Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

Már szinte teljesen befedtek a könyvek, amiket odahordtam magamnak az asztalkára. Egytől egyig az összes jóslástannal volt kapcsolatos, s bár a történelméről már gyakorlatilag mindent tudtam, magáról a tudományágról nem sok érdemleges feljegyzést sikerült előásnom. A Tarot-kártyák szimbólumait többnyire már fejből tudom, de a tudatos ráérzés valahogy a világért sem megy.
Gondoltam szórakozok viszont egyet, ha már így fél óra alatt sikerült 71443 fokosra forralnom az agyvizem. Valaki, sajnos nem tudom kicsoda, egy  történelmi könyvet akart leemelni a polcról. Pontosabban akart volna, ugyanis mérnöki pontossággal előtte vettem magamhoz a szóban forgó könyvet. Bizonyára csúnyán nézhetett rám, ám a következő könyv-ötletét is előre megéreztem, így azt is elcsakliztam az orra elől. Én kifejezettem jót derültem az egész mutatványon, ám a barna hajú leányzó bizonyára már kevésbé élvezte ezt a mókás és felettébb mulatságos játékot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601055#post601055][b]Árvai-Mózs Barnabás - 2016.06.09. 12:35[/b][/url]

Már szinte teljesen befedtek a könyvek, amiket odahordtam magamnak az asztalkára. Egytől egyig az összes jóslástannal volt kapcsolatos, s bár a történelméről már gyakorlatilag mindent tudtam, magáról a tudományágról nem sok érdemleges feljegyzést sikerült előásnom. A Tarot-kártyák szimbólumait többnyire már fejből tudom, de a tudatos ráérzés valahogy a világért sem megy.
Gondoltam szórakozok viszont egyet, ha már így fél óra alatt sikerült 71443 fokosra forralnom az agyvizem. Valaki, sajnos nem tudom kicsoda, egy  történelmi könyvet akart leemelni a polcról. Pontosabban akart volna, ugyanis mérnöki pontossággal előtte vettem magamhoz a szóban forgó könyvet. Bizonyára csúnyán nézhetett rám, ám a következő könyv-ötletét is előre megéreztem, így azt is elcsakliztam az orra elől. Én kifejezettem jót derültem az egész mutatványon, ám a barna hajú leányzó bizonyára már kevésbé élvezte ezt a mókás és felettébb mulatságos játékot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601058#post601058][b]Emma Renae Weißling - 2016.06.09. 13:07[/b][/url]

Van, hogy az ember mindent megtesz azért, hogy a saját gondolatai előtt is gátat emeljen, hogy ne kelljen velük foglalkoznia. Hogy legalább egy kis időre megfeledkezhessen mindenről, hogy a fejében cikázó őrület és érzelmeinek kusza egyvelege ne fojtsa meg. Hisz mindenkinek van egy olyan emlékképe, ami elől menekül örök életében és mindent megtesz, hogy nála legyen az előny.
Az utóbbi időben a könyvtár vált az otthonommá. A könyvekben rejlő betűhalom a védőbástya, amikkel folyamatosan körbeveszem magam és próbálok a lehető legészrevétlenebb maradni. Úgy bolyongok a sorok között, mint valami szellem; hangtalanul, némán. Arra szinte nem is figyeltem, hogy mit veszek le a polcról, hisz... nem az volt a lényeg. Csupán szükségem volt a saját magam építette kalitkámra. Talán jobban, mint valaha...
Éreztem a jelenlétét, belepirultam a közelségbe, kellemetlenül éreztem tőle magam. De gyenge voltam, egy szó sem hagyta el a számat, csak némán nyúltam egy másik könyvért. Sejtettem, hogy direkt csinálja, amitől lassan kezdett érlelődni bennem az idegesség. Nem értettem, hogy miért engem szemelt ki. Azt hittem, itt majd jobb lesz...
Ajkamba harapva fordultam végül felé és dacos pillantásomat ráemeltem. Legszívesebben most is inkább elmenekültem volna, hogy újra egyedül lehessek, de tudtam, hogy nem ez a megoldás. Prefektus vagyok és szeretnék is jól teljesíteni. Viszont ha sosem állok a sarkamra, ez sosem fog megvalósulni.
- Idegesíts mást, engem hagyj békén. - Hangom hűvösen csengett és próbáltam végig állni a pillantását, hogy hitelesnek tűnjek. Karomat mégis összefontam a mellkasom előtt, hogy ha máshogy nem is, ezzel védjem magam. A lelkemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601085#post601085][b]Árvai-Mózs Barnabás - 2016.06.09. 15:50[/b][/url]

Vetélytársam nem vitte túlzásba a védekezést, ugyanis már nagyjából a harmadik könyvét akartam levenni a polcról, mikor végre összeszedte minden bátorságát és farkasszemet nézett velem. Milyen érdekes megfigyelni ezeket az apró dolgait az embereknek. Szívesebben kerülik a szájkaratét, vagy bármilyen párbajt, s inkább fülüket-farkukat behúzva meghunyászkodnak a másik előtt egy erőltetett, fakó mosollyal az arcukon. Vagy csak egyszerűen úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, netán fapofával tovább mennek, mint aki észre sem vett semmit. Nem mernek kiállni a saját igazukért, a vágyaikért és álmaikért, de még csak a jelenlegi céljaikért sem tesznek semmit. Ezen a nálam alacsonyabb lányon is hiába virít a prefektusi rangjelzés, ha gyakorlatilag fittyet hányva rá inkább átadja másnak azt, amiért idejött. De félreértés ne essék, mert nem arra gondolok, hogy az lenne az ideális, ha valaki higgadtan bárkinek nekimegy bármiért, mert az meg természetesen a ló másik oldala, ami szerintem még elvetendőbb, mint a meghunyászkodás.
Már épp kezdtem azt hinni, hogy a fruskám csak a puszta véletlen miatt került a zöldek közé, mikor végre karbafont kézzel ugyan, de megálljt parancsolt nekem. Pedig már egész jól elszórakoztam.
- Nem tudom miről beszélsz. - hozzá hasonlóan tükörmintára felvettem a mellkas előtt összefont kezes pozíciót, majd a személyes térre ügyet sem vetve olyan közel hajoltam hozzá és magasodtam fölé, amennyire csak tudtam, hogy minimalizálni tudtam a kettőnk ruhája közti távolságot. Már amennyiben nem hátrált meg. Azon esetben kaján mosollyal együtt vártam a válaszát. Hátha nem tántorodik meg. Hátha kiáll magáért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601090#post601090][b]Emma Renae Weißling - 2016.06.09. 16:16[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy mit látnak bennem itt az emberek. Én csak szellő akarok lenni, mit senki sem lát és szabadon tovaszállhat amerre akar, némi felüdülést hagyva maga után azok számára, akik megérdemlik. Láthatatlan akarok lenni, hogy végre nyugtom legyen... Naivan reménykedtem abban, hogy végre újra kezdhetek mindent, tiszta lappal. Itt nem tudják, hogy mit tett a bátyám, hogy miket tettem én. Mégis... mégis, mintha valaki lépten-nyomon ki akarna kényszeríteni belőlem egy ballépést, ami futótűzként terjedhet el az ódon falak között. Hogy újra ugyan az legyek, aki a Herzbergben voltam...
Minden erőmre szükségem volt, hogy tartani tudjam a szemkontaktust. Erősnek akartam látszani, bármennyire is reszkettem belül, hisz nem engedhettem meg, hogy ezt ő is lássa. Gyenge voltam, ahogy életem bármely momentumában, de leginkább attól féltem, hogy emiatt megint olyasmit teszek, amit nem szabad. Hisz... a bátyám sem lehet mindig mellettem, ezt már ő is megmondta. Ujjaimat észrevétlenül mélyesztettem a bőrömbe, hogy ezzel elnyomjak minden más késztetést.
- Merlinre, ne játssz másokkal! - Sziszegtem halkan, hogy mások lehetőleg ne figyeljenek fel rám. Hangom magabiztosan csengett, de a hirtelen jött erő hamar cserbenhagyott. Ahogy közeledni kezdett felém, bennrekedt a levegőm és szinte teljesen a mögöttem lévő polcnak préselődtem, nem találtam menekülő utat. Szemeimet lesütötte, vállaim védekezően emelkedtek feljebb.
- Hagyj békén... - Szinte csak suttogtam, az imént még dacosan kiejtett szavakat. Megint védtelennek éreztem magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601093#post601093][b]Árvai-Mózs Barnabás - 2016.06.09. 16:42[/b][/url]

Bátorsága sajnálatos módon hamarosan inába szállt, s bár nem tudtam, hogy ez nála nagy erőfeszítésbe telt, a szemkontaktus tartása mégis elnyerte az elismerésem. Nem hagytam neki menekülő utat (bár nem így terveztem a dolgot), szabad kezemmel pedig a feje feletti polcnak támaszkodtam. Szemérmetlenül végigfuttattam rajta tekintetem, mihelyst az övét a földre sütötte, majd égető lassúsággal újra az arcán pihent meg éhes pillantásom. Hogy mire is volt éhes? Nem, nem arra, amire az ember fia e sorok olvasása után gondolna, legalábbis nagy valószínűséggel nem arra. Ujjbegyemmel megérintettem a pefektusi kijelzőjének az élét, egy pirinyót még meg is cirógattam, majd újra a polcra nehezedtem.
- Te nem hagysz békén engem. - egyelőre nem volt kedvem leállni. Olyan rég kekeckedhettem másokkal, olyan rég nem kötöttem bele senkibe, hogy már szinte hiányzik. Bár az is előfrodulhat, hogy most rossz 'ellenfelet' választottam. Lehet inkább valami saját súlycsoportbelit kellett volna. Sebaj, mindjárt végzünk itt úgyis.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601095#post601095][b]Emma Renae Weißling - 2016.06.09. 16:57[/b][/url]

Kezdtem feladni mindent. Fáradt voltam a folytonos meneküléstől, az események forgatagától. Mégsem tudtam mást tenni, hisz ez voltam én. A félelem uralta az életem kiskorom óta, ezen képtelen voltam valaha is változtatni. Egyedül a testvéremmel éreztem magam ténylegesen biztonságban, akit noha visszakaptam két év után, mégis alig látom. Magamra maradtam, a gyengeségeimmel, a félelemeimmel és a tehetetlenségemmel...
Nem mertem felnézni rá, minden bátorságom tovaszállt. Aprónak és törékenynek éreztem magam a fölém magasodó háztársam miatt, de mégis tudtam, hogy ez csupán félig igaz. A lelkem az, ami remegve pislákolt mindig, ami a szabadságot kutatta, de sosem volt elég ereje ahhoz, hogy meglelje azt. A testem zárta börtönbe, ami erős volt és egészséges, mégis egyre csak kutattam, hogy ez a rabiga ne korlátozzon. Nem, nem vágytam sosem a halálra, csupán szárnyalni akartam a kék ég végtelenségében, mint a madarak.
- Ne érj hozzám! - Fojtott hangon kiáltottam fel és erősen ellöktem a kezét, mi felém nyúlt. A szavait immár nem hallottam, hirtelen jött harag perzselte a bensőmet. Egy meredek hullámvasút voltam, ami egyik pillanatról a másikra váltott emelkedőből meredeken ívelő lejtővé. Szemeim kissé összeszűkültek, ahogy ránéztem ismét. Elegem volt ebből, én csak nyugalmat akartam.
- Engedj el. Nem akarsz tőlem semmit amúgy se. - Szavaim ismét erőre leltek, hidegen visszhangoztak a levegőben. Nem akartam a játékszere lenni és ugyan, ki akarna bármit is tőlem? Általában megtartották tőlem a távolságot, hiába próbáltam ennek ellenkezőjét elérni. Fájdalmas volt a beismerés, hogy saját magam elől sosem menekülhetek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=601097#post601097][b]Árvai-Mózs Barnabás - 2016.06.09. 17:34[/b][/url]

Ahogy ott állt előttem szinte teljesen kiszolgáltatottan, valami furcsa érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. Az uralom, a hatalomvágy, amely eddig minden nagy férfit a magasból a mélybe taszított, mint egy múló tünemény, engem is megkörnyékezett, ám épp hogy csak elkapott egy alig létező mámor. Rég éreztem már az éles hierarchiát a közvetlen környezetemben, hisz ebben az iskolában szinte mindenki elbűvölően bájos, csinos, okos, kedves, laza és minden egyéb, ami a magániskolák diákjait jellemzi. Én meg, mint valami sötét tintapacni éktelenkedtem a makulátlanul hófehér papírlap szélén, csökkentem a színvonalat.
Lankadt figyelmem miatt kicsit megtántorodtam, ahogy ellökte magától a kezem. Újfent végigmértem - igen, most már úgy, ahogy azt érteni szokás. Az apró, törékeny felszín mögött azért mégis ott lapul a foga hegyét megvillantó farkas. Ez a lány egyre inkább hasonlít valakire, aki a való életből lépett ki, és nem valami tündérmese elkényeztetett, habos-babos királykisasszonya, vagy épp a Tomb Raider Larája. Valóságosnak fest a göndör, vörös fürtű, szeplős lány az önbizalomhiányával. És én már kezdtem elhinni, hogy becsavarodtam és valójában kényszerzubbonyban hallucinálok valami kórterem fénytől elzárt osztályán.
- Oké. Tessék. - a kezemben lévő könyveket a hölgy felé nyújtottam minden további hátsó szándék nélkül. És még a személyes távolságot is megtartottam. Kikerekedett barnáimmál és őszinte, széles mosolyommal a lányt mustráltam, s egy egyre erősödő érzés azt sugallta, hogy várjam meg, míg elveszi a könyveket tőlem. Előbb-utóbb átveszi azokat.