A déli szárny egy eldugottabb szegletében kapott helyet az iskola színjátszó-körének próbaterme. Az épületet elzáró ajtón díszelgő tábla tudatja az erre tévedőkkel, hogy merre is jár, de bejutni nem egyszerű, hiszen nem szeretné egy színészpalánta sem, hogy darabjaikba bepillantást nyerjenek a nem kívánt személyek, vagy épp holmijaik közt kotorásszanak.
Belépve viszont elénk tárul a hely nagysága, a széles, magas szoba fénnyel teli, kellemes összhangot áraszt, némi felfordulással. Az első, szembetűnő dolog az ajtóval szemben lelhető, rövidebb oldalon elhelyezkedő színpad. Alacsony, és sokkal apróbb, mint egy igazi színpad, három lépcső vezet fel a deszkákra, a vörös bársony függöny mögé. E mögött rejlik a varázslat hatására szabadon változtatható háttér, mely alapállásban hófehér, tiszta felület. Oldalt, ahol hivatalosan a művészbejáró lenne, csak egy-két, apróbb, és kézileg eszkábált kellék kapott helyet, pár darab elhajigált szövegkönyv, és egy, a háttérzenét szolgáló mágikus gramofon.



A terem két hosszanti fala közül, a jobb oldalin helyezkednek el a hatalmas ablakok, melyeknek párkányain puha párnák, babzsákfotelszerű alkalmatosságok láthatók, a kényelmes ücsörgést szolgálva. Ezek előtt, vagy magukra a párkányokra felhelyezve kaptak helyet a székek, melyek a felolvasópróbák, vagy az épp meghívott, vendégnézők ülőalkalmatosságai gyanánt vannak kihelyezve. A próbák során sokszor a terem közepére kerülnek, maradnak is ott, míg helyükre nem pakolják őket egy kis pihenés gyanánt. A szemközti falnál már jóval kevesebb szék kapott helyet, mondhatni elenyésző számú, mivel a teret inkább a mahagóni színű, hosszan elnyúló vállfás szekrény foglalja el, ahol a sokszínű, és méretű jelmezek kaptak helyet. Rendezetlenül, sebtiben odapakolt módon lógnak egymás mellett, alattuk a hozzájuk tartozó kellékek, és cipők sokaságaival. 




Végül pedig maga az ajtó mellett elterelő falrész maradt hátra, melyen egy hatalmas, tükörfelület látható, belmagasságnak ugyan nem megfelelő mérettel. Ez segíti a színészek mozgásának begyakorolását, a jelmez tökéletes összhangjának tökéletességét, és persze, egy próbaterem nem is létezhetne tükörfal nélkül.

Itt vagyok, ismét. Még, már. Ezer és egy jelzőt aggathatnék a helyzetre, a jelenre, azonban nem teszem. Felesleges, hiszen attól még semmi sem változik, nem mintha éppen akarnám. Egy más és egy saját döntés miatt jutottam arra, hogy maradok még, hiszen ha engedik, akkor egy második, talán élhetőbb szakot végezzek. Emlékszem, amikor engem kértek fel modellnek és állhattam a lencse egyik oldalán. Furcsa volt, más, mint amit megszoktam, az ismertebb, hogy most én tartom majd a lencsét és mások lesznek előtte. Festékkel alkotni több idő, mint a pillanattal, egy géppel, amelyet nem én alkottam, nem én bűvöltem meg, mégis, közben az én kezem munkája. Beszereztem egy egyszerű, mugli készüléket és egyet a mi világunk terméke közül, apróságokat, álványt, bármit, ami kellhet, és ha nincs még, akkor majd út közben szerzem be. Ráérek. Nagyon az eleje ez, a végét talán sosem fogom látni. Nem tettem le azonban az ecsetet, ami már a kezem, az ujjaim része. Ugyanúgy alkotok, ugyanúgy lefoglal, csak közben másfelé is nyitok. Ez valami haladás talán, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy eddig egészen tetszik a választás.
És ennek a választásnak az eredménye, az, hogy megkerestek. Nem hiszem, hogy ne lenne más, aki erre megfelelne, mégis hozzám hozta a sors, és nekem állított kihívást. Azt már régóta tudom, hogy van az iskolának színjátszó köre, azonban sosem láttam őket, nem éreztem késztetést, hogy be is lépjek. Ma befogok, az ajtón legalábbis, hiszen felkértek, hogy a következő előadásukra segítsek díszleteket alkotni. Mágiával is lehetne, ők azonban festett hátteret szeretnének, azonban tudásuk vagy nem elég, vagy nem elégedettek vele. Kreatív feladat, mit ne mondjak, még ha semmisnek is tűnik. Mégis, megmozgat, hiszen ha sikerül, ha nekem is tetszik és elkezdődik az előadás, akkor majd beülök, hozom a masinám és megörökítem. Kellemeset a hasznossal.
Lenyomva a kilincset, besétálok. Egy székre pakolom le a holmijaim, hoztam egy vázlatfüzetbe terveket, amiket meg tudok majd mutatni neki, addig viszont, míg egyedül vagyok, a színpad elé állok. Csendben, türelmetlen várakozás és bármi nélkül vizualizálom magam elé a képet, ami majd kikerekedik belőle. Remélem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=420&post=838708#post838708][b]Alexander Burton - 2021.10.31. 09:16[/b][/url]

Itt vagyok, ismét. Még, már. Ezer és egy jelzőt aggathatnék a helyzetre, a jelenre, azonban nem teszem. Felesleges, hiszen attól még semmi sem változik, nem mintha éppen akarnám. Egy más és egy saját döntés miatt jutottam arra, hogy maradok még, hiszen ha engedik, akkor egy második, talán élhetőbb szakot végezzek. Emlékszem, amikor engem kértek fel modellnek és állhattam a lencse egyik oldalán. Furcsa volt, más, mint amit megszoktam, az ismertebb, hogy most én tartom majd a lencsét és mások lesznek előtte. Festékkel alkotni több idő, mint a pillanattal, egy géppel, amelyet nem én alkottam, nem én bűvöltem meg, mégis, közben az én kezem munkája. Beszereztem egy egyszerű, mugli készüléket és egyet a mi világunk terméke közül, apróságokat, álványt, bármit, ami kellhet, és ha nincs még, akkor majd út közben szerzem be. Ráérek. Nagyon az eleje ez, a végét talán sosem fogom látni. Nem tettem le azonban az ecsetet, ami már a kezem, az ujjaim része. Ugyanúgy alkotok, ugyanúgy lefoglal, csak közben másfelé is nyitok. Ez valami haladás talán, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy eddig egészen tetszik a választás.
És ennek a választásnak az eredménye, az, hogy megkerestek. Nem hiszem, hogy ne lenne más, aki erre megfelelne, mégis hozzám hozta a sors, és nekem állított kihívást. Azt már régóta tudom, hogy van az iskolának színjátszó köre, azonban sosem láttam őket, nem éreztem késztetést, hogy be is lépjek. Ma befogok, az ajtón legalábbis, hiszen felkértek, hogy a következő előadásukra segítsek díszleteket alkotni. Mágiával is lehetne, ők azonban festett hátteret szeretnének, azonban tudásuk vagy nem elég, vagy nem elégedettek vele. Kreatív feladat, mit ne mondjak, még ha semmisnek is tűnik. Mégis, megmozgat, hiszen ha sikerül, ha nekem is tetszik és elkezdődik az előadás, akkor majd beülök, hozom a masinám és megörökítem. Kellemeset a hasznossal.
Lenyomva a kilincset, besétálok. Egy székre pakolom le a holmijaim, hoztam egy vázlatfüzetbe terveket, amiket meg tudok majd mutatni neki, addig viszont, míg egyedül vagyok, a színpad elé állok. Csendben, türelmetlen várakozás és bármi nélkül vizualizálom magam elé a képet, ami majd kikerekedik belőle. Remélem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=420&post=843417#post843417][b]Ivanich R. Benett - 2022.02.13. 21:55[/b][/url]

Ráncosodik a homlokom. Nemcsak azért, mert egyre sűrűbben húzom fel a szemöldökeimet, hanem a biológia törvényszerűségei miatt is, az idő előrehaladtával. Három betű. VAV. Lehetne öt is - mumus. A torkom köré csavarodó, lassú és alattomos fojtogatásba kezdő határnap. Döntési kényszer. Szokatlanul nagyszámú álmatlan éjszaka, s a többire is csak felületes alvás jut. Olykor teljesen leizzadva riadok fel hajnalban. Olyan, mintha visszafejlődnék. Fogyok, befelé fordulok, elmegy az étvágyam, ha arra gondolok, hogy újabb mérföldkőhöz érkezem. Pedig nem volt olyan régen, hogy betettem ide a lábam. És ez a gondolat egyre többször férkőzik a fejembe. Szóval ördögi körben vagyok benne, és fogalmam sincs, miként törhetném meg a körforgást. Szemem alatt táskák, hangom rekedtes, de a szemeim még csillognak, ugyanolyan élénken, mint mindig, akárhányszor belenézek a szobámhoz legközelebbi mosdó tükrébe.
A tanév végéhez közeledve, ha van is jó dolog, ami megesik velem ilyenkor, akkor az az évadzáró előadás. Egy kis töltet, amibe kapaszkodhatok. De persze hatalmas felelősség is, hiszen nekem kell koordinálni a tagokat. Mégiscsak engem tettek meg vezetőnek. Hogy idén ne ússzak el a teendőkkel, a szokásosnál korábban kezdem az előkészületeket. S a rendkívüli tanévem miatt, méltóságomat félretéve, nem vagyok rest segítséget kérni. Remélhetőleg a legjobbtól.
Hátul vagyok, az öltözőknél. A színpadi bársonyfüggönyök mögötti, biztonságos világban. Ide gyakran vonulok el, ha egyedül szeretnék lenni. A többiek mindenhol máshol bújják szövegkönyveiket. Nekem nem kell, mert rövid jelenetekben, afféle beugrósként tűnök fel. Hiába fejlődtem az évek alatt, a reflektorfénybe még mindig nem vagyok való.
Az idei darabot mi találtuk ki. Keveredik benne Jancsi és Juliska, Piroska és a Farkas, na meg a Hófehérke, meg egy csomó más mese. Egy kamaszodó varázsló-testvérpárról szól, akik beteg nagymamájuknak mennek gyógyfőzetet készíteni, a bonyolult bájital alapanyagainak felkutatásához azonban át kell vágniuk egy varázslatos, egyesek szerint elátkozott erdőn, ahol kétes hírű boszorkányok is megfordulnak. Remélem, nem sikerült túl bonyolultra a történet, de nekünk bejön.
Ehhez keresek háttérembereket. Alex azt hiszem, hogy megfelelő erre. Mikor meghallom, hogy megérkezett, csoszogva megindulok a színpadhoz felé.
- Örülök, hogy eljöttél! Köszi még egyszer - húzom össze magam szerényen, ahogy bátortalankodva kezet nyújtok neki. - Figyelj, eléggé szorít minket az idő... Hoztál akkor terveket, ugye? - pillantok a székre tett holmikra. Mintha sürgetni akarnám. Pedig nem. De valahol mégis jobb lenne letudni ezt az egészet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=420&post=843610#post843610][b]Alexander Burton - 2022.02.17. 22:23[/b][/url]

Szeretem a kihívásokat, a kreatív dolgokat, még ha azok kicsik is. Egy ilyen kis színpadról is indulhat el valaki az olyan nagy felé, ami előtt ezer ember ül és csak őt akarják látni. Nem egy történet kezdődik úgy, hogy az iskolai körökben kezdte, aztán egy szem jókor, jó időben pillantja meg és nincs megállás. Nem tudom, hogy innen van-e, volt-e valaki, aki hasonlóképp járt, nem is fontos. Az a fontos, hogy amire felkértek, az meglegyen. Egy művész mindenben vásznat lát, hát még a kimondott szavakban ne látná meg. Lehetnék sznob, aki elfordult volna, amikor a srác odalépett hozzá és elmondta, hogy mit szeretne megmutatni. Lehetnék az, aki ilyen kicsinyes dolgokra nem ad, de az nem én lennék. Nem ismerik a nevem világszerte, pontosan olyan kicsi vagyok és eldugott helyen, mint ez a színpad és ha ezzel sem bírok, magammal sem fogok. Ha ezt elutasítom, vagy később másokat, akkor azzal sem fogok tudni mit kezdeni, amikor nagy nevek vagy a nagy világ akar tőlem bármit is látni.
Ezért is, ahogy megállok és ahogy jobban figyelem, lassan felöltözik a színpad. Színekkel, formákkal, egy világgal, aminek részletei ott hevernek a lapokon, nem is olyan messze tőlem. Remek. Éppen elmélyülten hümmögök, amikor megjelenik Benett is. Elillannak a formák, a színek, minden és szép lassan a jelen áll a helyébe, az én tekintetem esik a srácra. Az ő arca is vászonra való, annyi szent, de erről nem szólok semmit, csak a szám szegletébe ül egy mosoly.
- Hello – biccentek fel, angol úriassággal. - Már miért ne jöttem volna el? Amit megígérek, azt be is tartom, ne aggódj – és ne szabadkozz, az az én dolgom, lenne, ha a helyzet azt kívánná. Finoman fogok rá a kezére majd rázom meg és engedem is el végül. Tartózkodó, bátortalan, látni rajta, el akar tűnni a világ elől szinte, de én látom és látni is fogom.
- Hoztam bizony, többet is – veszem fel a füzetet és nyújtom felé. - Vannak részletek, van összkép, többféle. A színek változtathatók, azokban nem vagyok a legjobb. De nézd át és kérdezz, ami nem érthető – jegyzeteltem is mellé, anyagok nevei, felállások, bármi, ami eszembe jutott, már csak az a kérdés, ő lát-e bármiben lehetőséget egyáltalán. Mert nos, benne van a pakliban, hogy nem egyre gondoltunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=420&post=843759#post843759][b]Ivanich R. Benett - 2022.02.22. 03:58[/b][/url]

Megvolt az oka, amiért aggódtam kissé, hogy mégsem jön el. Léteznek sztereotípiák a művészekről. Ezeknek persze nem hiszek, elvégre magam is jól bánok a ceruzával, s a kastélyban töltött évek alatt nem csak versek, novellák íródtak titkos naplóim lapjain, de számos egész jó rajzocska is helyet kapott rajtuk. Szóval különösebb elfogultság nélkül mondom, hogy szorult belém némi művészi hajlam, tehetség. De ez közel sem lett eléggé felfejlesztve ahhoz, hogy egy színpadi díszletet fabrikáljak. Időm sincs rá. Kedvem se. Elég nekem, hogy koordinálom a csapatot. És persze a hivatalos indok maradhat az, hogy nem akarom mástól sem elvenni a lehetőséget. Még rám fogják, hogy despota vagyok. Azt pedig nem szeretném...
De tudom, hogy Alexander elfoglalt lehet, hiszen művészetis tanonc is, meg a mestertanonci élet is kemény egyszerre. És biztosan vannak más megbízásai is. Simán benne van a pakliban, hogy lemondja. Még most sem dőlhetek hátra, elvégre a tervezés szakaszában vagyunk, egy képlékeny stádiumban. Ez most kicsit olyan, mintha meg kellene alázkodnom előtte. Én vagyok a kiszolgáltatott fél, ő pedig diktál. Akármit, csak vállalja el mert sok múlna rajta az előadáson. Nagyon szeretném, ha a csapatunk teljes körű tagjává válna, de ezt még nem fedem fel neki. Szóval, kisebb bizonygatására az ígéretének betartásáról megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Aztán némileg kínosan, de elnevetem magam.
- Hát jó, csak tudod, tényleg nem akarom, hogy terheljünk, vagy valami... De ha elvállalod, és lemegy az előadás, vajsört, csokit, bort, akármit megadok - ha ez nem hangzik félreérthetően. És remélem, hogy nem hangzik. Kihúzom magam, ahogy a munkára kezdek koncentrálni legbelül. Átveszem tőle a füzetet, ujjaim nagy gonddal fonják körbe a külső borítót, s kezdik lassan fellapozni az alkotások színes oldalait. Hosszabbra hagyott fürtjeim közül néhány belelóg a képbe, de mivel a kezeim foglaltak, ezért csak oldalra döntött fejjel tudok menekülni előlük. Mindenesetre elégedetten hümmögök, s a szemem sarkából azért figyelem, hogy kritikus tekintetemre mit reagál. Vajon megszokta már, hogy elemzik, s ha igen, izgulós fajta? A kritika engem például képes megölni.
- Szóval... Igen, az alapok szerintem jók. Én nem akarom amúgy se, hogy a háttér állandóan váltakozzon, mert az neked is több munka, meg a nézőket is kevésbé érdekli. Ezt egyébként akkor lehet mágiával is ötvözni, vagy abszolút érintetlennek akarod őket? Az erdőnél például, ha a fák lombjai enyhén mozognának, az még nem lenne rossz... Vagy esetleg helyette egy elmosódott hatás? Vagy valami 3D technika? - kérdezgetem őt, bár hanglejtésem egyre bizonytalanabb, mert közben az arcát lesem, mennyire tévedek nála rizikós területre. Lerí, hogy fogalmam sincs amúgy, mi fekszik neki, de talán nem elvárható.
- Amúgy, mióta is festesz, mármint úgy hivatalosan? Mert hát gondolom gyerekkorodtól fogva kísérleteztél... - terelem kissé kevésbé szakmai dolgokra is a szót, ahogy szemeimmel még mindig elsősorban a lapokra koncentrálok.