Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

Február tizennegyedike, a szerelmesek napja, legalábbis sokan így tekintenek rá. Én ilyenkor egészen más hangulatban vagyok, és bár szeretettel fordulok a kedves embertársaim felé,  én nem érzem szükségét, hogy ezen az egy napon fejezzük ki az egymás iránt érzett szeretetünket. Az én fejemben már sokkal inkább az Ostara jár, ami a következő hetekben lesz. Szalamandrán már készülünk a nagy Ostara ünnepére, amikor Édesapám beszédet fog mondani és végre feltöltődhetünk a tavaszi energiákkal, megtisztul a mágiánk és újult erővel kezdhetem a következő tanévet. Az Ostara a kedvenc ünnepem, ilyenkor érzem magam a leginkább formában, ami a varázserőm illeti.
A mai napon mindenfelé enyelgő párok és rózsaszín maszlag keresztezi az utam, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Materialista világ ez, nincs mit tenni.
A fejetlenség folyosóján visz tovább az utam, ahol a tanári közelsége miatt általában nagyobb a nyugi, azonban ma szokatlanul nyüzsögnek az emberek, még a tanárok is jó kedvűen csevegnek egymással. Mintha valami aura vonzaná az embereket erre a folyosóra. Próbálok rájönni a forrásra, talán ingyen osztanak valamit? Nem tudom, de érezni akarom, tudni szeretném mitől hívogat ennyire ez a hely.  Sétám közben valami rózsaszínes lötty maradékába lépek, de észre sem véve haladok tovább, szinte marionett bábuként szippant magába ez a hely és a belőle áradó boldogság és béke. Kedvem lenne mindenkit szeretni és elmondani, hogy mennyire csodás emberek.
- Kata! - Szalad ki a számon egy bárgyú mosoly keretében, ahogy megpillantom a rellonos prefektust. Futólag ismerem, eggyel alattam jár. Olyan kis magányos farkas, a Nagy Várffy unokahúga. Számon a mosoly szélesebbre húzódik, ahogy gyönyörködöm a látványban. Táskámból hamar előkerül egy papír és soronként egy betűvel felírom a nevét: KATALIN. Milyen elegáns. Ha ránézek a szívem kalapálni kezd. Sóhajtva megrázom a fejem és az egyik padra ülve a K-ebetűhöz leírom, amit érzek: „Kicsi szívem kalapál...“. Tekintetem újból felemelem a szépségre, majd újabb sorokkal töltöm meg a lapot, szinte ömlenek a gondolatok belőlem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=860302#post860302][b]Winkler Ábel Julián - 2023.03.05. 22:36[/b][/url]

Február tizennegyedike, a szerelmesek napja, legalábbis sokan így tekintenek rá. Én ilyenkor egészen más hangulatban vagyok, és bár szeretettel fordulok a kedves embertársaim felé,  én nem érzem szükségét, hogy ezen az egy napon fejezzük ki az egymás iránt érzett szeretetünket. Az én fejemben már sokkal inkább az Ostara jár, ami a következő hetekben lesz. Szalamandrán már készülünk a nagy Ostara ünnepére, amikor Édesapám beszédet fog mondani és végre feltöltődhetünk a tavaszi energiákkal, megtisztul a mágiánk és újult erővel kezdhetem a következő tanévet. Az Ostara a kedvenc ünnepem, ilyenkor érzem magam a leginkább formában, ami a varázserőm illeti.
A mai napon mindenfelé enyelgő párok és rózsaszín maszlag keresztezi az utam, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Materialista világ ez, nincs mit tenni.
A fejetlenség folyosóján visz tovább az utam, ahol a tanári közelsége miatt általában nagyobb a nyugi, azonban ma szokatlanul nyüzsögnek az emberek, még a tanárok is jó kedvűen csevegnek egymással. Mintha valami aura vonzaná az embereket erre a folyosóra. Próbálok rájönni a forrásra, talán ingyen osztanak valamit? Nem tudom, de érezni akarom, tudni szeretném mitől hívogat ennyire ez a hely.  Sétám közben valami rózsaszínes lötty maradékába lépek, de észre sem véve haladok tovább, szinte marionett bábuként szippant magába ez a hely és a belőle áradó boldogság és béke. Kedvem lenne mindenkit szeretni és elmondani, hogy mennyire csodás emberek.
- Kata! - Szalad ki a számon egy bárgyú mosoly keretében, ahogy megpillantom a rellonos prefektust. Futólag ismerem, eggyel alattam jár. Olyan kis magányos farkas, a Nagy Várffy unokahúga. Számon a mosoly szélesebbre húzódik, ahogy gyönyörködöm a látványban. Táskámból hamar előkerül egy papír és soronként egy betűvel felírom a nevét: KATALIN. Milyen elegáns. Ha ránézek a szívem kalapálni kezd. Sóhajtva megrázom a fejem és az egyik padra ülve a K-ebetűhöz leírom, amit érzek: „Kicsi szívem kalapál...“. Tekintetem újból felemelem a szépségre, majd újabb sorokkal töltöm meg a lapot, szinte ömlenek a gondolatok belőlem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=862326#post862326][b]Várffy Altea Katalin - 2023.04.06. 11:46[/b][/url]

Ezen a ponton kezd híre menni a folyosónak, amit mintha fertőző rózsaszín köd lengene be - mármint a Rellonon belül a diákság egészséges gyanúval fordul minden felé, ami hirtelen emberbaráti szeretetet ébreszt. Kati pedig ezzel csak egyetérteni tud, az idegenek vagy futó ismerősök kezdeményezte indokolatlan ölelkezés és intenzív szeretetrohamok távol állnak tőle.
Nem mintha lenne nyomorultabb napja ennek a hónapnak, mint ez a mai. Mindenki tocsog a parfümben, virágokat hurcibálnak, szerelmi bájitalok, édességek, hormonok mindenütt. Mindez annak a tetejébe, hogy neki nincs senkije és őszintén, még csak számításba se jön a legtöbb ember fejében - az utóbbi jobban zavarja talán, hogy nemhogy nem kell (ami ízlés dolga), de hogy pillantásra se méltatják. Mintha nem lenne elég, hogy nyakán a Robi... Egyszóval nincs valami jó kedvében.
Eleve maszkban kezdte a napot, de a folyosó előtt még leellenőrzi, tökéletesen fedi-e az arcát. Csak utána közelíti meg, hogy az egyik páncél takarásából felmérje a szituációt. Elsőre fel sem tűnik neki az őt bámuló Navinés, mert sokkal inkább a környezet új, oda nem illő elemeire fókuszál - mi az, ami eddig nem volt itt? Valaki mintha a nevét mondaná, de ha hallja is, idegen hangokat  ignorál átmenetileg, hátha akkor nem jönnek ide hozzá. A lány figyelmét a fura színű tócsák kötik le - erre a szivárványos cuccra nem emlékszik. Jobbra-balra kiles, hogy elkapjon egy szabad folyosódarabot, s az övéhez rögzített tokból fiolákat szed elő. Mintavétel, az a legjobb, később nyugiban meg tudja vizsgálni vagy bizonyítékként bemutatni, ezt már megtanulta bájitalfőzéskor. Szoknyáját combjához simítva leguggol, hogy pálcájával belenoszogasson egy-egy adagot az üvegcsékbe, gondosan bedugaszolva minden megtelt darabot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=862446#post862446][b]Winkler Ábel Julián - 2023.04.08. 16:45[/b][/url]

Az, hogy szeretettel forduljunk a világ felé mindig is nagyon fontos volt a számomra. Nem a karmában hiszek, de abban igen, hogy ha jó ember vagy, akkor sokkal nagyobb dolgokra leszel képes, hiszen spirituálisan megtisztulsz, a mágiád is sokkal jobban tud áramlani és általában egy pozitív lenyomatot hagysz ezen a világon.
Most, ahogy haladok ezen a folyosón rájövök, hogy sosem volt még ennyire számomra fontos a szeretet, a mélyről jövő, átható tiszta jóság, amivel a másik felé lehet fordulni. Legszívesebben világgá kiáltanám, hogy mindenki érezze és értse meg, ami kavarog bennem.
Szeretet? Szerelem! Az pont olyan, mint a szeretet, de igazán megváltoztat, jobb emberré tesz, hiszen a másikért lemondasz a saját lényed egy darabjáról. Mind a ketten a legjobbat adjátok magatokból a másiknak, ezzel létrehozva egy szétszakíthatatlan egységet.
Katalin csodálatos, pont, mint a szerelem. Igazából miért is ne lehetnék belé szerelmes, nem igaz? A nagyúr leszármazottjaként bizonyosan nagyszerű ember és tehetséges boszorkány, akitől sokat tanulhatok.
Szeretem a Várffy Róbertet, olyan nagyszerű ember.
Szeretem Kakasi Gabi nénit, mert annyira bölcs és annyira humoros.
Szeretek mindenkit.
Különös, hogy ez az átható érzés pont most kerít hatalmába, de nem baj. A kezemben lévő toll szinte robotiasan ír, mintha csak imperius átokkal mozgatnák a kezem. A penna hegyes serceg, én pedig hol a prefektusra hol pedig a pergamenre pillantva jegyzetelek.
Látom, hogy lehajol abban a csinos kis szoknyában, ami az egyenruhánk része. Elmosolyodva megcsóválom a fejem és gyorsan lekörmölöm az utolsó sort.
Az egészséges félelemnek vagy feszélyezettségnek csíráját sem mutatva lépek oda a gyönyörű hölgyhöz.
- Drága Várffy Altea Katalin! Van valami, amit szeretném, ha tudnál és ezt versben tudom elmondani neked! - Szólítom meg egy kölyökkutya lelkesedésével, majd a torkomat mardosó bájitalos pára miatt egyet krákogva, de továbbra is rekedt hangon újból szólásra nyitom a számat kezemben a papírral, ahol kiemelem a lány neveinek kezdőbetűit.
-Kicsi szívem kalapál,
Arany lelkünk összezár,
Te magad vagy rózsaszál,
A halál jön, és kaszál,
Legyünk megint hangyapár,
Illatfelhőt visz az ár,
Nem koszolhat be a sár. -
Jó az előadó készségem, így szépen hangsúlyozva, átéléssel tudom átadni az érzéseim. A végén elégedetten mosolyodom el és reménykedve várom a válaszát.