A falu egy gyöngyszeme kisebb átalakuláson esett át fiatal tulaja jóvoltából. A piszok, és bűz, ami korábban körbevette, már csak egészen kis mértékben van jelen a csárdában és környékén, azonban ez még nem változtatott a belső légkörön. Kívülről csak a kis ablakokon kiszűrődő fény jelzi a benti életet, bűbájok biztosítják a környéken lakók nyugalmát, hisz az ide betérő sötét alakok hangosak tudnak lenni.
Ha a mágus fia úgy dönt, belép e kicsi, barátságtalan fogadóba, beljebb sem fogja garantáltan kellemesen érezni magát. A csárda vonzereje nem kinézetében és elhelyezkedésében, inkább az olcsó szobaárakban és a csak kis mértékben vizezett vajsörében keresendő. Szerte az asztaloknál az ország legkülönfélébb és leggyanúsabb varázslói és boszorkányai ülnek, kezük ügyében a nap folyamán jó pár pohár összegyűlik, így hát jobb velük vigyázni.
A bejárattal szemben levő lépcső vezet felfelé, amely a tiszta, de apró vendégszobákhoz vezet. A sejtelmes, éppen csak kielégítő félhomály, amely egyrészt az utca felől érkező fényekből és az apró csillárból árad elegendő ahhoz, hogy bárki azonnal felfogja: jobb itt nem túl sok időt eltölteni. Feltéve, ha mi épp nem ezt a barátságtalan légkört kedveljük.

Egy dolgot talán nem vett figyelembe. Mégpedig azt, hogy mit mondtam neki, amikor először munkán kívül találkoztunk ott a tavacskánál, a - sikeres - vizsgája után. Elfelejtette, elengedte a füle mellett, hogy én azt ígértem, felelni fogok az aláírtan tolakodónak tűnő puhatolózásom okára. De nem így lett. Nem az első alkalommal, és nem a többediken. Lehet, hogy emlékezett rá, és ő is csak a megfelelő pillanatra várt, mert egyébként pont olyan ember, akiből ezt nézném ki. Mégsem került szóba. A csárdába viszont - mert a bagolyban folytatódó levelezésünk során amellett tettük le a voksunkat - onnantól kezdve rendszeresen megfordultunk. Nem éppen a legbájosabb hely, ahol minisztériumi dolgozókat felfedezhet az ember, de a vajsör kétségtelenül finom. Hát még, hogy egy svájci aranyvérű ott görnyedjen a falubeliekkel. De én más vagyok, más lettem az évek során, és ennek ellenére nem érzem úgy, hogy megtagadtam volna a Romberg örökséget. Nem ebben a formában.
Amikor ismét elhívtam, korábban érkeztem. Leültem a sarokban. Foglalnom se kellett. Az asztal itt kicsit billeg, óvatosan kell ülni, a korsót mindig jobban tesszük, ha szorongatjuk közben. Péntek volt, a hétvége kapuja, másnap sokáig alhattam. Vártam, hogy felbukkanjon, de nem voltam türelmetlen. Éppenséggel a bejáratot sem tartottam különösebben szem előtt. Rendelni se voltam még, mert langyos lett volna már a végén, ha sokáig megvárat. Ilyen egyébként még nem fordult elő. És hogy miért jártam vele össze bizonyos időközönként? Magam sem tudom. Talán jó hallgatóság. Kellően rejtélyes. Vagy kellett valaki, akinek úgy beszélhettem a munkáról, hogy nem voltam bent, és mégis értette, miről volt szó, legalább egy kicsit. Hálátlan szerep. Főleg, amióta osztályvezető lettem. Vigyáznom kell, kinek mit mondok. De ő... Nem tartottam tőle. Fene tudja, miért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=878211#post878211][b]Martin Romberg - 2024.05.06. 20:42[/b][/url]

- Na és aztán? Nem tudsz nemet mondani? - nem úgy hangzott, mintha számon akartam volna kérni, hanem inkább rá akartam vezetni arra, hogy a szememben valahol ellentmondásba keveredett. Mégis furcsa volt, hogy felemlegette Hellát, mintha csak ujjal akart volna mutogatni rá, a tulajdonképpeni felelősre, aki miatt ebben a kérdésben igent tudna mondani, de arra a javaslatra már, hogy maradjon tovább valamilyen módon a minisztérium kötelékében, már valahogy nem akaródzott pozitívan reagálni. Tehát ez a nyilvánvaló, saját magam által már egyenesen provokatívnak vélt megjegyzése, kifogása akkora kontrasztot eredményezett, hogy nem hagyhattam visszakérdezés nélkül. Aztán mintha ő is érzékelte volna, hogy nem lesz ez így jó, mert fogást találhatok rajta, némileg árnyalta mondandóját, és az én arckifejezésem is kisimultabbá vált.
- Hát, ha az anyagiak is számítanak, akkor nem a tanárit fogod választani. De ha tényleg az a vágyad, hogy átadd a tudást másoknak... Meglepődnék - morogtam, leginkább csak magamnak, s közben elbambultam az asztallapot bámulva. - Tehetséges vagy. Kár lenne, ha az idődet a kutatás és készítés helyett másra pazarolnád - próbáltam figyelmeztetni döntése súlyára. De hát... Volt ő már minden, ami csak lehetett. Gondnok is, mondjuk ott legalább érteni kell a bütyköléshez. Majd megtalálja az útját, talán. Sok ilyen bolyongó lélek van. És amilyen makacs... Csak hát kár ezért a tudásért. De a fejrázáson kívül tehetetlen voltam. Már azt is megbántam, hogy megmondtam a véleményem, mert biztosan nem érdekelte. Ha meg igen, akkor dacból, csak azért sem jönne vissza, hanem rohanna a katedrára. Menjen... Majd találok valakit a helyére.
- Arra, hogy olyan, mintha nem aggódnál semmin. Vagy nem érdekelne komolyabban semmi. És ez klassz, úgymond. Hogy csinálod? Mert ezt azok szokták, akiknek könnyű az életük, de neked amennyire sejtem - mert hát nem tudhatom biztosan, nem volt az. Pontosabban, ha könnyű életed lett volna, nem érteném, miért vagy zárkózott. Egyszerűen nem lenne logikus - folytattam az analizálását, és mivel sejtettem, hogy ezzel ismét könnyen kihozhattam a sodrából, próbáltam elrejteni az arcomon megbúvó mosolyt azzal, hogy lassan elnyújtott kortyokat kezdtem inni a söröskorsóból.
- Jobban, mint amennyire te tudod, vagy jobban, mint amennyire illene tudnom? - emeltem fel a mutatóujjam a levegőbe. - Na jó, esküszöm nem akartam, hogy ez egy terápiás ülésre hasonlítson. Hagyjuk inkább - feltartott kezekkel imitáltam ártatlanságomat, majd az alkohol hatásától halkan felnevetve felkönyököltem az asztalra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=878430#post878430][b]Ohridszki-Füst Álmos - 2024.05.13. 22:05[/b][/url]

- És ha nem akarok? - dobja vissza a kérdést, felkönyökölve az asztalra közben, ahogy a söröskorsó pereme fölött Martinra pillant, mielőtt beleinna. Mik ezek a kérdések már? Nem is érti, honnan jön ez az egész, meglehetősen kötekedős megnyilvánulás a másik részéről, de ennél több energiát igazán nem fog erre fordítani, mint amennyit már amúgy is rászánt.
- És ha nem számítanak? Miért akarsz ennyire meggyőzni arról, hogy maradjak? Nem én vagyok az egyetlen, aki alkalmazni tud egy bűbájt vagy éppen megalkotni egyet, ha kellene. Annyi nálam tapasztaltabb régi motoros van ott, biztosan akad, aki csuklóból el tudja végezni pontosan azt, amit én is csinálok éppen - közli letéve a korsót egyelőre. Ő egészen elégedett az életével, és tulajdonképpen még azzal is az lenne, ha ismét a birtokon élne magában, és csak akkor zavarná bárki, ha megrendelés érkezne. Az is lehetőleg bagoly révén. Nem olyan irdatlanul nagy az Ohridszki hagyaték, hogy gazdagnak nevezhesse magát, de nem igazán van sok igénye, arra meg éppen elég, amit örökölt.
- Mert attól jobb lesz bármi, ha aggódom? - kérdez vissza kissé türelmetlenül mégis ezen a ponton. Értelmetlennek tűnik ez a beszélgetés most arról, hogy olyasmiket kellene csinálnia a másik szerint, ami nélkül ő igazán remekül megvan. Nem mondaná, hogy felhőtlenül boldog, de az annyira intenzív érzések egyébként sem állnak hozzá közel. Inkább elégedett, ha már egy jelzőt akarna mindenképp találni, amivel leírhatja, mit is érez.
- Mert nem történik semmi olyan, amit érdemesnek lenne elmesélnem? Mit akarsz tudni? - teszi fel a kérdést, most már méregetve a másikat közben hideg kék tekintetét le sem véve róla. Tényleg nem tudja, mit mesélhetne. Még a nővérének sem igazán szokott. Senkinek sem, és neki ez így rendben is van. Fogalma sincs arról, mit is akar Martin éppen tudni.
- Akkor miért próbálkozol mégis? Nekem jó így... ha bárkit közel engedek, annak még nem lett jó vége. Ez nem jelenti, hogy ne szerettek volna a szüleim, vagy a nővérem, vagy akárki, akihez csak közöm volt, de nem vagyok egy biztonságos választás. Most boldog vagy? - Széttárja a két tenyerét, kérdőn nézve a másikra, aztán hátradől, karjait összefonva a mellkasa előtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=878560#post878560][b]Martin Romberg - 2024.05.18. 17:22[/b][/url]

- Ez mi alapján is dől el? - ha nem akart, ő dolga. De hogy kényszerítették volna arra, hogy elfogadja, azt kötve hiszem. És akkor már eljutottunk volna oda, hogy a minisztériumi pozíciójának meghosszabbítását illetően már nem ennyire hajlott arra, hogy megragadja a lehetőséget. Mert nem akarta. Félt valamitől. Makacskodik. Vagy csak engem kezdett bosszantani. Félig egyenes, félig hiteles válaszokkal kibújva a valóság elől. De nem akartam már tovább pazarolni az energiáimat egy ilyenre. Nem hiányzott, hogy csalódjak a beosztottamban, és azt a szép képet, amit felépített magáról az elmúlt hónapok alatt, a közös munka során, most itt a kocsmában majd lerombolja a vállvonogatásaival, meg a pofavágásaival. Erre ugye ki kíváncsi, mert én biztosan nem voltam... Ezért meghagytam, hogy menjen a saját hülyesége után. Akkor legyen tanítóbácsi, másszon fel a katedrára. Kár érte, kiváló kutató volt. Majd talán rájön, mit veszített. Ha ez kell ahhoz, hogy közlékenyebb és barátságosabb legyen, akkor elfogadom a döntést. Lehet, hogy a benti légkörtől lett ilyen mogorva. Mondjuk túl sok jót előtte se hallottam róla, csak akkor még nem érdekelt. A munkája számított egyedül. Most már az se fog, mert nem itt lesz.
- Mindig van jobb mindenkinél, emiatt nem aggódom. A motivációid nem biztos, hogy sikerült megértenem, a döntés mögötti logikával, de lehet, velem van a baj. Mindenesetre kívánom a legjobbakat - ezt az utóbbit tényleg őszintén mondtam, és nem odaszúrásból. Mert sajnáltam, hogy egy ennyire jó munkaerő távozik tőlünk, még akkor is, ha az élet nélküle is biztosan tovább fog menni valahogy, ahogyan mindig. Újabb korty sör, miután kezdtem érezni, hogy ha lesz még egy korsóval, akkor már be fogok rúgni, ezért lassítottam.
- Nem ezt mondom... Pont, hogy nem. Csak azt kérdeztem, hogy csinálod, mi a trükk. Szeretném megtanulni - erősködtem tovább. Aztán éreztem, hogy elérkeztem egy bizonyos határhoz, aminél már tényleg kihoztam volna a sodrából, ha tovább megyek és átlépem. Tekintetébe fúrtam szemeimet, és elmosolyodtam, mintha élveztem volna a kialakult helyzetet, amit teremtettem. Álmos ijesztően titokzatos, a szeméből alig tudtam valamit kiolvasni, talán ezért kezdett el jobban érdekelni. Vállat vontam, megráztam a fejem, és letettem a sört. Mit akartam tudni? Amit érdemesnek tartott elmondani. Amit meg nem, végül is, ha nem az időjárásról szólt, azt is megoszthatta, mert majd a másik fél általában megítéli, hogy mit érdemes és mit nem. Lehet, hogy neki jelentéktelen, de a másik még kíváncsi rá. Előzetesen meg ne fossza meg a beszélgetőtársát az információtól.
Aztán hirtelen megnyílt, megeredt a nyelve, talán az alkoholtól végre, ami nagy nehezen hatni kezdhetett az agyára. Alig bírtam elrejteni az elégedett vigyort az arcomról, amit egy pillanat alatt váltott fel a meglepettség, a halvány döbbenet.
- Igen. Köszönöm - néztem mélyen a szemébe újból, hálás arccal. - Jó neked, hogy  téged legalább szerettek. Nekem sincs sok barátom. Kritikus vagyok, válogatós. És nehéz természet. De ezt pontosan érzed, amióta csak itt ülsz velem. Mondhatnám, hogy jó így, és mégis néha egyedül érzem magam - vallottam be, de talán semmi titkolni valót nem véltem ebben. - Miért ne lennél biztonságos választás? Szerintem nem csak mások csalódtak benned... Megértem, hogy van rajtad egy pajzs. De nagyon fárasztó, ha állandóan cipeled - hajoltam közelebb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=391&post=878754#post878754][b]Ohridszki-Füst Álmos - 2024.05.22. 23:11[/b][/url]

- Megálmodtam, baszki - közli a szemét forgatva most már, hogy gyakorlatilag az ezredik kérdést teszi fel lassan Martin ilyen számonkérő jelleggel. Mintha kötelessége lenne élete végéig egy helyben maradni, és hálásnak lenni a Minisztériumnak, hogy ott dolgozhat. Esetleg könyörögjön is, hogy ó, még maradhasson, mert mekkora megtiszteltetés. Iszik még néhány korty sört inkább, addig is elcsomagolva gondolatban ezt az egész témát, hogy ismét higgadtan tudjon válaszolni vagy éppen nem válaszolni, ha úgy akarja. Biccent arra, hogy a másik a legjobbakat kívánja. Nem óhajt reagálni semmi szín alatt a mögöttes tartalomra, és a tényleges szavakra meg ennél többre úgyse szokta futni tőle, ezt talán még Martin is megszokhatta az elmúlt három év alatt.
- Nincs trükk. Egyszerűen csak akkor aggódom, ha értelme van. Ha nem lesz tőle semmi jobb, akkor minek tenném? - válaszol ismét kérdéssel, bár ez leginkább csak költői. Majd ha akar, akkor elgondolkodik rajta Martin is. Ha meg nem, az is az ő dolga. Ő a maga részéről nem állítaná, hogy tényleg ne lenne olyasmi, amiért aggódik, de az csupa személyes és mélyen elrejtett dolog, amiről többnyire senkinek sem beszél. A másik kérdezősködése azért lassan csak előcsal valami ismételten kevésbé zen reakciót, ha már ezt a jelzőt használta rá, és Álmos hozzávág néhány éles kérdést ennek eredményeként.
- Nahát, és az önsajnálat ezen segített már? - kérdez újra, mert eddig csak ez jön át neki Martin válaszából, hogy a másik kifejezetten sajnálja magát. A folytatásra pedig nagyot sóhajt, és először kicsit hangosabban sikerül letenni a korsót, nagyobb lendülettel, mint az mondjuk kifejezetten ideális lenne, hogy kiloccsan belőle közben némi sör az asztalra, majd végig húzza a tenyerét rövidre nyírt haján. - Mikor fogod már fel, hogy nem akarok erről beszélni? Se Mariannal, se veled, mert nem értitek, és mert amúgy sincs hozzá semmi közötök - szólal meg meglepően csendesen, és most érezni, hogy bár higgadtnak tűnik, a hangjában remeg valami ijesztő, amivel talán Martin mégsem akar feltétlen megismerkedni. Érezni, hogy rosszabb, mint ha esetleg kiabálna. Közben tenyerére támaszkodva felemelkedik a székről. - Már fizettem - osztja meg, aztán köszönés nélkül elsétál, mert ezt így biztosan nem fogja folytatni, ha a másik nem érti, hol a határ.