Úgy látszik megmentőm nem viseli túl jól, ha visszaütnek a szavai, és a végén még az orrát is felhúzza itt nekem, ilyen kis porszem dolgokon. Persze isten ments, hogy megbántsam, és a végén még itt hagyjon, ahol talált, kétségek és festmények közt, akikhez képest még elragadóan kedves is volt. Legalább nem vágott kupán. Még.
Szóval kicsit összehúzom magam, mutatva, mennyire szörnyen szégyellem magam és hogy sajnálom, és még mondok is valami effélét, kifejezvén, mennyire bánt, hogy megbántottam, és sose akartam az érzéseibe taposni, és hogy milyen hálás vagyok, amiért megtalált, tehát:
 - Jó, bocs.
Módfelett érzékletes, és szívfacsaró bocsánatkérésem nyilván nagyon meghathatja. Igyekszem rém bűnbánónak tűnni, legalább addig, amíg a biztonságba nem vezet, és türelmesen hallgatom további csipkelődéseit. A belepős résznél viszont kicsit értetlenkedek egy sort.
 - Belepsz? Rám akarsz mászni? - kérdezem meglepetten. - A szomszéd néni mondta, hogy készüljek fel, mert egy csomó lány fog leteperni itt, de nem értettem mire céloz.
Már csak azért sem, mert a lánya felbukkant és "anyuka, ne szédítse már azt a kölyköt" felkiáltás mellett gyorsan eltüntette a közelemből.
De visszakanyarodva a folyosóra, illetve lassan onnan kikanyarodva remélhetőleg, miután megvolt a nagy próba, és egyikünk sem bizonyult mázolmánynak, megmentőm, Pórlány - mert most ez lesz a hősneve - belém karol, hogy jól odavezessen, ahova négy órával ezelőtt indultam. Sötét van, így minden esélyem megvan rá, hogy legközelebb biztosan megint kelljen az útbaigazítás, mert semmi megjegyezhető pontot, jól felismerhető szakaszt nem látok, és abban sem vagyok biztos, hogy a folyosók ragaszkodnak a most látott helyzetükhöz.
Közben ecsetelésre kerül, hogy valóban erdőlakó nép a Levitáé, aminek nem örülök, mert nem szeretem, ha rám másznak a hangyák.
 - A tetején?! - hüledezek elképedve. - De.. de.. én..
Végül leteszek róla, hogy bevalljam, nem igazán rajongok a nagy magasságokért, és hőn remélem, hogy úgyis olyan sötét lesz, hogy nem látom mekkorát fogok esni reggelre.
 - És nekem kell gyűjtenem mohát? Dehát.. mi van, ha már elfogyott? Az összes gólya biztos már rég ott van, és már rég összegyűjtötte mindet, és nekem már nem..
Hirtelen elfog az érzés, hogy már megint palira vettek. Pedig egy Palit se ismerek.
 - Szóval tényleg ismernek téged a porok - jegyzem meg, mikor azt ecseteli, mennyi sok szépet fogok róla hallani, és örülök, hogy megtudom végre a nevét (bár nekem most már úgyis Porlány marad). - Örülök, hogy beléphettem az ismeretségi körödbe - mondom még őszintén, ahogy végre kitalálunk a sötétségből.
 - A nevem Nikola Višnjić. Horvát név - teszem hozzá megelőzvén bármilyen kérdést. - Apám révén. Itt, Magyarországon ismerkedett meg anyámmal, és hát aztán én vagyok a bizonyítéka, hogy jóban is lettek. És rólad mi tudható még?
Közben megérkezünk, legalábbis nagyon úgy fest, mintha.

Úgy látszik megmentőm nem viseli túl jól, ha visszaütnek a szavai, és a végén még az orrát is felhúzza itt nekem, ilyen kis porszem dolgokon. Persze isten ments, hogy megbántsam, és a végén még itt hagyjon, ahol talált, kétségek és festmények közt, akikhez képest még elragadóan kedves is volt. Legalább nem vágott kupán. Még.
Szóval kicsit összehúzom magam, mutatva, mennyire szörnyen szégyellem magam és hogy sajnálom, és még mondok is valami effélét, kifejezvén, mennyire bánt, hogy megbántottam, és sose akartam az érzéseibe taposni, és hogy milyen hálás vagyok, amiért megtalált, tehát:
 - Jó, bocs.
Módfelett érzékletes, és szívfacsaró bocsánatkérésem nyilván nagyon meghathatja. Igyekszem rém bűnbánónak tűnni, legalább addig, amíg a biztonságba nem vezet, és türelmesen hallgatom további csipkelődéseit. A belepős résznél viszont kicsit értetlenkedek egy sort.
 - Belepsz? Rám akarsz mászni? - kérdezem meglepetten. - A szomszéd néni mondta, hogy készüljek fel, mert egy csomó lány fog leteperni itt, de nem értettem mire céloz.
Már csak azért sem, mert a lánya felbukkant és "anyuka, ne szédítse már azt a kölyköt" felkiáltás mellett gyorsan eltüntette a közelemből.
De visszakanyarodva a folyosóra, illetve lassan onnan kikanyarodva remélhetőleg, miután megvolt a nagy próba, és egyikünk sem bizonyult mázolmánynak, megmentőm, Pórlány - mert most ez lesz a hősneve - belém karol, hogy jól odavezessen, ahova négy órával ezelőtt indultam. Sötét van, így minden esélyem megvan rá, hogy legközelebb biztosan megint kelljen az útbaigazítás, mert semmi megjegyezhető pontot, jól felismerhető szakaszt nem látok, és abban sem vagyok biztos, hogy a folyosók ragaszkodnak a most látott helyzetükhöz.
Közben ecsetelésre kerül, hogy valóban erdőlakó nép a Levitáé, aminek nem örülök, mert nem szeretem, ha rám másznak a hangyák.
 - A tetején?! - hüledezek elképedve. - De.. de.. én..
Végül leteszek róla, hogy bevalljam, nem igazán rajongok a nagy magasságokért, és hőn remélem, hogy úgyis olyan sötét lesz, hogy nem látom mekkorát fogok esni reggelre.
 - És nekem kell gyűjtenem mohát? Dehát.. mi van, ha már elfogyott? Az összes gólya biztos már rég ott van, és már rég összegyűjtötte mindet, és nekem már nem..
Hirtelen elfog az érzés, hogy már megint palira vettek. Pedig egy Palit se ismerek.
 - Szóval tényleg ismernek téged a porok - jegyzem meg, mikor azt ecseteli, mennyi sok szépet fogok róla hallani, és örülök, hogy megtudom végre a nevét (bár nekem most már úgyis Porlány marad). - Örülök, hogy beléphettem az ismeretségi körödbe - mondom még őszintén, ahogy végre kitalálunk a sötétségből.
 - A nevem Nikola Višnjić. Horvát név - teszem hozzá megelőzvén bármilyen kérdést. - Apám révén. Itt, Magyarországon ismerkedett meg anyámmal, és hát aztán én vagyok a bizonyítéka, hogy jóban is lettek. És rólad mi tudható még?
Közben megérkezünk, legalábbis nagyon úgy fest, mintha.

Nikola

A hős megmentő szerepköre még új nekem, de tetszik. A bátor és rettenthetetlen Hegyi Troll...izé, Nikoletta kisasszony belovagol fényes szőrű fekete lován a festmények világába, kiragadja onnan az ott raboskodó legfiatalabb királyfit, kit bizonyosan a gonosz festőecsetek legsörétebb kényura elrabolt és bezárta őt a két kiterjedésbe. Én pedig mit sem sejtve a fiú magas származásáról, kiemelem abból a tértelen világból és megajándékozom egy egész dimenzióval. Hol találhatni az enyémnél nemesebb szívet és lelket, aki csak úgy osztogatja ezt a határtalan kegyet, hogy szó szerint a határait tágítom ki a srácnak. De ő még a hála legkisebb jelét sem mutatja. Hiába hol van manapság az önzetlenség és a szeretet? Valószínűleg mind nálam, hogy senki másnak már nem maradt. Ám a dimenziók úrnője, mármint én, kegyes vagyok és megbocsátok a tudatlanoknak és kegyesen nyújtom feléjük megmentő kezem, miután meggyőződtek ezek a kezek arról, hogy a varázslat megtört és ismét élvezhetjük mindketten, mindhárom kiterjedést.
- Szóra sem érdemes a bocsánatkérés, mármint részemről. Neked van még mit teperned a kegyeimért. Már az is épp elég, hogy megmentettelek a fejetlenségtől, cserébe majd valami másodat kérem el.- Kacagok gonoszul, egy kicsit kiesve a hős szerepből, hiába, mondom,hogy új nekem még, na. Afelől meg ötletem sincs, hogy mit kérhetnék cserébe, mert ugye a kezét nem lehet, felcserélődnének ezáltal a szerepek.
Szíven ütnek az élcelődései, miáltal azt csak nekem szabad és a hős én vagyok. Mit képzel ez?!
- Úgy értem, ahogy értem. Ne gondold, hogy mindjárt itt és most örök hűséget fogadok neked, arra várj még néhány percet vagy évet.  - Eresztek meg egy újabb ördögi kacajt és felkarolom a szerencsétlen királyfit, hogy hálószobájába vezessem, még jóéjtpuszit is nyomok az orrára, aztán ott hagyom abban a sivár tömlöcszerű gólyalakban. Ha jobban belegondolok, kellemesebb lenne itt a folyosó kövén, mint ott. Vannak élményeim arról a helyről, számoltam a perceket, hogy mikor szabadulok. Nem embernek való hely az. Hallgatom, ahogy a fán alvás alternatíváját kibontogatja, miközben nem is sejti, hogy azzal is jobban járna, mint a gólyák szobájával, de ráér még megtudni. Én minden esetre, elvonulok extrán berendezett hajlékomba és puha nyoszolyámon álomba merülök, egy pillanatig sem gondolva azzal, hogy ő mennyit forgolódik majd vaságyán, minden mozdulatára ügyelve, nehogy a rugós matrac nyikorgása megzavarja  többieket, akik hasonlóan sínylődnek a másik öt ágyon és szintén, lélegzet visszafojtva számolják a plafonon szétmázolt vérszívó szúnyogok nyárról ott maradt nyomait. Áhh, ha sejtenéd, akkor most inkább a fát választanád. Nevetésem elárul, rájön, hogy szívatom, pedig nem állunk túl messze az igazságtól, mint ahogy a hálókörlettől sem. A teljes nevére is fény derül, és a folyosóra is. Kiérünk végre egy világosabb részbe.
-Addig örülj, míg nem látsz.- Mondom kedvetlenül. Hamarosan véget ér az izgalmas kaland. Nem találkoztunk sárkányokkal, sem veszélyes démonokkal, hacsak magamat nem számolom.
- Végül is mindentől megvédtelek, magamtól nem tudtalak. Ott arra, az a fiú gólyák lakhelye, remélem nem tévedtem nagyot, mármint ami a nemed illeti.- Szúrok még egy utolsót, mert hát ki tudja, mikor hoz össze vele a sors, addig is legyen mit beosztania magának belőlem.
- Aztán, ha az egyhangúság és a monotónia nagyon rád telepedne, ne kiabálj nagyon, nincs remény a menekvésre. Visszaimádkozod te még azt a folyosót. Ám, ha szépen megkérsz, akkor máskor is megmentlek, ha bajba jutsz.- Megcsillogtatom előtte a reményt és a velem való találkozás szappanbuborékos netovábbját és szívem szerint lelépnék, és ha nem tart vissza meg is teszem. Magamról mesélni nem szeretek, ezért ezt a kérését el is engedem a fülem mellett. Rajta áll, hogy hogy dönt. Megy vagy marasztal.

Nem kétséges, hogy drága megmentőm nélkül még most is jókora csávában lennék, otromba, aljas, és lapos humorú - de szó szerint - festmények tehetetlen áldozataként bolyonghatnék a sötétségben, mert szerény tudásom még annyira se elég, hogy lámpást varázsoljak pálcám hegyére, arról az apróságról nem is beszélve, hogy eleve nincs is nálam, mert utazóládámmal együtt vár rám az ágyam lábánál. Szerintem még azok is rajtam röhögnének, ha látnának most.
Most azonban már minden akadály elgördült előlem, illetve, már csak ezzel a nagyszájú lányzóval kell valahogy megbírkóznom. De legalább ő nem kétszínű, hanem jóval több, sőt, térben is eddigi társaságom fölé kerekedik (mi több, be akar lepni), szóval okom nem lehet a panaszra. Kivéve, ha a tényleg kell neki valamim a fejemért cserébe.
 - Ne már, neked megvan mindened, nincs szükséged plusz karra vagy lábra vagy ilyesmi - érvelek ártatlanul, és kicsit furcsállva nézek rá gonosz kis nevetését hallva. - Hát nincs szépérzéked? Hogy néznék már ki egy füllel például?
Van Gogh, vagy nincs Gogh, én egyik se szeretnék lenni.
Kicsit érdekes, hogy miután jól megment, leáll itt engem cikizni, és ördögi kacajokat ereszteni, mintha csak azért mentett volna meg, hogy aztán kondérba ültessen és megfőzzön. Lehet jobb lett volna nekem a freskók közt?
 - Hogy hűséget? - kérdezem megint meresztve szemeim, mert most már lehet, kezd kivilágosodni a kép, illetve a folyosó a képekkel egyetemben, és a lány arcát fürkészve kezdem úgy érezni, hogy átmentem palimadárba. - Még csak az kéne! Örök életemben itt szekálnál engem.
Valahogy tényleg attól tartok, hogy végül egy üstben kötnék ki. De aztán felkarol a boszi, és a tömlöc helyett a toronyba kísér, mégsem tör az életemre, mint azt kacajaival sejtette, szóval megmarad a hős megmentőmnek. Csak szivatott, bizonyította, hogy jobb humorézéke van, mint azoknak az átkozott festményeknek.
Érzem, hogy közeledünk, mert mintha a távolsággal a jókedve is csökkenne Nikinek. Rámtör az érzés, hogy még inkább a társaságában maradnék. Micsoda mazochista vagyok!
 - Nem, nem tévedtél, állitólag tényleg fiú vagyok - erősítem meg piszkálódását. - Legalábbis anyám meg mert volna rá esküdni, pedig nagyon lányt akart. Még egy bájitalt is leállt főzni, amivel megváltoztathatja a nememet, de az kivéltelesen nem jött össze neki.
 - Köszönöm, hogy megmentettél, és, hogy saját magadtól nem tetted, mert akkor mégse mentettél volna meg - mondom végül egy mosoly kíséretében, amikor meglátok egy festményt a falon: a Levita ház bejáratát.
Felé fordulok, és kezemmel jelzem, hogy természetesen övé az elsőbbség. Persze, szép gesztus, valójában pedig lövésem sincs a jelszóról. De ezt nem kell tudnia.