Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ma a délutáni olvasás helyett látogató érkezett hozzá, ami egyszerre jelentett örömteli változatosságot, és hozott némi szorongást, amit behangolás nélkül Seth közelében mindig érzett. Mostanában a legtöbbet, természetesen Rurun kívül, érdekes módon Averyvel beszélgetett, mert a férfi minden délután benézett hozzá, még ha csak néhány percre is. Narancsot hozott neki, édességet, amit éjszaka Sebastian általában be is majszolt, illetve könyveket, hogy tudjon akkor is foglalkozni valamivel, ha az orvostól kapott olvasmányok már elfognak. Seth csak egyszer jött, igaz, akkor elég sokáig beszélgettek, de mégis furcsállotta kicsit a fiú, hogy a bátyja ilyen ritkán néz felé. Talán ez is az "új" Seth sajátossága, hiszen régen talán az ágya szélét sem lett volna hajlandó elhagyni. A gondolattól sóhajtott egy nagyot, aztán megérkezett a nővér, ő pedig cipőt húzott, hogy elinduljon a társalgóba. Nem tudta, hogy meddig engedik még, hogy itt töltse az időt, holott a legutóbbi ülésen ismét időt kellett kérnie Riley-tól ahhoz, hogy elmondja a fő problémát, ami miatt nem akar hazamenni. Egyszerűen képtelen volt olyan formába önteni ezt az egészet, ami nem jelentett veszélyt az ő szemében, ilyen vagy olyan módon.
Az ápoló csak az ajtóig kísérte, hiszen tudta már a járást, kezdett megszokott vendég lenni itt. Viszonylag semleges érzésekkel indult el a bátyja felé, még várva is, hogy valami érdekesről beszélgessenek, de gyakorlatilag abban a pillanatban riadót fújt az elméje, amint meglátta a pálcát az asztalon. Pillantása Seth-re rebbent, aztán vissza az asztalra, arcán pedig látszott a pillanatnyi riadalom. Aztán összeszedte magát, vagy legalábbis elkezdte győzködni az agyát, hogy Seth talán csak a kávéját melegítette meg, ez semmit sem jelent, és leült.
- Szervusz. Hogy vagy? - kérdezte, egyre növekvő szorongással, mert meglehetősen nehéz volt hinnie saját magának.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Valami nem volt rendben. Lehet, hogy most koránt sem értett mindent, amit Seth-től látott, mert olykor máshogy reagált, mint amit megtanult tőle gyerekkoruk során, de mégis egyértelműen volt valami zavaró az egész helyzetben. Talán az arckifejezése, az a furcsa mosoly, talán valami más... talán csak Sebastiannak volt rossz előérzete.
- Köszönöm - viszonozta a halvány mosolyt és maga elé húzta a kakaót, de csak a bögre köré simította ujjait, bele nem ivott.
Amit nagyon is jól tett.
Nem hitte, hogy bárki is a kezébe veszi az irányítást, és elmondja Seth-nek, hogy mi történt, pedig számíthatott volna rá, miután orvosi vélemény mondta ki, hogy nem döntésképes és némileg beszámíthatatlan. A szavak hallatán azonnal végigszaladt a tagjain a remegés, gyomra összeszorult és elindult a torka felé, miközben meglódult körülötte a világ. Egyszerre volt ijedt és kétségbeesett, és ha képes lett volna felpattanni, akkor minden bizonnyal menekülőre fogja, azonban a lábai nem igazán akartak engedelmeskedni, így csak elengedte a bögrét és gyakorlatilag belepréselte magát a fotelbe, ösztönösen próbálva távolabb kerülni Seth-től, aki még ha fenyegetést nem is jelentett, de olyan problémába nyúlt bele, ami Sebastiant egy pillanat alatt padlóra küldte.
És Sebbynek még mindig az volt az érzése, hogy Seth roppant kíméletesen vetette az orra elé a témát.
Végül eltépte a tekintetét Seth-től és felhúzta a lábait, hogy térdei mögé bújhasson, átölelve lábait. Egészen kicsire húzta össze magát, miközben próbált úrrá lenni azon a rémisztő kavalkádon, ami a lelkében tombolt épp, és igyekezett normálisan lélegezni. Nem igazán ment.
- Féltem - nyögte ki végül, nagyon nehezen préselve ki a szót, mert mintha valami erősen szorította volna a torkát. Valójában a múlt idő nem volt reális, mert most is félt éppen, nagyon is, irreálisan erősen érezve azt, hogy el akar tűnni a föld színéről. De most legalább hadakozott az érzés ellen, mert valami egészen aprócska hang, ott legbelül, azt mondta, hogy már legalább túl van ezen is, és igazából meg kellene könnyebbülnie. Most már úgyis mindegy.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ettől a pillanattól, ettől a beszélgetéstől úgy rettegett mindeddig, hogy szinte megbénította a félelem, ha rá gondolt. Nem véletlenül nem lépett - először még Seth-et védte, aztán már saját magát is, ahogy egyre inkább elodázta az egészet. Tudta, hogy kellett volna, de mintha máshogy érzékelte volna az időt - noha másfél éve tartotta sötétségben a bátyját, valójában számára alig néhány hónapnak tűnt az egész. Tudta, hogy nem így van, de nem érezte.
Seth szavai az akkori időket idézték, távoli visszhangként mondva el szinte teljesen ugyanazt. Talán Sebastian pillanatnyilag orvosolta a bajt, valójában éppen ugyanoda lyukadtak ki most is, hiszen Seth megkérdőjelezte, hogy mennyire van értelme bárminek is, amit tesz. A fotelben kuporgó fiú még nem tudott válaszolni, egyelőre még mindig magával viaskodott, és csak akkor reagált, mikor Seth a gyengélkedő kérdését hozta fel. Lassan bólintott, mert kénytelen volt igazat adni a bátyjának. Nem tagadhatta, valóban miatta nem akart hazamenni. A javaslatra viszont nem tudott mit mondani igazán.
- Semmit. Már mindegy. - Kényszerítette magát, hogy ne fogja be a fülét, és ne zárja ki teljesen a külvilágot, ahogy letaglózta az elveszettség érzése, de nem követhette el még egyszer ugyanazt a hibát. Belemart hát inkább ujjaival a nadrágjába, hogy ne kezdje el emelni a kezét, és mély lélegzetekkel nyugtatta magát. Mikor egy kicsit jobb lett, akkor felemelte a fejét, de szemei csukva volt egyelőre. Még túl sok lett volna körülötte a világ.
- Nem kell a szavamnak hinned. Ha megengeded, akkor megmutathatom - felelte végül kissé megkésve bátyja mondanivalójának az elejére, rekedtes hangon.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Nem vette észre, hogy illúzióba burkolták és nem érdekelte, hogy ki látja. Elég feladatot adott neki az, hogy kievickéljen abból, ami elragadni készülte. Egy régi emlék sejlett fel valahonnan, ahogy klausztrofóbiától beszűkült tudattal remegett egy szekrény mélyén, és a bátyja fogta őt, nyugtatta őt, igyekezet biztonságot teremteni a világban. Most ott ült mellette és csak nézte, magán érezte a pillantását, vagy talán csak képzelte, de mindegy is volt - sehol sem volt a védelem. Sehol nem voltak azok a karok, amik visszaránthatták volna őt ennek az egésznek a széléről, és még csak nem is a bátyja tehetett róla, hogy ez így van, hanem ő, csakis ő, többszörösen is ő. Túl sok helyen fordíthatta volna meg a történetük folyását, rengeteg alkalma lett volna, hogy elkerüljék ezt a pillanatot, ezt a beszélgetést, ami ki tudja hova vezetett.
- Érezhetnéd, hogy miért tettem - felelte halkan Sebastian. Nem a töréseket akarta mutatni, és nem azt, hogy hogyan pusztítottak az emlékek. A szeretetet akarta megmutatni a másiknak, ami miatt megpróbálta őt óvni, a félelmet attól, hogy baja esik, és azt, ami munkált benne - a vágyat, hogy időt adjon és esélyt a gyógyulásra, még ha egy ponton ő maga is volt az, aki miatt félrecsúszott az egész. Mert nem tudott megbirkózni azzal, amiről azt hitte, hogy menni fog. Meg akarta mutatni, hogy milyen érzés volt attól félni, hogy ha elmondja, amit tett, és Seth visszakapja az emlékeit, akkor rosszra fordul minden és elveszíti.
A másik hangja, mintha csak hallotta volna a gondolatait, úgy szólalt meg ismét mellette.
- SOHA! - kiáltott fel Sebastian őszinte dühvel. Szeme kipattant és haragosan nézett szembe Seth-tel, egy pillanat alatt váltva testhelyzetet, és előbbi összegubózásából ugrásra kész mozdulat vált, pedig nem akart sehova sem menni, csupán az indulat dolgozott benne. Arca kipirosodott és mintha könnyek gyűltek volna a szemébe, de lehet, hogy csak a fények játéka láttatta úgy. Hogy juthat ilyen a másik eszébe?! Sebastian számára nem volt kérdés, hogy áldozatot hoz-e, és még csak nem is érezte annak. Az események szerencsétlen láncolatának élte meg az egészet, és ha valakit, hát azokat tekintette tehernek, akik bár tudtak a dologról, de segítség helyett csak hibáztatták, vagy éppen elmentek mellette.
- Azt visszhangzod, ami miatt féltem elmondani! Nem akarom, hogy ezt érezd, nem, ezt nem lehet, nincs igazad!! - hajolt még inkább előre, hogy ki tudja, mi tartotta csak egyensúlyban. Ekkor vette csak észre, hogy jószerével kiabál, és riadtan nézett szét maguk körül, ám de senki sem reagálta hangra. Evidensen egy varázslat kellős közepén ültek. Ennek ellenére elhallgatott és ismét hátradőlt a fotelben. A hirtelen harag kiragadta a legrosszabb mélypontról egy időre, és most szúrós tekintettel méregette a bátyját.
- Mennyit mondtak el? - kérdezte végül, hosszú hallgatás után. Nem számított, hogy ki volt, aki felfedte az igazságot, az viszont nagyon is, hogy mennyire mondott valós információkat Seth-nek.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Kimondva még jobban fájtak a szavak, mint amikor csak saját magában gondolt rájuk. Tudta, hogy Seth igazat mond, és neki sem volt igazán jobb szava arra, amit tett, még ha szükséges is volt abban a pillanatban. Azzal is tisztában volt viszont, hogy az már tényleg az ő lelkén szárad, hogy nem tett semmit az elmúlt másfél évben.
- Nem kell feloldozás. - Ennyi volt csupán a hozzáfűznivalója. Nem érdekelte ebben a pillanatban, hogy megbocsássanak neki, bár tény, hogy gondolatai szanaszét csapongtak. Olyasmire vágyott, ami nem történhetett meg, mert szerette volna, ha az idő kereke valahogy visszafordul és újrakezdhetik. Mindketten.
Helyette azonban maradt az indulat és a szégyen.
Csendben figyelte, ahogy válasz helyett a másik egy könyvet rak az asztalra - mostanában mindenki ezt csinálta vele -, de jobban megnézve ez nem is könyv volt igazán. Seth így válaszolt, értette ő, mert a másik egyszerűen felkelt és elköszönt ezek után, Sebastian pedig még sokáig meredt a helyre, ahol bátyjának háta eltűnt a szeme elől. Fogalma sem volt, hogy mit kezdjen most ezzel az egész helyzettel, és valójában túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen, így hát lassan, vontatottan felkelt végül ültéből, felvette a könyvet, és elindult a szobák irányába. Érezte, hogy vagy most, vagy soha, mert még talpon tartotta az előző adag érzelem, de ez nem sokáig lesz így.

Éjszaka ébredt, a gyengélkedő halk neszei vették körbe, odabent pedig feketén játszó cseppek kergették egymást, a másodperceket számolva. Éppen az ágyára vetült a hold halovány sugara, hát kinyitotta a szemét, és szemben találta magát a könyvvel, amit az éjjeliszekrényre tett, mielőtt a délután elbújt volna a takarója alatt, várva a megváltó öntudatlanságot. Most viszont felült és felkapcsolta a kislámpát, szemüvege után kutatott egy darabig, aztán belelapozott a kötetbe. Kézzel rótt sorokat talált, naplóbejegyzéseket, amibe véletlenszerű sorrendben olvasott bele, mert egyszerre nem tudta volna átrágni magát rajtuk. Évek során felgyűlt jegyzetek voltak, amik egy olyan darabkát adtak neki a bátyja életéből, amit még az emlékei birtokában sem ismert. Egy olyan töredéket, ami egyszerre volt megnyugtató és mélységesen felkavaró, ahogy felfedte, hogy talán teljesen felesleges volt minden, amit Sebastian eddig tett.  Szükségtelen, céltalan.

Nem indult el a pszichológusi ülésre, és az ápoló, akit délben jószerével elküldött a fenébe az étellel együtt, nem is merte igazán győzködni, inkább eltűnt valamerre, ismét magára hagyva a fiút az ágyban. Nem kelt fel egész nap, csak összegömbölyödve feküdt a paplan alatt, és hol elnyomta az álom, hol önmagával és a végtelen üresség érzésével viaskodott, ami aztán át-átcsapott fájdalmas önmarcangolásba. Újabb körök, újak és régiek egyaránt, amik egyre mélyebbre rántották.

Hát sohasem lesz vége?

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Ugyan számíthatott volna rá, hogy ha nem indul el az ülésre, akkor a pszichológusa jön majd el hozzá, ezt a tényt mégis kizárta valamiért az elméje. Mikor a férfi a vállához ért és meghallotta a nevét, Sebastian egész testében összerezzent, mintha áram szaladt volna végig a testén, de aztán ismét elernyedtek izmai, és belemarkolt a paplanba, hogy arca elé húzza a puha takarót. Szinte egészen összegömbölyödött az ágynemű alatt, csak szőke, kócos tincsei kandikáltak ki legfelül.
Egyszerre érezte azt, hogy legszívesebben elküldené a másikat, és azt, hogy talán könnyebb lenne tényleg beszélni vele. Talán kicsit még jól is esett neki az érdeklődése, még ha tudta is, hogy Riley törődése csupán a munkája miatt létezik. Hosszú csend következett, miután a férfi befejezte a mondanivalóját, aztán egy ponton halk hangok kezdek kiszűrődni a takaró alól, és megrázkódott a fiú válla. Gyűlölte magát érte, hogy egy idegen előtt sírta el magát, de jelen pillanatban ez sem tudta annyira érdekelni, hogy megpróbálja visszafogni a zokogást. Arcát belefúrta a párnába, hogy alig kapott levegőt, és így legalább biztosan nem kellett látnia Riley arcát, ahogy az ő rettenetesen szánalmas kínlódását nézi - legalábbis Sebastian ilyennek érezte a helyzetet. Aztán lassan elcsitult, megint csend következett, végül, nagyon hosszú idő után mozdult egy kicsit, hogy érthető legyen, amit mond.
- Rendben - hangzott a rekedt, csendes, törődött hang. - Elmesélem az egészet - tette még hozzá, miközben nagy nehezen rávette magát, hogy oldalára forduljon az ágyban, aztán félig ülő helyzetbe tornászta magát. Szemein tisztán látszott, hogy nem először sírta el magát az utóbbi órákban. - De adna előbb egy zsebkendőt? - szipogott halkan. Ezen a ponton már mindegy volt, hogy elmondja-e az egész históriát a másiknak, vagy tovább ül a titkain, hiszen Seth már tudta. Seth már mindent tudott, és ő is tudta már, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

A férfi mosolya apró és jóindulatú volt, Sebastian fejében mégis megfordult, hogy mennyire különös, hogy mások ilyenkor is képesek rá. Tűnődve nézte a férfi mozgását aztán, ahogy zsebkendőért indult, aztán arcát, amikor megállt mellette. Kicsit irigy volt rá, mert Sebby ebben a pillanatban úgy érezte, hogy olyan messze van a boldogság és nyugalom, hogy talán soha többé el sem éri.
Törökülésbe tornászta magát, és miután már némileg kapott levegőt és az arcát is megtörölgette, a teáért nyúlt. Egyelőre nem ivott bele, de a stressztől jégcsapszerű kezeinek jólesett a bögre melege, ahogy köré fonta ujjait. Riley szavaira bólintott csupán némi gondolkodás után, amíg mérlegelte a férfi mondanivalóját. Nem mondta volna, hogy teljes lélekkel el tudja hinni, amit mondott neki, de legalább megpróbálja, ha más nem. Sajnos a Selwynekbe belenevelt, egyébként teljesen felesleges feszes tartás és álarc még most is dolgozott benne, talán ezért is nem tudott mindig sírni, mikor azzal könnyíthetett volna a súlyon, ami rátelepedett.
A merengős ötlet viszont kicsit meglepte, oldalra is billent a feje egy aprócskát, elmerengve nézve a másikra.
- Rendben - bólintott aztán ismét. Talán valóban lesznek részek, amiket egyszerűbb lesz megmutatni, de nem most. Legalábbis nem az elején. Erről még úgy érezte, hogy tud beszélni, a régi emlékek viszont lehetnek ennél sokkal kényesebbek, szavakba nehezen önthetők. Ez most lényegében csak egy vallomás.
- Levédené az ágy környékét, hogy ne halljanak minket? - kérdezte aztán, kissé még mindig tompa hangon. A férfi pedig becsülettel neki is állt, hogy eleget tegyen a kérésének, még ha a teljesítménye Sebastiant arra is késztette, hogy némi hitetlenséggel és felhúzott szemöldökkel nézzen rá. Ha kicsit jobban érezte volna magát, akkor talán csípős megjegyzést is tűzött volna mellé, például, hogy ennél még jelenlegi állapotában is erősebb varázslatot hozhatott volna létre, de a célnak tulajdonképpen megfelelt, amit Riley kreált - csak nem fog túl sokáig kitartani, maximum egy-két órát. Igaz, ennyi valószínűleg bőven elég is lesz nekik.
Miután a fiú végül belekortyolt a teába, némi hallgatás után, maga elé és a bögrére meredve elkezdte.
- Másfél évvel ezelőtt a bátyám annyira rosszul volt, hogy egy szóváltás során nekem esett. Bár bajom nem lett, de kiderült, hogy kis híján múlik, hogy megölje magát. Legalábbis úgy tűnt - gyűltek újra könnyek a szemébe egy pillanat alatt, de két nagy levegő után, ha nehezen is, de folytatni tudta. - Mivel kiütötték, így ideiglenes megoldásként sok-sok óra munkával átnéztem a legtraumatikusabb emlékeit, és ahol kellett, ott elzártam őket, ahol muszáj volt, ott pedig újat adtam neki. Voltak dolgok, amik egyszerűen nem juthattak ki... - akadt meg. Hirtelen már arra sem emlékezett, hogy mégis mik voltak azok. - Az volt a terv, hogy ha jobban lesz és stabil lesz, és ha elkezd foglalkozni a problémával, akkor majd visszakap apránként mindent. De... féltem. Hogy ha ez megtörténik, akkor elveszítem. Közben meg gyötört a bűntudat, mert ez fekete mágia - szorultak rá ujjai a bögrére, ahogy küszködött, hogy tovább tudjon beszélni. - És az emlékei... rettenetes dolgokat tettek vele! - szinte jajdult a hangja, ahogy kiejtette a szavakat. - És én... én nem akartam, hogy ismét rosszul legyen. - Lassan hintázni kezdett, ahogy Ru szokott. - Szinten volt tartva... hazudtunk neki. Gyűlöltem magam érte, de féltem lépni. És arra gondoltam, hogy ha nem lennék, akkor boldogan élhetne, anélkül, hogy tudná, mi történt vele, hogyan nőtt fel... hiszen az apánk csak eszköznek használta, hogy testőr legyen mellettem! - Elkezdtek folyni a könnyei. - És most.. most elmondták neki, hogy mit tettem, és... és... - akadozott a hangja, ahogy ismét rátört a sírás. - Az egész értelmetlen volt! A naplója... - pillantott oldalra. - Azt írta, hogy nem akart meghalni, és sok mélypontja volt, és én még csak észre sem vettem! És az amit vele tettem, az színtiszta értelmetlen gonoszság! - Megremegett a keze, hogy a tea is kilöttyent kicsit, de nem érdekelte, csak szorongatta tovább, mert legalább fogódzkodót jelentett és egy olyan pontot az ágyon, amire rászegezheti a tekintetét. - Eddig legalább láttam az elmúlt időszak célját, de most... most pontosan tudom, hogy mit érzett azon az éjszakán. A feleslegességet, hogy amiket tett, azoknak nincs súlyuk.
Hirtelen hallgatott el, mert hirtelenjében kifogyott a gondolatokból. Ujjai lassan elernyedtek, a sírás is abbamaradt, ahogy az érzelmi hullám átcsapott rajta, aztán elcsitult. Nem volt benne biztos, hogy Riley-nak ezért az egészért fel kell-e őt jelentenie, de ezen a ponton nem is érdekelte igazán.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

A meglepően józan és realista válasz, amiben Sebastian nem érzékelte az ítélkezés morzsáját sem, egy kicsit magához térítette a fiút. Néhány másodperc késéssel bólintott rá a férfi szavaira, mert igazán nem számított már, ha feljegyzések készülnek erről az egészről - ha nem félt volna, hogy lebuktatja magát, talán neki is kellett volna ilyesmit készíteni, hogy átlássa az egészet. Kár, hogy ez csak most suhant át a fején, egy elég tompa gondolat formájában.
Az újabb felvetésre ismét bólintott, ezúttal kicsit gyorsabban, míg végül lerakta az eddig szorongatott bögrét, és ölébe ejtette kezeit. Határozottan olyan volt a testtartása, mint azoknak, akik már feladták, hogy megpróbáljanak úszni az árral szemben, és csak hagyják magukat sodorni. Riley gyakorlatilag szinte bármit kérdezhetett volna tőle ebben a pillanatban, valószínűleg válaszolt volna rá.
A megválaszolandó kérdés viszont azt igényelte, hogy újra megszólaljon, szóval némi torokköszörülés után, kissé fátyolos hangon nekiveselkedett.
- Eljött tegnap és magával hozta. Először elmondta nekem, hogy már tudja, hogy mi történt, és azt mondta, hogy ő nem Seth, és csak annyit tud tenni, hogy marad és segít, amíg ismét visszahozom őt. Megkérdezte, hogy gondoltam-e rá, hogy jobb lett volna őt menni hagyni... megmondtam neki, hogy soha, mert tényleg soha, és megkérdeztem, hogy mennyit tud, de erre egyszerűen felkelt és otthagyott, ezzel... - tett egy bizonytalan mozdulatot a napló felé. Meg kellett kicsit állnia, hogy zilált gondolatait összeszedje és képes legyen összefoglalni a leírtakat, vagy legalábbis a nagyobb részüket, mert nem volt érkezése ennyi idő alatt végigolvasni a füzetet.
- Sok-sok éve írta... Mélypontokról ír, és arról, hogy gondolt rá, hogy meghal, de mindig volt, aki miatt nem tette volna meg. Miattam nem tette volna meg. És vannak benne olyan részek, amiben arról ír, hogy miért hálás... és értem is az volt, én meg azt hittem, hogy gyűlöl - gyűltek ismét könnyek a fiú szemébe. - De valójában nem... Akkor még nem, most nem tudom - akadt meg egy pillanatra, mikor rájött, hogy ez az utóbbi események kapcsán akár változhatott is. - De nem akart meghalni igazán, és... és akkor talán jobb lett volna más megoldást használni, de mi tényleg azt hittük, hogy már nagyon közel van ahhoz, hogy nagy baj legyen... - szipogott csendesen. - Nézze meg, ha akarja... - nyúlt ismét a füzet felé gesztusszerűen, de aztán ismét visszaejtette a kezét az ölébe.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

- Hála Merlinnek - szaladt ki a száján a válasz. Egy rövid pillanatra áttört a kétségbeesésen Sebby szokott stílusa, mert máshogy nehéz is lett volna reagálni arra, amilyen teljesítménye van a doktornak a bűbájok terén. Mármint, valószínűleg sokan elégségesnek tartották volna, de Selwyn mércével már igencsak más volt a helyzet. Utána viszont visszatértek az előző témához, aminek hatására a szőke fejben ismét visszazökkent minden az előző vágányra.
A doktor szavait csendben hallgatta, csak könnyei eredtek el újra és újra néhány másodpercre, teljesen akaratlanul, mintha valaki megnyitott volna egy csapot, amit nem lehet igazán elzárni újra. Valahogy így is volt, mert azok az érzések, amiket olyan sokáig magában hordozott, ezernyi burok alá csomagolva, most kitörtek és szerteszaladtak a világban, mint holmi üveggyöngyök - és nem ő volt az egyetlen, aki elesett rajtuk.
- Remek - szúrta közbe halkan, mikor Riley elmondta, hogy részben tényleg nem a bátyja szólt hozzá. Hangja törődött, fáradt volt, mint akinek már mindegy, hogy mondanak-e neki még néhány újabb rossz hírt. Igazából Sebastian sem gondolta, hogy tényleg ugyanúgy dönt és cselekszik a bátyja, mint egyébként tenné, de az ő szemében ugyanaz a személy volt, csak éppen hiányzott egy része. Pótolhatatlan, egyedi része, de a maradék az ugyanúgy Seth volt. És talán mégsem.
Arra, hogy hol rontotta el, nem igazán tudott felelni, és valójában az sem nyugtatta meg igazán, hogy az orvosa szerint még csak nem is a legilimencia volt a legfőbb gond. Egyszerűen ebben a pillanatban képtelen volt azt érezni, hogy bármit is jól csinált. Hazudott volna, ha nem vallja be, legalább magának, hogy megfordult a fejében, hogy addig kibírja valahogy, amíg Seth visszakapja önmagát, aztán részéről befejezni ezeket a látszólag teljesen felesleges köröket, csak éppen most már nem érezte ezt jó megoldásnak, ki tudja miért. Nem tehette meg ezt Seth-tel, akkor sem, ha gyűlölni fogja őt. Nem tehette meg Ruruval. Talán egy nap az is elég indok lesz, hogy nem teheti meg saját magáért... bár most ez a hang még mélyen hallgatott.
Egy ponton szinte katatóniába csapott át, ahogy hallgatta a férfit, és közben maga elé meredt, gondolataiba mélyedve, csak az zökkentette ki, mikor Riley kérdezett. Sebastian ráemelte a tekintetét, belenézve a férfi szemébe, összeszorítva közben ajkait. Hogy figyelte? Ő sehogy. De nem teheti meg... nem mondhatja meg... megteheti?
- Nem én voltam - adott végül kitérő választ. - Sethnek erős a védelme, ha eszméleténél van észrevette volna, hogy legilimentálom.
Hátradőlt az ágy végéhez, térdeit felhúzva maga elé, kiszúrva egy pontot valahol felettük.
- Elég volt egyszer... egyszer megerőszakolnom az elméjét - fejezte be valamivel halkabban, mint ahogy elkezdte, de kényszerítve magát, hogy azt a szót használja, amit a bátyja. Egyszerűen túlságosan is igaznak érezte. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy beszéljen-e arról, hogy az apjuk hányszor tette meg, de végül nem kezdett bele. Nem érezte, hogy ezen a ponton lenne értelme, a leggaládabb tettet ő követte el a testvérével, és ez visszavonhatatlan.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Tudta, hogy Riley-nak igaza van, de ez nem jelentette azt, hogy el is tudta hinni. Nem most, nem ennyire hamar azután, hogy Seth-tel beszélt. Így hát egyszerűen csak bólintott egyet, jelezve, hogy megértette a dolgot, de nem tudott vele igazán mit kezdeni. Nem lesznek egyedül, ez tényleg jó, sokkal jobb, mint valaha is volt, de a baj is hatalmas. Nem biztos, hogy megoldható nagyságú. Mióta a kastélyba jöttek egyre több dolog férkőzött közéjük, először a tulajdon makacssága, aztán a ptsd, aztán az, hogy Seth végzett az iskolában, most pedig... most hegyként tornyosult előtte minden, amit rendbe kellett volna tenni valahogy, de úgy tűnt, sosem sikerülhet.
Halkan szusszant, mikor a doktor olyan könnyedén kitalálta, hogy ha nem ő felügyelte Seth-et, akkor mi is történt. Úgy tűnik, már akkor sem tudja elrejteni az igazságot, ha akarja, ami erősen aggodalomra intette volna, ha egy kicsit is jobban érzi magát. Most viszont csak gondolatban vállat vont, mert tulajdonképpen mindegy volt.
- Másokra vonatkozó információkra is kiterjed a titoktartás? - kérdezte azért még, kicsit próbálva a kezében tartani a helyzetet, még ha nem is nagyon ment egyébként. Ez is inkább csak ilyen álca kérdés volt, kitérés, terelés, és az automatikus reakció, hogy megpróbálja rejteni, mennyire is van vacakul.
- Tudja, ezt elég nehéz elhinni, miután beszéltem vele - jegyezte meg. Azt mostanra a könyvek hatására megtanulta észrevenni, ha valamit torzítva lát, vagy legalábbis voltak már saját felismerései is, és ez épp egy ilyen volt. Gonosznak és bűnösnek érezte magát, ez kétségtelen. Az agya meg valahol próbálta neki megmagyarázni, hogy ez nem fekete-fehér, ez nem egy könnyen kiszámítható sakktábla, de még túl halk volt a józan ész hangja. Az orvos pedig... jó volt, hogy beszélt, mert nem hagyta Sebastiant teljesen befordulni, de az ő hangja sem volt mindenható.
Persze mire Sebastian eddig eljutott, Riley majdnem meg is cáfolta az újabb kérdéssel. A fiú teljes értetlenséggel nézett a mellette ülőre, átfókuszálva arra, amit a férfi mondott, de a válasz jócskán váratott magára.
- Nem... tudom..? - nyögte ki végül bizonytalanul a választ. Jó ideje nem gondolkodott ilyesmin és evidensen nem tervezett hosszútávra. - Szeretném, hogy Seth jól legyen - tette hozzá aztán gyorsan az első gondolatot, ami eszébe jutott a teljes lefagyás után. Ezen a ponton nem számított igazán, hogy emellett ő beletartozik-e majd Seth világába, vagy sem, egyszerűen szerette volna, ha végre biztos lehetne abban, hogy a bátyja jó úton halad, és nem kell félteni az életét. Arra viszont, hogy saját magának mit kívánna, nem tudott mit felelni, bárhogy is gondolkodott a dolgon.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

- Vagy ez, vagy kegyetlenül elcsesztem valamit, és kijött rajta a Selwyn mentalitás - avagy, hogy rúgjunk bele még a földön fekvőbe. Ezt egyébként Sebastian sem gondolta teljesen komolyan, csak éppen nagyon nehéz volt számára most elvonatkoztatni ezektől az önmarcangoló gondolatoktól. - Amire egyébként van esély, miután machináltam az emlékeivel, másnap jelentkezett Navine házvezetőnek... - dünnyögte valamivel halkabban, olyan hangon, mintha ez legalábbis valamilyen ókori tragédia kezdete lenne. Akkor egyébként tényleg annak hitte, mert biztos volt benne, hogy mentálisan legyilkolta a bátyját, ha ilyet tesz. Még szerencse, hogy az idő és Ru felügyelete megcáfolta ezt a gondolatot.
Riley azonban nem hagyta annyiban a dolgot, magának követelte Sebastian figyelmét, így a fiú kénytelen volt elkezdeni koncentrálni arra, amit a férfi mond. A kérdés töprengésre késztette a fiút, akinek lassan elapadtak a könnyei, ahogy a beszélgetés elkezdte kiragadni őt a legrosszabb mélypontról, és továbblendítette az elméje kerekét.
- Szörnyen önző dolognak tűnik beletaposni esetleg az érzéseibe a saját érdekemben - felelte végül azzal az enyhe bizonytalansággal, ami az egész beszélgetés során megülte a hangját. Tudta, hogy Riley nem erre kérni, de elfogadni, hogy nem tartozik azért felelősséggel, hogy milyen érzéseket okoz Seth-nek... ez nem volt egyszerű. Alig-alig volt ember, akinél érdekelte az ilyesmi, de a bátyja volt mindig az, akire tényleg figyelt, még ha olykor így is az akaratlan gázoló szerepébe lépett.
Arra, mikor az orvos kijelentette, hogy nála ő a prioritás, Sebby nagyot szusszant.
- Aki ezzel legutóbb így volt, az is agymosva végezte - jelentette ki, majd tenyereit az arcára simította, eltakarva szemeit is, és előredőlt az ágyban, majdnem a térdét érve. Így maradt egy jó fél percig, kizárva a világot, amíg dolgozott az agya, és kényszerítette magát, hogy a szarkazmus álcája helyett valódi választ keressen a férfi szavaira. Végül, még mindig csukott szemmel, de már csak az orrnyergét masszírozva ült ismét fel rendesen.
- Rendben. Megpróbálok erre a nézőpontra koncentrálni - mondta, az egész délután talán először, némi valós határozottsággal. - Megőrizné a naplót egy ideig? - nézett végül Riley-ra ismét. - Ha itt marad, akkor biztos, hogy megint belelapoznék, és azt hiszem, jobb lenne, ha nem tenném - vonta össze gondterhelten a szemöldökét. - Csak a legközelebbi ülésig - tette még hozzá, mert remélte, hogy addigra összeszedi magát annyira, hogy ne okozzon gondot és újabb visszaesést a kézzel rótt sorok olvasása.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Hiába volt Sebastian olyan gyakran kegyetlenül őszinte az emberekkel, volt néhány kivételes személy, akiknél nem csak arra törekedett, hogy ne bántsa meg őket, hanem azt is megtanulta, hogy ezt hogyan kerülheti el. Rendben, talán a többesszám túlzás, hiszen Ru esetében más a helyzet, az elmekapocs nem ad lehetőséget igazán direkt óvatosságra vagy apróbb torzításokra, csak hogy védje a másik lelkivilágát, így viszont már csak Seth maradt a sorban. Nagyon maximum Agatha.
Éppen ezért nehéz volt elhinni, hogy nincs más mód, mint hogy a saját érdekében félrerakja mindezt. Tudta, hogy vannak olyan dolgok, amik igenis fájtak neki, de sosem mondta el őket senkinek, vagy épp megbocsátott olyasmit, ami a valóságban szörnyen zavarta, és apránként felgyűlt mindez. És nem csak ez volt... a bátyja sem engedte őt a démonai közelébe, holott együtt talán könnyebb lett volna ez is. Ahogy az ő problémái is, ha nem akarta volna megkímélni attól Seth-et, hogy még azok is terheljék. Rengeteg, szörnyen sok helyen rontották el mindketten. Bólintott, mikor a férfi beleegyezett, hogy megőrzi a naplót, majd hirtelen egy különös hasonlat jutott eszébe, maga sem tudta, honnan kavarodva a gondolatai közé.
- Tudta, hogy Japánban úgy tartják, hogy a törött porcelánt nem kidobni kell, hanem összeragasztani, és kiemelni arannyal a sérülést? Mert minél több dolgot él túl, még ha repedten is, annál értékesebb. Ez is ilyen, ugye? - kérdezte, Riley-ra pillantva. - Össze kell rakni a cserepeket, és már nem lesz olyan, mint volt, soha, de talán értékesebb is, mint amit készen kaptunk. - Egy pillanatra távolba révedőnek tűnt a tekintete, mintha nem is az orvosát látná, és valóban így is volt. A felismerést igyekezett mélyre raktározni, olyan helyre, ahol mindig kéznél lehet, ha kell.
Riley is hasonló hasznossággal készült, csak éppen ő egy gyakorlattal. Sebastian figyelmesen hallgatta, hogy mit is kell tennie, aztán mereven nézte a papírt maga előtt egy ideig.
- Van egy pont, ahol visszatér az egész gondolatsor önmagába, de sosem tudom, hogy pontosan hol. Pedig Ru néha belém is harap olyankor - mondta végül, kicsit bizonytalanul fogva a kezébe a tollat. - Lehetetlennek tűnik ennyi idő alatt végiggondolni valamit, ami nem ment másfél éven át... - húzott egy függőleges vonalat próbaképp a fehérség legszélére, a bal felső sarokba. Végül lassan, hosszas hezitálás után írni kezdett.

"Mit csináltam jól?
- Látszólag hibátlanul kiviteleztem a varázslatot, és jó eséllyel nem okoztam vele maradandó károkat.
- Beszéltem később Seth-tel, hogy megkérdezzem a problémáról, és hogy foglalkozik-e a depresszióval

Mit csináltam rosszul?
- Nem kellett volna másfél évig halasztani, hogy elmondjam, mi történt
- Nem biztos, hogy ezt a megoldást kellett volna választanom, annak ellenére sem, hogy nem akartam, hogy gyógyszerekkel szedálják le a bátyám
- Hallgatnom kellett volna Rurura, amikor segíteni próbált, legalább azokban a dolgokban, amikben valójában én is egyetértettem vele

Mi a tanulság?
- Jobban kellene hinnem abban, hogy a bátyám mivel is tud megbirkózni, hiszen láttam, hogy mennyire erős, és inkább csak segítséget kellene adnom hozzá
- Jobban kellene figyelnem a fontos emberekre, hogy ne érjenek durva meglepetések, és időben észrevegyem, ha baj van
- Nem érdemes azt várni, hogy mások esetleg összeszedik magukat és felelősséget vállalnak a dolgaikért, úgyhogy a konfrontáció kerülése helyett inkább szembesíteni kell őket azzal, amit gondolok."

Majd mikor végzett a listával, akkor odaadta a papírt Riley-nak, hogy elolvashassa.
- Még időben vagyok? - kérdezte azért, bár erősen úgy érezte, hogy éppen kitöltötte a tizenöt percet.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Bár végighallgatta a doktor válaszát, Sebastian végül megrázta a fejét.
- Nem, a Seth-tel való kapcsolatunkra gondoltam, nem pedig az élet értékére. Azt hiszem, arról jelenleg egyébként sincs jogom ítéletet mondani - fejtette ki, hogy milyen gondolat rejlett előző szavai mögött. - Tudja, mi régen mindig együtt voltunk. De... azt a kapcsolatot készen kaptuk, és valahol az vezetett addig, hogy  Seth emlékeit el kellett vennem, és tulajdonképpen ahhoz is, hogy most itt ülünk. De ha magunk, saját akaratunkból építjük újjá... az már egy más valami lesz. Még értékesebb valami - mondta, kicsit ugyan nehezen öntve szavakba a gondolatokat, de remélte, hogy így már érthető lesz, hogy mi is jár a fejében.
A következő témánál viszont Riley ezúttal egy bólintást kapott válaszul.
- Ptsd. Ezt ismerem, Seth is átélte - és nem csak neki, de ha nem számítjuk ezt a mostani helyeztet, akkor Sebastian számára is az egyik legszörnyűbb időszaka volt az eddigi életüknek. Mikor a bátyja ránézni sem tudott és képtelen volt egy szobában megmaradni vele, az nagyon súlyos törést okozott, pont egy olyan időszakban, amikor egyébként szükség lett volna arra, hogy összetartsanak és átsegítsék egymást a történteken. A gondolattól össze is szorult a gyomra, mint mindig, mikor eszébe jutott az a pár évvel ezelőtti történet, ami felborította a viszonylagos nyugalmat az életükben.
- Csak nem baleset miatt, ahogy most az emlékei szólnak... - sóhajtott félhangosan, majd inkább megpróbált átfókuszálni a feladatra, hogy ne is kelljen egy darabig azokra a napokra gondolnia. Mintha nem lett volna elég a legutóbb történtek miatt érzett lelkiismeret furdalás.
Negyed órával és még egy kicsivel később már a Riley által kiegészített listát tartotta a kezében, hunyorogva olvasva a betűket, mert kisírt szemmel még szemüveggel sem látott igazán. Mikor a végére jutott, akkor egy rövid, szinte nevetős szusszanás jelezte, hogy elérte az utolsó pontot, ahol a férfi annyira evidens dolgot fogalmazott meg, hogy szinte már fájt.
- Nem igazán tudok vitatkozni a javításaival - adta végül vissza a tabletet a másiknak, mielőtt megnyomott volna rajta véletlenül valamit. Nagyon nem ment neki ezeknek a mugli holmiknak a kezelése, és nem is szívesen tartotta őket közel magához, annyira idegennek érezte őket.
- És most? Mit kellene tennem, ha mégis eszembe jut a téma? - kérdezte a férfit. Kicsit úgy érezte, hogy az jó, hogy most itt elvileg le kéne ezt az egészet zárnia, de ettől még könnyen újra előjöhetnek az eddigi gondolatok, és lista ide vagy oda, nem fog tudni tőle ennyire egyszerűen megszabadulni. Még akkor sem, ha valahol szinte megkönnyebbülésnek élte meg, amikor végigolvasta az orvosa által rendbe tett listát. Mintha valami a helyére került volna - csak nehéz volt ebben tényleg hinnie.

Sebastian
| második hét | harmadik foglalkozás |

Dr. Meyers

Elgondolkodott Riley válaszán, még ha kicsit nehéz is volt a saját szemszögéhez formálni a szavak jelentését. Tudta, hogy valószínűleg túlságosan is evidensnek vette, hogy ott van neki a bátyja, de nagyon nehéz volt annak idején elvonatkoztatni ettől, hiszen mióta az eszét tudta, ez így volt.
- Remélem, Seth partner lesz hozzá... - sóhajtotta végül, mikor a doktor befejezte a mondandóját és megint összébb húzta magát egy kicsit. Valahol még mindig tartott tőle, hogy a bátyja mindezek után kiadja az útját, hiába álmodozik ő itt újrakezdésről és a darabkák helyükre illesztéséről.
- Sok olyan volt. És az övéi mellé ott vannak a sajátjaim is - felelte ismét egy hatalmas sóhajjal. Voltak pillanatok, mikor átlátta, hogy valójában mennyire nagy fába vágta a fejszéjét, mikor ezzel az egésszel egymaga akart megbirkózni, és ez is egy ilyen volt most. Sajnos, ezek a felismerések tipikusan túl későn szoktak jönni az életben.
A megbeszélt gyakorlat sikerében viszont kissé kételkedett, hiszen eddig sem remekelt abban, hogy észrevegye, mikor újabb felesleges körbe kezd. Ráncolta is most jócskán a homlokát, de végül csak összeszedte a gondolatait.
- Sosem veszem észre... de majd szólok Rurunak, hogy segítsen figyelni továbbra is, eddig is gyakran rám szólt ilyesmiért - vetette fel az egyik lehetséges megoldást, bár nem akart a fiúra támaszkodni ebben egészen, úgyhogy azért magában elhatározta, hogy megpróbálja a legtöbbet kihozni a dologból egymaga is, de ezt már fennhangon nem fűzte össze értelmes mondatokká. Főleg, mert a kognitív torzításokkal is ugyanez volt a helyzet.
A felvetés viszont, hogy most Seth ne jöjjön egy darabig, némi megkönnyebbülést hozott Sebastiannak, aki igazából rettenetesen félt a következő beszélgetéstől, az egész dolog irányától, mert úgy érezte, hogy kamion módjára száguldhat az egész egy tetszőleges szakadék felé, ha valami rosszat mond valamelyikük.
- Jó lenne. Mondja meg kérem, hogy... - gondolkodott el egy pillanatra, hogy mit is. - Hogy nem azért történik, mert nem akarok vele beszélni, hanem mert kell egy kis idő, amíg neki tudok állni a megoldásnak - kaparta végül össze a dolog lényegét. - És köszönöm - tette hozzá valamivel halkabban, kicsit esetlenül, Riley-nak címezve.
Elrakta még a könyveket, miket a férfi adott neki, és hamarosan el is búcsúztak egymástól, ő pedig, mivel a feje is elkezdett fájni a rengeteg sírástól, végül visszabújt a paplan alá, de ezúttal némileg nyugodtabb volt az álma.