Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565640#post565640][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 21:26[/b][/url]

Jó, hogy így télen ilyen korán fel tudok jönni a szerkesztőségbe és még összefuthatok néhány edictumossal. Nem mintha akarnék tőlük bármit, hiszen mindenki remekül végzi a dolgát, és minden fennakadás megoldható egyetlen bagollyal. Az emberi természet azonban megköveteli a személyes találkozásokat. Nem feltétlen kell hosszan tárgyalnunk semmiről. Elég, ha feltűnök olykor és bármi gondjuk, kérdésük adódik, ilyenkor könnyebben felvetik. Hiszen kéznél vagyok. Ma sincs ez másképp. Váltok pár tanulságos és hasznos szót az egyik lektorral, megnézem a parafatáblát, végigveszem az asztalomra lerakott cikkterveket, ötleteket, aztán magam mögött hagyom a szerkesztői szobát.
Ahogy haladok végig a Fejetlenség Folyosóján, hegedűszó üti meg érzékeny fülemet. Először a szeszélyes helyszín valamiféle fondorlatának vélem, ám hamar rájövök, a hang nem innen érkezik. Elindulok, felfedezni a forrását. Gyorsan letudom a lépcsőket és az első emeletre érve a folyosó vége felé tekintek. Az erkély. Onnan szól a játék. Megállok a kétszárnyú ajtó előtt és hallgatom egy ideig. Egész ügyes. Egyetlen szívdobogást érzékelek a túloldalról, szóval egyedül van odakint. Nem közönségnek játszik, csak úgy magának.
Lassan tolom be fehér kezemmel az ajtó egyik szárnyát. A hűs levegő arcomba csapódik, meglebbenti hajamat. Nem lépek még kijjebb. Innen figyelem a hegedülő diáklányt. Impozáns környezetet választott, meg kell hagyni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565661#post565661][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 22:13[/b][/url]

Éppen csak egy keveset ráncolok homlokomon, ahogy becsúszik az a bizonyos hiba. Felém fordul aztán, úgy szólva hozzám, mintha már megszokta volna, hogy jelen vagyok a hegedülései alkalmával. Noha ténylegesen most találkozunk először. Végigpillantok rajta és a kérdésére válaszul nem teszek egyebet, mint szelíden bólogatok. Mit szépítsük? A vége tényleg ronda lett.
Mivel vonz magához az erkély tere, a leányzó pedig nem hajtott el engem azzal, hogy hagyjak fel a kukkolásával és eredjek a dolgomra, mert maga akar lenni, így hát kilépek a szabad ég alá, behajtva végre magam mögött az ajtót, mielőtt még teljesen kihűtöm a folyosót. Bakancsos lépteimet a korlát felé veszem. Letámaszkodok rá és elnézek messze a vidéken. Belátni az egész falut. A házamat persze nem, hiszen azt takarja az erdő megannyi fája. Kellemesen szállingózik a hó, már az itteni kis kertet is betakarta egy vékony réteggel, ahogy persze az egész vidéket. Békésen szemlélődöm, nem zavartatva magam hegedűs társaságomtól, és reményeim szerint én sem zavarom őt. Végülis ha magányra vágyott volna, nem egy ilyen nyilvános helyen áll neki koptatni a hangszerét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565689#post565689][b]Adam Kensington - 2016.01.23. 23:07[/b][/url]

Könnyebbség, hogy a tanoda népének nagy része immáron tudja, ki vagyok. Nem kell magyarázatot adnom rá, miért nézek ki úgy, ahogy, vagy éppen miért érzik különösen magukat a közelemben. Hogy mi ez a szokatlan kis félsz, ami beléjük költözik a jelenlétemben. Mivel tudják, ki vagyok, könnyen a helyére tehetik. Az meg -mint már olyan sokszor elmondtam- egyáltalán nem baj, ha tartanak tőlem. Nem kell, hogy rettegjenek, ha találkoznak velem, de teljesen normális és egészséges, ha felmerülnek bennük bizonyos gondolatok és ha éberek maradnak.
Lelkes kérdése nyomán odapillantok rá a vállam fölött és egészen halványan bólintok. Miért ne? Játsszon, amit csak szeretne! Nem azért jöttem, hogy letegye a hegedűt és még csak azért sem, hogy megmondjam neki, mi legyen a soron következő mű. Tegyen legjobb belátása szerint!
Miközben nekikezd, újfent eltekintek messze a tájon. Érdekes, hogy ha zene csendül, a hópelyhek mindig a ritmusára kezdenek táncolni. Békésen figyelem előadásukat, hagyva, hogy egy-egy az arcomon, orromon landoljon és ott bőröm hűse miatt megmaradjon hosszú pillanatokig. Felegyenesedem aztán a könyöklésből, hátat fordítok a korlátnak, fenekem nekitámasztom és kezeimet karba teszem. A hegedülő diáklányra függesztem kék, régi tekintetem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=566438#post566438][b]Adam Kensington - 2016.01.25. 18:17[/b][/url]

Nem állt szándékomban kizökkenteni. Azonban nem tűnik úgy, mint aki nagyon letört volna. Nem is ajánlgatom tehát, hogy elmegyek. Olyan lánynak tűnik, aki tudtomra adná, ha zavarná a jelenlétem. Ha magányra vágyna a hangszerével. Kicsit azért sajnálom, hogy elhal a zene. Szépen festette alá mindazt, amiben részünk van. Mindig minden hangulatot sokszorosára erősít vagy éppen pikantériát ad neki.
Csak bólogatni tudok a jelzőre. Már nem könyökölök vissza, de oldalvást a táj felé fordulok, egyik kezemet a hideg korlátra csúsztatva, a másikat zsebre téve. Szeretek így a távolból figyelni. Szeretek a háttérben meghúzódva szemlélődni. Mindez talán abból adódhat, hogy akármennyire érdeklődnek irántam az emberek, akármennyire részévé válok egy közösségnek és akárhogy keresik a társaságomat, mindig kívülálló leszek. Mindig az vagyok. Megtehetném, hogy beolvadok és még talán magammal is elhihetem, hogy nem a peremen létezem. Ezzel azonban mindenkit becsapnék. Beleértve saját magamat is. Meg hát valljuk be, különben sem vagyok egy túlzottan társasági lény. Köztük járok, de nem vagyok egy közülük.
- Mi volna ennél szebb? - szólalok meg ráérős baritonom, most először hallatva hangom a közös erkélyezésünk és így ismeretségünk során. Költői kérdésem összetettebb, mint amilyennek látszik. Azt értem alatta, hogy a világon egyik élmény sem szebb a másiknál, lévén, hogy relatív és nem igazán mérhető. Ezer és egy csodálatos dolgot tapasztaltam már, számtalan gyönyörű tájat láttam, igen. A szép viszont attól szép, ha valaki annak tartja.
Jó ideig figyeljük még az estét, aztán ki-ki indul a maga útján.