Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

Tavasz. Kellemes, lágy napsütés, a hűvös szellőn szálló illatokat pedig szinte harapni lehet. Egy mély lélegzetvétel, és mintha egy egészen más dimenzióba repülne az ember fia. Lassan éledező természet, visszamerészkedő madarak bizonytalan, társaikat kereső éneke. Megújulás, felfrissülés, szabadság, egy új kezdet. Tavasz.
Ákos életébe is beköszöntött a tavasz. Bár a naptár szerint kicsit még korai, de az ő életében igen sokat váratott magára. Csaknem egy év, egy hosszú év. Nem tűnik neki annyinak, talán az egész élményt egy napba de tudná sűríteni. Most, hogy vége van, és hazatérhet... nos, az elkövetkezendő időszakot nem sűrítené, inkább nyújtaná. Évszakhosszúságúvá, évekké, ha lehetne, ő örökké a tavaszban élne, ugyanis kifejezetten jól érzi magát.
Végre ismét önmaga, az az Ákos, akit megismerhetett a világ. A fél intézetet az ujja köré csavarta, miközben elegánsan ellógta a kezelések, terápiák végét. Bárkinek lyukat beszélt a hasába, ugyanaz a pimasz, mégis csábító vigyor ült az ajkain, mint amikor megérkezett. Ennek ellenére nem mutatott különösebb ellenállást, nem hadakozott a gyógyulás ellen. Csak a szabadulását sürgette volna már, szerette volna, ha végre kipróbálhatja magát tényleg élesben. Amúgy is sok időt töltött itthon az elmúlt hétvégékben. Ezúttal már felügyelet és "babafigyelő" nélkül, szabadlábon járhatott. És végre eljutott ide is - többet nem kell visszamennie. Legalábbis nem kötelezően, csak akkor, ha akar. Illetve, ha az édesapja pénztárcája még bírja.
Könnyű volna a családját hibáztatni, csak felesleges, és ezt már ő is belátta. Nem változtatta meg a világot maga körül, és ő sem változott érdemileg. Egyszerűen csak átült az asztal túloldalára, és egy egészen más szemszögből, más szemüvegen át képes észlelni a világot.
Lillával is szeretne találkozni. Nem hagyta, hogy hatalmas welcome back parti legyen, vagy felhajtás. Azt szeretné, ha minden olyan lenne, mintha el sem ment volna, mintha mi sem történt volna. Ő képes így gondolni a helyzetre most már, de vajon a környezete is képes lesz rá? Ezt még próbálgatja, ahogy azt is, meddig mehet, meddig engedheti meg magának, hogy úgy viselkedjen, mint régen. Fel kell húznia az új határokat, egy ilyen környezetben is. Pontosan tudja, pszichoterapeutájánál meddig mehetett, a nővéreknél, a biztonságiaknál, a többi bent lakónál. Kitapasztalta, és próbált a szabályok szerint játszani, amennyire csak ment neki. És most egy új játéktáblára keveredett, ismeretlen szabályokkal.
Szemtelen magabiztossággal kezeli a helyzetet, ahogy mindig. Írt Lillának egy baglyot, mintha mi sem történt volna, találkozzanak a játszótéren, ha ráér, és majd csinálnak valamit. Kivételesen időben érkezik, sőt, előbb, mint tervezte. Út közben két cigarettát is elszív, de mielőtt még belépne, gyorsan elnyomja, a csikket pedig eldobja. Hosszúra nőtt tincseit a tavaszi szél kicsit rendezetlenné fújta, füle mögé tűri haját, hogy egy kicsit megzabolázza. Dohányfüst illata keveredik a jól megszokott, nem túl tolakodó parfüm illatával. Nem túl lelkes pillantással konstatálja, hogy pár gyerek zajoskodik a játszótéren. Hétköznap délután van, nincsenek sokan, de még mindig nem kedveli a gyerekeket, ezért igyekszik kizárni őket, és a kellemesen melengető napsütésre gondolni csupán. Leül egy padra, barna tekintetével a környéket fürkészi. Azon kapja magát, hogy várja. Alig várja, hogy megpillantsa az ismerős sziluettet, és csak úgy átadja magát a látványnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662858#post662858][b]Egerszegi Ákos - 2017.02.26. 14:57[/b][/url]

Tavasz. Kellemes, lágy napsütés, a hűvös szellőn szálló illatokat pedig szinte harapni lehet. Egy mély lélegzetvétel, és mintha egy egészen más dimenzióba repülne az ember fia. Lassan éledező természet, visszamerészkedő madarak bizonytalan, társaikat kereső éneke. Megújulás, felfrissülés, szabadság, egy új kezdet. Tavasz.
Ákos életébe is beköszöntött a tavasz. Bár a naptár szerint kicsit még korai, de az ő életében igen sokat váratott magára. Csaknem egy év, egy hosszú év. Nem tűnik neki annyinak, talán az egész élményt egy napba de tudná sűríteni. Most, hogy vége van, és hazatérhet... nos, az elkövetkezendő időszakot nem sűrítené, inkább nyújtaná. Évszakhosszúságúvá, évekké, ha lehetne, ő örökké a tavaszban élne, ugyanis kifejezetten jól érzi magát.
Végre ismét önmaga, az az Ákos, akit megismerhetett a világ. A fél intézetet az ujja köré csavarta, miközben elegánsan ellógta a kezelések, terápiák végét. Bárkinek lyukat beszélt a hasába, ugyanaz a pimasz, mégis csábító vigyor ült az ajkain, mint amikor megérkezett. Ennek ellenére nem mutatott különösebb ellenállást, nem hadakozott a gyógyulás ellen. Csak a szabadulását sürgette volna már, szerette volna, ha végre kipróbálhatja magát tényleg élesben. Amúgy is sok időt töltött itthon az elmúlt hétvégékben. Ezúttal már felügyelet és "babafigyelő" nélkül, szabadlábon járhatott. És végre eljutott ide is - többet nem kell visszamennie. Legalábbis nem kötelezően, csak akkor, ha akar. Illetve, ha az édesapja pénztárcája még bírja.
Könnyű volna a családját hibáztatni, csak felesleges, és ezt már ő is belátta. Nem változtatta meg a világot maga körül, és ő sem változott érdemileg. Egyszerűen csak átült az asztal túloldalára, és egy egészen más szemszögből, más szemüvegen át képes észlelni a világot.
Lillával is szeretne találkozni. Nem hagyta, hogy hatalmas welcome back parti legyen, vagy felhajtás. Azt szeretné, ha minden olyan lenne, mintha el sem ment volna, mintha mi sem történt volna. Ő képes így gondolni a helyzetre most már, de vajon a környezete is képes lesz rá? Ezt még próbálgatja, ahogy azt is, meddig mehet, meddig engedheti meg magának, hogy úgy viselkedjen, mint régen. Fel kell húznia az új határokat, egy ilyen környezetben is. Pontosan tudja, pszichoterapeutájánál meddig mehetett, a nővéreknél, a biztonságiaknál, a többi bent lakónál. Kitapasztalta, és próbált a szabályok szerint játszani, amennyire csak ment neki. És most egy új játéktáblára keveredett, ismeretlen szabályokkal.
Szemtelen magabiztossággal kezeli a helyzetet, ahogy mindig. Írt Lillának egy baglyot, mintha mi sem történt volna, találkozzanak a játszótéren, ha ráér, és majd csinálnak valamit. Kivételesen időben érkezik, sőt, előbb, mint tervezte. Út közben két cigarettát is elszív, de mielőtt még belépne, gyorsan elnyomja, a csikket pedig eldobja. Hosszúra nőtt tincseit a tavaszi szél kicsit rendezetlenné fújta, füle mögé tűri haját, hogy egy kicsit megzabolázza. Dohányfüst illata keveredik a jól megszokott, nem túl tolakodó parfüm illatával. Nem túl lelkes pillantással konstatálja, hogy pár gyerek zajoskodik a játszótéren. Hétköznap délután van, nincsenek sokan, de még mindig nem kedveli a gyerekeket, ezért igyekszik kizárni őket, és a kellemesen melengető napsütésre gondolni csupán. Leül egy padra, barna tekintetével a környéket fürkészi. Azon kapja magát, hogy várja. Alig várja, hogy megpillantsa az ismerős sziluettet, és csak úgy átadja magát a látványnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662868#post662868][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 15:31[/b][/url]

Sietek. Sietek, mert késésben vagyok, pedig erre a bagolyra vártam olyan régóta, hogy már nem is emlékszem rá. Hogyan lehetek késésben mégis? Annyira igyekeztem elfoglalni magam a várakozással töltött idő során, hogy végül olyannyira sikeresen elmerültem, hogy még elindulni is elfelejtettem. Pedig nem akarom megváratni, igazán nem.
Nem mondhatja senki, hogy nem tettem ki magamért. Még reggel megmostam a hajamat, a kedvenc pólómat vettem fel, és még sminkeltem is. Igaz, mostanában ezt egyébként is gyakrabban tettem meg az átlagosnál, így már kellő rutinnal húztam végig a tust a szememen és púdereztem be az orromat. Nem tudom mennyire figyelt meg korábban, de valószínűleg jobb látványt nyújtok, mint általában szoktam. A vicces az, hogy ezt az egészet nem is határoztam el igazából - nem úgy ébredtem, hogy ma majd elképesztően fogok kinézni a kedvéért, mégis elégedetlenül szemléltem  magam a tükörben egész délelőtt. Késésben persze nem ezért vagyok. Ha már úgy alakult, hogy le kellett foglalnom magamat valamivel, lementem gyakorolni egy kicsit az illúziókeltést. Ebben a tevékenységben igazán el tudtam veszni, az időérzékemet pedig valahol a kavargó színek és minták között el is hagytam. Már egészen jól tudtam őket mozgatni, ez pedig a hangulatomon is sokat dobott, habár közel sem annyit, mint a közelgő találka által keltett várakozás.
Kiélvezném a napsütést a kastélyból lefelé sétálva, de nincs rá időm. Szapora léptekkel, az apróbb akadályokat kerülgetve igyekszem a célom felé, miközben hálát adok a domborzati viszonyoknak, hogy legalább utam jelentős részét leejtőn kell megtennem, ami gyorsítja kis sétámat.
Végül csak 3-4 perc késéssel pillantom meg a padon ücsörgő ismerős alakot. Nehéz megfogalmaznom, hányadán állunk most egymással, sok idő eltelt, de egy dolog biztos - mosoly ül ki az arcomra, amikor meglátom. Benyomom a kiskaput, a tornacipőm pedig fájdalmasan ropog a murván, miközben átvágok a gyerekek között. Mire odaérek hozzá, valamivel már haloványabb, mert igazán fura lenne az arcába vigyorogni, de azért ott van. Más így látni, hogy tudom, most már nem megy vissza többet. Alig tudok betelni a látványával, pedig nincs több pár hétnél, hogy utoljára láttam. Lazán ledobom magam a padra, habár belül közel sem vagyok annyira felszabadult, mint amilyennek tettetem magam. Milyen ironikus, hogy korábban mennyire szerette volna, ha félek tőle... De most félek a legjobban, most hogy már meggyógyult.
- Szia! - nézek rá a napfénytől hunyorogva, miközben szokatlanul magas hangon köszönök neki. Hogy mit mondhatnék, arról egyelőre fogalmam sincs, így csak nézem őt. Nézem, mintha azzal be tudnám pótolni az összes időt, ami az elmúlt egy évben nem volt a miénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662874#post662874][b]Egerszegi Ákos - 2017.02.26. 15:56[/b][/url]

Finom, kecses alak, vékony, elegáns, született balerina. Ha az ember fia ránéz, néha olyan érzése van, mintha csak úgy keresztülfújhatna rajta a szél, áteshetne rajta az eső. Pont ezért, nem szorul védelemre, babusgatásra, sokkal inkább sebezhetetlennek tűnik, gyönyörű szépnek, és elérhetetlennek. Egy pillanatra grimasz ül ki az arcára, idegesen nyitja ki ujjait, szorítja ökölbe kezeit párszor.
Nem, nem, az érzéseket meg kell élni, nem leírni őket. Ezek nem egyszerű, papírra vetett gondolatok. Nem máshoz tartoznak. - emlékezteti magát gondolatban, ahogy hagyja, hogy a nyugodt, álmodozó mosoly az arcára üljön. Nagyon, nagyon le akarja írni, amit gondol, de talán nem is azért, mert régebben. Nem azért, hogy valami felsőbbrendű részévé váljanak a szavak, inkább csak azért, hogy ne felejtse el. Viszont próbál nem a szavakhoz kapaszkodni, nem gondolatokra emlékezni. Inkább csak a látványra koncentrál, a hangokra, az illatokra, ahogy Lilla bejön a kapun, közeledik hozzá, és leül mellé.
Nagyon is jól érzi, mi zajlik le a lányban, ez nem változott benne. Megérzi, kiszagolja a félelmet, a bizonytalanságot, ami minden egyes felé tett lépéssel növekszik a lánykában. Féloldalas mosollyal, jól szórakozik a lányon. Gyönyörű kék tekintete hunyorog a napfénytől, pupillái összeszűkülnek. Talán még szebb, mint amire emlékezett.
 - Szia - válaszolja, de valahogy kicsit elkeserítően hétköznapi az egész, ahogy a megszeppent lányka egérhangon köszön, mellette ücsörög, bámulja. Nevetgél kicsit, előredől, térdeire könyököl. Nézi kicsit a játszadozó gyerekeket, ahogy felszabadultan élvezik az életet, mert ez a játszótér, a napsütésben, pajtásaikkal, szüleikkel eltöltött kis idő, maga az élet. A világ közepe. Bárcsak ő is képes lenne így megélni ezt a pillanatot, mintha nem létezne semmi a játszótér kerítésén túl. Elmosolyodik a balga gondolatokon, egyik hüvelykujjával lassan végigsimít alsó ajkán.
 - Az anyukák nem engedik a közelemben játszani a gyerekeket. Kicsit félreértették, amikor azt mondtam, most szabadultam - kuncog magában egy kicsit, és igen, most már kifejezetten tud poénkodni magán és a saját helyzetén. Nem olyan nehéz, nem is áll távol tőle, és azt reméli, Lilla is megérti majd, hogy mi a helyzet. Nem kell félni, nem kell bámulni, nem kell szerencsétlenkedni. Hiszen tavasz van.
Feláll kinyújtózik, élvezi a napsütést, a lány felé fordul, rámosolyog és felé nyújtja a kezét.
 - Na, van kedved kicsit visszamenni a dedóba? - kérdezi, mert őt abszolút csábítja a gondolat, hogy elvegyék a játékokat a kis idegesítő energiabombáktól. Ha kicsit kevésbé nevelték volna felnőttesebbre, még homokvárakat is rugdosna szórakozásképp. - Fogalmam sincs, mikor hintáztam utoljára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662880#post662880][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 16:20[/b][/url]

Halkan elnevetem magam, miközben megcsóválom a fejemet. Úgy tűnik a humora mit sem változott az elmúlt időszakban, de ez nem is baj.
- Nem baj, nélkülük is megleszünk - mondom, miközben jobb kezemmel lazán legyintek, mintha ezzel is próbálnám megnyugtatni szegényt Ákost, aki nem tudja, hogy nem szükségesek a 3-5 évesek ahhoz, hogy mi jól szórakozzunk. Persze valójában tisztában vagyok vele, hogy ezt nem kell neki mondani, dehát ő kezdte.
Egy idő után én is elkezdtem érezni, hogy talán már túlságosan is nézem őt. Ezért inkább szemügyre veszem a játszóteret, a mindenfelé szaladgáló és ugráló gyerekeket és az aggódó pillantásokat az édesanyák részéről. Hihetetlenül természetellenes ez a hely számomra. Sosem mozgok ilyen közegben, vagy csak nagyon ritkán, és igazából nem sok vonzót találok benne. Legalábbis így, a sok gyerekkel és a szüleikkel. De csendes estéken szeretek benézni ide néha, amikor béke honol és nem kiabál senki. Olyankor kifejezetten kellemes hely is tud lenni.
Ákos hirtelen felpattan, én pedig meglepetten nézek rá, amikor a kezét nyújtja felém. Mikor azonban meghallom az ajánlatát, gonosz mosoly kúszik az ajkaimra. Elkapom a kezét és felpattanok, majd kicsit leporolva a hátsó felemet állok meg mellette. Ezeket a padokat sem gyakran takarítják...
- Miért ne? - kérdezem végül sejtelmesen mosolyogva, majd pár pillanattal később már a hinták mellett állok, ám azok sajnos egyelőre foglaltak. Könnyeden odasétálok az egyikhez és megfogom a láncokat, hogy a hinta megálljon, majd leguggolok, hogy egy magasságban legyek a gyerkőccel, aki éppen elfoglalja. Súgok valamit a fülébe, mire ő hirtelen elvigyorodik és leugrik a hintáról, majd elszalad. Én pedig azzal a lendülettel fel is ülök rá és hajtani kezdem magam. Hogy Ákos hogyan szerzi meg magának a másikat? Azt rábízom, hadd dolgozzon meg egy kicsit a dologgal ő is.
- Te jössz! - kiabálok neki hátra a vállam felett, egy apró mosollyal az ajkamon, habár a suhanás közben igazából nem is látom őt magam mögött rendesen. Nem is kell, tudom hogy ott van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662920#post662920][b]Egerszegi Ákos - 2017.02.26. 17:20[/b][/url]

Elfogadja ugyan a kezét, de a lány máris megy, hogy szerezzen magának hintát. Figyeli, ahogy leguggol, az ő szemszögéből roppant bájos látványt nyújt. A gyerkőc fülébe suttog, és valahol nagyon furcsa féltékenységet érez. Szívesen lenne a kisgyermek helyében, és ő is tudja, hogy valószínűleg csak egy szavába kerülne, hogy így legyen. De ő biztosan nem fog kérni, sem parancsolni, az valahogy most már nem az ő világa.
Viszont egy dolgot biztosan elfelejtett Lilla ez alatt az egy év alatt. A kirívó tekintet, a kihívás a hangjában, a huncutság a mosolyában... nem olyasmi, aminek Ákos ellen tudna állni, de igazából nem is akar. Most kevésbé fájdalmas módszerekkel próbálja megtanítani a lánynak, hogy nem olyan jó ötlet játszani a tűzzel, mint amilyennek tűnhet.
Ahelyett, hogy másik hintát szerezne magának, mielőtt még Lilla nagyon belelendülhetne a hintázásba, mögé lép, és megfogja. A hintát, ügyelve arra, hogy a lánynak se essen baja a meglepettségen kívül. Mögötte állva pedig lejjebb csúsztatja kezeit a láncon, rá a lány kezeire, miközben kissé előrehajol, hogy a lány érezhesse a feje búbján a leheletét. A lány samponjának édes illata csapja meg, és talán még finomabb, mint a tavasz illata. Csak azt sajnálja, hogy nem látja a lány arcát, pedig nagyon szívesen megnézné. Szereti tudni, érezni, milyen hatással van rá. Egyik kezével elengedi a lány kezét, füle mögé simít pár barna tincset. Továbbviszi a mozdulatot, hogy végigsimítson a lány nyakán, érezze a bőrének melegségét, a szívdobogásának gyorsaságát. Mielőtt még valaki valami rosszra gondolna, visszahúzza a kezét. Az volt a feladat, hogy szerezzen magának egy hintát - az nem volt megszabva, hogy egy gyerektől.
De mielőtt még Lilla igazán beleélhetné magát a dologba, úgy dönt, hogy elengedi, és ha már megállította, akkor most készségesen, finoman löki meg újra és újra, hogy a lány visszaszerezhesse a lendületét egy-kettőre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662934#post662934][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 18:24[/b][/url]

Nem számítok arra, hogy Ákos meg fog állítani. Értetlenül pillantok hátra, habár sejtem, hogy a mellkasával fog a tekintetem szembetalálkozni és így is történik. Közben a kezei a kezemre csúsznak, én pedig egy apró mosollyal fordítom vissza a fejemet, hogy ne tudja leolvasni az arcomról, milyen érzéseket vált ki belőlem, amit csinál. Aztán persze tovább üti a már egyébként is forró vasat, én pedig picit meg is borzongok az illatától és a kezének a simításától, ahogyan a nyakamhoz ér. Nem tudom, hogy mit tanult és mit felejtett ez alatt az egy év alatt, de arra még biztosan emlékszik, hogyan emelje meg a pulzusomat pár pillanat úgy, mint semmi más.
Aztán olyan hamar abba is marad az egész, ahogyan elindult. Nekem viszont nem volt elég, habár ezt az igényemet talán el tudom halasztani egy időre... Így aztán ügyesen leplezem, hogy legszívesebben karonfognám és elráncigálnám magammal haza. Pontosabban hozzájuk, mert ő lakik innen egy köpésre, nem én. Nekem akár a mászókavár alagsori részlege is jó lenne, ha a szülők nem hívnának aurort miatta rögvest, habár ennek elég nagy a valószínűsége. Szóval inkább hagyom, hadd hintáztasson egy darabig, én pedig a kék eget nézem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán az egyik lökést követően kiugrom a hintából. Valószínűleg nem túl kecses mozdulat, de az ugrás legalább kellően nagy volt - büszkén húzom be a csíkot a homokba oda, ahol a lábam a földet érte. Ákosra mosolygok, csípőre teszem a kezeimet és úgy kérdezem:
- Na, le tudsz győzni? - Én leszek a bíró, és nem leszek kíméletes. Persze szinte biztosan nagyobbat tud ugrani, elvégre vagy 25 centivel magasabb nálam, tehát a lábai is sokkal hosszabbak... Én viszont gyakorlottabb vagyok a röpködésben, szóval ki tudja. Reméljük, hamarosan kiderül. Én a célban fogom várni.