Kilián

Ez egy elátkozott nap volt.
Valamiért már ébredéskor érezte, hogy lóg a levegőben valami - már csak gyűrött inge maradt, a kávéjában macskaszőr úszott, bűbájtanon felgyújtották a pergamenjeit és a talárját is, mire sikerült reagálnia és eloltani, a boltban az egyik vásárló egy egész polcot leborított és a sor csak folytatódott... Hazaúton ott tartott, hogy egye fene, ebben a sötétben úgyse látja senki, ő rágyújt, de csak ekkor jött rá, hogy észrevétlen elfogyott a filtere. Dohogva mászott fel a toronyba, annak biztos tudatában, hogy ő most lezuhanyzik, mert még mindig pernye van a hajában, aztán olvas és lefekszik aludni, mert ma éjjel legfeljebb a plafont robbantja a saját fejére, de értelmes munkát nem tudna végezni.
És akkor jött Murphy...
Fogalma sincs, ki hagyta nyitva az ajtót, de mivel ő tért vissza utolsóként, esélyesen az ő számlájára írható, hogy Sherlock meglépett. Jared szerencsére már aludt, mire felfedezte, hogy a dög nem az öccse párnáján horpaszt, ahogy szokott, és a kedvenc helyein sincs. Sőt, ha már itt tartunk, az Eridonon belül se...
Most azon a szinten volt, hogy nem is mert olyanra gondolni, mint "rosszabb már úgyse lehet", mert Merlin a tanúja, hogy ha az állat kiment egész a birtokra, akkor felőle megeheti az első kóbor hippogriff, mert ő ugyan nem megy utána éjnek évadján az erdőbe, akármennyire is meg fogja bánni ezt a döntést, amint tálalnia kell fivérének, hogy imádott kandúrja szőrén-szálán eltűnt. Már a sokadik folyosót járta végig, egyik kezében a prefektus-detektorral, másikban az iránytűvel, ami mutatja ugyan, merre kellene mennie, a kastély útvesztőjében azonban csak egy irány édeskevés. Magában szinte szünet nélkül szitkozódott, mert amilyen szerencséje volt, minden sarkon arra számított, hogy belefut egy tanárba, miközben ez a tökkelütött macsfajzat éppen se hall, se lát üzemmódban fut.

Kilián

Ez egy elátkozott nap volt.
Valamiért már ébredéskor érezte, hogy lóg a levegőben valami - már csak gyűrött inge maradt, a kávéjában macskaszőr úszott, bűbájtanon felgyújtották a pergamenjeit és a talárját is, mire sikerült reagálnia és eloltani, a boltban az egyik vásárló egy egész polcot leborított és a sor csak folytatódott... Hazaúton ott tartott, hogy egye fene, ebben a sötétben úgyse látja senki, ő rágyújt, de csak ekkor jött rá, hogy észrevétlen elfogyott a filtere. Dohogva mászott fel a toronyba, annak biztos tudatában, hogy ő most lezuhanyzik, mert még mindig pernye van a hajában, aztán olvas és lefekszik aludni, mert ma éjjel legfeljebb a plafont robbantja a saját fejére, de értelmes munkát nem tudna végezni.
És akkor jött Murphy...
Fogalma sincs, ki hagyta nyitva az ajtót, de mivel ő tért vissza utolsóként, esélyesen az ő számlájára írható, hogy Sherlock meglépett. Jared szerencsére már aludt, mire felfedezte, hogy a dög nem az öccse párnáján horpaszt, ahogy szokott, és a kedvenc helyein sincs. Sőt, ha már itt tartunk, az Eridonon belül se...
Most azon a szinten volt, hogy nem is mert olyanra gondolni, mint "rosszabb már úgyse lehet", mert Merlin a tanúja, hogy ha az állat kiment egész a birtokra, akkor felőle megeheti az első kóbor hippogriff, mert ő ugyan nem megy utána éjnek évadján az erdőbe, akármennyire is meg fogja bánni ezt a döntést, amint tálalnia kell fivérének, hogy imádott kandúrja szőrén-szálán eltűnt. Már a sokadik folyosót járta végig, egyik kezében a prefektus-detektorral, másikban az iránytűvel, ami mutatja ugyan, merre kellene mennie, a kastély útvesztőjében azonban csak egy irány édeskevés. Magában szinte szünet nélkül szitkozódott, mert amilyen szerencséje volt, minden sarkon arra számított, hogy belefut egy tanárba, miközben ez a tökkelütött macsfajzat éppen se hall, se lát üzemmódban fut.

Az óvatossága és a terep alapos ismerete megkönnyítette a prefektusok elkerülését - ha tehette, most inkább elkerüli őket, nem mintha belehalt volna némi büntetőmunkába, de így volt esélye úgy szerezni vissza a macskát, hogy senki se szerezzen tudomást az egészről. Eleve nem értette, hogy a fenébe sikerült az állatnak kijutnia a klubhelyiségből, mert kizárt, hogy a portré ne vette volna észre, Sherlock lassan másfél évesen már jó hét kilót nyomott és egyáltalán nem szerény méretekkel bírt. Egyelőre azonban jobban lekötötte az iránytű figyelése - a szerkezet azt jelezte, hogy az állat a közvetlen közelében lehet, ezért jóformán guggolva haladt, minden lehetséges búvóhelyet átvizsgálva. Aztán lépteket hallott és habozott - meneküljön vagy maradjon, nehogy elveszítse a macskát? Míg ő tétovázott, a nem messzi kanapé alól kisuhant egy krémszínű árny és eldöntötte helyette a kérdést. Felpattant, hogy rávesse magát és elkapja, azonban az előbb hallott léptek forrása ezt a pillanatot választotta, hogy lendületből felöklelje. Nem sok hiányzott, hogy teljes hosszában felnyalja a földet, esetleg hősiesen magával rántson egyet a számtalan páncélból, végül mégis sikerült fájdalmas, ám zajtalan módon landolnia. Ezt követően megkönnyebbülés helyett halk, szűretlen szitokáradat volt az első, ami elhagyta a tüdejét.*
- Ó, hogy az a megszomorodott, méla baziliszkuszszemű ragyás vén banya mondaná a májadra, hogy de szép nagy!-*Gareth első reakciója leginkább annak szólt, hogy még épp időben kapott a kezéből kirepülő iránytű után, hogy az ne csattanjon teljes erőből a kőpadlón, másodrészt annak, hogy mire felnézett, Sherlocknak már nyoma sem volt. Érthetetlen szitkokat mormolva tápászkodott fel, a másik mondatára felcsattanva.*
- Hála neked, te banyaszomorító!-*Vetette oda, míg az elgurult detektor után kutatott szemével, majd pálcát rántva egyszerűen magához invitozta - az ismeretlen ennek köszönhette, hogy puszta jólneveltségből nem átkozta meg csuklóból. Szívesen kipróbálta volna, fogna-e ezen a barmon a feraverto...*
- Most tetted tönkre egy órás munkámat, te trolltakony, úgyhogy vagy segíts megkeresni a dögöt, vagy húzz a kákalagvalagba.-*Nem volt igazán több provokációra szüksége, hogy engedjen a késztetésnek, hogy egy csinos kis rontást tűzzön kedves új ismerőse kissé bicskanyitogató mosolya mellé. Alapból ritkán engedte ennyire szabadon a nyelvét, mert nem volt túl büszke a tetemes káromkodásra, amit az évek alatt felhalmozott, de az ezüstöskék szemek most világosan közölték, hogy nincs humoránál.

Arról, kinek mekkora szerencséje is van, hosszasan vitatkozhatnánk - bár Gareth messze nem versenyezhet nagyképűségben a másikkal, azért nem egy balek. Csupán szükségtelenül nem fordul erőszakhoz, az imént produkált szitokáradat is egyfajta védelmi mechanizmus, hogy viszonylag ártalmatlan morgással levezesse mindazt a roppant Eridonos és felesleges plusz gőzt, ami egyébként gyorsan tetlegességig fajulhatott volna.
Főleg egy ilyen szituációban, amikor a kezdetektől fogva úgy kezelik, mintha csak a másik ruhájáról lesöprögetett piszok lenne - ami azon túl, hogy sértő, még roppant ostoba dolog is, lévén az ő kezében van a szerkezet, ami az állat nyomára vezethet. Elsőre lenyelte, hagyva, hogy az idegen menjen elől, legfeljebb majd később rászól, ha teljesen rossz irányba indul, mert még mindig nem kíván prefektus karjaiba futni sietségében.
A tagnak - akinek akkora a pofája, hogy egy ukrán vashasú beleléphetne és megfordulhatna benne - azonban szakadatlan van valami mondanivalója és minden mondattal egyre inkább ássa a saját sírját, egyrészt a felesleges kérdésekkel, másrészt a stílusával. Most ennek magyarázza, hogy bagzás van és a Jared makacssága miatt nem ivartalanított kandúr nemhogy rá se nézne az ételre, de direkt el akarja kerülni, hogy elkapják? Ráadásul jelenleg annyira nincs képben az egyébként békés állat, hogy egy hippogriffnek is nekimenne, hogy nőstényt szerezzen magának, úgyhogy nem, momentán nem beszámítható. Már a hangja is irritálta, minden egyes zönge egy-egy szög volt, amit a halántékába vert valaki.
Kész. Betelt a pohár. Általában simán visszaszólogatott volna és nem veszi komolyan az egészet - annál intelligensebb volt, semhogy az ilyen beképzelt figurák miatt felhúzza magát - de jelen helyzetben a legkisebb hajlandóságot sem érezte, hogy eltűrje, vagy esetleg még az egész tetejébe miatta kerüljön extra bajba. Némán apró mozdulatot tett pálcájával, életet lehelve az idegen előtt szobrozó páncélok egyikébe, de nem mozdította rögtön, előbb még megörvendeztette a másikat egy gáncsátokkal. Tulajdonképpen ez csak azért kellett, hogy elveszítse az egyensúlyát, előhúzza a kezeit és ne legyen lehetősége elég gyorsan reagálni arra, ahogy a "bádogember" előrehajol és elkapja a csuklóit.
Kilián most egy felette kellemetlen helyzetben rekedt - a kezeit nem mozdíthatja, mert a páncél vasmarkai moccanni se engedik, de elcipelni se bírja a helyszínről a puszta súlya, valamint az aktív ellenállás miatt, amit a tárgy tanúsít. Gareth karbatett kézzel áll meg mellette, pont olyan messze, hogy ne tudják megrúgni.*
- Fogd. Be.-*Lassan, tagoltan beszél, ahogy a gyerekekhez és a nagyon nehéz felfogású emberekhez szokás, de ha valakinek a saját kis józan parasztesze nem mondja meg, hogy nem kell a már meglévő ganét még tetézni is, akkor nem tud másra következtetni, mint ennek a maréknyi gógyinak a hiányára.*
- Ajánlatom: kussban segítesz és utána felőlem a világmindenség összes idióta kérdését felteheted; vagy keringőzni fogsz azzal -*bök fejével a páncél irányába*- amíg valaki meg nem talál.-*Ultimátuma kurta - egyrészt az érthetőség, másrészt az időtakarékosság végett szeretné miharamabb megtudni, friss ismerőse kibírja-e pár percig anélkül, hogy kényszeresen jártatná a száját, vagy inkább táncrajongó oldaláról mutatkozik meg. Nem izgatta, hogy jó eséllyel ellenséget, vagy minimum tetemes mennyiségű fekete pontot szerez ezzel magának.

Az önuralma elvesztésétől nagyon messze állt, tudatosan döntött úgy, hogy nem próbálja meg hosszas logikus érvelés útján győzködni az idegent - az egészben nem volt semmi személyes, pusztán lehetőleg minimális időveszteséggel akarta elérni, hogy a srác saját maga helyett a helyzetre koncentráljon. Nem akart harcolni csak azért, hogy bizonygassa, hogy ilyen-olyen rátermett meg alfa és nagymenő, mert egyrészt senkinek nem tartozott ezzel, másrészt, az ésszerűség az ő oldalán állt. Épp azért nem értette túlzottan azt a sötétséget, amit a tekintetében látott, valahol a pillanatnyi düh mögött és ami óvatosságra intette. Igen, ez a nap kihozta belőle is a negatív tulajdonságait, ő sem a legjobb utat választotta, ez azonban fényévekre állt attól, hogy ártani akarjon valakinek, akit nem is ismert, míg a másikról nem merte volna ugyanezt állítani. Nyugodtan tanulmányozta a fiú arcát a gyér fényben, figyelmesen követve, hogyan ül ki a meglepetés és a heves  belső reakció után a közöny - az izmain mesterien uralkodott, de a kisugárzása és a pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a beletörődés csak pillanatnyi.*
- Tessék.-*A látottak ellenére az alkunak megfelelően elengedte, visszaállítva a pálcélt a helyére. Az ismeretlen egy szó nélkül indult tovább, ő pedig követte, némán folytatva eszközei és a folyosó figyelését. Ahogy az előtte járó hátrafordult, a tekintetük találkozott. Újra látta azt a pillantást, most élesebben és világosabban kivehető, szinte tapintható gyűlölettel, amitől elkomorodott. Farkasszemet nézett vele és lassan megrázta a fejét, "ne itt!", tekintetében egyfajta nyugalommal - látta és szemmel tartotta a veszélyt, de nem keltett benne félelmet. Ettől a fajtától nem tudott félni.*
- Jobbra.-*A következő elágazáshoz érve halk hangon irányította tovább az előtte járót. Egyre közelebb jártak, bár a homályban nem látott túl messzire maguk elé, de ismerte annyira a macska szokásait, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmét jelenlétének árulkodó jele - Sherlock imádta a frászt hozni az emberekre, úgyhogy a legsötétebb helyeket választotta, ráadásul méretének köszönhetően nem szuszakolhatta be magát csak úgy bármilyen résbe. Ezen a folyosórészen több pad és kevesebb páncél állt, úgyhogy valószínűleg valamelyik ülőalkalmatosság alatt végre megcsíphetik a bestiát. Az iránytűt átmenetileg zsebre tette, hogy a pálcát és a detektort tarthassa. Nem akarta még egyszer elhibázni. Nem szólt az idegenhez - egyrészt, az úgysem volt kíváncsi a véleményére, másrészt, a segítsége nélkül is boldogul, ha nem fogja akadályozni.

Nem bízott a gyűlölettől elvakított emberek ítélőképességében, ahogy bizonyos helyzetekben a sajátjában sem bízhatott - az, ami teljesen jogosnak és illő mértékű visszavágásnak hat, nyugodtan válhat brutális megtorlássá és senki, de senki nem garantálhatta, hogy az indulatok nem veszik át teljesen az irányítást.
Jóformán nesztelenül mozgott, folyton figyelve és ignorálva Kilián bosszankodását, a valódi veszélyekre ügyelt elsősorban. A túlzott elbizakodottság nem szerepelt rossz tulajdonságainak listáján, talán ezért is lehet szemtanúja annak, aminek a másik épp hátat fordított, hogy újrakezdje roppant idegesítő és felesleges szájtépését. A helyzet egyetlen vicces pontja, hogy mindketten olyan szintű higgadtsággal kezelik a borjúmacska feltűnését, mintha az ilyesmi teljesen természetes lenne, azonban míg egyesek csak locsognak, addig Gareth villámgyorsan sorra veszi a lehetőségeit - többek közt azt is megfontolja, hogy amennyiben Sherlock az ő sara, ő most teljesen megfeledkezik Kiliánról, hogy neki is legyen módja érvényesülni és megoldani a saját problémáját, ami rövidesen abból fog állni, hogy egy kisebb szfinx méretű lény veszi üldözőbe, amit egyedül nem sok esélye lehet leteríteni. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincs, miféle varázs vagy bájital hatása alatt van épp és a mágia kombinálása semmiképp sem jó ötlet ebben a szituációban. Épp csak annyi idejük van, amíg a kandúr valamelyest alkalmazkodik hirtelen túlméretezett végtagjaihoz és visszanyeri megszokott mozgékonyságát. Elég kevés választást hagy ez így neki, pedig nem akarta használni a képességét, amíg nincs jelen tanár a kastélyban,
- Kuss és hasra!-*Adja ki az utasítást, mert illúzió jelenleg csak vizuálisak, amennyiben az ismeretlen járatni fogja a pofáját, Sherlock meg fogja hallani és megkeresi. Ez persze már nem az ő sara, ha szeretné, felőle aztán nyugodtan lehet élő macskajáték és szaladgálhat hajnalig, ha ez szíve vágya. Hogy Kilián is értse a szituációt, úgy alakítja az illúziót, hogy átmenetileg se Garethet, se magát ne láthassa, aztán a folyosó közepén megjelenít egy élénken világító, vörös foltot, ami ide-oda ugrálva hívja fel magára az állat figyelmét. A macska lelapul, a közvetlen közelükben dermedve meg, mielőtt a pont csalogatásának engedve elstartolna, hogy levadássza.
A szőke nem várja meg, amíg a másik feltápászkodik, egyszerűen és egy szó nélkül otthagyja, nincs most ideje magyarázkodni vagy újabb kiselőadást hallgatni meg Prof. Álmosvölgyitől, lépést kell tartania a játékba merült kandúrral - vissza kell terelnie az Eridonhoz, bár nem biztos benne, hogy be tudja juttatni a portrélyukon át a klubhelyiségbe, de bízik a macskák legendás hajlékonyságában.