Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

Annyira nincs kedvem még visszamenni, egyszerűen ma nincs kedvem az emberekhez sem. Előszokott ez fordulni velem, ennek ellenére nem mondhatom depressziósnak magam.
Igen, még egy navinés is képes besokallni, főleg a vizsgák közeledtével, mégis... egyetlen negatív dolog sem fogalmazódik meg bennem, hisz tudom, párperc, óra a friss levegőn csodára képes. Így hát a hegedűmmel együtt szelem a folyosókat az erkélyig. Nem is számítok rá, hogy bárki tartózkodna ott, lévén nem sok olyan elvetemült van, aki állja a mínuszokat a lelki béke elnyerésének érdekében. Én viszont így oldom meg, nem hisztizek, nem vágom földhöz magam, és nem hullajtok krokodilkönnyeket sem. Inkább átrágom a dolgaim, és próbálom kiiktatni a negatív tényezőt, ha pedig nem lehetséges ez, adózok a zenének, mert igen, én hiszek abban, hogy a hangok kellemes játéka, gyógyír is lehet, na meg... már-már a szenvedélyemmé nőtte ki magát, még ha nem is vágok fel ezen tudásommal úton-útfélen.
Most mégis a sarokba helyezem a tokot, majd kiveszem belőle Abigélt - nem, cseppet sem meglepő, hogy nevet is adok neki, legalább is annak nem, aki egy kicsit is ismer -, majd némi hangolás után, játékba is kezdek .
Valahogy sikerül kizárnom mindent a fejemből, valahogy nem érdekelnek a mínuszok, sem az, ha esetleg még egy mazochista jellem meghallja. Tudom magamról, hogy nem fülsértő, amit művelek, s ez nekem bőven elég ahhoz, hogy ne rejtegessem ezen hobbim szégyenkezve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565610#post565610][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 20:12[/b][/url]

Annyira nincs kedvem még visszamenni, egyszerűen ma nincs kedvem az emberekhez sem. Előszokott ez fordulni velem, ennek ellenére nem mondhatom depressziósnak magam.
Igen, még egy navinés is képes besokallni, főleg a vizsgák közeledtével, mégis... egyetlen negatív dolog sem fogalmazódik meg bennem, hisz tudom, párperc, óra a friss levegőn csodára képes. Így hát a hegedűmmel együtt szelem a folyosókat az erkélyig. Nem is számítok rá, hogy bárki tartózkodna ott, lévén nem sok olyan elvetemült van, aki állja a mínuszokat a lelki béke elnyerésének érdekében. Én viszont így oldom meg, nem hisztizek, nem vágom földhöz magam, és nem hullajtok krokodilkönnyeket sem. Inkább átrágom a dolgaim, és próbálom kiiktatni a negatív tényezőt, ha pedig nem lehetséges ez, adózok a zenének, mert igen, én hiszek abban, hogy a hangok kellemes játéka, gyógyír is lehet, na meg... már-már a szenvedélyemmé nőtte ki magát, még ha nem is vágok fel ezen tudásommal úton-útfélen.
Most mégis a sarokba helyezem a tokot, majd kiveszem belőle Abigélt - nem, cseppet sem meglepő, hogy nevet is adok neki, legalább is annak nem, aki egy kicsit is ismer -, majd némi hangolás után, játékba is kezdek .
Valahogy sikerül kizárnom mindent a fejemből, valahogy nem érdekelnek a mínuszok, sem az, ha esetleg még egy mazochista jellem meghallja. Tudom magamról, hogy nem fülsértő, amit művelek, s ez nekem bőven elég ahhoz, hogy ne rejtegessem ezen hobbim szégyenkezve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565640#post565640][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 21:26[/b][/url]

Jó, hogy így télen ilyen korán fel tudok jönni a szerkesztőségbe és még összefuthatok néhány edictumossal. Nem mintha akarnék tőlük bármit, hiszen mindenki remekül végzi a dolgát, és minden fennakadás megoldható egyetlen bagollyal. Az emberi természet azonban megköveteli a személyes találkozásokat. Nem feltétlen kell hosszan tárgyalnunk semmiről. Elég, ha feltűnök olykor és bármi gondjuk, kérdésük adódik, ilyenkor könnyebben felvetik. Hiszen kéznél vagyok. Ma sincs ez másképp. Váltok pár tanulságos és hasznos szót az egyik lektorral, megnézem a parafatáblát, végigveszem az asztalomra lerakott cikkterveket, ötleteket, aztán magam mögött hagyom a szerkesztői szobát.
Ahogy haladok végig a Fejetlenség Folyosóján, hegedűszó üti meg érzékeny fülemet. Először a szeszélyes helyszín valamiféle fondorlatának vélem, ám hamar rájövök, a hang nem innen érkezik. Elindulok, felfedezni a forrását. Gyorsan letudom a lépcsőket és az első emeletre érve a folyosó vége felé tekintek. Az erkély. Onnan szól a játék. Megállok a kétszárnyú ajtó előtt és hallgatom egy ideig. Egész ügyes. Egyetlen szívdobogást érzékelek a túloldalról, szóval egyedül van odakint. Nem közönségnek játszik, csak úgy magának.
Lassan tolom be fehér kezemmel az ajtó egyik szárnyát. A hűs levegő arcomba csapódik, meglebbenti hajamat. Nem lépek még kijjebb. Innen figyelem a hegedülő diáklányt. Impozáns környezetet választott, meg kell hagyni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565651#post565651][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 21:50[/b][/url]

Ilyenkor megy, ilyenkor egyszerű. De... de nem azért játszok jobb híján magamnak, mert túl prűd vagyok ahhoz, hogy másoknak is megmutassam tudásom, egyszerűen... lefagyok, ha tudom, hogy néznek. Mert... mert magam előtt látom a megrökönyödött tekinteteket, mikor az emberek agyáig eljut, az ügyeletes flúgos csaj még ért is valamihez. Mert az vagyok, mindenki annak hisz, én meg egyszerűen nem veszem a fáradtságot arra, hogy elmagyarázzak nekik olyasmit, amit meg sem akarnak hallani. Kit érdekel mások véleménye, én legalább elmondhatom, hogy boldog vagyok, hogy a vigyor az arcomon nem mesterkélt, és még inkább nem mű.
Nem játszom meg magam, épp csak a saját jólétem helyezem előtérbe, amit aztán végképp nem róhatnak fel nekem. Sokkal könnyebb lenne az élet, ha mások is követnék ezt az elvet, de nem vagyok nagy szónok, és kellő készségem sincs ahhoz, hogy ezt az igét hirdessem, mint a következő önjelölt Dalai láma.
Belekezdek egy másik játékba, csak mert jól esik, és mert hiányzott. Viszont ez nekem még nagy falat, kotta sincs nálam, így nem is ér nagy meglepetésként, hogy a vége felé megint megcsúszik a vonó, egy irtó ronda mellékszólammal adva tudtomra, hogy megint besültem vele.
Szeretném az engem vizslató tekintetre fogni mindezt, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy elhitessem magammal, virtuóz vagyok, ennél azért jóval több kell ahhoz, így nemes egyszerűséggel fordulok a hátamat "metsző" tekintet irányba.
- Hát, ez elég béna lett, nem? - döntöm oldalra a fejem, mintegy magamban vállat vonva. Tudom, ki az ajtóban ácsorgó, ahogy szerintem a kastély minden diákja, azt meg nem hiszem, hogy annyira letaglózó jelenség lennék, hogy máris ildomos lenne a nevemmel vagdalózni, lévén két hét múlva bizonyára már semmit nem mond neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565661#post565661][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 22:13[/b][/url]

Éppen csak egy keveset ráncolok homlokomon, ahogy becsúszik az a bizonyos hiba. Felém fordul aztán, úgy szólva hozzám, mintha már megszokta volna, hogy jelen vagyok a hegedülései alkalmával. Noha ténylegesen most találkozunk először. Végigpillantok rajta és a kérdésére válaszul nem teszek egyebet, mint szelíden bólogatok. Mit szépítsük? A vége tényleg ronda lett.
Mivel vonz magához az erkély tere, a leányzó pedig nem hajtott el engem azzal, hogy hagyjak fel a kukkolásával és eredjek a dolgomra, mert maga akar lenni, így hát kilépek a szabad ég alá, behajtva végre magam mögött az ajtót, mielőtt még teljesen kihűtöm a folyosót. Bakancsos lépteimet a korlát felé veszem. Letámaszkodok rá és elnézek messze a vidéken. Belátni az egész falut. A házamat persze nem, hiszen azt takarja az erdő megannyi fája. Kellemesen szállingózik a hó, már az itteni kis kertet is betakarta egy vékony réteggel, ahogy persze az egész vidéket. Békésen szemlélődöm, nem zavartatva magam hegedűs társaságomtól, és reményeim szerint én sem zavarom őt. Végülis ha magányra vágyott volna, nem egy ilyen nyilvános helyen áll neki koptatni a hangszerét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565668#post565668][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 22:31[/b][/url]

Ezt az aprócska biccentést én nagyon tudom értékelni. Nem ámít hazugságokkal, és még csak képen se röhög, csupán igazat ad nekem, és bizony ez bőven elég. Na, nem mintha ez a csepp malőr annyira kedvemet szegte volna, hisz a húrokkal bánni elég időleges munka, és azt minden egoizmus nélkül állíthatom, már így is elég tűrhetően megy, noha a kitűzött cél még messze van. Legalább van.
Kicsit büszke is vagyok magamra, hogy sikerült célokat kitűznöm, és nem csak ténfergek a falak között, mondván, majd csak lesz belőlem valami, hanem minden egyes nap teszek egy lépést feléjük, még ha az nem is szemmel látható folyamat. Sose voltam az a most rögtön akarom típus, sikerült megtanulnom, hogy bizony vannak dolgok, amik eléréséhez nem kevés idő és áldozat szükséges, így hát most sem kezdek hisztizni, mert holnap majd, vagy holnap után, kicsit később fog megszaladni a kezem, mígnem majd egyáltalán nem.
Azért muszáj kicsit ráncolnom a homlokom, de kisvártatva meg is nyugtatom magam azzal, ha veszélyt jelentene rám, vagy bárkire, nem feltétlenül sétálgatna itt ilyen nyugodtan, így nem kell attól tartanom, hogy rögvest a falnak passzíroz. A vészcsengő meg csak ösztön, ami mindenkiben megbújik, tudatva vele, hol a helye.
- Megmutassam, mit játszottam el először? - gyermekded lelkesedéssel kérdezek rá, aztán, ha kapok némi jelet afelől, véletlenül még érdekli is, bele is kezdek az általam annyira kedvelt dalba, amit zökkenőmentesen sikerül is lejátszanom, hisz tényleg ez volt az első, amit megtanítottak nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565689#post565689][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 23:07[/b][/url]

Könnyebbség, hogy a tanoda népének nagy része immáron tudja, ki vagyok. Nem kell magyarázatot adnom rá, miért nézek ki úgy, ahogy, vagy éppen miért érzik különösen magukat a közelemben. Hogy mi ez a szokatlan kis félsz, ami beléjük költözik a jelenlétemben. Mivel tudják, ki vagyok, könnyen a helyére tehetik. Az meg -mint már olyan sokszor elmondtam- egyáltalán nem baj, ha tartanak tőlem. Nem kell, hogy rettegjenek, ha találkoznak velem, de teljesen normális és egészséges, ha felmerülnek bennük bizonyos gondolatok és ha éberek maradnak.
Lelkes kérdése nyomán odapillantok rá a vállam fölött és egészen halványan bólintok. Miért ne? Játsszon, amit csak szeretne! Nem azért jöttem, hogy letegye a hegedűt és még csak azért sem, hogy megmondjam neki, mi legyen a soron következő mű. Tegyen legjobb belátása szerint!
Miközben nekikezd, újfent eltekintek messze a tájon. Érdekes, hogy ha zene csendül, a hópelyhek mindig a ritmusára kezdenek táncolni. Békésen figyelem előadásukat, hagyva, hogy egy-egy az arcomon, orromon landoljon és ott bőröm hűse miatt megmaradjon hosszú pillanatokig. Felegyenesedem aztán a könyöklésből, hátat fordítok a korlátnak, fenekem nekitámasztom és kezeimet karba teszem. A hegedülő diáklányra függesztem kék, régi tekintetem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=566359#post566359][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.24. 23:31[/b][/url]

Nem mondhatni, hogy maga alá gyűrt a halálfélelem, de azt sem, hogy röhögve vetném magam a nyakába. Nem. Jobb lesz megtartani azt a három lépés távolságot, és nem feltétlenül csak azért, mert a túlzott közvetlenségemmel vélhetően kiborítanám.
Egyszerűen veszélyes lénynek tartom, akiben megbújik az ösztön, s noha le tudja küzdeni azt, bármikor, bármelyik óvatlan pillanatban elszakadhat nála a cérna, hisz... megesik.
Inkább megint játszani kezdek, mintha hóesésben még jobban is menne, mert nem titok, hogy egyszerűen imádom az évnek ezen szakát. Ilyenkor minden békés, főleg így este, én meg nem mindig vagyok jóban a pörgéssel, hihetetlenül jól tud esni egy kis nyugi, ami csak az enyém, és azt tehetek, amit csak akarok.
Persze alapjáraton pörgök, nem hazudtolva meg a házam, de most... most egyszerűen ehhez van kedvem.
- Úgy már nem megy, ha néznek - állok is meg egyből, mikor látom, a kék szemek bizony engem vizslatnak, és úgy is döntök, mára elég volt a bemutatóból, így hegedűm is visszateszem a tokjába, majd mellé sétálok, és a korlátnak támaszkodok én is.
- Eszméletlen, mi? - nézem a tájat, noha jól ismerem, mégis így sokkal... másabb, mintha az egész be lenne zárva egy hatalmas hógömbbe, amit épp most ráztak meg.
- Bár gondolom látott már sok, ennél szebbet is - fordulok felé, kissé oldalra döntve a fejem, próbálom megsaccolni, vajon mennyi idős is lehet, úgy igazából.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=566438#post566438][b]Adam Kensington - 2016.01.25. 18:17[/b][/url]

Nem állt szándékomban kizökkenteni. Azonban nem tűnik úgy, mint aki nagyon letört volna. Nem is ajánlgatom tehát, hogy elmegyek. Olyan lánynak tűnik, aki tudtomra adná, ha zavarná a jelenlétem. Ha magányra vágyna a hangszerével. Kicsit azért sajnálom, hogy elhal a zene. Szépen festette alá mindazt, amiben részünk van. Mindig minden hangulatot sokszorosára erősít vagy éppen pikantériát ad neki.
Csak bólogatni tudok a jelzőre. Már nem könyökölök vissza, de oldalvást a táj felé fordulok, egyik kezemet a hideg korlátra csúsztatva, a másikat zsebre téve. Szeretek így a távolból figyelni. Szeretek a háttérben meghúzódva szemlélődni. Mindez talán abból adódhat, hogy akármennyire érdeklődnek irántam az emberek, akármennyire részévé válok egy közösségnek és akárhogy keresik a társaságomat, mindig kívülálló leszek. Mindig az vagyok. Megtehetném, hogy beolvadok és még talán magammal is elhihetem, hogy nem a peremen létezem. Ezzel azonban mindenkit becsapnék. Beleértve saját magamat is. Meg hát valljuk be, különben sem vagyok egy túlzottan társasági lény. Köztük járok, de nem vagyok egy közülük.
- Mi volna ennél szebb? - szólalok meg ráérős baritonom, most először hallatva hangom a közös erkélyezésünk és így ismeretségünk során. Költői kérdésem összetettebb, mint amilyennek látszik. Azt értem alatta, hogy a világon egyik élmény sem szebb a másiknál, lévén, hogy relatív és nem igazán mérhető. Ezer és egy csodálatos dolgot tapasztaltam már, számtalan gyönyörű tájat láttam, igen. A szép viszont attól szép, ha valaki annak tartja.
Jó ideig figyeljük még az estét, aztán ki-ki indul a maga útján.