Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662868#post662868][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 15:31[/b][/url]

Sietek. Sietek, mert késésben vagyok, pedig erre a bagolyra vártam olyan régóta, hogy már nem is emlékszem rá. Hogyan lehetek késésben mégis? Annyira igyekeztem elfoglalni magam a várakozással töltött idő során, hogy végül olyannyira sikeresen elmerültem, hogy még elindulni is elfelejtettem. Pedig nem akarom megváratni, igazán nem.
Nem mondhatja senki, hogy nem tettem ki magamért. Még reggel megmostam a hajamat, a kedvenc pólómat vettem fel, és még sminkeltem is. Igaz, mostanában ezt egyébként is gyakrabban tettem meg az átlagosnál, így már kellő rutinnal húztam végig a tust a szememen és púdereztem be az orromat. Nem tudom mennyire figyelt meg korábban, de valószínűleg jobb látványt nyújtok, mint általában szoktam. A vicces az, hogy ezt az egészet nem is határoztam el igazából - nem úgy ébredtem, hogy ma majd elképesztően fogok kinézni a kedvéért, mégis elégedetlenül szemléltem  magam a tükörben egész délelőtt. Késésben persze nem ezért vagyok. Ha már úgy alakult, hogy le kellett foglalnom magamat valamivel, lementem gyakorolni egy kicsit az illúziókeltést. Ebben a tevékenységben igazán el tudtam veszni, az időérzékemet pedig valahol a kavargó színek és minták között el is hagytam. Már egészen jól tudtam őket mozgatni, ez pedig a hangulatomon is sokat dobott, habár közel sem annyit, mint a közelgő találka által keltett várakozás.
Kiélvezném a napsütést a kastélyból lefelé sétálva, de nincs rá időm. Szapora léptekkel, az apróbb akadályokat kerülgetve igyekszem a célom felé, miközben hálát adok a domborzati viszonyoknak, hogy legalább utam jelentős részét leejtőn kell megtennem, ami gyorsítja kis sétámat.
Végül csak 3-4 perc késéssel pillantom meg a padon ücsörgő ismerős alakot. Nehéz megfogalmaznom, hányadán állunk most egymással, sok idő eltelt, de egy dolog biztos - mosoly ül ki az arcomra, amikor meglátom. Benyomom a kiskaput, a tornacipőm pedig fájdalmasan ropog a murván, miközben átvágok a gyerekek között. Mire odaérek hozzá, valamivel már haloványabb, mert igazán fura lenne az arcába vigyorogni, de azért ott van. Más így látni, hogy tudom, most már nem megy vissza többet. Alig tudok betelni a látványával, pedig nincs több pár hétnél, hogy utoljára láttam. Lazán ledobom magam a padra, habár belül közel sem vagyok annyira felszabadult, mint amilyennek tettetem magam. Milyen ironikus, hogy korábban mennyire szerette volna, ha félek tőle... De most félek a legjobban, most hogy már meggyógyult.
- Szia! - nézek rá a napfénytől hunyorogva, miközben szokatlanul magas hangon köszönök neki. Hogy mit mondhatnék, arról egyelőre fogalmam sincs, így csak nézem őt. Nézem, mintha azzal be tudnám pótolni az összes időt, ami az elmúlt egy évben nem volt a miénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662880#post662880][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 16:20[/b][/url]

Halkan elnevetem magam, miközben megcsóválom a fejemet. Úgy tűnik a humora mit sem változott az elmúlt időszakban, de ez nem is baj.
- Nem baj, nélkülük is megleszünk - mondom, miközben jobb kezemmel lazán legyintek, mintha ezzel is próbálnám megnyugtatni szegényt Ákost, aki nem tudja, hogy nem szükségesek a 3-5 évesek ahhoz, hogy mi jól szórakozzunk. Persze valójában tisztában vagyok vele, hogy ezt nem kell neki mondani, dehát ő kezdte.
Egy idő után én is elkezdtem érezni, hogy talán már túlságosan is nézem őt. Ezért inkább szemügyre veszem a játszóteret, a mindenfelé szaladgáló és ugráló gyerekeket és az aggódó pillantásokat az édesanyák részéről. Hihetetlenül természetellenes ez a hely számomra. Sosem mozgok ilyen közegben, vagy csak nagyon ritkán, és igazából nem sok vonzót találok benne. Legalábbis így, a sok gyerekkel és a szüleikkel. De csendes estéken szeretek benézni ide néha, amikor béke honol és nem kiabál senki. Olyankor kifejezetten kellemes hely is tud lenni.
Ákos hirtelen felpattan, én pedig meglepetten nézek rá, amikor a kezét nyújtja felém. Mikor azonban meghallom az ajánlatát, gonosz mosoly kúszik az ajkaimra. Elkapom a kezét és felpattanok, majd kicsit leporolva a hátsó felemet állok meg mellette. Ezeket a padokat sem gyakran takarítják...
- Miért ne? - kérdezem végül sejtelmesen mosolyogva, majd pár pillanattal később már a hinták mellett állok, ám azok sajnos egyelőre foglaltak. Könnyeden odasétálok az egyikhez és megfogom a láncokat, hogy a hinta megálljon, majd leguggolok, hogy egy magasságban legyek a gyerkőccel, aki éppen elfoglalja. Súgok valamit a fülébe, mire ő hirtelen elvigyorodik és leugrik a hintáról, majd elszalad. Én pedig azzal a lendülettel fel is ülök rá és hajtani kezdem magam. Hogy Ákos hogyan szerzi meg magának a másikat? Azt rábízom, hadd dolgozzon meg egy kicsit a dologgal ő is.
- Te jössz! - kiabálok neki hátra a vállam felett, egy apró mosollyal az ajkamon, habár a suhanás közben igazából nem is látom őt magam mögött rendesen. Nem is kell, tudom hogy ott van.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=662934#post662934][b]Somoskői Lilla - 2017.02.26. 18:24[/b][/url]

Nem számítok arra, hogy Ákos meg fog állítani. Értetlenül pillantok hátra, habár sejtem, hogy a mellkasával fog a tekintetem szembetalálkozni és így is történik. Közben a kezei a kezemre csúsznak, én pedig egy apró mosollyal fordítom vissza a fejemet, hogy ne tudja leolvasni az arcomról, milyen érzéseket vált ki belőlem, amit csinál. Aztán persze tovább üti a már egyébként is forró vasat, én pedig picit meg is borzongok az illatától és a kezének a simításától, ahogyan a nyakamhoz ér. Nem tudom, hogy mit tanult és mit felejtett ez alatt az egy év alatt, de arra még biztosan emlékszik, hogyan emelje meg a pulzusomat pár pillanat úgy, mint semmi más.
Aztán olyan hamar abba is marad az egész, ahogyan elindult. Nekem viszont nem volt elég, habár ezt az igényemet talán el tudom halasztani egy időre... Így aztán ügyesen leplezem, hogy legszívesebben karonfognám és elráncigálnám magammal haza. Pontosabban hozzájuk, mert ő lakik innen egy köpésre, nem én. Nekem akár a mászókavár alagsori részlege is jó lenne, ha a szülők nem hívnának aurort miatta rögvest, habár ennek elég nagy a valószínűsége. Szóval inkább hagyom, hadd hintáztasson egy darabig, én pedig a kék eget nézem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán az egyik lökést követően kiugrom a hintából. Valószínűleg nem túl kecses mozdulat, de az ugrás legalább kellően nagy volt - büszkén húzom be a csíkot a homokba oda, ahol a lábam a földet érte. Ákosra mosolygok, csípőre teszem a kezeimet és úgy kérdezem:
- Na, le tudsz győzni? - Én leszek a bíró, és nem leszek kíméletes. Persze szinte biztosan nagyobbat tud ugrani, elvégre vagy 25 centivel magasabb nálam, tehát a lábai is sokkal hosszabbak... Én viszont gyakorlottabb vagyok a röpködésben, szóval ki tudja. Reméljük, hamarosan kiderül. Én a célban fogom várni.