Halloween
2012.10.29.-2012.11.12.

Bogolyfalva temetője már a megszokott, egyszerű kinézetével is elég félelmetes, hát még ezen a napon.
A temető kapuja felett egy tábla lebeg, vörös, cifra betűk sorakoznak egymás mellett. Egy figyelmeztetés ez, miszerint „Készülj a rettegésre!”. A bátrak, akik belépnek a kapun, egyből egy rémisztő sikoltást hallhatnak, és ki tudja, honnan jön.
A sírok mellett világító töklámpások, rengeteg pókháló, sétálgató csontvázak is vannak, egy kis sarok sincs kihagyva. Szellemek riogatják a népet hirtelen felbukkanásukkal, és mindenáron elakarják csábítani a diákokat a kaputól nem messze elhelyezett kivégző asztalhoz. Ez az asztal magától odaszíjazza az önként -vagy kevésbé önként- vállalkozót, hogy ne tudjon szabadulni. Egy eszköztartó is található itt, késekkel, bárdokkal, és egyebekkel.
A díszítés mellett a legfőbb dolog, ami odacsalogatja az érkezőket, az a játékokhoz kihelyezett sok-sok kellék. Mert a csokiért folytatott harc elkezdődött!

A leírást írta: Amira Loveguard

Alex

Lassan én is visszaérek a Véres menyasszonyhoz, aki egyben ennek a játéknak a vezetője. Mikor visszaérek, leveszem a maszkomat, hogy letudjam törölni az izzadságcseppeket a homlokomról. Ám mielőtt még visszatehetném az álarcom, egy régi barátom szólít meg, mégpedig Alex, Dolánszky Alex. Kedvesen rámosolygok, majd megszólalok:
 - Mióta elmentél megváltozott egy-két dolog. Átkerültem a rellonba - egyelőre csak ennyit mondok, mert most nem nagyon tudnám a többi dolgot is elmondani neki. - Veled mi történt? - a tolókocsija felé bökök. Ekkor megérkezik Amira és egy lapot nyom a kezünkbe. Miután mindenkinek jut lap, elmondja, hogy mi a teendőnk. Mivel angol vagyok, jártas vagyok a halloween-i cuccokban, meg amúgyis szeretem ezt az ünnepet, így még régebben utána néztem a történelmének. Hó gyorsan irkálom a megoldásomat, ám ekkor a mellettem ülő srác, Alex, megböki a vállam és megkérdezi, hogy mi a kettes. Kicsit felé billentem a papíromat, de csak úgy, hogy ő lássa a megoldásokat. Miután látom, hogy leírta, folytatom a körmölést. Ám az ötösnél megakadok. Mi az a jellegzetes étel? Tök? Áh, nem az kevés... gyorsan átpillantok Alex papírjára, hátha ő tudta. Szerencsémre, ő rájött, hogy mi az az étel. Gyorsan én is odaírom az ötöshöz. Még egyszer átfutom a lapomat, hogy minden helyre írtam-e és mikor kész vagyok, beadom Amirának a lapocskámat.
Mikor Amira kiveszi a kezemből a papírt, visszamegyek Alexhez, majd megszólalok.
 - Neked hogy ment? - kérdezem. Biztosan tudta az összes megoldást, elvégre levitás. Nem?

Halloween

Eléggé gyorsan vége lett a játéknak ahhoz képest, amennyit készültek rá a DÖK tagjai. Mindig ez van, nagy a felhajtás a rendezés körül, de aztán olyan gyorsan vége van, mintha csak felrepülne egy bagoly.
Amira úgy érezte, első körben egész jól sikerült neki a levezénylés, a feladatlapok kijavításával is egészen hamar készen lett. Még mielőtt visszaértek a játékosok, ő már előtte öt perccel végzett, így volt egy kis szusszanásnyi ideje. Ezalatt Leo-t próbálta észhez téríteni, aki annyira megunta a temetőben való fekvést, hogy valószínűleg örök haragot fogadott a gazdi ellen.
Amint megérkezett az első játékos, Amira a kezébe vette a játék eredményét rejtő lapot. Egyelőre nem akarta, hogy tudják, ki lett az ottani elvégzett játékok szerint a győztes, úgyhogy csak beszélgetést kezdeményezett a háztársával, majd amint megérkezett a többi emberke is, feléjük fordult.
-Szóval vége is van a játéknak, remélem jól éreztétek magatokat, és sikerült sok édességet gyűjteni. Az a helyzet, hogy most itt kellene hagynotok a kosárkátokat, amit aztán a réten levő töksátorban az eredményhirdetés alkalmával kaptok vissza. Nyugi, nem fogom senkiét megenni -mosolyogva fejezte be a mondandójának ezt a részét, és megvárta, hogy mindenki letegye a kosarát az asztalra. Amint ez megtörtént, folytatta is tovább. -A tudáspróbás játékokkal Zachary öt, Gergő kettő, Alex tizenkettő, Derik kilenc, Amanda öt, Laura pedig szintén öt csokit szerzett. Gratulálok, és ne felejtsétek el, hogy a töksátorban ott legyetek az eredményhirdetésen, ami a jelmezverseny eredményhirdetésével lesz egybekötve.

---

 Ma rengeteg dolgom volt. Összepakoltam a szobámba, hisz hamarosan költözünk, majd le kellett rohanjak a faluba. Először benéztem a Boltba, hogy kell-e valakinek segítség, majd mivel Janey volt bent és biztosított arról, hogy elmehetek rohantam a házhoz. Kiadtam néhány parancsot a tervvel kapcsolatban, majd körbenéztem. Tökéletes lesz. Sajnos Kath nem nagyon tud ezzel foglalkozni..khm.. technikai problémák miatt, és este nem dolgoztathatjuk a népet. Így rám hárul ez a feladat, de szívesen csinálom.
Aztán kellett néhány dolgot még vásárolnom, magamnak meg Nokedlinek. De nem tértem vissza egyből a kastélyba, inkább sétálni indultam.
  Olyan fura lesz leköltözni ide. Elszakadni a kastélytól, mindennap feljárni oda órákra, esetleg másokkal találkozni. Fura, de jó lesz, én bízom benne.
Szinte vakon közlekedtem a gondolataimba merülve, és észre se vettem, hogy beértem a temetőbe. Itt még sose jártam.. Libabőrös lettem, ahogy egy szélfuvallat megérintett és mikor jobban körbenéztem, kezdtem észrevenni, hogy sötétedik.
  A sírfeliratokat kezdtem el böngészni de egyre közelebb kellett hajoljak mert egyre csak sötétedett. Hirtelen valami zörgésre lettem figyelmes, felkaptam a fejem, hogy honnan jön a zaj, de nem láttam semmit és senkit. Tudtam, hogy nem biztonságos, hisz van itt minden.. vámpír, vérfarkas, rellonos..
  Nem jutottam tovább a gondolkodásban mert valami hangos csaholással ledöntött és rám mászott.  Mire kettőt pislogtam már a földön csücsültem és egy hatalmas, de gyönyörű kutya terpeszkedett rajtam.
  -Te meg, hogy kerülsz ide?-nevetek- Nem szeretnél leszállni rólam?-kérdem, de ő tovább ül rajtam diadalittasan.
Remek.

Ruha.

P.CSka

Azt beszélik, vannak rejtélyes helyek a faluban. Azt is beszélik, hogy vannak rejtélyes helyek a faluban, ahol hógolyózni lehet. Meg azt is beszélik, hogy vannak rejtélyes helyek a faluban, ahol hógolyózni lehet és cigarettázni egyszerre, mindenkinek háttal. Gondoltam utánajárok ezeknek a híreszteléseknek, de igazából ezek nélkül is útra keltem volna. Egyik lábamat teszem a másik után, és arra gondolok, hogy amire gondolok miért éppen arra gondolok én. Ilyen dalszöveges napom van, elveszve a mennyország kapujában valahol, miközben Luficer csokoládés-nyalókát osztogat. Elveszem, elkapom, elfogom, felnevetek. A kastély szent légköre már-már túl csendes volt, és kiborító: a mestertanonc-torony még mindig nem a zűrzavarról, és a tömegnyomorról híres. Bár ha arról lenne, akkor újabb házat vennék magamnak... Vennék? Ezt se adtam még el, csak kiadtam, vagy kiadnám, vagy esetleg lehet, hogy kiveszik, de még semmi sem biztos. A biztos dolgok el vannak ásva, és most egy tűzoltói létrán csúszunk lefele. Elkapnak? Leérünk? Mindig leérünk. Mint ahogy minden út Rómába vezet, jelen esetben minden út a temetőbe.

Hatalmas telek. Fehérség. Ropogás. Láthatatlan lépések. Alacsonyság. Kerítés. Messziség. Szürkület. Havas. Temető.

Úgy rémlik, még soha nem voltam itt. A hátam mögé lesek, ott a hatalmas, havas nagy rét, amin szerencsésen átgázoltam. Mikor és hogyan? Ilyen kérdésekre csak a tesztekben tudok felelni, a való életből mindez kimarad. Dr. Nádori Pál szerint alapjáratban elmegyógykezelt, de hősiesen feltámadó jelenség lennék. Néha voltak bókjai. Néha nekem is.

Előre megy. Fehér kövek lerakva, így beleillik a havas látképbe, amit az időjárás rendelt éppen ide. Mindenhol sír. Mindent látsz, téged mégsem látnak. Előresétál. Felvesz egy havat, a tenyerébe fogja, labdává alakítja és eldobja: hógolyózás a temetőben? Mégis kiállna ki, ki lenne itt?

Harsányan felnevetek hirtelen, és továbbsétálok. Igen kedveseim, újból ráálltam a vicodinra. Ma reggeltől.

Emma

---

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.

Veronika

Halk puffanással ér földet, ahogy macskát idéző ügyességgel mászik le a vaskos faágról, ahol eddig töltötte idejét. Megmozgatja kissé elgémberedett végtagjait, göndör bozontjából pedig kirázza a beleragadt apróbb gallyakat, melyek kétségkívül megtalálták útjukat a fiú ruházata alá is. Tekintete ismét végigsiklik a körülötte elhelyezkedő sírköveken, de a látvány nincs rá nagy hatással, nem is érti, miért félnek az emberek ennyire a temetőktől. Nem más, mint föld, kövek, némi rothadó virágzat, meg persze egy-két csont, de már zavartalan mélységben.
Ennek ellenére önszántából nem jött volna ide, semmi érdekeset nem talál a sírhantokban, de gyanútlanul lépte át az apró kerítést, hiszen a varázslat miatt nem látott mást, mint a felfagyott földet. Nyáron valószínűleg gyep borítja a térséget, ez idő tájt viszont ronda, fekete göröngyök csikorogtak tornacipője talpa alatt, ahogy szemét meresztegetve haladt előre, elvégre a sötétben igen keveset látni. Már megtanult ugyan fényt gyújtani varázslattal is, de biztos volt benne, hogy tilosban jár - nem kell sok kreativitás ahhoz, hogy kitalálja, a kastélyon kívül nem szabad éjfél tájékán egészségügyi sétákat rendezni, hát még a faluban, figyelmen kívül hagyva, hogy elkerített területre teszi lábát.
Igaz, ha valakit tényleg a határon kívül akarnának tartani, nem ötven centi bevetett erővel védelmeznék, úgyhogy Noel feljogosította magát. Szerinte mindenképpen az ő hibájuk - az "ők" kiléte ugyan nem világosodott meg előtte, de akárkik is, felelőssé tehetőek -, amiért valószínűleg birtokháborítást követett el: miért nem emelnek magasabb kerítést? Akkor nem érezte a késztetést, hogy átmásszon - pardon, kicsit magasabbra emelje a lábát, és átlépjen - rajta.
Képzelhető hát a csalódottsága, amikor meglátta, hogy csak egy temetőbe került, de hamarosan kiengesztelődött, ugyanis valamit csillanni látott - és beindult a szarkareflex.
Most érdeklődve forgatja ujjai között a megszerzett eszközt, amiért hajlandó volt megmászni egy nem túl apró fát, noha a kezdetek kezdeténél még azt sem tudta, mi lesz az.

Mary

Az ember azt hinné, hogy egy fárasztó nap után nagyon könnyű elaludni. Persze ez nem így van, legalábbis velem biztosan nem. Pedig ma este mindennél jobban vágytam arra, hogy elaludjak, és végre álmodhassak. Imádok álmodni, hiszen olyankor minden tökéletes, vagy legalábbis annak látszik, de én azzal is megelégednék. Sőt, igazából már az is elég lenne, ha nem lennék hulla fáradt.
Ilyen gondolatokkal hunytam le a szemem, már sokadszorra, de sehogy sem voltam képes elaludni. Folyton elkezdtem agyalni valamin, mindenféle teljesen értelmetlen dolgon. Össze-vissza forgolódtam, hátha találok olyan helyzetet, amiben el tudok aludni, de sajna nem jártam sikerrel. Ez így ment legalább fél órán keresztül, aztán meguntam, és mivel nem tudtam mit csinálni, kimentem a mosdóba.
Mikor visszaértem, leültem az ágyamra, és azon gondolkodtam, hogy mit csináljak. Abban biztos voltam, hogy nem fogok tudni elaludni. Ekkor átsuhant egy gondolat az agyamon. ~Mi lenne, ha kilógnék egy kicsit?~ A válasz persze az volt, hogy szuper lenne, mivel biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni aludni, mást meg nem tudnék csinálni.
Teljes csöndben kezdtem el felöltözni. Legalábbis ez volt a tervem, csakhogy nem sikerült megvalósítanom. Ahogy a nadrágomat kerestem, ledöntöttem a gitáromat, ami az ágy mellett állt. Gyorsan magamra kaptam a ruháim, aztán leültem az ágyamra.
Körbenéztem, hogy felébredt e valaki. Lagger és Adri aludt, de Mary az ágyában ült, és engem nézett.
- Én... Én csak... - kezdtem magyarázkodni, de nem tudtam, mit mondhatnék. Aztán rájöttem, hogy nem egy idegenről van szó, hanem Maryről, szóval nyugodtan beavathatom.
- Igazából nem tudok aludni, úgyhogy arra gondoltam, kiszököm egy kicsit - mondtam suttogva, nehogy a többiek meghallják. - Esetleg velem jönnél? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
Rövid párbeszéd után eldöntöttük, hogy elmegyünk a bagolyfalvi temetőbe. Miután Mary felöltözött, kiléptünk a folyosóra. Olyan halkan sétáltunk, amennyire csak tudtunk, nehogy észrevegyen egy prefi. Már majdnem kint voltunk a kastélyból, amikor az egyik folyosón megpillantottam valakit. Rögtön rájöttem, hogy egy járőröző prefi lehet, így intettem Marynek, hogy bújjunk el az oldalfolyosón. Így is tettünk, és vártuk, hogy elmenjen valamerre a járőröző. Mikor elsétált mellettünk, igyekeztem minél jobban a falhoz lapulni. Szerencsére nem vett minket észre.
- Huh, ez meleg helyzet volt - suttogtam Marynek. - Szerencsénk volt.
Mikor kiértünk a kastélyból, kissé felszabadultabbak lettünk.
- Itt már nem fognak elkapni - mosolyogtam szobatársamra. Kezdtem egészen felvidulni, hiányzott már egy kis kaland az életemből. Amióta az iskolában vagyok, még sosem szegtem úgy igazán meg a házirendet. Na jó, ott volt az a padlásos eset, meg a könyvtárszobába tett látogatásom Laggerrel, de ez most más, hiszen akkor a házunkon belül maradtam, most viszont koránt sem.
Rövid séta után el is értünk a temetőhöz. Egy pillanatig haboztam, mielőtt beléptem, hiszen hallottam már ezt-azt a helyről, de mivel kintről nem lehet megállapítani, hogy igazak e a híresztelések, kénytelen voltam magam utánajárni.
- Menjünk - mondtam Maryek bátorításképpen, bár inkább saját magamnak szólt. Végül erőt vettem magamon, és lassan beléptem, Maryvel az oldalamon.

Szellemidézés- csapó 1.0 - A bagázs
2013.05.06. 23:45

A díszes társaság már reggel óta lázban égett. Érezni lehetett az izgalom illatát úton-útfélen, pusmogtak fotelről kanapéra, kanapéról fotelre, hogy vajon kit sikerül ma itt megidézni? Egyáltalán sikerül majd? Ki is vezeti ezt a szeánszot? Mit kell majd csinálni? Az a körbeállós dolog, ahol megfogják egymás kezét és kántálnak? Vagy gyertyát égetnek? De azt a muglik csinálják. Ők akkor hogyan is idézik meg a holtakat? Nekromágia? Az kicsit nagy falat lenne még ennyi kölyöknek.
Sokan sokféle elmélettel álltak elő. Ő maga arra szavaz, hogy gyertyákat fognak gyújtani és kántálnak egy sort, aztán vagy kiugrasztanak valakit hideg sírágyából a borzalmas kornyikálással, vagy nem. Éjjel fél tizenkettőre mindannyian begyűltek a bejárati csarnokba, s mit ne mondjon, összegyűltek azért páran, ahogy elnézi. Ő felkészítette Nunut (akit Csontváry Kunigundaként mutatott be a többieknek a bejárati csarnokban), hogy akkor most jön és kész, mert ő részéről retteg a gonosz kísértetektől és az agyevő zombiktól, amikkel Lindgrenék fia, Holger riogatta még régebben. Haragudott is, mikor kiderült, hogy az egész csak egy hülye film szüleménye és nincs agyevő zombi egy szál sem a világon, legfeljebb inferus, ami ugyanúgy megöl, de a rossz érzése a zombikkal kapcsolatban megmaradt.
-Nunu, ha valami előugrik, én visítani fogok.- nyöszörgi már most a csoportban haladva unokahúgával és főleg annak suttogva ezeket a szavakat, miközben Alex a másik oldalán gördül velük meg a többiekkel egyetemben.
-Alex... Biztos nem jönnek elő agyevő zombik? Ha meglátok egyet is én.... sírni fogok!- ez a legborzasztóbb fegyvere: a sírás. Ha elkapod Runa Blackwood sírógörcsét, egy életre kiszáradnak a könnycsatornáid! Azért persze haladnak is és háromnegyed tizenkettőre elérik a puszta, síri csöndbe burkolózó temetőt. Mintha még valami kis ködféle is kezdene fodrozódni... vagy csak a szemei készülnek fel az esetleges könnyzuhanyra? Nem tudja eldönteni, csak vacog-kocog előre mind a harminckét foga, miközben az unokahúga, Csontváry Kunigunda, alias Nunu lazán cseverészik Alexszel, pontosabban Alex van most soron a szóáradat megidézésében, ahogy hallja.

Szövetségesem és Olivia

Már napok óta kutattam. Azt hinné az ember, hogy vámpírokról szóló könyvekhez igazán nem nagy művészet egy varázslóiskolában hozzájutni. Nos, rá kellett ébrednem, hogy a mi helyzetünk nem ennyire egyszerű, tekintetbe véve, hogy nem is egy valódi vérszívóról beszélünk, hanem Lyráról. Lyráról, akihez –bár sokszor neveztem félvámpírnak– nem igazán passzolt ez a megfogalmazás. Szerettem volna valami sokkal valósabbat és kevésbé borzasztót kitalálni, de jelenleg ennél pontosabban nem adhattuk meg, hogy mi is ő.
A könyvek pedig egyáltalán nem segítettek.
A kastélyban fellelhető összes könyvet megszereztem, ami foglalkozik a témával, de még mindig hiányérzetem volt. Na, és egy vámpír, akit jelen esetben Katherine Danielle Isabella Averaynek hívnak, hogyan orvosolja a problémát? Hát persze, hogy elutaztam egy időre. Tulajdonképpen az egy időre mindössze négy órát jelent. Annak ellenére, hogy Lyra is és én is gyűlöltem, kiruccantam Londonba, hogy könyvtárakat fosztogassak, majd ezt követte néhány környező ország, teszem azt Oroszország. Ott szívesen elidőztem volna még egy ideig, de tudtam, hogy adatokra van szükségünk.
És nem csak Lyra képessége, meg fajtája miatt, hanem miattam is. Mégis ki lenne képes hosszú távon elviselni, hogy gyakorlatilag szerelmet vallott a házvezetőhelyettesének, úgy hogy ez nem is állt szándékában? Az a tény meg, hogy Seren levette, valami nem stimmel; az már nem az én érdemem, inkább hálával tartozom a Sorsnak, hogy a férfi eléggé ismert ahhoz, hogy erre magától rájöjjön.
Ez volt a milliónyi oka, hogy miért csücsültem az éjszaka közepén a temető egy távol zugában, körülöttem megszámlálhatatlan könyvvel és várakoztam Lyrára. Ha nem erről lenne szó, egyértelműen nem teszek akkor erőfeszítést, hogy még üzenetet is hagyok a lánynak, de ez a mi területünk volt és reméltem, hogy más vámpír/vérfarkas/csingiling nem dugja ide a képét.

 A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.

Jujujuhász Viviviktor Mámámáté


Mégis mit keresek egy félelmetes temetőben, ahol majd bepisilek? Nos, ez hosszú történet, így hát elmesélem, ha nem probléma.
Reggel szokás szerint 6 órakor felkeltem, hiszen mióta nem járkálok éjjelente egész hamar ébredek fel. Szóval kitöröltem a szememből a csipát, ásítottam egyet és szemeimmel Lallát kerestem, ám ő sehol sem volt. Halkan szólongattam, de ő nem válaszolt, szemeimbe már könnyek is szöktek, azt hittem újra hisztizni kezdek, ám a kis barátom végül előmászott az ágyam alól. Magamhoz öleltem, megpuszilgattam, de ő ugyanúgy nézett, mintha már a levegőt is nehezebben vette volna. Próbáltam vele társalogni, de ő egyáltalán nem beszélt, így hát mérgesen otthagytam, egyedül az ágyamon. Mérgesen kisétáltam a navinés konyhába és ott ettem egy szendvicset, nem szeretek a Nagyteremben enni, az idősebbek mindig előbb megszerzik a finom falatokat. A tanári asztalnál sajnos nem foglalhatok helyet, mert nem férnék oda, úgyhogy a navis konyhában szoktam étkezni. Eztán visszaballagtam a szobámba, ahol felöltöztem. Mostanában próbálok változtatni a stílusomon, ezért öltöttem magamra egy bordó csőnadrágot - iszonyú furcsa érzés olyat hordani - és egy szürke pólót, amire még pulcsit húztam, a cipőm is egész divatos. Nos, ez egyáltalán nem az én stílusom, csak láttam még régebben az újságokban, hogy ez a menő, ezért próbálok nem lemaradni. A délelőttömet járkálással töltöttem, próbáltam minden helyszínt bejárni, szerintem már ciki, - jesszusom, mióta használok ilyen szavakat?! - hogy itt vagyok már egy hónapja és nem ismerem még a kastélyt. Sikeresen eltévedtem, de az egyik bácsi megtalált, így elvezetett a csikólakig. Megebédeltem, majd lefeküdtem aludni, egész nap elő sem jött a Napocska, csúnya szürke felhők borították az eget. Nem igen foglalkoztam Lallával, természetesen sajnáltam őt, de jobb dolgom is volt. A szundi után pedig játszottam a kis figuráimmal, majd eljött a vacsora idő és ezzel együtt az eső is esni kezdett. Csodás... vacsira virslit ettem, megkértem a manókat, hogy külön gyártsanak már nekem, fincsi volt. Az étkezés után visszasétáltam a szobámba, ahol mit láttam?! Lalla erőtlen, gyönge teste feküdt az ágyikómon, sírni kezdtem és kirohantam a szobámból. Nem tudom elhinni, hogy a legeslegjobb barátom meghalt! Milyen ember vagyok én?! Nem is foglalkoztam vele... senki nem került az utamba, mert a legtöbben még a nagyteremben voltak. Úgy hallottam a faluban van egy kis temető, odaigyekeztem, keresnem kell egy helyet... ahol... ahol el... eltemethetem a barátom. Szörnyű erre gondolni! Az eső még mindig zuhogott, úgyhogy még jobban siettem, nem szerettem volna megázni. Bogolyfalva utcáin sem voltak túl sokan, így senki nem gátolta az utam, hamar megérkeztem a temetőbe. Nos, ezért vagyok itt. Sírok az egyik sír felett, nem tudom kié...

ruházat

    Sosem vetettem meg az esti sétákat, így ezúttal még épp takarodó előtt elindultam valamerre előre. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de legfőképp az, hogy haza akarok utazni. Vége a vizsgáknak, szünet van, Mihaellel kipókereztük magunkat Vegasban, mi kellhetett még? Hát nyugalom, de az nagyon. Otthonról továbbra sem hagytak nekem nyugtot, ami mint mindig, most is megalapozta a hangulatomat. Ők a nyaralómban pihentek, én pedig haza szándékoztam menni Pécsre, természetesen a tudtuk nélkül.
    A kastélyból kiérve a falu felé vettem az irányt, mivel először a pub volt a cél. Aztán úgy döntöttem, hogy nem szándékozom inni, de még enni sem, mert étvágyam nagyjából egyenlő volt a nullával. Nem is mertem belegondolni mi lesz, ha megint kitudódik, hogy fogyásnak indultam. Nem lettem csontsovány, de még hasonló sem, csak egyszerűen elfelejtett a szervezetem táplálékot kérni, én meg nem vagyok erőltetős típus. Attól nem lesz jobb, hogy magamba borítok egy tál valamit, amitől később rosszul leszek. Akkor inkább a semmi. Így meg bármilyen alkohol tartalmú italt fogyasztani rossz ötlet, juice-t meg adjanak az ovisoknak. Nagyjából a gondolatmenetem végén érkezhettem meg a falu határára, ahol egy zöld rét terült el előttem. Megvontam a vállam és elindultam, csakhogy egy kis kerítés után egy temetőben találtam magam.
    Fél szemöldököm felvontam és visszatekintve tökéletesen láttam a falut és annak fényeit, onnan viszont nem észleltem ezt. Varázslat… Visszafordultam és körbepillantottam, hogy felmérjem a terepet. Különös hangok jöttek mindenhonnan, a sírkövek pont úgy voltak megcsinálva, hogy egy gyengébb idegzetű ember világgá szaladjon, ráadásul minden tele volt koponyákkal és hasonlókkal. Talán azért, mert zöld vér csörgedezik az ereimben, vagy mert túl sok horrort láttam már, de nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem a hely, legalábbis ijedtséget semmiképp. Beljebb indultam és bár láttam a mozgásokat – s lévén varázslóiskola vagyunk, bármi megtörténhet -, mégsem nagyon izgattak, inkább elmosolyodtam. Kíváncsi vagyok, hogy a ma esti társaságom – mert ugye anélkül sosem úszom meg - hogyan fog megérkezni: nevetve, vagy sikítva?

Ombozi.



* "Napnyugta után, ott." Ennyivel tisztelte csak meg Ombozi, miután Eris visszatért az iskolába. Persze, többet nem is várhatott tőle. A pletykák szerint a karácsonyi bál után szakított azzal a szőkével, pedig igen ingerlékeny volt, amikor szóba hozta a lányt. De mindegy is. Immáron az új pálcájával a kezében, és egy kisebb méretű, nem túl feltűnő ásóval közelít a temető felé, utóbbit a talárja alá rejtve. Egy kicsit ideges, exhumáláshoz még nem volt szerencséje, de úgy tűnik, hogy a fiú ehhez akar ragaszkodni, bár, hogy mit is keresne pontosan, az még Eris előtt is rejtély. A hideg, puha hóban idáig látszódnak a nyomai, Ombozit még nem látja a környéken, de ő így is előbb érkezett a temető bejáratához, mint kellett volna. Ennyi idő alatt legalább van ideje jobban az arcába húzni a talárja csuklyáját. Bár a sebek és a puklik eltűntek a képéről, hála az anyja krémeinek és bűbájainak, azért még mindig sajognak. A végtagjaihoz persze nem kellett pazarolni a drága holmikat, úgyhogy ott a kék-zöld foltok megmaradtak, ámbár úgy is eltakarja őket a hosszú téli talár. A pokol, ami otthon várta, még rosszabb is volt, mint várta. Az anyja szabályosan idegrohamot kapott, mikor megtudta, hogy eltört Eris pálcája. És íme az eredmény... *
- Ch...
* Végigsimít az arca jobb oldalán, ahol nemrég még csúnya nyomok éktelenkedtek. Nem is igazán akar többet haza menni.  *
- Gyere már...
* Morog a semmibe, folyamatosan a falu felé bámulva, hátha megpillantja a fiút erre sétálni. *

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Jócskán éjszaka volt már, mikor kihallgatóztam a másik szobából jövő hangok irányába. Oda is lopakodtam, félretolva a cigifüstöt, ami igencsak felgyűlt az ajtó előtt. Mezítláb voltam, de a padló nyikorgása még így is árulóm lehet, ha Márk még nem alszik. Fülemet az ajtóra tapasztottam, ... semmi, aztán egy poharat kerítettem a konyhából, és azt téve az ajtó fájára, fülemet úgy illesztve hozzá, újra próbálkoztam. Mintha egy egyenletes szuszogást erősített volna fel bravúros hallókészülékem, így gondoltam, hogy alszik. Apámnak mennyi sok esze volt, hogy bérelt nekünk egy házat, így nem kell éjjel a prefiket kerülgetnem a kastélyban, Márkot meg elaltatom, s szabad a pálya. Visszaosontam a szobámba, gyorsan farmert húztam, egy jó meleg pulcsit, kabátot is vettem magamra, nehogy átfagyjak. Márknak írtam egy levelet, amit a konyhapulton egy lábasnak támasztottam.
Kedves őrzőm!
Ne aggódj, elmentem, de visszajövök. Ha nagyon féltenél, a temetőben megtalálsz. Bátorságpróbázunk.
Hannus
Óvatosan kinyitottam az ajtót, először megrettentem a hűvös levegőtől, meg a sötéttől, de aztán mély levegő és kiléptem a kapun. A sárga rózsák, ami Márk kérése volt, most nem virítottak még, sőt, levelet is lehetett találni a kopasz ágakon. Sietősen indultam a hol kivilágított, hol sötét utcán. Időnként valahol ijesztő hangok hallatszottak, a köd is leszállt, az orromig is alig láttam, de mentem tovább. Aztán mintha valami mozgást láttam volna, gyanús árnyak mocorogtak, beszélgetést is hallottam, valami idegen nyelven, és akkor ott, majdnem visszafordultam. Eszembe jutott Márk, aki biztosan aggódni fog, ha felébred és nem talál, de nem tűnhettem gyávának, mennem kellett. Sok levitás eljön, nem maradhatok szégyenben, én, aki Lunával kitaláltam ezt az egészet. Nem, ott kell lennem. Egy sötétebb részhez értem pont, amikor valahol egy harang, mély kongással verte fel az éjszaka csendjét. Szaladni kezdtem, így teljesen kifulladva értem oda, ahol világosabb volt, sőt onnan már a temető kapuja is látszott. Kicsit megnyugodtam, de jobban örültem volna, ha valakit ott találok már, de még nem állt ott senki. Vártam. Jönni fognak.

Gwen Laura Kimiko Jones

Este fél 10-kor izgatottan készülődtem, hogy Gwennel megnézzük Faris Spavin sírját. Converse cipőt húztam, farmert és fekete polár pulcsit. A táskámba tettem a Szellemnaplót és némi kaját is. Háromnegyed 10-kor már kinn voltam a kapunál. Egy kicsit várnom kellett Gwenre, de csak megjött. Bagolyfalva felé vettük az irányt. Most már én is féltem egy kicsit a kicsapástól, mert már kétszer ellógtam takarodó után. Az utcákon még voltak emberek. Egy sötét alak, aki szerintem egy férfi, felénk tartott. Karon fogtam Gwent, mert nagyon féltem. Nem kezdődik jól a kaland. A férfi még egy szűk mellékutcán is követ minket. Gyorsan beszaladtunk az egyik szállóba, ott megvártunk amíg a titokzatos személy elmegy. Az ott lévő gondnok kipenderített minket az utcára mondván: - Nektek nem aludnotok kéne? Büdös kölkök! Én oda akartam menni és beolvasni neki, de a pulcsim beleakadt egy szögbe. Én ezt egy jelnek vettem és bevágtam az ajtót. Továbbindultunk a temető felé. Útközben elmentünk a Kísértetház mellett. Felidéződtek bennem az emlékek, a szellem, a fára mászás és a kisfarkasok is. Végül is az is egy jó este volt.
Amikor a temető vasrácsos kapujához értünk, libabőrös lettem. A kapu zárva volt. Ismét másznunk kellett. Amikor mindketten a kerítés temető felőli oldalán voltunk, ezt mondtam Gwennek:
-Na! Szerintem váljunk szét és keressük meg Faris Spavin sírját! Tudom, hogy ez nem Scooby Doo, hogy szétválunk meg minden, de akkor is, így nagyobb terepet tudunk átfésülni egyszerre.

Izabella

Remek idő lenne, ha nem fújna a szél. Pulóver nélkül hideg van, ezért egy amolyan kellemes viseletű farmert, edzőcipőt, egy fehér pólót és egy kötött pulóvert veszek fel. Egy plédet magammal viszek, majd miután elkészülök, elindulok le a kastélyból, egészen a temetőig. Tökéletes hely arra, hogy elmélkedjek.
Ahogy ballagok a célállomásom felé, egyre kevesebb emberrel találkozok. Nem is baj, most pont jót fog tenni egy kis magány, de szerencsére, ha valaki ide jönne, nem lelne rossz társaságra bennem. Ezt mosollyal arcomon konstatálom.
No, megérkezek és keresek egy remek helyet, ahol letáborozok. Egy fa tövét választom, és leterítem a plédet. Hátamat nekivetem a fának és gondolkozni kezdek. Nem telik el sok idő és elbóbiskolok.
Álmomban a temetőbe merészkedek és hirtelen besötétedik. Azt érzem, mintha valaki üldözne. Futok, ahogy bírok, és most veszem észre, hogy egyre beljebb futok a temetőben. Az üldözőmnek szerencséje van, hiszen minél közelebb kerülök a centrumhoz, annál nehezebben bírok mozogni.
Mély zihálásomra és egy ág reccsenésére riadok fel. Patakokban folyik rólam a víz, nem győzöm magam törölni. Kicsiny félelemmel nézek körbe.
Úgy látom, valaki közeledik irányomba. Remélem, hogy nem szellem és nem szeretne nekem ártani. A pálcám most is a kastélyban. Hol is lehetne jobb helyen?

Kíra

Mikor megbeszéltük Álliával, hogy itt fogunk találkozni. Először azt hittem rossz helyre jövök, de észrevettem, hogy mégiscsak jó helyen járok. Ránéztem az órámra és láttam, hogy 10 perccel korábban jöttem. Így hát leültem a padra és vártam, hogy megérkezzen kit várok. Vártam és vártam, de egyszer csak megjelent kit vártam. Felálltam odaléptem hozzá, s így szóltam:
- Szia, te vagy Állia? Én Lotte vagyok, remélem jól fogunk szórakozni együtt! És vártam a választ.

Karsa B. Bálint:)

Aniella mezítláb sétál egyedül, magányosan az úton. Hűvös van, ő pedig már libabőrös. Fogalma sincs merre rejtette el a melegebb ruhadarabokat, tehát maradtak a nyári rövid göncök. Most is a farmer shortja és egy egyszerű hatalmas fehér póló látható rajta. Ezt az összeállítást szinte mindennap hordja, mert a kedvenc sárga pólóját elnyelte a föld, sehol sem találta az elmúlt pár napban. Már arra is gondolt, hogy az a fura nő lopta el, ahol mindenhová leveri azt az átkozott sátrát. Bár nem szeret gyanúsítgatni, de nem egy ocsmány történetet hallott már a halandókról, bármit kinéz belőlük. Apjának rengeteg históriája van ezekről a lényekről, több ezer napig is tudna róluk rizsázni, persze pozitív megnyilvánulást nem ejtene ki a száján. Pedig a kicsi sellő tudja, hogy néhány ember igen kedves is tud lenni. Ott van például Dorián, Arnold vagy Adam... Noha az utóbbi nem biztos, hogy abba a fajba tartozik, mindenesetre nem volt goromba, sőt... Az egyik legrendesebb férfi volt, akivel valaha találkozott. Még sosem ajánlottak fel neki pénzt ruhára, kajára vagy bármi másra... Ezt értékelte. Sőt, ez a férfi mintha még hiányozna is neki... Végre talált valakit, aki szinte mindent tud róla, megkönnyebbülés lenne még egy-két titkot elárulni az illetőnek. Azonban lehet jobb döntés lenne, ha többé nem keresné a társaságát, nem kéne valakihez kötődnie a szárazföldön. Az... az lehetetlen lenne. Nem is vallana Anielleára.
Egyébként a leányzó, már a Bogolyfalvi temetőben van. És hogy keveredett oda? Önmaga sem tudja, pusztán lábai idevezették. Ma éjjel is ugyanolyan csinos, mint máskor. Mivel unatkozott haját befonta, ami kiválóan áll neki, szemei gyönyörűen csillognak és... Hát na, fantasztikusan fest most is, nincs mit tenni. Szépséges.

Előbb magam, majd Ombozi Zsigmond
[zárt játék]

 Ahhoz, hogy életet adj szembe kell nézned a halállal, az létezés mulandósága ott van minden pillanatban, a legboldogabban is. Számomra most olyan időszak következik, amikor tisztának és kiegyensúlyozottnak kell lennem lelkileg. Testileg és szellemileg a táncpróbák teljesen egyben tartanak, hiszen mióta kiderült, hogy továbbjutottunk -ráadásul másodikként- a tehetségkutatón újra gőz erővel készülünk a férjemmel, hogy megint valami olyat mutassunk, amit még nem nagyon láttak a tisztelt egybegyűltek és persze a zsűri tagjai.
 Ám most itt sétálok a temetőben kora reggel, amikor még a faluban sem sokan járnak. Furcsa álmom volt emiatt jöttem, hogy békére leljek a néma sírok közt. Az olyan embereknek, akik mellett kísérőt játszik a halál néha kell, hogy együtt legyenek vele, s bár én félek tőle mégis megteszem ezt. Megállok egy egy kőnél és elolvasom a rávésett szavakat, az idézeteken gondolkozom, megérintek egy egy síremléket és elképzelem hogyan élték túl családtagjaik elvesztését a gyászolók.
 Kelni nap nap után, tenni a dolgodat és közben bízni abban, hogy egyszer még viszontlátjátok egymást a túloldalon, odaát a boltív alatt. Hinni, hogy egy halvány függöny válasz csak el és néha hozzád oly közel van akit szeretsz, de elvesztettél. Most az új életekkel magamban ez olyan félelmetesnek tetszik, és olyan veszélyesen közelinek. Rettegem a napot amikor világra hozom majd a kicsiket, mert álmomban három drágakőből kettő szilánkokra tört, s csak egy vérből kiemelkedő gyöngy maradt ép ám sötéten ragyogó. És én hiszek az álmaimban.

Gwen Laura Kimiko Jones

A mai napon úgy döntöttem, hogy nem fogok egész nap bent ülni a kastélyban, és a vizsgákon parázni. Ezért én Sir -aki általában nem sír-, Rufus elhatároztam, hogy kimegyek kalandot keresni. Először elkezdtem keresni a bokorban, majd a fák tövében, a réten, a kviddicspályán, de nem leltem rá a kalandomra. És ekkor döntöttem úgy, hogy bizony elmegyek egy olyan helyre, ahol még nem jártam. Bár több ilyen hely is van, de én most a temetőbe mentem. No, nem kell megijedni, nem azért mentem a temetőbe, mert komolyan vettem azt a kis szállóigét, hogy "ásd el magad!" Mondjuk nem is tudom, hogy miért is mentem a temetőbe, talán kíváncsiságból. Nem kellett sokat sétálnom, hogy elérjek a helyre. A temetőben elkezdtem nézegetni, hogy ki mikor született és mikor hunyt el. Voltak elég régi dátumok, sírok is. Jó, tudom ez bizarr, de érdekes. Elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyi mindent élhetet át az illető, hogy mennyi szép és milyen sok rossz napja volt élete során. A történelem itt elevenedik meg leginkább, ezekre a sírokra írt számokon lehet a legjobban visszaemlékezni, hogy nagy történelmük során, éppen akkor mi zajlott, amikor Kiss Pista 6 éves volt. Fantázia, bizony az egész egy jól működő képzeleten múlik. Elképzelni, hogy az emberek hogyan élték meg mindazt, amit én csak a könyvekből olvastam, tanultam. Érdekes, de bizarr is egy kicsit. Csak sétálgattam a sírok között, olvastam a neveket, és a dátumokat, közben semmi mással nem törődtem. Nem érdekelt, hogy ki megy el mellettem, ki néz rám furcsán. Semmi nem érdekelt, csak egy kicsit olvasgattam. És közben beugrott egy nagy klasszikus, talán egyik legismertebb műve. Az is a hallottakról szól, pontosabban a táncukról, ez nem más, mint Saint-Saëns: "Haláltánc" című műve. Nem örültem volna neki, ha előttem elkezdtek volna táncolni a kísértetek.

Avagy idézzünk szellemet ~

Szigethy.

Alkonyodik, a falu barátságos képét meghitté varázsolják a lenyugvó Nap utolsó sugarai ezen a téli délutánon. Ilyenkor hamarabb sötétedik, így a csínytevésben utazó diákok hamarabb merészkedhetnek ki elkövetni végzetes hibáikat. Kowaink is valami ilyesmin töri a fejét. Bár nem szereti a bájitaltant, talált egy főzetet az egyik könyvben, amitől lassabban nőnek az élőlényeg, ezt akarja most valahogy megcsinálni, mielőtt Bennettékkel még nagyobb bajba kerülnének a hegy gyomrában bújtatott állatkáért. Az éles fogú szörnyetegnek hatalmas étvágya van és hihetetlenül gyorsan nő, ezt pedig valahogy késleltetni kéne, még mielőtt lebuknának. A recept szerint kell egy pár mágikus fű, amit temetőben érdemes szedni frissen, úgyhogy kereszt tetoválású prefektánk talpig feketébe öltözve robog rendíthetetlenül át a hazafelé tartó falusiak és diákok forgatagában. A jelvényét természetesen a zsebébe rejtette, no meg az egyenruháján kívül minden mást is, ami iskolázottságára utalna. A téli talárja alatt erősen magához szorítja a válltáskát és a benne lévő könyvtári könyvet, nehogy azoknak bármi baja essen.
Mire kiér Bogolyfalva határához, és megpillantja a temető képét, már mondhatni teljesen besötétedik, úgyhogy kénytelen elővenni a pálcáját és azzal világítani. Nem szeretne rálépni egy sírkőre se odabent, egy kiásott gödörbe beleesni pedig pláne nem. A lehető leghalkabban igyekszik kinyitni a nyikorgó, rozsdás vaskaput, aztán amint egy számára kellő nagyságra belöki, át is slisszol rajta. Ez mostanság nem jelent túl sokat, hiszen lassan egy teljes tanéve hihetetlenül lefogyott Ombozi hiánya miatt... nem is lenne meglepő, ha az "itteniek maguk közé fogadnák". A kis saját viccén felszisszen, aztán tovább megy az ösvényen, közben pedig szaporán körül tekint és forog a pálcájával együtt, hátha valami különlegesebb növényzetre lel.