Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565610#post565610][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 20:12[/b][/url]

Annyira nincs kedvem még visszamenni, egyszerűen ma nincs kedvem az emberekhez sem. Előszokott ez fordulni velem, ennek ellenére nem mondhatom depressziósnak magam.
Igen, még egy navinés is képes besokallni, főleg a vizsgák közeledtével, mégis... egyetlen negatív dolog sem fogalmazódik meg bennem, hisz tudom, párperc, óra a friss levegőn csodára képes. Így hát a hegedűmmel együtt szelem a folyosókat az erkélyig. Nem is számítok rá, hogy bárki tartózkodna ott, lévén nem sok olyan elvetemült van, aki állja a mínuszokat a lelki béke elnyerésének érdekében. Én viszont így oldom meg, nem hisztizek, nem vágom földhöz magam, és nem hullajtok krokodilkönnyeket sem. Inkább átrágom a dolgaim, és próbálom kiiktatni a negatív tényezőt, ha pedig nem lehetséges ez, adózok a zenének, mert igen, én hiszek abban, hogy a hangok kellemes játéka, gyógyír is lehet, na meg... már-már a szenvedélyemmé nőtte ki magát, még ha nem is vágok fel ezen tudásommal úton-útfélen.
Most mégis a sarokba helyezem a tokot, majd kiveszem belőle Abigélt - nem, cseppet sem meglepő, hogy nevet is adok neki, legalább is annak nem, aki egy kicsit is ismer -, majd némi hangolás után, játékba is kezdek .
Valahogy sikerül kizárnom mindent a fejemből, valahogy nem érdekelnek a mínuszok, sem az, ha esetleg még egy mazochista jellem meghallja. Tudom magamról, hogy nem fülsértő, amit művelek, s ez nekem bőven elég ahhoz, hogy ne rejtegessem ezen hobbim szégyenkezve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565651#post565651][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 21:50[/b][/url]

Ilyenkor megy, ilyenkor egyszerű. De... de nem azért játszok jobb híján magamnak, mert túl prűd vagyok ahhoz, hogy másoknak is megmutassam tudásom, egyszerűen... lefagyok, ha tudom, hogy néznek. Mert... mert magam előtt látom a megrökönyödött tekinteteket, mikor az emberek agyáig eljut, az ügyeletes flúgos csaj még ért is valamihez. Mert az vagyok, mindenki annak hisz, én meg egyszerűen nem veszem a fáradtságot arra, hogy elmagyarázzak nekik olyasmit, amit meg sem akarnak hallani. Kit érdekel mások véleménye, én legalább elmondhatom, hogy boldog vagyok, hogy a vigyor az arcomon nem mesterkélt, és még inkább nem mű.
Nem játszom meg magam, épp csak a saját jólétem helyezem előtérbe, amit aztán végképp nem róhatnak fel nekem. Sokkal könnyebb lenne az élet, ha mások is követnék ezt az elvet, de nem vagyok nagy szónok, és kellő készségem sincs ahhoz, hogy ezt az igét hirdessem, mint a következő önjelölt Dalai láma.
Belekezdek egy másik játékba, csak mert jól esik, és mert hiányzott. Viszont ez nekem még nagy falat, kotta sincs nálam, így nem is ér nagy meglepetésként, hogy a vége felé megint megcsúszik a vonó, egy irtó ronda mellékszólammal adva tudtomra, hogy megint besültem vele.
Szeretném az engem vizslató tekintetre fogni mindezt, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy elhitessem magammal, virtuóz vagyok, ennél azért jóval több kell ahhoz, így nemes egyszerűséggel fordulok a hátamat "metsző" tekintet irányba.
- Hát, ez elég béna lett, nem? - döntöm oldalra a fejem, mintegy magamban vállat vonva. Tudom, ki az ajtóban ácsorgó, ahogy szerintem a kastély minden diákja, azt meg nem hiszem, hogy annyira letaglózó jelenség lennék, hogy máris ildomos lenne a nevemmel vagdalózni, lévén két hét múlva bizonyára már semmit nem mond neki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=565668#post565668][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.23. 22:31[/b][/url]

Ezt az aprócska biccentést én nagyon tudom értékelni. Nem ámít hazugságokkal, és még csak képen se röhög, csupán igazat ad nekem, és bizony ez bőven elég. Na, nem mintha ez a csepp malőr annyira kedvemet szegte volna, hisz a húrokkal bánni elég időleges munka, és azt minden egoizmus nélkül állíthatom, már így is elég tűrhetően megy, noha a kitűzött cél még messze van. Legalább van.
Kicsit büszke is vagyok magamra, hogy sikerült célokat kitűznöm, és nem csak ténfergek a falak között, mondván, majd csak lesz belőlem valami, hanem minden egyes nap teszek egy lépést feléjük, még ha az nem is szemmel látható folyamat. Sose voltam az a most rögtön akarom típus, sikerült megtanulnom, hogy bizony vannak dolgok, amik eléréséhez nem kevés idő és áldozat szükséges, így hát most sem kezdek hisztizni, mert holnap majd, vagy holnap után, kicsit később fog megszaladni a kezem, mígnem majd egyáltalán nem.
Azért muszáj kicsit ráncolnom a homlokom, de kisvártatva meg is nyugtatom magam azzal, ha veszélyt jelentene rám, vagy bárkire, nem feltétlenül sétálgatna itt ilyen nyugodtan, így nem kell attól tartanom, hogy rögvest a falnak passzíroz. A vészcsengő meg csak ösztön, ami mindenkiben megbújik, tudatva vele, hol a helye.
- Megmutassam, mit játszottam el először? - gyermekded lelkesedéssel kérdezek rá, aztán, ha kapok némi jelet afelől, véletlenül még érdekli is, bele is kezdek az általam annyira kedvelt dalba, amit zökkenőmentesen sikerül is lejátszanom, hisz tényleg ez volt az első, amit megtanítottak nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=566359#post566359][b]Sebestyén Bianka - 2016.01.24. 23:31[/b][/url]

Nem mondhatni, hogy maga alá gyűrt a halálfélelem, de azt sem, hogy röhögve vetném magam a nyakába. Nem. Jobb lesz megtartani azt a három lépés távolságot, és nem feltétlenül csak azért, mert a túlzott közvetlenségemmel vélhetően kiborítanám.
Egyszerűen veszélyes lénynek tartom, akiben megbújik az ösztön, s noha le tudja küzdeni azt, bármikor, bármelyik óvatlan pillanatban elszakadhat nála a cérna, hisz... megesik.
Inkább megint játszani kezdek, mintha hóesésben még jobban is menne, mert nem titok, hogy egyszerűen imádom az évnek ezen szakát. Ilyenkor minden békés, főleg így este, én meg nem mindig vagyok jóban a pörgéssel, hihetetlenül jól tud esni egy kis nyugi, ami csak az enyém, és azt tehetek, amit csak akarok.
Persze alapjáraton pörgök, nem hazudtolva meg a házam, de most... most egyszerűen ehhez van kedvem.
- Úgy már nem megy, ha néznek - állok is meg egyből, mikor látom, a kék szemek bizony engem vizslatnak, és úgy is döntök, mára elég volt a bemutatóból, így hegedűm is visszateszem a tokjába, majd mellé sétálok, és a korlátnak támaszkodok én is.
- Eszméletlen, mi? - nézem a tájat, noha jól ismerem, mégis így sokkal... másabb, mintha az egész be lenne zárva egy hatalmas hógömbbe, amit épp most ráztak meg.
- Bár gondolom látott már sok, ennél szebbet is - fordulok felé, kissé oldalra döntve a fejem, próbálom megsaccolni, vajon mennyi idős is lehet, úgy igazából.