Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=799626#post799626][b]Ombozi Boróka - 2020.03.21. 12:20[/b][/url]

Vajon csak mi, zöldek vagyunk ennyire gátlástalanok, hogy a hatalmunkat fitogtatva érjük el a céljainkat? A héten már másodjára kaptam gyilkos tekinteteket válaszul a jelvény csillanását követően, én pedig mindkétszer fölényes mosollyal válaszoltam rájuk. Hogy bűntudat? Egy csepp se. Csupán egy bosszús horkantás csusszant ki érzelemnyilvánítás gyanánt, ahogy az egyik kis vakarcs merő figyelmetlenségből letarolta a bal oldalam, miközben kifelé igyekezett. Semmi baj, majd legközelebb megtanítom a tiszteletre!
Viszont amióta elfoglaltuk a felségterületünket, lógatom a lábam a semmibe a korláton ülve és élvezem, ahogy a hideg levegő borzolja a bőröm. Hátam nyomja az egyenetlen fal, a hátsóm már zsibbad, de mégsem igénylem a pozícióváltást. Jelenleg még ezt a kis kényelmetlenséget is élvezem.
- ... és ahogy a falnak nyomott! Merlin ágyékig érő ősz szakállára mondom, nem hiszem, hogy valaha volt már ennyire jó. Már bocs - vigyorogva sandítok oldalt rá, kivillantva tökéletesen fehér fogsorom. Na nem mintha attól tartanék, hogy megbántanám a férfiús önérzetét. Nem egy hasonló sztorit hallott már tőlem, csak a többi nem volt ennyire... felkapott. Mégiscsak majdnem a folyosó közepén tepert le Payne! Viszont az mégis csak zavar, hogy ennyire beette vele magát a gondolataimba...
A kérdését hallva reppenek vissza a valóságba és ismét szidom magam, amiért hagytam, hogy Payne ismét a fejembe férkőzzön. Viszont ahogy elér szavainak jelentése is hozzám, megemelt szemöldökkel hajolok közelebb a borostás archoz.
- Nahát cariño édesem, még a végén zavarba jövök a fene nagy figyelemtől - mondom vigyorogva, közben a kezemet nyújtom, hogy egy slukk erejéig birtokba vegyem a cigarettáját.
- Hatalom és dicsőség, mi más? - vonok vállat mellé, majd végre kényelmesebb pozíciót veszek fel; mindkét lábam az erkély szilárd talaja fölé lógatom és lekönyöklök a combomra. - Már akkor tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mikor még minden második lépésnél seggre ültem. Vissza akarom adni azt, amiről azt gondolják, hogy örökre elveszett vagy nem is létezett soha. Igazzá akarom tenni a legendákat. - Kíváncsian figyelem az arcát, hogy látok-e bármi, tán kevésbé megszokott rezdülést, hogy átláthatok-e a semlegesség sűrű mocsarán. Ezt azóta játszom, mióta valahogy egymás mellé sodort minket az élet. És egyelőre ő áll nyerésre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=805880#post805880][b]Ombozi Boróka - 2020.04.17. 20:09[/b][/url]

Mélyen szívom be a füstöt és lehunyt szemmel vegetálok pár másodpercig, élvezve, hogy a kátrány szép lassan pusztítja a tüdőm. Ráérősen fújom ki végül ajkaim közül a szürke felleget és engedem, hogy megfosszon a száltól. Inkább a társaság adta a kényszert, mintsem ténylegesen szükségem lenne rá. Más forrásaim vannak, hogy pusztítsam a szervezetem.
A kijelentésére a magasba szökik a fél szemöldököm és sunyi kis vigyorral nézek oldalvást a másikra. Nem vitatkozom, hisz igaza van. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy valaha bárkinek sikerült volna zavarba hoznia engem. Nem vagyok prűd, szemrebbenés nélkül megyek bele szaftosabbnál szaftosabb témákba, akár elméletben, akár gyakorlatban.
- Hát gyere és tégy próbára, Devereux - kacsintok rá vigyorogva, majd fel is nevetek kissé, hangom tovaszáll az alattunk cseverésző diákok felé. Igazából még kíváncsi is lennék, hogy meddig terjed a tűréshatárom.
- Az vagyok - mondom mosolyogva, állva a pillantását. Sértődős sem vagyok, köszönöm szépen, a magam előnyére tudom fordítani a szavakat, ha arra van szükség. Meg amúgy is Devereuxról van szó, valahogy vele szemben még egy hangos szavam se volt, ami igazán meglepő, ha végiggondolom. Ezzel a kimért, érzelemmentes stílussal igazán felemelő társaság, meg kell hagyni. A másik pedig, hogy nem igazán érdekel, hogy mit gondol ezzel kapcsolatban. Sem az ő, sem más véleménye nem számít, csak az, hogy én mit teszek meg a siker érdekében.
- Már azon túl, amit már bizonyítottam? - emelem meg szemöldököm és fellengzős mosolyra húzom ajkaim. Nem légből kapott mindaz, amit az imént mondtam, a szobám mélyén lapul az ereklye, amihez már az én nevem is párosul. Viszont a kérdésen tényleg elgondolkodom kissé. Kissé csücsörítek is, ahogy nézek magam elé, majd csettintek a nyelvemmel, mielőtt szólásra nyitom a szám.
- A tananyagban nincs benne, azt nem tudnám megmondani, hogy azért, mert túl veszélyesnek tartják, vagy mert esélyét se látják, hogy valaha bárki rálel. Vagy csupán csak egy gyerekmese, mint a végzet ereklyéit is gondolták - vonok vállat. - Élt régen egy varázsló, valahol Oroszország mélyén. Tehetséges volt, de minden erejét felemésztette, hogy nem tudott segíteni a beteg húgán, haldoklott. Folyamatosan kutatott, különféle gyógymódokat próbált ki, de semmi sem segített. Egyik éjjel az ablakához szállt egy főnix. Isteni jelnek gondolta, fogta a madarat és elvágta a torkát, hogy megszerezhesse a szívét. Különféle bűbájokat olvasott rá, igézésekkel próbálkozott. A szív megkeményedett, vörös kristállyá sűrűsödött, benne az élet lángjával, a főnix vérével. A kislány reggelre kilehelte a lelkét, viszont a szív visszaadta az életét. Ez a szívek szíve - mesélem átszellemülten. Fogalmam sincs, hogy létezik-e vagy csupán dajkamese. Viszont ha a legenda igaz, én leszek az, aki megtalálja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=821170#post821170][b]Ombozi Boróka - 2020.11.13. 19:38[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy mikor hagytam el a mára kijelölt folyosók kusza labirintusát, ezzel szabad utat hagyva a tilosban járóknak… egyszer mindenkinek lehet jó napja. Bár, természetesen a látványom mindig, mindenkiből képes kiváltani ugyanezt az érzetet, de fő a változatosság. Percek, vagy órák teltek el, hogy kiléptem a már csípős éjszakába és azóta is mozdulatlanul állok, a sarokban a korlátnak dőlve. Ahogy megéreztem bőrömön a hideget, fintorba rándult az arcom, mégsem fordultam a bennem élő tűzhöz, mert vonakodva, de bevallom, szükségem volt a friss, hideg levegő józanító érintésére.
Ujjaim között az ezüst gyűrűt forgatom, amin meg-megcsillan a Hold rideg fénye, csalfa játékot játszva az apró tárgyon. Undor kerülget, ahányszor csak ránézek, pedig tudom, hogy ez az, amit kértem. Ez az, amit kislány korom óta fennhangon hangoztatok, most mégis annyira taszító maga a gondolat is, hogy képtelen vagyok a helyén hordani az önként, mosolyogva átvett béklyót. Ombozi, szedd össze magad!
A halk nyikorgás térít észhez és rángat vissza a földre, vissza a hideg éjszakába. Fejemet kapom az illetéktelen behatoló felé és reflexből szorítom marokra a gyűrűt, aminek jéghideg érintése szinte perzseli a bőröm, majd süllyesztem farmerem zsebébe, hogyha csak pár percre is, de megszabadulhassak tőle. Legalább a gondolattól.
Fölényes mosolyra húzódnak vörösen izzó ajkaim, ami egyre csak szélesebbre válik, ahogy figyelem a lány nyugodt mozdulatait. Hatalmas önuralomról teszek tanúbizonyságot, ahogy nem mozdulok és visszafojtom minden kikívánkozó szavamat, amivel reményeim szerint minimum a frászt hoznám rá. De kivárok… a pillanatnak, ami csak az enyém lesz, tökéletesnek kell lennie.
Érzem, hogy pezseg a vérem, hogy bőröm minden négyzetcentimétere bizsereg a tétlenség fokozta vágytól. Végül halk sóhajjal lépek a tettek mezejére. Ahogy a következő szálat gyújtaná meg, elfojtom a gyufa lángját. Elégedett mosollyal konstatálom az apró sikert, majd fokozom a tétet. Egy kis tűzlabdát idézek közvetlenül a lány arca elé, majd valamivel nagyobb erőfeszítésbe kerül, hogy tovább érvényesítsem az akaratom. Homlokom ráncba szalad, ahogy az energiáimat és a tudásomat egy helyre összpontosítom, de végül sikerül; a kis labdacs megnyúlik és lassan, vonalban kúszik felém, megvilágítva a köztünk húzódó sötétséget. Mire elér hozzám és fény árasztja el alakom, arcomon már nem látszik más, csak az a mindent tudó mosoly…
- Most az enyém vagy, cariño - az utolsó szót sikerül olyan érzékien legördítenem ajkaimról, hogy még szélesebb mosolyra ösztökél. Én megadtam a lehetőséget az esti kiruccanáshoz, ő mégis hozzám sétált. Egyenesen az ördög karmai közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=821208#post821208][b]Ombozi Boróka - 2020.11.14. 13:25[/b][/url]

Van, hogy a hatalom megrészegít. Nem mindig, Merlin a tanúm, hogy az esetek többségében sikerül közel egyenrangúként kezelnem a körülöttem lévőket és nem előrukkolni a nevem adta hatalmas előnnyel, holott vágyom a figyelmet. Van, hogy meg se kell szólalnom, bőven elég a kisugárzásom, hogy érezzem magamon az elismerő pillantások tüzét, ami már önmagában képes adrenalin löketet adni a testemnek, olykor vakmerő döntésekbe hajszolva, amiket egyáltalán nem bánok. Emelt fővel viselem a tettem pozitív és negatív következményeit is. Általában...
Most viszont félek, hogy a gyűrű át fogja égetni a vékony anyagot az oldalamon és a földre hullva éles csilingeléssel adja ismét tudtomra, hogy hol a helye, ezáltal hol van az enyém is. Általában a magabiztosságom elég, hogy minden körülmények között érvényesítsem az akaratom, mindezt mosolyogva, alig téve érte érdemben, most viszont nem leszek rest kihasználni a jelvényem adta hatalmat.
Hagyom, hogy a fejembe szálljon a fölényem, miközben felém lépked, mosolyom minden lépéssel egyre szélesebbé válik. Kékjeim fogva tartják az árnyékok által keretezett arcot, úgy figyelem minden mozdulatát, mint ragadozó a biztos zsákmányát.
Szemöldököm íve kissé megemelkedik szavaira. A vonalban elnyújtott lángokat ismét egy kis labdává zsugorítom magunk mellett, hagyva, hogy az árnyékok zabolátlan táncot lejtsenek mindkettőnk arcán.
- Tehetségemben áll, igen. Pyromágus vagyok, darling - segítem ki, miközben elfojtom a nevetésem. Tisztán érződik az akcentusa, pedig anélkül is pontosan tudtam, hogy ki áll velem szemben. A pletykák hamarabb megfordulnak nálam, mint másnál. Viszont… Merlin átkozott szerelmére, imádom, ha valaki akcentussal beszél. Legyen az férfi vagy nő, képes még az én jégszívemet is megdobogtatni egy pillanatra.
- Meg tudnám... - játékosan ejtem ki a szavakat, miközben balom elindul a mellettünk töretlenül imbolygó gömb felé, majd ujjaimat kecses mozdulatokkal, egymás után fektetem rá tenyeremre, hogy a mozdulatsor végén ismét csupán az erkély túloldalán pislákoló lámpa fénye vonjon minket félhomályba. -...de nem fogom. Bajban vagy, Darik, nem tudom, hogy feltűnt-e - nincs megrovó él a hangomban, simogatóan szökken szárnyra a szellővel, de mégis van benne valami, amitől végig borsódzik az ember háta. Évekig tartott tökélyre fejleszteni.
- Azzal viszont megölöd a szórakozásomat, ha megfagysz - pillantok le sokat mondóan a meztelen lábára, majd szusszanok egyet. Lehunyom szemeim, hogy képes legyek ténylegesen az alattunk lévő kis területre koncentrálni a padlón és lassan melegíteni kezdem. Nem hevítem túl, legalábbis terveim szerint, csak épp annyira emelem a hőt, hogy ne fázzon fel. Áldott jó lelkem van és ezt nem hangsúlyozzák eléggé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=822078#post822078][b]Ombozi Boróka - 2020.11.27. 17:34[/b][/url]

A helyzet az, hogy igen sok mindent akarok ebben a pillanatban. Szeretném a gondolataimat minduntalan kitöltő aprócska tárgyat -ami már jóformán méteres lyukat égetett az oldalamba- ordítva eldobni, vissza annak tulajdonosáig, hogy lehetőség szerint soha többé ne is kelljen látnom. Ha bárki megkérdezné, hogy mi kifogásom van Fenyvessy ellen… nem biztos, hogy tudnék érdemben válaszolni, apámnak is azóta tartozom az érveimmel, hogy bemutatott neki. Igen befolyásos, jó családból származik, karizmatikus és elismerem, hogy remek példánya a férfi nemnek, de mégis… van benne valami megmagyarázhatatlan, ami menekülésre késztet, pedig még nem is tettem szét a lábam előtte.
Szeretnék mindent eldobni, nemes egyszerűséggel felgyújtani a világot és Sztravinszkij szobájának néma csöndjében élvezni a minket körbevevő káoszt, ami az ablakok túloldalán tetőzik. Csendben, ujjainkat összefonva létezni csupán, minden tehertől és ránk váró nehézségektől mentesen, csak élvezni a szabadságunk korlátozott óráit.
És most Darik próbálkozásait hallgatva… Merlinre, végtelenül ki akarom használni a jelvényem adta lehetőségeket. Ajkaim akaratlan húzódnak édes mosolyra, ahogy kékjeimmel fogva tartom az övéit. Szemöldököm tökéletes íve megemelkedik kissé, ahogy a nyelvi nehézségeket próbálja áthidalni és észre sem veszem, hogy akcentusa hallatán alsó ajkamba mélyesztem fogaim, hogy alóluk lassan kicsusszanva egészítse ki a megtört mosolyt. Gondolataim elengedik Fenyvessyt, hogy utat engedjenek az előttem ácsorgó lánynak adja át a főszerepet. Ki akarom használni, érezni akarom, hogy hatalmam van felette, hogy ha csak a következő három percben, de tőlem függjön. Én leszek a mumusod, Darik.
Kibukik belőlem a nevetés a szemtelensége hallatán. Mit ne mondjak, kedvelem, mikor valakibe szorult némi kurázsi. Bár azt még nem tudom eldönteni, hogy tényleg bátorság lapul-e a vakmerősége mögött vagy pusztán meggondolatlanság. Ne okozz csalódást, Darik.
- Ne ronts a saját helyzeteden - édesen búgom a szavakat, de hangomban mégis van egy kis mellékzönge, amitől az ember hátán végigfut a hideg. Kékjeim zizegnek az arcán, izgatottan lesnek minden reakciót, amit kiválthatok belőle.
A koncentrációtól szemöldökeim között apró ránc jelenik meg, gondolataim kuszasága miatt mégsem vagyok képes kellőképp összpontosítani. Egyre-másra tolulnak a képek agyam különböző csücskeibe, amik akaratlan terelnek el és fokozzák feszültségemet. Lemondóan szusszanok egyet, ahogy Darik szitkozódik. Még van hova fejlődnöm. Lassan nyitom ki újra szemeimet és egy pillanatra tisztán leolvasható arcomról a közelség okozta döbbenet, de azon nyomban rendezem arcvonásaim és ahogy rám emeli tekintetét, már csak fölényes mosolyommal találhatja szemben magát.
- Rendben van - szavaim hívogatón csusszannak le ajkaimról, miközben fogva tartom Darikot a tekintetemmel. Elnyújtom a csendet kettőnk között, majd kissé még közelebb hajolok hozzá. - De semmi sincs ingyen, mi amor. Mutasd meg, hogy mennyire akarod.
Elégedett mosolyra húzódnak ajkaim. Gyerünk, Darik, mutass valamit, csalogass számomra vidámságot ebbe a szar napba.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=822087#post822087][b]Ombozi Boróka - 2020.11.27. 19:56[/b][/url]

Igen kíváncsi természet vagyok, mindig is az voltam. Magabiztosan, olykor csak vakmerően, meggondolatlanul mentem a saját fejem után, hogy felfedezzem a számomra ismeretlent, utána járjak mindannak, ami egy óvatlan pillanatban befészkelte magát agyamba. Már egészen kicsi lányként voltak álmaim, gyermekiek, könnyen elérhetőek… amiket egy füzetbe gyűjtögettem és húztam ki őket büszkeségtől dagadó mellkassal, mikor sikeresen elértem aprócska céljaim. Az évek során a lista folyamatosan bővült, egyre nehezebb kihívásokkal és vágyakkal, amik igen széles skálán mozogtak már. És mióta feléledt bennem a nő és a gyermeki kívánságokat a háta mögött hagyta… egészen újszerű lista kezdett alakulni a kis füzetben.
Már azelőtt tudtam, hogy mit fog tenni, mielőtt győzött volna benne a vágy. Kékjeim kíváncsian tanulmányozták arcát, az ordító jeleket, amiket én váltottam ki belőle. Egy kósza pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem lenne helyes, tekintve, hogy mennyivel fiatalabb nálam, de… mindenki tudja, hogy nem épp az erkölcsöm az, ami miatt szóbeszédek suhannak a kastély minden csücskében rólam. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, ahogy várom, hogy melyik énje kerül ki győztesen a saját magával vívott harcban. Nem vagyok rest meggyorsítani a csatát, ahogy előre hajolok és a szavaim szinte belesuttogom Darik ajkaiba. Nem vagyok más, mint az ördög maga, kinek karmai mindjárt egy angyalba vájnak bele.
Tekintetem zizzen a cigaretta után, majd egyből visszatalálnak a barnákhoz. Végigfut rajtam a  borzongás, ahogy ujjait megérzem a nyakam ívén. Ajkaim számító mosolyra húzódnak, mielőtt övéi elérnék az enyém, majd kissé elnyitva azokat engedek utat a néma kérésnek. Az újdonság okozta izgalom megremegteti a bensőmet, szemeim akaratlan csukódnak le, ahogy hagyom, hogy a kezébe vegye az irányítást. Ajkaim puhán érintik az övét, engedem, hogy nyelve lágy keringőt járjon az enyémmel.
- Darik... - lehelem nevét ajkai közé, hogy alig egy pillanattal később a karját megragadva ösztökéljem egy gyors helycserére és taszíthassam a falhoz. Testemmel a hideg felülethez szegezem, jobbomat a feje mellett támasztom meg, elzárva minden egyes egérutat előle.
- Nem tanítottak meg arra, hogy ne játssz a tűzzel, ugye? - búgom egész közel hajolva hozzá, forró leheletem cirógatja ajkait. A másik oldalon lógó lámpa fénye kísérteties játékot űz arcomon, csillogó tekintetem szinte keresztül döfi az övét. Most az enyém vagy.
- Ha ezt akarod, nincs visszaút - mély, érzéki hangon gördülnek le ajkaimról a szavak közvetlenül az övéibe. Nyelvem hegyével cirógatom meg az övét, míg válaszra várok. Szívem izgatottan dörömböl és érzem, végre érzem, hogy uralom őt.
Gyerünk Darik, képes vagy táncba menni az ördöggel?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=822125#post822125][b]Ombozi Boróka - 2020.11.28. 15:29[/b][/url]

Vágyom az újat, az ismeretlent és ha az élet lehetőséggel kínál, nem vagyok rest két kézzel, szorosan megragadni azt és kifacsarni belőle minden apró élvezetet. Sokszor neveznek vakmerőnek, meggondolatlannak emiatt és aláírom, vannak megmozdulásaim, amiket lehet kétszer kéne átgondolnom, mielőtt megcselekszem őket. Lehetséges… de a biztonsági játszmát meghagyom annak, aki négy fal között tengeti le egész életét úgy, hogy az ablakot se tárja résnyire se soha. Szeretek élni, még ha veszélyekkel is jár olykor és bizony, a szakmámat tekintve nem ritkán futottam már bele, illetve fogok is olyan szituációkba, mikor minden tett hatalmas súllyal bír. Vakmerő vagyok, de nem meggondolatlan, mert nem engedhetem meg magamnak. Egy apró hiba és a játszmának vége.
Darik barna, őzike szeme kiűz belőlem minden gondolatot és most az egyszer megengedem magamnak, hogy az ösztöneim hajtsanak az észérvek helyett, mert tudom, nincs semmi veszítenivalóm, vele ellentétben. Ő jelenti azt az újat, ami kellemes borzongással billent ki a hétköznapok fullasztó tömegéből és Merlin a tanúm, ezt nem hagyom, hogy most bárki vagy bármi elvegye tőlem. Élvezni akarom minden reszketeg lélegzetvételét, amit érintésem okoz, falni a tekintetét, ami csakis engem lát. Érezni akarom, hogy kellek neki, hogy ácsingózik utánam… de legfőképp azt, hogy önkét adta nekem a csupasz önmagát. Azt, amit más nem láthatott még.
Akaratlan nevetek fel pimaszságán és hunyom le szemeim egy pillanat erejéig. Lassan nyitom ki őket újra félig, hogy szemhéjjam alól kitekintve gyönyörködhessek a tinikre oly jellemző hevességben. A levegő vibrál körülöttünk, érzem, ahogy karomon végigfut a borzongás, ahogy az előző csókból szerzett magabiztosságával talál rá ajkaimra, én pedig hagyom neki. Testemmel teljesen a falnak szegezem, nem hagyva közöttünk teret. Ujjbegyeim végigsiklanak meztelen karján, fel egészen a tarkójáig, hogy körmeimet a lágy húsba vájhassam pontosan úgy, hogy megérezze. Egyre mohóbban csókoltam, a puha, édes, de a dohánytól füstös ajkakat.
Ujjaim lazítanak a tarkóján a szorításon, ahogy csókjaival felfedező útra téved a bőrömön. Elégedett sóhaj szakad ki belőlem, ajkaim mámoros mosolyra húzódnak, miközben szinte saját mellkasomon érzem a szívének heves kalapálását. Hogy is mondtam? Már nincs visszaút.
Karomat elemelem a faltól, két kézzel simítok lassan végig az oldalán, hogy ujjaimat végül nadrágjának szegélyéba akasszam, kissé aláférkőzve. Nüansznyit távolodok csak el tőle, lenézek a vágytól kipirult arcára, majd barnáit nem eresztve ereszkedek félig térdelő helyzetbe, testemmel végig érintve az övét. Ujjaimmal megpöckölöm nadrágjának gombját, majd egy hosszúra nyúlt másodperccel később nyúlok el mellette és veszem fel a földről a cigarettát, hogy ajkaim közé csippentve gyújtsam meg azt úgy, ahogy ő kérte tőlem. Felegyenesedek, lépek egyet hátra, de úgy, hogy még ne kerüljek ki a személyes teréből. Barnáit fogva tartva szívom meg a szálat, majd eresztem ki felfelé billentve a fejem, hogy végül átnyújtsam neki.
- Kiérdemelted - búgom közelebb hajolva hozzá, majd elégedett mosollyal fordulok el tőle, miután átvette a szálat. Egy tételt ismét kihúzhatok a listámból.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=845552#post845552][b]Ombozi Boróka - 2022.04.14. 20:22[/b][/url]

Döntöttem. Döntöttem már akkor, mikor szülői nyomásra hazatértem, hogy elvégezzem a mestertanonci képzést. Akkor, mikor a függőségem szabta meg a határaim, mikor az aranyos legmélyebbre taszított és Payne emiatt lökött el magától. Akkor, mikor a sikátorban remegve álltam a törött üvegcse felett és ennek köszönhetően kiteljesedhettem a pyromágia által. Akkor, mikor fogcsikorgatva ugyan, de fejet hajtottam apám akaratának és Fenyvessy börtönében kellett raboskodnom. És akkor, mikor mindennek vége lett...
Örökké hírnévre vágytam. Arra, hogy én lehessek minden idők legjobb ereklyevadásza és egyszer saját nevemet viselhesse egy általam létrehozott mágikus tárgy. Évekig, sőt évtizedekig babusgattam ezt az álmot, amit végül nehezen láttam be, hogy saját magam fosztottam meg tőle azzal, hogy beengedtem az életembe mindazokat, akik részesévé akartak válni. Nos, még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát.
Kékjeim a sötétségbe merednek, miközben arra a személyre várok, aki még ehhez az átkozott helyhez köt. Őt hagytam utoljára. Csomagom is útra készen áll Noel kúrájában, ahogy Daisy is türelmetlenül vár. Az öreglány megérdemli, hogy világot lásson, mielőtt utoléri az elkerülhetetlen.
Amint kiléptem pár perce az erkélyre, megrohantak az emlékek. Itt kezdődött minden és úgy szép, hogy itt is érjen véget. Ujjaim között apró láng jelenik meg, azzal játszadozom, becézgetem. A láng megnyúlik a levegőben, majd akaratomnak engedelmeskedve kezd táncolni körülöttem, egyre vadabb és szenvedélyesebb ütemre. A mágiám is Darikra vár epekedve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=846680#post846680][b]Ombozi Boróka - 2022.05.23. 23:17[/b][/url]

Ahogy telnek a másodpercek, a lángok egyre türelmetlenebbül mozognak körülöttem. Hirtelen felcsap egy-egy láng egyenesen az ég felé, hirtelen elvakítva engem, eltakarva előlem az egész világot, majd hirtelen lapos vonallá simulnak a levegőben, hogy lágy derengésbe vonják mindazt, ami a látóhatáron túl vár majd rám. Ujjaim idegesen dobognak a karfán, ám tudom, hogy nem szaladhatok el a rám váró percek elől. Tartozom neki ennyivel, sőt, pontosan tudom, hogy ennél sokkal többel is. Merlin tudja, hogy mennyinek lesz tanúja az erkély ma este.
Ahogy nyikordul az ajtó, szívem akaratlan vált szaporább ütemre és én nem győzöm szidni ezért. Vágyom rá? Tartok tőle? Merlin a tanúja, mindkettő igaz. Túl sokat tud, túl sokat látott belőlem és épp most tervezem lecsupaszítani előtte a lelkemet is, a testem mellé, amit talán mindenkinél jobban ismer. Bár ne lenne ennyire piszok nehéz...
Nem fordulok felé, ahogy végre megszólal, ám a lángcsíkom lassan kúszni kezd felé a levegőben, hasonlóképp, mint első alkalommal. Mennyivel könnyebb lenn egyszerűen csak visszautazni az időben és mindent másképp csinálni. Egyszerűen csak kihajítani a gyűrűt az erkélyen és vállalni apám haragját. Darik, vajon akkor is magam mellé vettelek volna, ha így teszek? A válasz túlságosan is egyértelmű és csakis ez gátol meg, hogy a feledést válasszam.
- Jobban. Végre olyan vagyok, mint mindezek előtt - búgom, miközben csupasz vállam felett pillantok hátra rá, vörösre festett ajkaimon csábító mosollyal. Szép emléket akarok magamnak is és neki is.
- Tartozom neked Darik. És ezt úgy szeretném neked leróni, mint még soha, senkinek. - Lassan fordulok meg, ám kékjeim nem veszem le róla egy pillanatra sem. Ha ő nem jön közelebb hozzám, hát én lököm el magam a korláttól és lépdelek oda hozzá, míg végül alig pár centi marad közöttünk. - Készen állsz rá? - kérdem halkan, ahogy álla alá nyúlok lágyan. A lángcsík lassan körbefut körülöttünk és kört alkotva von minket dicsfénybe. Téged és engem, Darik, mert bármilyen messze is megyek, miután itt végeztünk, mindig az enyém maradsz.