egy péntek délután | #stylish

Ha bármelyik bogolyfalvi lakos azon a péntek délutánon az égre pillantott, biztos lehetett benne, hogy nem csak felhős idő van, hanem már az eső lógatja a lábát a környéken. Szinte bármikor leszakadhatott a nyári zápor, vagy akár zivatar is, ha valaki nem vigyázott eléggé, akkor akár az utcán is elkaphatta. Max meg mégis kint ült a fából faragott méhecske hátán törökülésben és egy nyalókát tuszkolt a savanyú porba nagy lelkesen. Régebben mindig a közeli kisboltban vett ilyet, még odahaza, de sosem sikerült úgy beosztania, hogy a cukor és a por egy ideig tartson ki. Külön-külön pedig már nem voltak viccesek, olyan érzést keltettek benne, mint a biciklije kormánya rojtok nélkül.
Csendesen ücsörgött ott, néha csúnya pillantásokat vetve a közelben elhaladó lakosokra, mert ő nem látványosság, hogy csak úgy meredjenek rá, majd ha fizetnek, akkor esetleg elkalandozhat a tekintetük. Addig meg a legjobb, ha maguknak maradnak. Aztán ismét lépéseket hallva a lány felé fordult, hogy egy apró vigyor terüljön szét az arcán, miközben a nyalókát a szájába applikálta. Ennek már legalább harmincöt perce, az eső még mindig nem méltóztatott leesni, viszont helyette Max már ugatva megkergetett egy kisnyugdíjast és lement hídba, hogy aztán ropogva-röhögve omoljon a földre.
- Jó, jó, vegyük úgy, hogy teljesítetted... akkor viszont megint én jövök... mondjad - intett a kezével, hogy ő bizony itt van, vár, csak ne kímélje a lány, nem olyan érzékeny ő.

egy péntek délután | #stylish

Nem igazán lehet azt elmondani Maxról, hogy sok barátja lenne, de a lány, akire várt, valami ahhoz nagyon hasonlót jelentett a számára. Legalábbis, szinte biztos volt benne, hogy ha egy éjszaka megjelenne nála a hölgy, hogy segítsen neki elásni egy hullát, nem azt kérdezte volna, hogy mit tettél, hanem azt, hogy "hoztál ásót anyám?". Szóval ott, a fa méhecskén lamentálva várta, hogy leszakadjon az ég, vagy legalább Gréta megérkezzen, mert így egymagában a hangulat nem valami rózsás. Viszont a nő volt kegyes betoppanni, neki meg megugrott a vércukorszintje. Igazából a kettő közt nem volt összefüggés, de nagyjából egy időben történtek.
Elsőre a német nem gondolta volna, hogy ennyire retardáltan fog elsülni a délután, de ahogy az egyikük rákezdett az ökörségre, a másiknak biztosan rá kellett kontrázni, mert miért jó a fogadásos játék, ha minden könnyen teljesíthető és társadalmilag elogadott benne?
Liebhart jelen pillanatban az órájára meredt, illetve a lányra is felváltva, hogy biztosan ne csaljon, ameddig le nem telik az idő.
- Most diszkréten azt fogalmaztad meg, hogy meg fogsz ölni? - nevette el magát, a stoppert leállítva a karóráján. Többször is mondtak már neki ilyeneket, volt hogy ígéret volt, máskor fenyegetés. Leginkább ez utóbbi állt fent nála most is.
Ő esküszik, hogy próbált úriember lenni, addig a pontig, hogy a szoknya egész bizarr módon lett betűrve, amolyan biztosítékként, még ment is neki. Na, de mikor a lány arccal a homokba plattyant, akaratlanul kezdett el vihogni, illetve mutogatni, előbbit hangtalanul, utóbbit kontrollálatlanul. Leginkább olyan volt, mint egy retardált fóka. Amint kissé csillapodott, visszaadta a szemüveget a lánynak és várt az ítéletet.
A feladatra csak cöccögött egy sort, majd felsóhajtott, visszaülve a faállatra, biztos, ami biztos.
- Ha ezt előre tudom, nem nyalókát hoztam volna, hanem spriteot. - jegyezte meg, de ugye Liebhart is volt kollégista, így hát különösebb erőfeszítések nélkül kezdett bele a produkcióba. Az ilyen előadás bizony csak erős gyomrú nézők számára ajánlott! - Anti Penterpi, Álom-üző, [...], Gyorsító...
És körülbelül olyan negyven másodperc után fogyott ki a szuflából, hogy levegő után kapkodva, nevetve legyintsen. Ez most nem az ő kihívása volt.

egy péntek délután | #stylish