szemekkel jön megkérdezni, hogy mi történt. Felagund közli vele, hogy nincs szükség a segítségére, ennél már csak azon lepődök meg jobban, hogy a gyógyító ezt további kérdezősködés nélkül tudomásul veszi, rám alig vet két pillantást és magunkra is hagy minket. Nem tűnik valami nagyon elkötelezettnek a munkája iránt, pedig ha minden igaz, mestertanoncként lesznek vele gyakorlati óráim. Bár, ilyen GYNT tudással talán tényleg nem ártana átgondolnom a terveimet...
- Professzor úr... akkor, ez most... milyen méreg és mennyire súlyos? - kérdezem kissé félénken, az ernyedt végtagjaim felé pillantva. Lehet, hogy jobban kéne tartanom attól, hogy milyen büntetés vár rám, de jelenleg mégis jobban izgat a testi épségem.

Drágáim ♥ és Sziú bácsi;;

Mészárlás(Navine-Rellon meccs)után.
Nem igazán lehet szavakba önteni az érzést, ami eltöltötte jelenleg Lucát. Képtelen volt odafigyelni rendesen Kivára az öltözőnél, bent pedig a megmaradt emberei, hát, örült nekik, de képtelen volt bármit mondani. Mindenki azt kérdezgette, mi történt a pályán? Mi van azokkal, akik közben a gyógyító kezei közé kerültek. Luca hasonlóan volt, tanácstalan, belül széthullott, és nem mentálisan, hanem érzelmileg. Egész meccs alatt jól koordinálta a dolgokat, legalábbis úgy érezte, még az érzelmeket is megfelelően kezelte, de aztán amikor a csapattársai szemébe kellett utána néznie és érezte a félelmüket, a fájdalmat, a dühöt, az agressziót, ez a benne lévő aggodalmat csak még inkább felerősítette. Nem vesztette el a kontrollt, de nem is nagyon akarta korrigálni. Kedve lett volna darabjaira szedni valamit vagy valakit, vagy csak leülni és sírni, úgy, hogy szinte patakot képezzen a földre, de nem ment. Nem jöttek ki könnyek, nem tudott törni-zúzni, egyszerűen némán, amilyen gyorsan csak tudta lezavarta a Kivával való beszélgetést – ez volt a legkellemesebb a mai napon talán-, majd az öltözői teendőket és rögtön megindult a gyengélkedő felé. Igazából gondolkodás nélkül indult volna már a pályáról oda, de kötelességet sosem felejt, ez pedig az volt. Kifelé jövet rá sem néz az esetlegesen útjába kerülő rellonosokról, amilyen gyorsan tudja, szedi a lábát, és vele együtt próbálja magát is normalizálni.
Nagyon munkálkodik benne, hogy most még két pofont adna is az embereinek. Nagyon nem örül, hogy miatta ebbe sodorták magukat, egyik-másikkal még külön is számolni akar, de most az állapotukra a kíváncsi, hogy vannak és így tovább. Kezecskéi ökölbe vannak szorítva, miközben már csak egy folyosó választja el a céljától. Meg is torpan egy pillanatra, mély levegőt vesz, kifújja, elengedi ökle szorítását és gyorsabb tempóra kapcsol, hogy a hátralévő métereket pillanatok alatt lezavarja. Elég lendületesen nyit be, szemei pedig azonnal a termet kémlelik. Mikor sikerül elsőként Kristófot megtalálnia, a szíve két kihagyás után kezd újra járni, meg is borzongott, ahogy látta a pályán összegörnyedni, meg most látja ott feküdni. Legszívesebben kiáltozna és elmondaná, hogy milyen idiótaság volt, mikor elmondta a meccs elején, hogy mindenki maradjon épségben, ha lehet. Egyszerre ütné és ölelné, iszonyúan kavarog benne még a dolog, egy karcolás sincs rajta, de azt kívánja, bár lenne. Nézni sem bírja mit műveltek azok az állatok mérkőzés címen velük, ráadásul még itt is esélyes egyik másikkal összefutni. El is indul Krisi felé először. Ezerszer inkább lenne most a hőse helyében. Igen, mert ő az. Megmentette, hogy pontosan mitől, azt nem tudja és nem is akarja felvázolni magában. Nem nagyon foglalkozik vele, ki van vele, vagy ki nem. Odalépve nyúl a szabad keze felé, bár fel-felpillogva, de az alkarját megfogja, nem erősen persze. Nem nagyon szokott hozzá ahhoz, főleg ilyen állapotban, hogy kimutasson bármit, bár most meglehetősen rá lehet írva az aggodalom.
Érdeklődne, de egyelőre nem tud. Végig az arcát nézi, utána néz csak körbe, tekintete leginkább Adrin akad meg, akitől majdnem rosszul lett, ugyanis fogalma sem volt olyan dolgokról, amiről tudni kellett volna. A lányra is mérges, ma kire nem? Egyelőre várja mi van, de itt szeretne maradni, mindenkivel, sőt, ha itt kell maradniuk, Luca is maradni fog…a sziú bácsitól kér ágyikót is magának, ha kell. Várakozik, amihez egyébként türelmetlen, de most csak vár.

Zsebvemp- Megyünk lopni
-hajnali négy óra-

Javasbá'
Március 9. - este 9 körül

Azt hitte, hogy soha nem fognak felérni az emeletre. Egyáltalán kinek jutott eszébe ilyen magasra tenni a gyengélkedőt egy olyan helyen, ahol a lift ismeretlen fogalom? Mindenesetre valahogy sikerült elérni, hogy a hosszú, vörös hajú srác ne engedje semminek sem nekiütődni Gilbertet, még ha ehhez az is kellett, hogy néha Avery fogta a remegő kezet. Naná, remeghetett is, mert ő volt az, aki nem is olyan enyhén megsütötte az imént a fiút, akinek a ruhája alatt minden bizonnyal össze volt égve a bőre is. A karja még mindig füstölt és érezni lehetett az égett hús szagát. Avery akkor is rosszul lett volna tőle, ha történetesen nincs hányingere már eleve az agyrázkódástól, és most csak hálát tudott adni azért, hogy az orra még mindig vérzik, mert így kevesebb lehetősége volt ott levegőt venni.
Dühös volt, leginkább a vörös srácra, akinek még a nevét se tudta, mert ő volt az, aki egy nem iskolába való mágiaággal támadt a másikra. Aki, ráadásul, ahogy a szavaikból a bokrok alatt rejtőzve leszűrte, a barátja. Akkor vajon milyen az ellenségeivel? Viszont nem halasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy újra és újra bokán rúgja, ha megpróbált egy pillanatra is megállni. Sokkos. Nyilván, mert ő is csak most fogta fel, hogy mi történt, hogy mit tett Gilberttel, ráadásul neki is véres az arca, az orrát valószínűleg eltörte a másik. Nem baj, megérdemli.
Avery közben feszülten figyelte Gilbertet, hogy egyáltalán lélegzik-e még, mert gyanús volt neki, hogy ilyen sérülésbe bele is lehet halni, főleg, ha a forró levegő roncsolja a tüdőt, azonban szerencsére bár igen csekély mértékben, de emelkedett-süllyedt a mellkasa.
- Tartsd meg! - parancsolt Avery a vörösre, a csuklójára szorítva az ujjait egy pillanatra, hogy fel is fogja, mit akar tőle, Nathaniel pedig állt, mint a cövek, és képtelen volt levenni a tekintetét az eszméletlen fiúról.
Közben Avery két ököllel kezdett dörömbölni az ajtón, közben hangosan kifejtve, néhol igencsak vulgárisan, hogy mennyire életbevágóan fontos, hogy azonnal előjöjjön a gyógyító.

Alexa
Máricus 11. estéje

Maiával karomban sétálok fel-alá a gyengélkedő előtti folyosórészen, ingadozó hangulattal - hol belefeledkezem lányomba, hol az ajtóra esik pillantásom és elkomorulok, hogy a folyosó vége felé tekintgessek, várakozva. Mostanában egyre kevésbé szokatlan a látvány, ha valahol többedmagammal jelenek meg, minden eleganciát mellőzve és minden zsebem valamilyen más, túléléshez szükséges játékot vagy egyéb apróságot rejt. Lyra vizsgázik, felügyelet nélkül pedig nem akarom hagyni még, főleg nem most - egyébként is ébren van és a trikóm egy megkínzott csücskét nyomorgatja, miután sokadszorra is meggyőződött róla, hogy se nem finom, se nem ehető. Mostanában mindent visz, amit elér és egyre inkább el tudja kapni, úgyhogy a hajam is egérfarknyi copfba kötöttem, mielőtt azt kezdi csócsálni, helyette pedig felajánlottam egy zörgő-csörgő, de puha labdát. Arra ügyelek, hogy az egész ne hallatsszon be, kezdetleges játékunk hangjai nem illenek most ide, de meg kell tanulnom együttélni ezzel a kettősséggel, mégsem akaszthatom a gyermeket - sem képletes, sem konkrét módon - a szögre, amíg megoldódnak a dolgok.
Amikor végre felhangzanak valahonnan a lépcsőház felől a léptek, fellélegzem, messziről intve Alexának, bár egyébként sem hiszem, hogy csak úgy elsiklott volna felettem. Én hívtam ide és nem sok magyarázatot adtam, mert úgy éreztem, jobb lesz személyesen megbeszélni az ügyet, mivel tőle kellene a legnagyobb szívességet kérnem és ezen kívül is szót akartam már váltani vele, de az én részem még várhat.*
- Szia! Ne haragudj, hogy csak így ugrasztottalak, de több okból is szükség van rád. Az egyik tanoncodról van szó, Gilbertről.-*Intettem fejemmel a gyengélkedő felé, kaparó torokkal.*- Nem tudom, kiszivárgott-e már az eset híre, de sokáig biztosan nem lehet takargatni, írnom kell a szülőknek is.-*Megerősítést vagy kérdést várok, mert bár a gyógyító nagyon diszkrét volt, három diák is sérült és így közel sem kettőnk titoktartásán múltak a dolgok, ráadásul a kastélyban az utolsó téglának is füle van. Csak annyit tehettünk, hogy nem engedtünk kíváncsiskodókat alkalmatlankodni.*
- Jó lenne, ha beszélnél vele, amíg ébren van, mert nincs senki más, aki igazán értene a lelki sebek felméréséhez. És nem tudom, mit és hogyan tovább... -*Érdekelt a lélektan, de a gyógyítás helyett végül a tanítást választottam, így limitált tudás állt csak rendelkezésemre, arra semmiképp sem elegendő, hogy botor módon megpróbáljak belekontárkodni bármibe. Jelenleg iskolapszichológus sincs, akivel konzultálhatnék, vadidegent pedig aligha fogadna el a fiú.

Meccs után
Axel és persze a többiek

A fene se gondolta volna, hogy egy meccs után megint idekerülök. Jó, annak idején nem volt nagy bajom, de valahogy akkor sem vágytam ide vissza. Az élet viszont nem kívánságműsor.
A meccs egy ideig - ha nem is sokáig - de ment, száguldott, ellenben bele sem lendültünk igazán. Mindig is voltak veszélyei, tudtam én, nem is vagyok akkora nyuszi, hogy ez miatt meghátráljak, ha amúgy meg szeretek a levegőben hasítva játszani. Csakhogy ez most eléggé nagyon rosszul jött ki, a tűréshatárom végleteit merítettem ki az utolsó percekben. Kész voltam arra, hogy ha kell, fogaimat összeszorítva, mukkanás nélkül legyek fent a pályán addig, amíg kell, ameddig le nem zavarnak onnan, de nem így alakult. Sőt. Alighogy a saját manőverem véghezvittem, egy szempillantás alatt hullott több ember is a mélybe. Többen utánuk indultak, magam is megtettem volna, ha épp nem a fájdalomtól eltompulva érzékeltem volna a világot. Nem szokásom nyavalyogni ilyen miatt, de most rettentően fájt. Csak álltam, és néztem. Az, hogy a gólom bement-e már nem érdekelt, és mire feleszméltem, sípszót hallottam. Vége. Ennyi volt. De valahol meg is értettem. Robiék is kaptak abból a gurkóból, amelyből én is, de a két fekvő egyén a földön jelezte, hogy itt most nincs mese, végezni kell a meccsel.
Leszálltam magam is, de a földre huppantam, és az ordítást visszafogva pihentettem kissé a lábam. Ahogy a többieket is, úgy engem is egyenesen a gyengélkedő felé kísértek, ellenkezni pedig, se kedvem, se erőm nem volt. Fél lábbal, esetlenül próbáltam idekeveredni, több-kevesebb segítséggel, melyet csapattársaktól kértem. Ahhoz képest, hogy máskor mennyire rövid az út, most órák hosszának tűnt minden egyes emelet, lépcső, méter. Mennyire meg tudnak változni ilyet helyzetben a körülmények, és maga az idő is. Ahogy viszont puha ágyra huppantam, és vártam, hogy a lábammal valamit kezdjenek, már minden sokkal kényelmesebb, és jobb volt. Nem törtem magam, felszerelésemben, kényelmesen, lüktető végtaggal bámultam magam elé, vagy épp azt lestem, hogy a többi "áldozat" épp hogy van. Unalmas program, de többre nem futotta jelenleg, se akar, se erő terén. Ez így alakult.

Laposakat pislogva térek magamhoz. Felülök és körbenézek, de nem tudom, hogy hol vagyok. Ismeretlen a környezet, és ez tuti nem a Szanatórium, de nem is valaki másnak a szobája. Olyan, mintha valami kórházba lennék. De mégis mit keresek én egy kórházba?! Semmire sem emlékszem, és pláne arra nem, hogy miért kötöttem én itt ki. Lerúgom magamról a takarót, és szörnyülködve veszem tudomásul, hogy egy fehér hálóing van rajtam. Hát az is biztos, hogy ezt nem én húztam fel magamtól. Rám ilyet csak erőszakkal adhat valaki. Ekkor tudatosul bennem, hogy valaki átöltöztetett. De ki és miért? Megpróbálkozom felállni, de azzal a lendülettel valami szörnyű fejfájás kerít hatalmába. Visszarogyok az ágyra, és becsukom a szemeimet. Fejemre húzom a takarót, és várok, hogy végre elmúljon a fejfájás. Megpróbálom elterelni a figyelmemet, és inkább azon kezdek el gondolkodni, hogy hogyan kerültem ide. Lassan de biztosan előbukkannak képek. Nina. Veszekedés. Ütés. Rosszullét. Bejárati csarnok. Ájulás. Lassan, nagyon lassan összeteszem a tegnap történteket, és még jobban elbújok a takaró alá. Most úgy érzem magam, mint amikor 8 éves voltam. Akkor is mindig így próbáltam elbújni a gondok elől. A tegnapi nap pedig egy nagy gond volt.
- Jaj ne! - olyan hirtelen ülök fel, hogy újra belesajdul a fejem, és meg is szédülök. Lábaimat felhúzom, és egyik kezemmel megtámaszkodom rajta, majd homlokomat a kitámasztott kezem tenyerébe fektetem. Hirtelen félelem uralkodik el rajtam. Méretes gombóc keletkezik a gyomromba, és másik kezemet is a homlokom kitámasztására használom fel. Összegörnyedve, felhúzott lábakkal, a homlokomat fogdosva ülök és csak az jár a fejemben, hogy "Ugye nem szólak apáéknak?! Ugye nem?! Nem szabad megtudniuk!". Akaratom ellenére kigördül egy könnycsepp a szememből. Egyrészt mert félek attól, ami rám vár, ha a szüleim megtudják, hogy mit műveltem. Másrészt attól, hogy lehet, hogy majdnem meghaltam. Vagyis ha valaki nem rángat be ide, akkor tuti alulról szagolnám már az ibolyát. Bárki is volt az elkövető, hálával és minimum egy köszönöm-mel tartozom neki.
Csendben, becsukott szemmel ülök a sötét gyengélkedőn. Sehol senki. Miért nincs itt ilyenkor valaki? De lehet, hogy jobb is így. Mindenki hagyjon békén. Senkit nem akarok most, ilyen állapotba látni.  

Ádám - estefelé

Reménykedve kukkantott be a gyengélkedő ajtaján, amely immáron nagyjából az ezredik volt a sorban, amit az elmúlt húsz percben kinyitott.
Hogy a francba lehet elfelejteni, hogy hol van a társalgó? Éppen csak egy pici mentsége volt a dologra, az elmúlt fél évet Svájcban töltötte, cserediákként. Nagyon jól érezte magát és nyilvánvalóan megérte az út, de visszatérve rengeteg bosszúságot okozott neki az eltelt idő. Mivel túl szoros barátságokat nem alakított ki és kastélyt sem sikerült minden egyes kis részletében megjegyeznie, mostanában nagyon elveszettnek érezte magát. Nem volt kihez visszajönnie, ráadásul az ideje fele arra ment rá, hogy a különböző helységeket kereste a kastélyban, mert elfelejtette, hogy merre kellett menni.
- Legalább a nyomorult gyengélkedő megvan. -
Sziszegte halkan, a fogai között szűrve a szavakat. Egyrészt késő volt már, és senkit nem állt szándékában felébreszteni a lábadozó diákok közül, másrészt viszont nagyon dühítette a saját tehetetlensége, és hogy senki nem akadt, aki segítene neki. Pedig ő itt mindig mindenkihez nagyon kedves volt. Más kérdés, hogy alig pár hónapot töltött itt, így sajnos a kedvességgel nem sokra ment. Kellett volna egy kis rámenősség, egy kicsit jobban kellett volna tepernie mások társaságáért... Most már mondjuk mindegy.
Egyébként külföldön szembetűnően sokat változott. Az csak egy dolog, hogy időközben jóval magasabb lett, sokkal nőiesebb és egy adag bátorságot is szerzett, így a kisugárzása nagyon megváltozott, de belső tulajdonságai szempontjából is sokat fejlődött. Már nem volt annyira visszafogott, kevésbé volt aggódós és megtanulta egy fokkal jobban kimutatni az érzelmeit. Mondjuk, csak egy fokkal.
Viszont ami a legtöbbet változott a külföldi barátnők hatására, az az öltözködése volt. Korábban inkább elegáns, visszafogottabb darabokat viselt, most azonban ha valaki ránézett könnyedén észrevehette, hogy a dolog már nem igazán állt így. Pillanatnyilag is egy kiszaggatott csőfarmer volt rajta és egy fekete top, amelynek az anyaga a hátán mélyre lelógott, ezzel sokkal többet téve láthatóvá a lányból, mint amennyit itt bárki valaha látott belőle. A kéz- és lábkörmei vörösre voltak kifestve (a francia barátnők mellékhatása), a füleiben pedig két nagy karikafülbevaló lógott. És persze ami a legfurább: Ki volt sminkelve.
Összességében az is lehet, hogy azért nem közeledtek sokan újra a lány felé, mert meg sem ismerték. Na jó, ez igazából nem túl valószínű, azért az emberek sem teljesen hülyék. De biztos, hogy Bogi nagyon átalakult ez alatt a fél év alatt, főleg külsőre.
Még egyszer tanácstalanul körbenézett a gyengélkedőn, aztán a fejét csóválva betolta az ajtót és nekidőlt. Sóhajtott egy nagyot és a lábait kezdte bámulni, gondolkodva, hogyan tovább. Elege volt már, nem volt kedve semmihez, az ágyát akarta. Az ágyát.

Indián megmentő bácsi meg látogató(k)
Griff - Luca 1:0
Navine-Levita meccs eredményeként...

Egészen hamar egyértelművé vált számára, hogy nem ez lesz élete mérkőzése. Illetve pozitív értelemben biztosan nem. Minden baja volt a reggel, és a nap korábbi szakaszában egyaránt. Késett, amit sosem tett még, sőt, ő szokott lenni az első, aki kiérkezik és az utolsó, aki elhagyja a pályát, valamint az öltözőt. Valami nagyon nem stimmelt. Lehet csak ráparázott az idényzáróra, vagy nem is igazán tudja. A mai meccs nagyon fontos, nem csak azért, mert a bajnoki cím múlhat rajta, hanem azért is mert Kristóf utoljára lép pályára velük. Eljött az a pillanat, amit nagyon nem várt, el kell válniuk egymástól. Nyálasan, túlérzelgősen hangzik, főleg, hogy se nem rokona, se nem közelebbi kapcsolata, csak egy barátja, bár felnéz rá és kicsit olyan pótbátyó számára. Nehéz megfogalmazni miket is érez most, de ideje nincs sok agyalni, hiszen ismét terelőként került a pályára, amibe bele is vetette magát, azonban a meccs egész korán olyan fordulatot vett, ami elhozta a legrosszabbat. Gyanús is volt, hogy Luca aránylag épen megúszott eddig minden mérkőzést. A legnagyobb baja egy csuklózúzódás volt, de azt is kikezelte az indián rövid idő alatt még a meccs közben. De most…
Az egyik pillanatban még az elütött gurkót figyelte, aztán már csak a sikoltások miatt fordult meg, mikor is frontális karambolba került a nagy repülő izével. Teljesen sokkba került, szinte csukott szemmel, próbálta az ütőjével elcsapni magától, sikertelenül, ráadásul csak feldühítette az állatot. Rossz döntést hozott. Semmit nem látott belőle, csak küzdőt, teljesen eredménytelenül. Az utolsó képkocka az, mikor valami embertelen erővel majdnem kiszakad a karja a helyéről, mivel elrántotta őt az állat. A kép teljesen elsötétült előtte. Nem érzett, nem látott és nem hallott semmit.
Fogalma sincs mennyi idő telhetett el, csak szemhéjain át kezdett némi fényt érzékelni. a kezét képtelen volt felemelni, minden apró mozdulattól egész testét végigjáró fájdalmat érzett. Kiszolgáltatottnak, reménytelennek és borzalmasnak érezte a helyzetet. Semmit nem érzékelt nem hallott apró neszeken kívül. Csak apró pislogások mellett próbálta kinyitni a szemeit, a kibírhatatlan fejfájással, zavaró fénnyel és fájdalommal küzdve.
a lehető legrosszabbakra gondolt most, lelkiekben már szinte készítette magát, hiszen hirtelen a képességével sem tudott összhangba kerülni, mai azért segített volna valamicskét. Nem ment. És… a meccs. Te jó isten, nélküle ott vannak, vagy voltak... jézus. Teljes káosz, ami a tekintetére is kiült, miközben tisztulni kezdett előtte a kép és a homályosból már körvonalakat is ki tudott venni.

Bentley
Stégről jöttünk

Az erdőben történt ütés játszódott le a lány fejében már sokadszorra. Aztán annak az idegennek az arca, aki a stégnél megfogta. Ha ő nincs ott, valószínűleg már a tóba esett volna, és talán bele is fulladt volna. Mintha álmodna, olyan volt minden, de érezte a valódi fájdalmat. Valami nem engedte, hogy felébredjen, csak lassan az ujjai mozgásával kezdett magához térni.
Szemei nagyon nehezen szokták meg a világosságot, ami a mellette álló éjjeliszekrényen helyezkedő lámpából jött. Kezét a fejéhez emelte, fájlalta, és ahogy kitapintotta a ráragasztott gézt, úgy szisszent is fel. Lenézett, egy ágyban feküdt. Pár másodpercbe telt, hogy rájöjjön, a gyengélkedőn van. Szépen lassan kezdett emlékezni azokra a dolgokra, amiken magánál volt. A srác fogta, és cipelte fel a kastélyba.
Oldalra mozdította a fejét, és halkan nyögve feljebb tornázta magát. Az egész feje úgy fájt, mintha lecsapta volna egy gurkó. Ott ült jobbján az idegen, akit így fénynél jobban végig tudott mérni.
- Ugye nem mondtad el? - suttogott, majd lassan körbenézett a helyiségben. A gyógyító egy sebes karral volt elfoglalva a terem másik végében. Nagyon, de nagyon nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen az erdős dolgairól, remélte, hogy Ő neki is volt annyi esze, hogy valami mást hazudjon.
- Ahm...köszönöm, hogy felhoztál - erőltetett mosolyt eresztett meg felé, majd az éjjeliszekrényen levő pohárért nyúlt. Nagyon szomjazott, és még fájdalomcsillapító bogyó is volt ott. Remek!

Katniss

Elindulnak Katnissal a kastély felé kézen fogva, bár Isidor ezt most inkább segítség gyanánt teszi, hogy időben észrevegye, ha valami baj történne a lánnyal.
-Szívesen máskor is. Persze, jobban vagy... csak épp holtsápadt vagy és remegsz. De egyébként semmi bajod, persze. Gyere inkább fel a gyengélkedőre, addig úgysem foglak békén hagyni. Ez az egyik rossz (vagy jó?) tulajdonsága, hogy bajban sem bírja abbahagyni a szellemeskedést. Valaki szereti, valaki nem... Reméli, hogy Katniss veszi a lapot és nem sértésnek veszi, inkább csak figyelemelterelésnek, vígasztalásnak.
-Ó, ugyan. Nem kell meghálálni, nem azért teszem. Ha baj van, segítek, amiben tudok. Elég hála lesz, hogy ha fordított eset lesz, te segítesz nekem. És... igen, lehet, hogy az. Én nem hiszek ugyan az ilyesmikben, úgy igazából azt hiszem, hogy nem hiszek semmiben... De ha szerinted az volt, akkor biztos igazad van. Pár pillanatig megint elmélyed Katniss tekintetében, de gyorsan észbekap, hogy nagyon sürgősen a kastélyban kell lenniük, azon belül a gyengélkedőn, hisz a lány még mindig rosszul van, még ha tagadja is. Kicsit sietősebbre veszi a tempót, és felmennek ketten a kastély keleti szárnyának második emeletére, és pár percen belül felérnek a gyengélkedőre. Ott a gyógyító fogadja őket.
-Elnézést kérek, de Katniss rosszul van. Úgy néz ki, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Eddig szerencsére nem tette, a falutól sétáltunk idáig, de sosem lehet tudni. Talán jobb lenne, ha legalább egy éjszakát itt töltene az Ön felügyelete alatt. Magyarázza el a helyzetet, a gyógyító pedig fogadja őket.

-=Ébredés=-

Legnagyobb meglepetésemre a gurkó nem talált el. Ott lógtam fejjel lefelé, összeszorított farpofákkal, hogy ha az engem követő gurkó nem száguld el felettem, akkor kevésbé fájjon, amikor sejhajba billent. De ez nem történt meg. Föltornásztam magam a seprűm tetejére, és körülnéztem, mit sikerült véghezvinnem.
A passz tökéletes volt, Bran sikeresen elkapta. Eléggé lemaradtam tőlük, de azért próbáltam felzárkózni. Nedra viszont ott volt elöl, így a kvaff hozzá került, és ennek örömére dobott is egy gólt. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam, hogy lehiggadjak. Én voltam jelenleg leghátul, ezért feljebb szálltam, hogy átlássam a felállást. A Navinés őrző kidobta a bőrt, és az egyik hajtólány már száguldott is a mi térfelünk irányába. A többiek üldözőbe vették, én viszont még álldogáltam egy kicsit. Úgy terveztem, ha elég közel ér, akkor felülről -mint egy rakéta- letámadom, és kikapom a kezéből a lasztit. Felfelé úgyis kevesebbet figyel az ember, nem? A lány passzolt, és pedig készülődtem a támadásra, amikor...
Még életemben nem láttam ilyet. Egy madár-ló hibrid, vagy a fene tudja, micsoda szállt be a pályára, és egy navinés lányra támadt. Felülről jól láttam, ahogy beleharap, aztán a többit eltakarta a szárnyával. Ármin száguld, és köteleket lövell a pálcájából, azonban a lény a lányt magára hagyva próbált kitérni. A hatalmas kígyónak tűnő szálak tehetetlenül estek a földre, majd eltűntek.
Szememmel a sérült navinás terelőt kerestem. Akármennyire is ellenük voltunk, azon körülmények között ez nem számított. És akkor...
Későn vettem észre, hogy a "madár" felém próbál meg elmenekülni. Nem is vett célba. Nem akart igazán bántani. Csupán nagyobb sebességgel akart eltűnni, és az arcomat éppen jó elrugaszkodó felületnek ítélte. Az egész olyan volt, mintha egy puha párnába rejtett dinnyével nagy lendülettel fejbe csapnának. A világ sötéten lüktetett, és a füleim sípolásán kívül nem hallottam semmit. A sikítozó lelátó pantomim előadássá változott. Meleget éreztem a számon: eleredt az orrom vére. Úgy tűnik, ez minden meccsem velejárója lesz.
Elindultam lefelé, hogy a gyógyító megint elláthasson. A tenyeremet néztem, ahogy a kis vörös cseppecskék melegen koppannak rajta. El is felejtettem, milyen magasan voltam. Csak szálltam és szálltam lefelé, egyre intenzívebb lüktetéssel. Nem túl nagy a vérveszteség, de éppen elég ahhoz, hogy fokozza a taslival járó tüneteket. Már gyanúsan sok ideje nem értem el a földet, ezért levettem a markomban lévő, alvadni kezdő tavacskáról a tekintetem, és lepillantottam. Nos, ezt nem kellett volna. Ahogy a fejem oldalra billentettem, ahogy a talajtól elválasztó méterek látványa megszédített, ahogy a szemeim sötéten lüktettek...
Egyszerűen leszédültem a seprűről. Fejjel előre száguldottam az egykor megmenekülést jelentő talaj felé, mint egy rakéta. Mindössze három méter lehetett a távolság, de nekem harmincnak tűnt. Zuhanás közben Dashát szúrtam ki, láttam az arcán az iszonyatot. Ekkor olyat éreztem, mint amilyet egy buborék érezhet, mikor kipukkan. Nem hatalmas robbanás, nem kibírhatatlan fájdalom... Csupán kis hanghatás, aztán sötétség.
_______________________________________________________________________

Álmodtam. Nem emlékszem, hogy mit, de álmodtam. Kis, halvány töredékek, egy keserédes, felsőbbrendű kacaj és egy mondat maradt csak meg. Azonban ezek mélyen belevésődtek az agyamba. És az alak, aki, vagy ami kiadta ezeket...
Leginkább úgy tudnám leírni, mint a világ legmélyebb hangú harangja. De... Egyben fülsértő, mint két acéllemez között morzsolgatott homokszemcsék csikorgása. És nyugodt volt, de egyben játékos. A Halál hangja volt ez. És amit mondott... Számomra nem volt éppen pozitív.
_______________________________________________________________________
Lassan kinyitottam a szemem. Még nem volt világos, de sötét sem volt már; nem sok kellett a napfelkeltéhez. Ezek a fényviszonyok szerencsére nem bántották a retinámat, szóval körül tudtam nézni. Még sosem voltam a gyengélkedőn, de azért villámlogikámmal ki tudtam következtetni, hogy ez az lehet. Kerestem a lányt, aki talán még nálam is rosszabbul járt, de nem volt sehol. Ekkor merült fel bennem: mennyi ideje lehetek itt? Ha tényleg olyan súlyosan megsérült, ahogy azt gondolom, akkor egy-két napig legalább itt kellett lennie... De lehet, hogy a lányoknak külön részlegük van, hogy - bár van paraván - ne legyenek gondok az öltözködéssel, higiéniával. Sóhajtottam egy hatalmasat, felültem, és az álmomon próbáltam gondolkodni, hátha eszembe jut valami, hátha az a mondat mégsem jelent semmit, hátha...
Gondterhelten vakartam volna meg a fejem, ha nem lett volna rajtam turbán. Pár percig így ücsöröghettem, fél kézzel a fejemet fogva, amikor beugrott. Lezuhantam. Ebben a pillanatban meg is fájdult a fejem, mintha a kín csak vezényszóra várt volna. Nem volt vészes, így fel sem szisszentem, csak grimaszoltam. Nem tudom, hogy keletkezett-e seb a fejemen, és azért van bekötve, vagy ez valami ősi indián módszer, és tele van gyógyfüvekkel, vagy imákkal, vagy varázs cuccokkal, de nem is izgatott. Inkább a meccs kimenetele érdekelt. Ha megnyertük, akkor elsők lettünk. Ha vesztettünk, akkor nagyon valószínű, hogy utolsók. Azonban az is lehet, hogy az a bizonyos incidens miatt elnapolták a mérkőzés befejezését.
Meg sem próbáltam elhagyni a termet. Még csak fel sem keltem az ágyból. Nem voltam álmos, aludtam eleget, de nem akartam, hogy esetleg - ha mégsem gyógyultam még meg, és komolyabb a sérülésem - összeessek a folyosón, aztán a diákok találjanak rám. Visszafeküdtem, összekulcsoltam a kezem, és a fejem alá tettem. Még a turbánt sem vettem le. Csak feküdtem, és gondolkodtam az eredményeken, a másik lányon, és legfőképp az álmomon. A mondaton, ami egyben egy ígéret volt magától a Haláltól.

Emma néni

( Az előzmény megtalálható az adatlapomon, elemi mágia címmel. )

Merkovszky Ádám

//Zárt játék//

Ádim
[zárt]

Már tegnap óta bent sínylődik a gyengélkedőn, és mindennél jobban utálja. Miért kellett beállnia abba a hülye őrült kviddicsbe, mikor a saját lábán alig tudott megállni, olyan fáradt volt. És ezt meg tetézte, hogy a levegőben sikerült elaludnia, aminek a következtében egy gurkó is eltalálta és sikerült pár métert zuhannia. Ha azt nem számítjuk, hogy agyrázkódást szenvedett és megint eltört a bal karja, szépen megúszta. Lehetett volna rosszabb is mondjuk, ha megint a lába törik el és cipeltetnie kellene magát valamelyik barátjával, vagy ha komába esik. Akkor ki tudja, mennyi ideig nem csinálna semmit, és a végén rengeteg lenne a pótolnivaló, amit biztos nem csinálna meg. És akkor a barátai is aggódnának érte. A jelen esetben csak írni és varázsolni nem tud, illetve a feje megy szét teljesen. Eddig még egyszer sem fajt ennyire, mint most. A legrosszabb mégis az a hálóing vagy mi a csuda. Az anyagtól viszket a bőre, a színe ronda, és számára elég kényelmetlen is. Miért nem hordhatja a saját rózsaszín ruháit? Azok stílusosak, szépek és kényelmesek. Ettől a helyzettől olyan déja vu érzése támadt, mintha ült volna mar kórházban és nem is kell sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön tíz évesen hasonlót élt át, csak akkor egy biciklibaleset miatt. A figyelmetlenség ott is megvolt, és következménye is lett. De legalább a hölgyemény megtanulta, hogy hulla fáradtan nem megyünk sportolni, ha az veszelyes és az égben, seprűn ülve játsszák. Viszont az sokban vigasztalja, hogy akadnak barátai, és hoznak neki édességet. Nem tudja ki szólt a családjának, de meg Ők is küldtek egy nagy adag gumicukrot, más finomsággal egyetemben.
- Örülök, hogy bejöttél - mosolyog az ágya végén ülő Ádámra. A fiú nem csak ma, de tegnap is bent járt nála, és akkor addig beszélgettek, míg el nem kellett mennie a takarodó miatt. Valakinek sikerült az éjjel becsempésznie neki egy tortát, amit nem ért, hiszen úgy tudja, hogy egyik barátja sem tud sütni. Vagy csak rosszul informált. Ő szokott néha muffinokat készíteni a barátainak, ha olyan kedve van, de nem nagyon szeret osztozkodni. Ez talán abból adódik, hogy eddig nem volt olyan személy, akinek odaadhatta volna a dolgait, és már megszokta, hogy minden az öve. Volt már olyan, amikor valaki elvette a cuccait, de az mar más történet, hogy hogyan szerezte vissza, és mi lett a másik taggal. Ez talán akkor volt mikor még a negyedik osztályt taposta a mugli iskolában. Azt hiszem ezekre a dolgokra szokták mondani, hogy régi szép idők. Már ha a verekedésre lehet azt mondani. De mindenkinek más tetszik, és nagyon unalmas lenne, ha mindenkit ugyanaz érdekelne.
- Kérsz? - mutat a jó kezével a mindenízű drazséra, hátha a fiú szeretne enni belőle. Ő az egyik kivételes személy az hatból, akivel megoszt valamit.

Mihael.

Julien Armand Saint-Venant és Renée Célestine Blanche rémtörténete

Félhomály van, egy szobában vagy. Minden a megszokott, attól eltekintve, hogy olyan a világ, mintha kiszívták volna belőle a színeket. Az ablak tárva nyitva, a függönyt a szél lebegteti. Ha kipillantasz az ablakon, egy bekerített apró tisztást láthatsz meg. A közepén egyetlen egy, apró kőtábla helyezkedik el. Egy sírkő. A villanykapcsoló nem működik, így a pálcáddal kell megvilágítanod a helyet, ha látni szeretnél valamit. Ha kisétálsz a szobából, egy folyosóra érsz, melyben két berendezési tárgy van csupán: egy szekrény és egy karosszék. A szekrény már jó ideje üres és áll rajta a por, mindössze egy képkeretet láthatsz rajta. A kép egy kislányt ábrázol, a kezében egy babával. A karosszékben, mely az ajtó mellett helyezkedik el, egy apró alak ül. A háttérben kísérteties nevetés hallatszik, ami a babából szűrődik. Soha nem láttad még eddig, biztos vagy benne, hogy legutóbb még nem volt ott. Nagyon réginek látszik, az arca már kopott, a haja tépett és gubancos, a ruhája sáros és gyűrött, de a szeme zölden csillog. Határozottan téged néz, figyel, vár valamire. Halk suttogást hallasz, körbe a falakból.
- Tolvaj vagy. Juttasd vissza a babám egy órán belül. Juttasd vissza a babám és túléled az éjszakát.

//Ha megpróbálod kinyitni az ajtót alohomorával, nem történik semmi, az ablak pedig túl kicsi ahhoz, hogy ki tudj mászni rajta. Hogyan jutsz ki? Utólag rájössz, valószínűleg a temető gondnokának házában voltál. Ha kijutottál, mindenfelé szúrós tövisek állják el az utadat, neked pedig át kell jutnod rajta, hogy eljuss a sírig. Páros feladatként oldjátok meg.//

Látogató;;
-Mert a rossz hírt is hoznia kell valakinek.-

- Kristóf?
Még párszor elhagyta a név félkómás állapotban ajkait, de a fájdalom teljesen maga alá gyűrte a lányt. A legrosszabb még csak akkor jött pedig, mikor magához térítették őt. Ekkor már sürgött körülötte a jól ismert gyógyítói arc, érezte, ahogy hol a kezét, hol a fejét mozgatják, de minden egyes apró érintés is fájdalmat okozott újra. A talpától a feje búbjáig hasított végig benne, ahogy a kezét arrébb emelve lehámozták róla a védőfelszerelést. Aztán valami borzalmas ízű dolgot itattak vele, ezek után pedig újabb képszakadás következett.
fogalma sincs mennyi időre, hogyan és miképpen ütötte ki akár a szer, akár a fájdalom, de tudta, hogy sokat nem javult még a dolog, hiszen ahogy szemeit kinyitotta, és fejével oldalra próbált fordulni, egész testében megremegett oldala szúrásától. Bal fele teljesen odavolt a gurkótól, még a csuklója is fájt mindig a ficamtól, de az teljesen elenyésző volt ahhoz képest. Nem látott éppen senkit maga körül, vagy csak korlátozta őt, hogy egy irányba bírt nézni és kész, kifújt. Dúlt benne némi indulat, a kíváncsiság és az aggodalom is. Mi van most a csapatával? Tisztában volt vele, hogy a manőverét nem fogja mindenki megdicsérni, és abban is, hogy ettől még szükséges volt, de utált ide kerülni ezek után. Maga mellett balra - erre sikerült elfordítani a fejét, és egyelőre nem nagyon mozgott volna - nem feküdt senki. Vagy nincs még vége, vagy megúszták, mindkettőben látna rációt, de leginkább reménykedik. Most veszi csak észre, hogy nedves lett a felsője és  a párna is, ahogy könnyei is kicsordultak a mozdulatsortól. azonban jött az indián bácsi, mint megmentő. Kapott fájdalomcsillapítót, sok instrukciót, és parancsot a fekvésre.
De legalább a fogója akkor megmenekült. Vajon...elkapja, vagy elkapta a kis aranyost?

Lorelai K. Riviera

*Meleg takaróval a hátán, amit szobatársa terített rá, érkezik a gyengélkedőre. Pár napja, egy havas délutánon a társaival való kinti hócsatában, úgy tűnik, sikeresen megfázott. Amilyen makacs természetű, úgy volt vele, hogy kipiheni, természetesen a suli mellett. Azonban nemhogy jobban, de egyre rosszabbul lett. Mostanra már alig áll a lábán, melege van és izzad egy-két napja, de még mindig nem tervezte ő, hogy ide jöjjön. Ma reggel viszont, amikor felébredt, egyre jobban elkezdett fájni az oldala, és alig kap levegőt, nehézkesen lélegzik. Pont, mikor egy langyos zuhanyzást vitt véghez, a tükörben észrevett valami furcsát. Ahol a fájdalmat érzi a bal oldalán, nemcsak, hogy piros az egész bőre, de még fehér kiütések is leledzenek, egyre nagyobb terjedelemben. Tudja, hogy ez már nem játék, hiszen egy egyszerű megfázástól ezek nem jelennének meg. Félve attól, hogy valami komolyabb baja történt, elindult a gyengélkedőre, de minden lépésnél egyre gyengébbnek érzi magát. Megkönnyebbülten sóhajt fel, ahogy belöki az ajtót. Érdekes módon nincs bent senki, mint beteg, így a legközelebbi ágyra lehuppan. Kifulladva veszi még nehezebben a levegőt, nem tett jót neki ez a séta. Úgy gondolja, egy-két perc múlva összeszedi az erejét, és bekopog a gyógyító irodájának az ajtaján.*

Vasil Előzmény