Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

Csak egy lista. Egy mérhetetlenül hosszú lista arról, mit kéne nekem tudnom, s mivel kellő alaptudás híján, ez nem jött össze - lévén a családban varázsló sincs -, megint csak magamra számíthatok.
Az idők során ezt megszoktam, négy fiú testvér mellett volt időm hozzászokni, hogy a segítőkészség van mikor hiánycikknek számít. Nem is okoz ez problémát.
Az már inkább, hogy megtaláljam a könyvtárat, de ahogy hozzájutok a kávémhoz, az agyműködésem is beindul, pár korty után, már beugrik, hogy valahol az első emeleten lesz.
Nem értem, miért van minden fontos hely olyan messze, bár tudom, ez nézőpont kérdése. Annál a helynél, ahol én leledzek, nincs lejjebb, és ez így igaz. A pince... az a pince... megbarátkoztam vele, mert nem volt más választásom, de ha tehetem, szökök is el onnan.
Valahogy nincs meg az az érzés, hogy én odavaló vagyok, főleg mióta volt szerencsém futólag megpillantani pár nehéz eset háztársamat. Tudom, tudom az idő..., de valahogy nem bírom leküzdeni azt a keserű érzést, ami folyton bennem lappang.
Megvolt az életem, megvoltak a terveim, az eredményeim, a családom és az álmaim... nagy álmok, mikben hittem, és úgy gondoltam, nincs az a természeti erő, mai eltántoríthatna attól, hogy végig is érjem az ahhoz vezető utat.
Néhány serleg meg érem most is a szobámban lappang, valahogy úgy éreztem, el kell hoznom, nem hagyhatom, hogy az itteni közeg belem sulykolja, nem érek semmit, mert ez nincs így.
Meg tudnám mutatni, az én tehetségem, miben rejlik, de az itteniek nem vevők arra az életformára, ahogy azt sikerült leszűrnöm.
Ezzel nincs is gond, hisz én se azért táncoltam... táncolok, hogy mindenki lássa, milyen jó vagyok benne, sose ez volt az elsődleges, és az edzőm szerint ép ezért értem el azt, amit. Nekem a tánc nem hobbi, vagy ugródeszka a siker felé, a tánc minden, ami én vagyok. Egyedül úgy vagyok képes kifejezni magam, ami itt elég nagy hátrány.
Megrázom a fejem, és még egy pillantást vetve a listára, lépek be a könyvek útvesztőjébe, mert ez tényleg az. Elég csak megállnom az ajtó előtt, hogy lesápadjak a látszólag véget nem érő polcok láttán, de aztán csak erőt veszek magamon, és elindulok az egyik sorban, hisz ha szerencsém lesz, estig az összes könyv meglesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524294#post524294][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 10:23[/b][/url]

Csak egy lista. Egy mérhetetlenül hosszú lista arról, mit kéne nekem tudnom, s mivel kellő alaptudás híján, ez nem jött össze - lévén a családban varázsló sincs -, megint csak magamra számíthatok.
Az idők során ezt megszoktam, négy fiú testvér mellett volt időm hozzászokni, hogy a segítőkészség van mikor hiánycikknek számít. Nem is okoz ez problémát.
Az már inkább, hogy megtaláljam a könyvtárat, de ahogy hozzájutok a kávémhoz, az agyműködésem is beindul, pár korty után, már beugrik, hogy valahol az első emeleten lesz.
Nem értem, miért van minden fontos hely olyan messze, bár tudom, ez nézőpont kérdése. Annál a helynél, ahol én leledzek, nincs lejjebb, és ez így igaz. A pince... az a pince... megbarátkoztam vele, mert nem volt más választásom, de ha tehetem, szökök is el onnan.
Valahogy nincs meg az az érzés, hogy én odavaló vagyok, főleg mióta volt szerencsém futólag megpillantani pár nehéz eset háztársamat. Tudom, tudom az idő..., de valahogy nem bírom leküzdeni azt a keserű érzést, ami folyton bennem lappang.
Megvolt az életem, megvoltak a terveim, az eredményeim, a családom és az álmaim... nagy álmok, mikben hittem, és úgy gondoltam, nincs az a természeti erő, mai eltántoríthatna attól, hogy végig is érjem az ahhoz vezető utat.
Néhány serleg meg érem most is a szobámban lappang, valahogy úgy éreztem, el kell hoznom, nem hagyhatom, hogy az itteni közeg belem sulykolja, nem érek semmit, mert ez nincs így.
Meg tudnám mutatni, az én tehetségem, miben rejlik, de az itteniek nem vevők arra az életformára, ahogy azt sikerült leszűrnöm.
Ezzel nincs is gond, hisz én se azért táncoltam... táncolok, hogy mindenki lássa, milyen jó vagyok benne, sose ez volt az elsődleges, és az edzőm szerint ép ezért értem el azt, amit. Nekem a tánc nem hobbi, vagy ugródeszka a siker felé, a tánc minden, ami én vagyok. Egyedül úgy vagyok képes kifejezni magam, ami itt elég nagy hátrány.
Megrázom a fejem, és még egy pillantást vetve a listára, lépek be a könyvek útvesztőjébe, mert ez tényleg az. Elég csak megállnom az ajtó előtt, hogy lesápadjak a látszólag véget nem érő polcok láttán, de aztán csak erőt veszek magamon, és elindulok az egyik sorban, hisz ha szerencsém lesz, estig az összes könyv meglesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524304#post524304][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2015.09.27. 10:43[/b][/url]

Amióta Alfonz megérkezett, azóta minden a helyére zökkent benne. Itt az ő drága édes öcsikéje, az ő kis kincse, a legszentebb és legtitkosabb társa. Mi kéne még neki? Boldog gondolatokkal és a galambos plüssel, ami a táskáján lóg indult el a könyvtár felé. Sikeresen vette a vizsgák állította akadályokat, történetesen ragálytanon brillírozott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Várakozáson felüli eredménye, amire módfelett büszke.
Befordul a folyosón, még fütyörészik is - turbékolni csak úgy nem szokott, nem galamb ő! -, aztán rájön, hogy egy csendes helyre igyekszik. Jaj, majd elfelejtettem! Az indoka nagyon egyszerű: mindig azt hallja, hogy senki sem akar a cserebogarak halhatatlanságáról előadást tartani. Milyenek vajon a cserebogarak? És tényleg istenségek, hogy nem lehet őket kinyiffantani? Ilyen és ehhez hasonló retardált kérdések cikáznak a fejében, miközben viruló fejjel belép a Matilda felségterületének nyilvánított helyiségbe. Biccent egyet a könyvtárosnőnek - akinek már nem egyszer bizonyította fergeteges és utánozhatatlan tájékozatlanságát -, majd beljebb is evickél. Ugrándozik, szökell, trappol, majd tulajdonképpen el is gázol valakit. Az egyik fordulóban mindössze pár centi választja el attól, hogy úthenger módjára felkvőrellonost - fekvőrendőr után szabadon - csináljon a szerencsétlen lánykából. Fő az elővigyázatosság Norbert, nem győzöm hangsúlyozni!
- Elnézést, ne haragudj, tudnál segíteni? Vagy neked kell segítség? - nyílt természetéből adódóan nem fél egy esetleges átoktól, amit ajándékba kaphat, végtére is nem történt baleset. Viszont Helena eléggé elveszettnek látszik, mintha egy labirintusba került volna és a Minotaurosz üldözné. Ha már itt tartunk, vajon létezik...? Gyorsan elhessenti ezeket a fura gondolatokat és kérdőn pillant az apróságra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524310#post524310][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 10:57[/b][/url]

Na szóval, van ez a hely, meg vagyok én, aki sose volt még ezen a helyen, sőt még hasonlón se, de szerintem ezzel jobb, ha nem büszkélkedek. És most nyert számomra értelmet az "elanyátlanodás"-nak nevezett életérzés. Valós. Ez tény, mert először érzem úgy, hogy tök jó lenne, ha itt lennének, vagy legalább Kolos, aki a könyvtárban szokott randizgatni - mi mást hihetnék, ha mindig ott lóg -, még az sem zavarna, ha szem forgatva közölné, mennyire műveletlen húga van, meg a többi, de végül segítene.
De most nincs senki, csak egy halom könyv, és sejtem, hiába kezdek el kutatni, egyikben sincs térkép, vagy valami útmutató, ami megmagyarázná, mit kell ilyen helyen tenni. Esküszöm, előbb vállalok be egy kínai kaját, pedig nem szeretem... nagyon nem.
Hamarosan megoldódik a problémám, mert valaki belém jön.... szó szerint. Csak egy nyögés szakad ki belőlem, ahogy a padlózaton találom magam. Az érzést megszoktam, és a szituáció is afféle deja vuként hat rám, Milán szokott ezzel bohóckodni, csak ő ezt az emberektől zsúfolt utcán is eljátssza. Amúgy köszönöm szépen, az én családom normális, csak ép fiatalabbik bátyámban kattant valami.
- Semmi gond - tornászom fel magam egy szökkenéssel, ami a tánc lévén rögzült be, és szerény véleményem szerint elég menő látványnak minősül.
- Hát öhm... először járok itt... nem nem itt... könyvtárban - vakargatom a tarkóm, pontosan olyan arckifejezést vágva, mint aki menten elszégyelli magát itt helyben.
- Úgyhogy akár segíthetnénk is egymáson, mit szólsz? - mert amúgy, ha tudnám mi merre, biztos örömmel a segítségére sietnék, ez nekem sose okozott problémát. Sejtem, azért, mert az illető eddig mindig viszonozta azt.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524314#post524314][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2015.09.27. 11:12[/b][/url]

Fiam, mondtam már, de mondom újra: fiatal lányok felöklelése és padlóra küldése szumósokat megszégyenítő módon nem szerepel a "hogyan vágódjunk be másoknál" listán. Bár tudod mit? Feladom. Jellemző.
- Jaj de ugye nem ütötted meg magad? - már vizualizálja, ahogyan minden csontja eltörik és vérben fürdik és meg fog halni és... És wáoh, hogy felkel. Hogy kel fel?! Na ez az a pont, ahol Norbi eltöpreng azon, vajon ezt tanítják-e és, ha igen, hol. Neki ilyet tudni kell. Hol a bakancslistája ilyenkor, hogy feljegyezze? HOL? Persze a szobájában. Mindegy, ezt megjegyzi.
- Még sose jártál könyvtárban? - hüledezve kérdezi, bár ezt igazán nem értem. Mintha ő napra-nap itt költené el szabad perceit. - Na mondjuk én se sűrűn, szerintem Matilda, a könyvtárosné lassan agyérgörcsöt kap tőlem - elvigyorodik ismételten, ahogy visszaemlékszik a legutóbbi érkezésére. Konkrétumokat kellett volna mondani, de ehelyett makogott és mindig máshol lyukadtak ki. Mikor az ötödik részlegre vándoroltak el, természetesen teljesen feleslegesen, talán csak rosszul látta, de mintha kidagadt volna egy ér a nő halántékán. De lehet, hogy csak utólag színezi ki a mesét, sosem volt híres a memóriájáról.
- Óóó, rendben van! Én a cserebogarak halhatatlanságáról akarok megbizonyosodni, mit tudsz erről? - közben elindul valamelyik polcsoron, ami egyébként pont nem az, ami neki valaha is kéne, de rá sem ránt, helyette lepillant a lánykára - olyan kis törpe az óriási Norbi mellett! - és úgy dönt, talán vele kéne kezdeni. - Neked mire van szükséged? - már sorolná is fel a tantárgyakat, amiket tanítottak neki, mert hát bár jó eredménnyel végzett mindig, azért necces lenne kijelenteni, hogy tanult. Józan paraszti ész, a maradékot meg betippelte. Hiába, mázlis fickó.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524317#post524317][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 11:26[/b][/url]

Tényleg nem újdonságok az ilyen merényletek számomra, meg vagyok edződve, és igen, tiszta büszke is vagyok magamra, és most először érzek hálát Milán irányába, mert valljuk be, nem sokat tett a jellemem fejlődése érdekében.
- Estem már nagyobbat... táncolok, az ilyen esetek számomra mindennaposak... voltak - az utolsó szócskát már csak halkan ejtem ki, s noha eddig vigyorogtam, ezzel is megnyugtatva az idősebb fiút, az a vigyor már csak óvatos mosollyá szelidül, de vállat vonok, hogy megmutassam, nem akkora cucc ám.
- Nem... nem rendes iskolába jártam, hanem művészetibe, ott meg inkább a készség fejlesztésre tesznek nagyobb hangsúlyt, persze az alapműveltséget belénk ütik, de nem olyan keményen... ott hat órából négy tánc volt - próbálom neki megmagyarázni, hogy nálam hogy is működött ez, legalább is addig, míg ide nem kerültem, és csak bízni tudok abban, meg is érti, mit hablatyolok itt össze neki.
- Ugyan, feltételezem, ha ezt a pályát választotta, számolt azzal is, hogy lesznek különösebb esetek, és te se tűnsz ám annyira vészesnek - vigyorgok rá, megnyugtatva, hogy biztos vannak nála szörnyűbb diákok is, még én is tudnék neki mutatni párat látásból.
- Azt nem, hogy halhatatlanok-e, de egyszer köss majd a lábukra egy cérnát.... mi mindig azzal "hülyültünk", marha menőn repültek - kuncogok halkan, ahogy eszembe jutnak a régi emlékek, nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen jó lesz ezekre visszagondolni.
- Egyébként szerintem a páncéljuk lesz a ludas... mármint... azért sokkal keményebb és masszívabb, mint a többi rovaré, azért is nehéz őket összelapítani... gondolom - töprengek el, mert most, hogy ez a téma is terítékre került, engem is érdekelni kezdett. És nem... cseppet sem tartom furcsának ezt az egészet.
- Hát nulla éves kortól kéne feltornásznom magam, erre a szintre... mugliszármazású vagyok, otthon rajtam kívül egyetlen varázsló sincs, és hát... cseppet meg vagyok lőve ezzel a dologgal... oké, ne mondd el senkinek, de izé... én félek ettől - fogom suttogóra, és csak hadarni tudom a szavakat, mégis biztos vagyok benne, hogy a fiú megérti.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524530#post524530][b]Szentmihályi Norbert Dávid - 2015.09.27. 17:21[/b][/url]

- Miért csak voltak? Hát itt is táncolhatsz, nézd csak! - azzal művészi, balettnak szánt mozdulatokkal ugribugrál, majd nemes egyszerűséggel nekikoccol az egyik polcnak. A lendület miatt volt, igen, biztos a lendület. Megmasszírozza homlokát, majd kissé esetlenül visszatántorodik a lány mellé. - Mondjuk nem így, de érted - és ezzel ki is röhögi saját magát. Ha jókedvet kell csempésznie valaki napjába, hát abban profi és még talán Helenából is sikerül kicsikarnia egy mosolyt. Egy őszinte, vidám mosoly.
- Majd felzárkózol, semmi vész! - legyint egyet. Itt aztán mindenféle szerzetek vannak, az, hogy speciel valaki azt se tudja, mi fán terem a varázspálca - értitek, fán, muhahaha -, hát majd megtanulja. - Hát persze, hogy nem vagyok az! Én tökéletes vagyok - hátralibbenti nem létező haját, ezzel is jelezvén, hogy vele csak ne cicázzanak. Ő egy miáú, macska... Illetve, izé. Hát nem akarom, hogy téves kép alakuljon ki bárkiben is Norbiról, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy csak viccelt. Tényleg.
- Te ilyen tájékozott vagy? Akkor meg minek nekem könyv? - kedvesen elmosolyodik és feldolgozza a hallottakat. - Mondd csak, miért kötöttetek rá cérnát? Ez olyan, mint nálunk a sárkányeregetés? - nem mintha lenne bárki olyan vadmalac, hogy fog egy magyar mennydörgőt, nyakába rak egy pórázt és "uccu neki, repülj babám" felkiáltással szélnek ereszti. Forró zuhanyként érné a hír, hogy ezeket a lényeket nem erre teremtette a jóságos Merlin bá'. Lehajol - hiszen a talajszint feletti magasságuk elég sokban különbözik - és figyelmesen hallgatja az aggodalmakat, természetesen útközben.
- Nem nagy ördöngösség egyébként. Ne aggódj, elsősként én is ültem órán, mint hal a szatyorban, hogy mit kezdjek egy darab bottal... - rögtön nosztalgiázni kezd, mintha csak tegnap lett volna. - Aztán jött Fela órája és megkérdőjeleztem, hogy érdemes vagyok-e azt életre... De végül nem húzott meg Bájitaltanból, sőt, Várakozáson felülit kaptam év végén, úgyhogy büszke lehettem a teljesítményemre - egyébként a tanár úrról nem kevés urban legend kering, ami azonban még ennél is tragikusabb, jószerével ezek mind igazak. Persze volt, aki szerette, de az továbbra is az emberiség egyik legnagyobb kérdése, vajon Felának vannak-e érzései és, ha vannak is, azok összefüggnek-e a szeretettel... Sokan kételkednek, nem minden célzatosság nélkül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=524551#post524551][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 18:03[/b][/url]

Nem tehetek róla, de most először, kiszakad belőlem egy hatalmas nevetés. Az a jól eső fajta, amit nehezen tudsz abbahagyni, és utána meleged lesz, és nem akarsz mást, csak mindig így nevetni.
- Egész tehetséges vagy - nyögöm ki nagy nehezen, még mindig a nevetéssel küszködve, és tényleg, még el is szégyellem magam kicsit, így hát bocsánatkérőn tekintek rá.
- Mondjuk én kicsit más fajta stílust képviselek, nézd csak - mutatok neki egy számomra roppant egyszerűnek tűnő mozdulatsort , aztán hagyom, had gondoljon mögé, amit akar.
Tény, akinek nem fekszik ez a műfaj, az értelmetlen rángatózásnak tartja, meg is kaptam már, nem is egyszer, de aki képben van, az viszont leszűrheti, hogy e mögött a pár mozdulat mögött, nem kevés, rutin, tehetség leledzik, és ezt mindennemű önfényezés nélkül merem állítani.
- Más választásom nem nagyon lesz - vonok vállat vigyorogva, s közben leküzdöm a gyomromban lévő gombócot, mostanság egyre többször tűnik fel, és ez nem tetszik.
- Na, meg szerény, de főleg az - kuncogok halkan, és egyből a kezembe veszek egy könyvet, mikor látom, bekukkant ide valaki. Sejtem, ez nem ép a könyvtár rendeltetésszerű használata, de valójában... teszek rá.
- Annyira azért nem, a biosz nem az erősségem, szóval keressük csak meg azt a könyvet - hárítom gyorsan még csak a feltételezést is, és tüntetőleg el is indulok abba az egyetlen irányba, amibe tudok.
- Hát, mi azzal ökörködtünk, hogy versenyeztettük őket, és ugye, ha elrepül, nehezen tudod lefigyelni, melyikük száll messzebb - vonom össze a szemöldököm, ahogy hátrapillantok a srácra.
- Egyébként, mi még apuval csináltuk ezt... és hát.. buli volt, és még a bogarak is életben maradtak - mosolygok rá, aztán oldalra döntöm a fejem, ahogy megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Nektek is volt közös dolgotok apukáddal? - nem tudom, miért érdekel ez, mert hát az vitathatatlan, hogy az enyém a legjobb fej a világon, de kíváncsi vagyok, másé milyen lehet.
- Feláról több pletyka kering, mint a rellonosokról... az utóbbiakról kiderült, hogy nem feltétlenül olyan vészesek, közéjük tartozok, és még minden egyben van, na de Fela... nem akarok bájitaltant - talán még le is sápadok kicsit, mert amit róla hallottam, az tényleg elég rémisztő, és hát... jobb nekem, míg nem látom.. szerintem.
- Egyébként Helena vagyok, de otthon csak Hellnek hívnak - nyújtom a kezem, mert úgy érzem, most már azért illő lenne bemutatkozni is.