Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

Seth
- egy fáradt szombat délután -
It's been a long day

Nemrégen vitték be Willt, mégis heteknek tűnik az eltelt idő és a feszült várakozás sem csökkentett rajta, érzetre sem. A magányos bogolyfalvi házból egyelőre hazament Hévízre, többnyire ott időzik, de nem záratta le a kúriájukat sem, csak sokkal kevesebbet tartózkodik ott. Kétnaponta eljön a temetőbe is meglátogatni Noah-t, nehogy alkalma legyen az eleven sebnek elkezdeni a gyógyulást. Még emlékszik a csöpp, fehér koporsóra, amit elnyelt a föld, vele együtt a gyereküket is- a szaggatott szusszanása arra enged következtetni, hogy ismét eszébe jutott az emlék, ahogy ott ácsorog a sírkő előtt, vagy valami hasonlóan nyomasztó.
Tegnap értesítették, hogy visszaveheti Will bizonyos tárgyait, most akarja őket majd elhozni a parancsnokságról, de őszintén, nem kér belőle. Mégis eltökélt célja, hogy átnéz tüzetesen mindent, hátha talál majd bármit, egy falatnyi utalást, elejtett infót, amiből kitűnhet, nem Will végzett Noah-val.
A bágyadt őszi napfény kellemesen simogatja az arcát, a valószerűtlenül szőke hajából néhány szál szomorúan lengedez körülötte.
Hiányzik az érzés, hogy megfogja, magához ölelje az aprócska, túl pici testet, hiányzott a sírása is a születésekor, hiányoztak a kalimpáló kis kezei. Túl csendesen és túl nyugodtan feküdt a karjai között; nem járt fel-alá a kis mellkasa.
Hagyja lefolyni a könnyeit az arcán, de már nem torzul szomorúságba az arckifejezése, csak roppantul üres, pont annyira semmilyen, mint amilyennek érzi magát ebben a pillanatban, a vihar kellős közepén ácsorogva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=855105#post855105][b]Adele Nadia Krise - 2022.10.25. 16:14[/b][/url]

Seth
- egy fáradt szombat délután -
It's been a long day

Nemrégen vitték be Willt, mégis heteknek tűnik az eltelt idő és a feszült várakozás sem csökkentett rajta, érzetre sem. A magányos bogolyfalvi házból egyelőre hazament Hévízre, többnyire ott időzik, de nem záratta le a kúriájukat sem, csak sokkal kevesebbet tartózkodik ott. Kétnaponta eljön a temetőbe is meglátogatni Noah-t, nehogy alkalma legyen az eleven sebnek elkezdeni a gyógyulást. Még emlékszik a csöpp, fehér koporsóra, amit elnyelt a föld, vele együtt a gyereküket is- a szaggatott szusszanása arra enged következtetni, hogy ismét eszébe jutott az emlék, ahogy ott ácsorog a sírkő előtt, vagy valami hasonlóan nyomasztó.
Tegnap értesítették, hogy visszaveheti Will bizonyos tárgyait, most akarja őket majd elhozni a parancsnokságról, de őszintén, nem kér belőle. Mégis eltökélt célja, hogy átnéz tüzetesen mindent, hátha talál majd bármit, egy falatnyi utalást, elejtett infót, amiből kitűnhet, nem Will végzett Noah-val.
A bágyadt őszi napfény kellemesen simogatja az arcát, a valószerűtlenül szőke hajából néhány szál szomorúan lengedez körülötte.
Hiányzik az érzés, hogy megfogja, magához ölelje az aprócska, túl pici testet, hiányzott a sírása is a születésekor, hiányoztak a kalimpáló kis kezei. Túl csendesen és túl nyugodtan feküdt a karjai között; nem járt fel-alá a kis mellkasa.
Hagyja lefolyni a könnyeit az arcán, de már nem torzul szomorúságba az arckifejezése, csak roppantul üres, pont annyira semmilyen, mint amilyennek érzi magát ebben a pillanatban, a vihar kellős közepén ácsorogva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=855239#post855239][b]Seth Gareth Selwyn - 2022.10.26. 23:53[/b][/url]

Hiába ő a temető gondnoka, az utóbbi napokban nem lehetett látni, betegszabadságáról apró papír tudósított csupán az iroda ajtaján. Talán elbújhatott volna temérdek teendője kifogása mögé, de most először ő kérte, hogy írják ki - megtanulta, mikor van szüksége távolságra. Dolgoktól, helyektől, emberektől, valahányszor egyensúlya veszélyesen meginog. Mert a zuhanás garantált; ha ritkább is, könnyebb vagy kevésbé félelmetes nem lesz soha. Mindössze lábra állni egyszerűbb, az újabb és újabb epizódok után.
Halk pukkanással dehoppanál a kaputól nem messze, egy félreesőbb ponton bukkanva fel szokatlanul sötét ruhában, frissen borotválkozva, ám árnyékokkal szemei alatt. A kerítést nézi, tenyerébe vájva körmeit, mert vissza kell tartania az ürességet, nem disszociálhat. Itt kell maradnia, a jelenben, lélegezni, megélni. Ezt az egész mellkasát betöltő iszonyt, a gyomra helyén a kővel.
A torka igazán csak akkor szorul el, amikor a soron befordulva meglátja a sírt és a sziluetett; minden lépés ezerszer súlyosabbá válik. Mégis megy tovább, egy része sietne, ha nem tartaná vissza félelem.
Tétován megérinti ujjai hegyével a nő vállát, halkan szólítva meg, hogy ne ijesszen rá, mikor mellé lép.
Adél...-*ebbe az egy szóba sűrűsödik minden. Sosem szólította a keresztnevén, akkor sem, amikor gyakran festegetett Seth műhelyében, sem később, mikor barátságuk szorosabb lett. Egy pillanatig, amíg tekintete bejárja a másik arcát, mozdulatlan, aztán vonásai töredezni kezdenek - szája széle lefelé görbül, homlokán és szemzugában mély ráncok ülnek. Vállai megereszkednek, amint keze Adél válláról annak lapockájára csúszik, kérdés, szó nélkül vonva ölelésébe. Annyira sajnálja, s annyira ostoba szavak ezek, közelébe se érnek annak, amit valójában gondol vagy érez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=855255#post855255][b]Adele Nadia Krise - 2022.10.27. 10:47[/b][/url]

Nem számított társaságra. Az emberek jellemzően halálozási évfordulókon és Halottak Napján látogatnak ki a temetőbe rendbe szedni a szeretteik sírját, kicsit megemlékezni, aztán továbbhaladni az életükkel. Neki túl friss a sérülése, ráadásul a gyerekét vesztette el; nem tud nem kijárni és siratni az elvesztett időt, amitől megfosztották őket.
Seth felbukkanása váratlanul éri, de nem mondhatja, hogy ellenére lenne. Nem, ebben a pillanatban nagyon is örül neki, hogy nem egyedül kell ácsorognia az ápolt sír fölött, és emésztenie magát a történtek felett. Redzketeg sóhaj szakad fel belőle, és egyáltalán nincs ellenére, hogy megöleljék- cseppet csökken a magány érzete. Gyenge ujjakkal kapaszkodik az idősebb férfi karjaiba, a kabátjába, a fejét gyerek módjára fúrja a mellkasába. Csendesen folynak a könnyei, de az arckifejezése továbbra is üres. Hagyja, hogy egy-két percre megülepedjen közöttük a csend, csak a lagymatag őszi napfény simogatja az arcukat mintha minden rendben lenne.
- Jó újra látni önt. - Kihúzza magát, hogy Seth szemébe nézhessen egy vérszegény mosollyal az arcán. Tényleg örül neki, még ha a kedve az árnyéka is régi önmagának. Seth-tel konkrétan megosztotta a terheysége legjobb pillanatait, míg a férje isten tudja, hol csavargott. Mostanra az élete szerves részévé vált, a barátjának tekinti, egyike a megbízhatóaknak.
- Kijöttem meglátogatni őt... Nem akarom, hogy egyedül érezze magát. - Motyogja bizonytalanul a sír felé pillantva, mintha nem tudná hogy magyarázza meg a jelenlétét. Mintha meg kellene, vagy bárkinek elszámolással tartozna a történtek miatt. Új a helyzet, amibe került: egyedül maradt rengeteg teendővel, gonddal és felelősséggel. Most kell erősnek lennie, de félő, beleroppan, ha nem vigyáz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=856460#post856460][b]Seth Gareth Selwyn - 2022.11.12. 23:30[/b][/url]

A két egymásba kapaszkodó alak az apró sír mellett akár Adél egyik festménye is lehetne - mozdulatlanok, arctalanok, s egyetlen hosszú árnyat vetnek a fejfáéval párhuzamosan.
Nem engedi el - fél karja továbbra is közel tartja, amint egyik zsebébe nyúl. Egy keszkenőt nyújt aztán felé, azoknak a mozdulatával, akik túlságosan hozzászoktak mások könnyeinek felitatásához; s bár az ő szeme száraz, tekintetében mélységes szomorúság ül. Adél láthatta már ezt, a gesztust és a pillantást egyaránt - árnyalatuk fakóbb csupán.
- Én...-*sosem fejezi be a mondatot. Olyan végtelenül ostobának érzi, hogy magáról beszéljen, itt és most. Azonban a halovány mosoly újra felidézi benne azt, amikor még abban reménykedett, hogy következő viszontlátásukkor egy egészen másmilyen mosoly fogadja majd. Az üresség gyökerek módjára burjánzik, felkúszva erein és bordái közé feszül.*- Sajnálom, hogy csak most találkozunk. Úgy érzem, cserben hagytam, mert képtelen voltam hamarabb felajánlani.-*Életében csupán két alkalommal gyászolt. Először kilenc évesen, akkor az anyját temették és ő, aki maga is alig értette a történéseket, a hatéves Sebby kezét szorongatva próbálta vigasztalni az öccsét. Másodszor Viktor búcsúztatóján állt a sír mellett, alig fogva fel bármit az egészből, mintha kívülről nézte volna végig az egészet, pedig tudja, hogy Ricsi mellett állt, s hogy kezük néha tétován megtalálta a másikét, mintha összeért volna rémálmuk.
- Hasonló...hasonló gondolataim voltak,-*rezzen fel emlékeiből, kibontakozva az ölelésből - balja lecsusszan a nő hátáról, hogy szütyőjébe nyúljon. Ellép mellőle, s közben  lassú, tétova mozdulattal két tárgyat húz elő: egy kézzel kötött, színes borítású könyvecskét, s mellé egy furkász-plüsst. Leguggol, hogy mindkettőt a sírra helyezze, szórakozottan megsimogatva az orrontó hátát; sosem tudná ezeket másnak adni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=857527#post857527][b]Adele Nadia Krise - 2022.12.21. 21:59[/b][/url]

Szó nélkül elfogadja a felé nyújtott anyagot. Úgy érzi, jelenleg az ilyen apró gesztusok is támogatásról, együttérzésről árulkodnak, amire őszintén szólva hatalmas szüksége van, amikor az összeroppanás szélén áll.
Hosszú másodpercekig bámulja tűnődőn Seth-et, de végül megrázza a fejét, ingatagon, mintha ő sem lenne egészen biztos a dolgában.
- Ne sajnáld. - Hirtelen eltörli az eddigi kellemes távolságtartásukat, azt a kis verbális biztonsági zónát, amit olyan ügyesen és frappánsan fenntartottak kimondatlan közös megegyezéssel. - Reményt adtál akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nem tehetsz róla, hogy... - Elakad a hangja. Fojtogatja a torkát az őrjöngő sírás, ami mostanában hol magára hagyja, hol ismét felüti a fejét, hogy tovább kínozza kegyetlen módon. A veszteség nem oldódik oly' könnyen. - Nem tehet róla, hogy mi történt Noah-val. - Végül visszatér a magázáshoz. Ez a megszokott meder, ebben érzik jól magukat. Az a kis távolságtartás mindenkinek hagy némi egérutat. Bár Seth gesztusa, a kis plüss és a könyvecske elegek ahhoz, hogy a légzése szaporává és zihálóvá váljon, majdnem zokogóvá. Úgy kell a szájára szorítania a kezét, de az arcán már ömlenek végig a könnyek. Ez sokkal több, és bensőségesebb, mint amennyit várt, vagy várni vélt.
- Köszönöm. - Színtelen suttogássá fajul a hangja, másként már remegne a visszafojtott érzelmi kitöréstől. Seth mellé guggol, a kőtábla elé: Noah Krise. Végigszaladnak az ujjai a feliraton, a dátumon; a könnyei már nem folynak.
- Gondolja, hogy ez idővel könnyebb lesz? Most olyan... mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomon. - Ez pedig elképesztően marja belülről. Ha nem fognák a kezét így vagy úgy, elesne és nem akarna felkelni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=857538#post857538][b]Seth Gareth Selwyn - 2022.12.22. 00:30[/b][/url]

A másik tekintete ránehezedik, s bár szavai felmentenék Sethet a bűntudat alól, szemét összeszorítva a fejét ingatja. Ha bármi része lenne benne, valószínűleg azonnal feladta volna magát a parancsnokságon, a felelősséget nem bírná el. Mindazonáltal leírni, miért érinti ennyire mélyen a gyermek elvesztése, nem könnyű.*
- Én is reméltem, teljes szívemből, mert megérdemelte, mindketten megérdemelték volna,-* a helyzet igazságtalansága, tehetetlen tragédiája eleven drótként rántott benne össze valamit. Sonia után a hetek, amiket Adél a műhelyében ücsörögve vagy festegetve töltött, csendes megértést szőttek közéjük. Az azt követő örömmel és félelmekkel teli hónapok pedig valami erősebbet sodortak a szálakból. Most, hogy a gyász súlya alatt málladozik minden, mert egyikük sem bírja igazán megtartani, szokatlan ziláltsággal csúsznak ki száján a szavak. Engedi, mert muszáj, vagy disszociálni fog. Tenyerébe vájja körmeit, ökölbe szoruló kezekkel, hogy lecövekeljen a jelenben. A köszönöm olyan fájdalommal vájja belé karmait, hogy nem bír megszólalni; ezért nem szabadna hálásnak lennie, ennek az egésznek nem szabadott volna megtörténnie. Valami elszakad benne.*
- Azt hiszem. Vagyis... hiszek Agathanak. A...fél életem mellette töltöttem.  A szavaki, a tettei azt mutatták, újra lehet kezdeni. Nem, nem ismerek nála erősebb embert.-*Leginkább a fejfára mered, nehéz, néhol reszketeg lélegzetekkel beszélve. Ezt a történetet nem írták meg a pletykalapok - talán Magnus vagy Solomon, talán a jótékony érdektelenség keze volt benne, de békén hagyták. Az előbbire tippelt, ám inkább nem bolygatta a kérdést.
Végül leül a földre, elhagyva mindig egyenes tartását, térdeire fektetve karját. Adélra pillant, aztán valahová mögé, a sírok ismerős soraira mögötte.
- Úgy éreztem, jó anya leszel. Talán, mert egy kicsit emlékeztetsz az enyémre; de olyan őszinte türelmetlenséggel vártad Noah-t. Nehéz... elmagyarázni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=857542#post857542][b]Adele Nadia Krise - 2022.12.22. 02:44[/b][/url]

Szomorú, vékonyka mosoly tűnik fel az arcán a maga csökött valójában. Lehetne szélesebb is, de semmiképp sem boldog. Szomorúsággal és gyásszal emlékszik vissza a terhessége végére, az aprócska babára a karjai között, aki túl csendes és túl pici volt, mégis a legtüneményesebb emberi lény a világon számára. Fájt mindene, a karjai sem hálálkodtak a könnyű tömeg alatt, de úgy érezte, nem bírja letenni a  csöpp kisbabát. Olyan volt, mint valami függőség.
- Fogalmam sincs, hogy kell... - Leolvad a vérszegény mosolya, s helyét a teljesen őszinte, kendőzetlen kétségbeesés veszi át, ahogy a sírkőre bámul meredten. - Folyton csak arra gondolok, hogy... vissza kellene forgatni az időt. Ha... ha egy nappal visszamennénk, ha... szólhatnék a múltbeli énemnek... hogy baj van Noah-val... De nem lehet. Érti? Nem lehet, mert... mert... - Mert nem ez a dolgok rendje, de nem bírja kimondani. Az az igazság, hogy képtelen most valós okot mondani, amiért ne tehetné meg, hogy egy időnyerővel visszautazik a múltba és jelzi, hogy baj van a fiával. A helytálló kijelentés az volna, hogy tilos a múltat átírni; ha Noah-nak halnia kellett, ezt nem írhatja felül, csak ezt képtelen bevallani önmagában. Azzal elismerné saját helyzete megmásíthatatlanságát.
Mégis, Seth szavai valamennyire enyhítenek a folyamatos sóvárgásán és önostorozásán. Kedvesek, mint mindig, törődőek és megmagyarázhatatlanul közelinek, értékesnek hatnak. Szóval hasonlít egy kicsit a néhai Mrs. Selwynre.
Követi Seth-et a földre óvatosan oldalvást helyet foglalva a sírok között.
- Tudod... Noah volt az én mentsváram. Will... lel nincs jó házasságunk, ezt a vak is láthatja. És ahogy sokan előttünk, én is azt reméltem részben, hogy a baba miatt majd megváltozik vele is a viszonyom, normálisabb, kedvesebb, törődőbb lesz. Reméltem, hogy... minket helyez majd első helyre, ahogy egy családban tennék a szülők egymással és a gyerekeikkel. És valamennyire elindultunk ezen az úton, Will szerette a fiunkat. Látnod kellett volna, ahogy elkezdett előbb hetente, aztán naponta beszélni hozzá, és velem is máshogy bánt, türelmesebben, kedvesebben, odafigyelőbben. Aztán... a baba elment, és valahol ő is... sokkal távolabb került. Bezárkózott, azt hiszem. Visszajutottunk a házasságuk nulladik pontjához, ahol csak stagnálunk a boldogtalanság és a boldogság közepette. Őszintén, fogalmam sincs, mi lesz velünk, ha kijön az előzetesből, hogy hol folytatjuk. - A végére elhalkul a hangja, szipog is kettőt zavartan. - De Noah nélkül ez a változás sem következett volna be. A fiam a puszta létezésével már rengeteget tett értem. És én mit tettem érte? - Könnybe lábad a szeme, megremeg az alsó ajka. - Hagytam, hogy meghaljon, Seth. Hagytam, hogy a fiam meghaljon úgy, hogy nekem kellett volna vigyáznom rá! Félek, hogy Noah ezt sosem fogja megbocsátani nekem, és nem hibáztatnám érte. - Alig hagyta abba az imént a sírást, már jönnek is az újabb könnyek, végigperegnek az arcán, le az ölében tartott kezeire.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=857644#post857644][b]Seth Gareth Selwyn - 2022.12.24. 00:20[/b][/url]

- Értem. Ismerem a tanácstalanságot, a tagadást, az elveszettséget,-számos alkalommal ütközött ebbe a falba, gyermekként és felnőttként egyaránt; éjjeleket töltött azzal, hogy hasztalan csak kereste és kereste a megoldást.- Néha útmutatással sem könnyű, de valahol el kell kezdeni.-*A csendes beszélgetés őszinte, meg sem próbálja áltatni; ám talán elérheti, hogy Adél kevésbé érezze magát egyedül, elhagyatottan. Pillantása vissza-visszatér hozzá, s ha tekintetük találkozik, mintha gondolatban megszorítaná a kezét. Meghallgatja, ahol lehet, ítélkezés nélkül.
- Ez... hatalmas teher lenne egy gyermek vállán,-*bukik ki belőle, mert ezt az egyet világosan látja. Mielőtt azonban még megpróbálhatná végiggondolni az elhangzottakat, hogy valamiféle megoldást vagy kezdőlépést javasolhasson, Adél gondalatai éles kanyart vesznek. Hirtelen fordul oda, feltérdelve és kérdezés nélkül ölelésébe vonva.
- Nem. Mindent megtettél, ami erődből és tudásodból tellett.-*Magához szorítja, ügyelve rá, hogy ne okozzon fájdalmat, ám az érzés maga kirántsa valahogy a gondolatok, emlékek közül egy pillanatra a lányt. Mert most ismét annak a megtört, reménytelen gyermekanyának látja, akinek véletlenül leste ki titkát; aki akkor éjjel annyira kétségbeesett volt, hogy egy majdnem idegennek gyónt meg.- Mindent, érted? Nem tudhattál a méregről,-az utolsó mondatot szinte csak suttogja, Adél hátát simogatva, ahogy gyerekeket szoktak vígasztalni-csitítani, mert ugyanolyan sebezhetőnek érzi. A felfoghatatlant súrolja az egész; olyan gonoszság történt, ami őrá emlékezteti - beteg, elfajzott elme szennye, mely számára nincs mentség. Meg tudná ölni.
Arctalan ellenséggel szemben mégis tehetetlen, s haragját másfelé fordítja.
- Segítségre és támogatásra lesz szükséged,-*terapeutára, barátokra, családra, amennyire ez lehetséges. Mert nem Noah megbocsátása kell valójában, hanem Adél sajátja, bár nem mondja ki ezt.*- És időre. Mindig nyitva az ajtóm előtted, rendben?