egy péntek délután | #stylish

Ha bármelyik bogolyfalvi lakos azon a péntek délutánon az égre pillantott, biztos lehetett benne, hogy nem csak felhős idő van, hanem már az eső lógatja a lábát a környéken. Szinte bármikor leszakadhatott a nyári zápor, vagy akár zivatar is, ha valaki nem vigyázott eléggé, akkor akár az utcán is elkaphatta. Max meg mégis kint ült a fából faragott méhecske hátán törökülésben és egy nyalókát tuszkolt a savanyú porba nagy lelkesen. Régebben mindig a közeli kisboltban vett ilyet, még odahaza, de sosem sikerült úgy beosztania, hogy a cukor és a por egy ideig tartson ki. Külön-külön pedig már nem voltak viccesek, olyan érzést keltettek benne, mint a biciklije kormánya rojtok nélkül.
Csendesen ücsörgött ott, néha csúnya pillantásokat vetve a közelben elhaladó lakosokra, mert ő nem látványosság, hogy csak úgy meredjenek rá, majd ha fizetnek, akkor esetleg elkalandozhat a tekintetük. Addig meg a legjobb, ha maguknak maradnak. Aztán ismét lépéseket hallva a lány felé fordult, hogy egy apró vigyor terüljön szét az arcán, miközben a nyalókát a szájába applikálta. Ennek már legalább harmincöt perce, az eső még mindig nem méltóztatott leesni, viszont helyette Max már ugatva megkergetett egy kisnyugdíjast és lement hídba, hogy aztán ropogva-röhögve omoljon a földre.
- Jó, jó, vegyük úgy, hogy teljesítetted... akkor viszont megint én jövök... mondjad - intett a kezével, hogy ő bizony itt van, vár, csak ne kímélje a lány, nem olyan érzékeny ő.

egy péntek délután | #stylish

Ha bármelyik bogolyfalvi lakos azon a péntek délutánon az égre pillantott, biztos lehetett benne, hogy nem csak felhős idő van, hanem már az eső lógatja a lábát a környéken. Szinte bármikor leszakadhatott a nyári zápor, vagy akár zivatar is, ha valaki nem vigyázott eléggé, akkor akár az utcán is elkaphatta. Max meg mégis kint ült a fából faragott méhecske hátán törökülésben és egy nyalókát tuszkolt a savanyú porba nagy lelkesen. Régebben mindig a közeli kisboltban vett ilyet, még odahaza, de sosem sikerült úgy beosztania, hogy a cukor és a por egy ideig tartson ki. Külön-külön pedig már nem voltak viccesek, olyan érzést keltettek benne, mint a biciklije kormánya rojtok nélkül.
Csendesen ücsörgött ott, néha csúnya pillantásokat vetve a közelben elhaladó lakosokra, mert ő nem látványosság, hogy csak úgy meredjenek rá, majd ha fizetnek, akkor esetleg elkalandozhat a tekintetük. Addig meg a legjobb, ha maguknak maradnak. Aztán ismét lépéseket hallva a lány felé fordult, hogy egy apró vigyor terüljön szét az arcán, miközben a nyalókát a szájába applikálta. Ennek már legalább harmincöt perce, az eső még mindig nem méltóztatott leesni, viszont helyette Max már ugatva megkergetett egy kisnyugdíjast és lement hídba, hogy aztán ropogva-röhögve omoljon a földre.
- Jó, jó, vegyük úgy, hogy teljesítetted... akkor viszont megint én jövök... mondjad - intett a kezével, hogy ő bizony itt van, vár, csak ne kímélje a lány, nem olyan érzékeny ő.

#péntekvégre | #ígyni

Elszabadulás az iskolából, haaaah. Nem mintha túlzásba vinném ezt a tanulás dolgot, mostanában egész sok órát ellógtam, csak anyáék otthon meg ne tudják. A bátyám már végez az egyetemen, félig munkája is van, de én bezzeg, én bezzeg... Hát sajnálom, még én se nagyon tudom, hogy mi akarok lenni. Értek a gyógynövényekhez, mármint megtanultam, eddig oké, de nem találom még mindig önmagam, hogy miben lennék igazán jó. Na, de el kell hessegetni ezeket a marhaságokat. Ma ma van, a holnapon ráérek holnap aggódni, ma meg amúgy is megbeszéltem egy röpke "randit" az egyik kedvenc balhésommal. Imádom Maxit, minden baromságban benne van, nekem meg amúgy is hiányzik ez a fajta őrültködés, a kastélyban mindenki hősszerelmes vagy halálosan féltékeny. Vagy mindkettő és közben már a harmadik gyereküket várják. A gondolattól a hátamon végigfut a hideg és nőiesen fel is áll rajta a szőr, még a karomat is megdörzsölöm. Ja, hát az öltözékem, hát na. Félvér vagyok és büszke is vagyok rá, hogy ismerem a képregényeket, blee. Ja, a szemüveg meg kamu, de ennyi belefér, másnak a melle vagy az érzései azok. Hajam félig felkötve, pár göndör lokni aláomlik, arcomon meg jóóó nagy vigyor, mikor végre megérkezem a húszperces sétából a faluba és eltalálok a játszótérre, ahol már vár is rám Kojak hajas változata. Az ég nem fest túl barátságosan, de hé. Boszorkány vagyok, minek ide esernyő? Eltelik fél óra, majd' bepisilek a nevetéstől, komolyan mondom ez a gyerek meg nem normáááális. Persze én is megkapom, visszafelé már nem vicces odabújni hangosan nyávogva kaját kunyerálni az egyik üzletből, meg kézen állni szoknyában az egyik mászókánál, bár ez utóbbit megérdemeltem a híd miatt.
- Remélem is, mert hétszentség, hogy ezért _tőlem_ fogsz valami főzetet kapni. - könnyezek a fejembe szökött vértől, a karjaim se bírják már, nem vagyok én kviddicsjátékos, csoda, hogy neki tudtam lendülni és pár másodpercig kitartani magam. Mondjuk viccesen festhetek, a szoknyámat betürködtem úgy a bugyimba a combjaimnál, hogy abból ne látszódjon ki egy darabka se, bár így még érdekesebben festek.. Na de innen lejönni! Előre lendítem a lábam, amiből az sikerül, hogy pofára esek lendületből, bele a játszótéri homokmurvába. Felállok, az orromat fájlalva porolom le a ruhám meg szedem ki a szoknyám idegilenes helyéről, aztán visszaveszem Maxitól a szemüvegem. Beülök a vele szemben lévő játékra, grimaszokkal még mindig az orrom épségét és rugalmasságát próbálgatom, meghát elmosolyodok az új ötletem miatt.
- Legyen most egy kis könnyű... már persze, ha megbirkózol vele. Böfögj el el huzambanban ábécé sorrendben bájitalokat, legalább egy percig. Mérem! - vigyorgok, bár találtam már ki ennél kreatívabbat is, kíváncsi vagyok, hogy bírja majd levegővel.

egy péntek délután | #stylish

Nem igazán lehet azt elmondani Maxról, hogy sok barátja lenne, de a lány, akire várt, valami ahhoz nagyon hasonlót jelentett a számára. Legalábbis, szinte biztos volt benne, hogy ha egy éjszaka megjelenne nála a hölgy, hogy segítsen neki elásni egy hullát, nem azt kérdezte volna, hogy mit tettél, hanem azt, hogy "hoztál ásót anyám?". Szóval ott, a fa méhecskén lamentálva várta, hogy leszakadjon az ég, vagy legalább Gréta megérkezzen, mert így egymagában a hangulat nem valami rózsás. Viszont a nő volt kegyes betoppanni, neki meg megugrott a vércukorszintje. Igazából a kettő közt nem volt összefüggés, de nagyjából egy időben történtek.
Elsőre a német nem gondolta volna, hogy ennyire retardáltan fog elsülni a délután, de ahogy az egyikük rákezdett az ökörségre, a másiknak biztosan rá kellett kontrázni, mert miért jó a fogadásos játék, ha minden könnyen teljesíthető és társadalmilag elogadott benne?
Liebhart jelen pillanatban az órájára meredt, illetve a lányra is felváltva, hogy biztosan ne csaljon, ameddig le nem telik az idő.
- Most diszkréten azt fogalmaztad meg, hogy meg fogsz ölni? - nevette el magát, a stoppert leállítva a karóráján. Többször is mondtak már neki ilyeneket, volt hogy ígéret volt, máskor fenyegetés. Leginkább ez utóbbi állt fent nála most is.
Ő esküszik, hogy próbált úriember lenni, addig a pontig, hogy a szoknya egész bizarr módon lett betűrve, amolyan biztosítékként, még ment is neki. Na, de mikor a lány arccal a homokba plattyant, akaratlanul kezdett el vihogni, illetve mutogatni, előbbit hangtalanul, utóbbit kontrollálatlanul. Leginkább olyan volt, mint egy retardált fóka. Amint kissé csillapodott, visszaadta a szemüveget a lánynak és várt az ítéletet.
A feladatra csak cöccögött egy sort, majd felsóhajtott, visszaülve a faállatra, biztos, ami biztos.
- Ha ezt előre tudom, nem nyalókát hoztam volna, hanem spriteot. - jegyezte meg, de ugye Liebhart is volt kollégista, így hát különösebb erőfeszítések nélkül kezdett bele a produkcióba. Az ilyen előadás bizony csak erős gyomrú nézők számára ajánlott! - Anti Penterpi, Álom-üző, [...], Gyorsító...
És körülbelül olyan negyven másodperc után fogyott ki a szuflából, hogy levegő után kapkodva, nevetve legyintsen. Ez most nem az ő kihívása volt.

#péntekvégre | #ígyni

A sors iróniája, hogy amíg Svájcban tanultam, Ellával a magyar nyelv miatt lettem jóban, Maxikával meg pont a német miatt kovácsolódtam először össze, bár, hogy hogy és hol is találkoztunk, máig rejtély övezi a be nem avatottak számára. Mindenesetre elég menőnek érzem, hogy ilyen fiatalon egyetemi tanár lett a csávókából, jár neki a keksz. Ilyenkor pedig, mikor ezekre a hülyeségekre rávesszük egymást, bele se merek gondolni, mi vár a következő generációkra ilyen oktatás mellett. Az az én nagy szerencsém, hogy nem ittam és nem is iszom semmit, különben biztos az orromon jönne ki a nevetéstől. A könnyeim is kicsordulnak, a térdemet csapkodom hahotázás közben, mikor Maxi kifogy a szuszból.
- Hát fiam, te sem aeromágusnak születtél. - erre a gondolatra még az is eszembe jut, hogy aki tud bánni a levegővel, az talán a saját szellentésével is tud medzsikelni? Te jó ég, mekkora menőség már! Odaröttyentesz a másik orra alá és nem hagyod, hogy a felhő elillanjon az arca körül. Ott lengeted, amíg el nem mondja, hogy hová rejtette a sütidet. Sőt, utána már kedve se lesz a sütidhez, mert ha legközelebb ráfanyalodik, csak színpadiasan legyintened kell egyet a hátsó fertályod felől. Ettől újra kitör belőlem a röhögés és ezt a gondolatot meg is osztom Maxival, hadd nevessen ő is.
- Na jóóólvan, háááát saaaajnos nem sikerült egy percen belül teljesíteni, úgyhogy bünti jön. - vigyorgok továbbra is, mikor már lecsendesült a kacagás. - Mi is legyen, mi is legyen... ó tudom már! Büntetésből te írod meg Felagundnak a házijaimat, csak így egyszerűen. Sehr langweilig, de legalább hasznom is van belőled. - nyújtom ki a nyelvem, aztán kihúzom magam.
- Te jöszöl.

egy péntek délután | #stylish