Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Öcsi! ^^

Egész délelőtt sétáltam vagy kocogtam a kastély körül. Annyira elszoktam az emberektől, hogy szinte már beszélgetni sem tudok senkivel egy normális mondatot sem. Mondjuk nem meglepő, hogy elszoktam tőlük. Az emberek többsége untat és nem tudok velük miről beszélni. Olyan primitív néhány ember, hogy örülhet, hogy egyáltalán még létezik, vagy, hogy szóba állnak egyáltalán vele. Nos… én is ilyen primitív ember vagyok, ugyanis direkt kerülöm az embereket. Inkább vagyok egyedül, mint társaságban. Ha az ember társaságban van, akkor logikusan következik, hogy beszélgetnie kell olyan személyekkel is, akikkel lehet, hogy nem akar. Ezért vagyok elutasító és rideg. Általában ez be szokott jönni, hiszen az emberek nem küzdenek sok mindenért. Legalábbis nem az a kitartó faj vagyunk.  Amint van valami kibúvó a nehéz feladatok alól rögtön kapva-kapunk a lehetőségen és már ott sem vagyunk. Nos, igen. Ezek vagyunk, mi emberek. És, hogy őszinte legyek szeretek ember lenni, annak ellenére, hogy nem kedvelem a fajunkat még jó, hogy létezem.
Még egy kört lefutottam a kastély körül, majd levegő után kapkodva beestem a szobámba. Egy gyors zuhany és átöltözés után elindultam ismét kifelé. A célom pontos volt. Tudtam, hogy egy kis vajsörre van szükségem, és ehhez a legalkalmasabb hely a Mátra Máguscsárda. Egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig azt a pólót vettem fel, amit az ágyamon találtam, és viszonylag hordható állapotban volt. Lassan sétáltam a kastély kapujától le a faluba. Kapucnimat felhúztam a fejemre, evvel üzenve az embereknek, hogy nem szeretnék beszélgetni senkivel. Kezeimet a hideg ellen a zsebeim mélyére süllyesztettem és komótosan sétálgattam a cél felé.
A csárda előtt megtorpantam. Egy számomra idegen kisfiú állt az ajtóban és ide oda pillantgatott. Kereshetett valakit, de nem hiszem, hogy megtalálta, mert akkor nem lenne ennyire csalódott - talán - a tekintete. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de kénytelen voltam szóba elegyedni a fiúval, ha beakartam jutni a csárdába. Mögé léptem és a legkedvesebb mosolyomat felvéve megkocogtattam a vállát.
- Ne haragudj, de arrébb tudnál menni, hogy beférjek? - egy nagyon hamis mosoly tűnt fel a szám szegletében, majd jobban megnéztem magamnak a kis srácot. A tekintet őszinte a mosolyával együtt. Túl fiatal. Szerencsére ő még nem tapasztalta meg az emberek kegyetlen oldalát. Legalábbis, ahogy elnézem ilyesmiről lehet szó.
Besurranok a kis krapek mellett és leülök egy üres asztalhoz. Visszapillantok a bejárathoz, ahol a fiú még mindig ott áll. Ismét végig mértem, majd odaintettem magamhoz, hogyha gondolja csatlakozhat hozzám. Meglepő, hogy ilyen tettre vetemedek, de megfordult a fejemben a gondolat néhányszor, hogy újra szocializálódnom kéne. És nem csak kéne..., hanem kell is. Az ember társas lény. Én se bírom ki sokáig társaság nélkül, nemde?

Öcsi! ^^

Egész délelőtt sétáltam vagy kocogtam a kastély körül. Annyira elszoktam az emberektől, hogy szinte már beszélgetni sem tudok senkivel egy normális mondatot sem. Mondjuk nem meglepő, hogy elszoktam tőlük. Az emberek többsége untat és nem tudok velük miről beszélni. Olyan primitív néhány ember, hogy örülhet, hogy egyáltalán még létezik, vagy, hogy szóba állnak egyáltalán vele. Nos… én is ilyen primitív ember vagyok, ugyanis direkt kerülöm az embereket. Inkább vagyok egyedül, mint társaságban. Ha az ember társaságban van, akkor logikusan következik, hogy beszélgetnie kell olyan személyekkel is, akikkel lehet, hogy nem akar. Ezért vagyok elutasító és rideg. Általában ez be szokott jönni, hiszen az emberek nem küzdenek sok mindenért. Legalábbis nem az a kitartó faj vagyunk.  Amint van valami kibúvó a nehéz feladatok alól rögtön kapva-kapunk a lehetőségen és már ott sem vagyunk. Nos, igen. Ezek vagyunk, mi emberek. És, hogy őszinte legyek szeretek ember lenni, annak ellenére, hogy nem kedvelem a fajunkat még jó, hogy létezem.
Még egy kört lefutottam a kastély körül, majd levegő után kapkodva beestem a szobámba. Egy gyors zuhany és átöltözés után elindultam ismét kifelé. A célom pontos volt. Tudtam, hogy egy kis vajsörre van szükségem, és ehhez a legalkalmasabb hely a Mátra Máguscsárda. Egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig azt a pólót vettem fel, amit az ágyamon találtam, és viszonylag hordható állapotban volt. Lassan sétáltam a kastély kapujától le a faluba. Kapucnimat felhúztam a fejemre, evvel üzenve az embereknek, hogy nem szeretnék beszélgetni senkivel. Kezeimet a hideg ellen a zsebeim mélyére süllyesztettem és komótosan sétálgattam a cél felé.
A csárda előtt megtorpantam. Egy számomra idegen kisfiú állt az ajtóban és ide oda pillantgatott. Kereshetett valakit, de nem hiszem, hogy megtalálta, mert akkor nem lenne ennyire csalódott - talán - a tekintete. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de kénytelen voltam szóba elegyedni a fiúval, ha beakartam jutni a csárdába. Mögé léptem és a legkedvesebb mosolyomat felvéve megkocogtattam a vállát.
- Ne haragudj, de arrébb tudnál menni, hogy beférjek? - egy nagyon hamis mosoly tűnt fel a szám szegletében, majd jobban megnéztem magamnak a kis srácot. A tekintet őszinte a mosolyával együtt. Túl fiatal. Szerencsére ő még nem tapasztalta meg az emberek kegyetlen oldalát. Legalábbis, ahogy elnézem ilyesmiről lehet szó.
Besurranok a kis krapek mellett és leülök egy üres asztalhoz. Visszapillantok a bejárathoz, ahol a fiú még mindig ott áll. Ismét végig mértem, majd odaintettem magamhoz, hogyha gondolja csatlakozhat hozzám. Meglepő, hogy ilyen tettre vetemedek, de megfordult a fejemben a gondolat néhányszor, hogy újra szocializálódnom kéne. És nem csak kéne..., hanem kell is. Az ember társas lény. Én se bírom ki sokáig társaság nélkül, nemde?

Max bátyó ^^

Nagyon szeretem a telet, tényleg, olyan jókat lehet ilyenkor játszani, meg hóangyalkát csinálni, meg minden, csak az a baj, hogy hideg van. Azt nem szeretem, nagyon nem. Akkor mindig rétegesen fel kel öltözni, pedig én ki nem állhatom, ha sok ruhát kell magamra húznom. Akkor inkább nyár, mert ott elég csak egy rövidnadrágot meg egy pólót felvenni és kész. Ilyenkor meg fagyoskodhat az ember és nagy esély van arra, hogy meg is fázzunk. Ami nem jó, mert akkor nem tudok játszani Biancával. Bianca. Már megint ő jut eszembe, szinte mindig rágondolok, ami nagyon furi, mert eddig nem volt velem még ilyen. És jó érzés, vagyis… nem tudom. Furcsán jó. A lényeg, hogy alig várom, hogy újra találkozhassak vele. Azt beszéltük, hogy akkor fogunk az életünkről mesélni egymásnak, amint iszonyúan várok. Bár remélem, nem fogok könnyezni, mikor a szüleim, a nagymamám és Loveday haláláról fogok mesélni. Tudjátok, mindig a sírás kerülget, ha róluk van szó, mert fáj az, hogy már nincsenek többé, csak az emlékezetemben. Mert nagyon szerettem őket és nagyon hiányoznak. Na, inkább most nem gondolok rájuk, mert a végén még most is kicsordul a szememből egy két könnycsepp. Inkább haladok tovább a macskaköves, havas úton. A talpam alatt ropog a hó, aminek tök jó hangja van. Útközben nem találkozom egy ismerős arccal sem, ezért nem álltam le beszélgetni. Ám mikor a falu központjába érek, akkor megállok egy pillanatra, ugyanis meglátom a kocsmát, ahol ott lehet Endre. Igaz, azt mondtam Janey-nek, hogy nem  nagyon fogok odajárni, de most az egyszer még benézhetek, nem? Lehet, szerencsével járok. Tehát a kocsma bejárata elé lépek, ahol leverem a cipőmről a havat, mert nem akarom bevinni a fehér cuccot. Mikor belépek, megcsap a jellegzetes büdös szag. Odabenn a férfiak hangoskodnak, egy-egy pohár pedig még össze is törik. Szemeimmel Endrét kutatom, ám nem veszem észre, hogy valaki be akar jönni, de nem tud, ugyanis én elállom a bejáratot. Én hülye. Kicsit elvörösödök, mikor arrébb állok.
 - Bocsánat. – azért ennyit kinyögök. Kicsit beljebb lépek, hogy másnak ne kelljen megkocogtatni a vállam. Egy pillanatra ránézek a fiúra és megállapítom, hogy ő nem az a beszédes fajta lehet. A fején ott van a kapucni, ami azt is jelentheti, hogy „ne ülj mellém, nincs kedvem hozzád”, vagy csak egyszerűen ez a mai divat. Ekkor látom meg, hogy a fiú felém int, tehát azt akarja, hogy menjek oda hozzá. Én így is teszek. Bele sem gondolok abba, hogy talán ez a fiú valami rosszat akar velem csinálni. Igen, ezt Wooddal már megállapítottuk. És sosem gondolkodom, csak cselekszem. Bár azt mondtam neki, hogy én azért megyek oda vadidegen emberekhez, mert látom bennük a jót, a jóindulatot. De egyszer pofára is eshetek. Nos, remélhetőleg ez nem pont most fog eljönni. Szóval leülök elé és megszólalok.
 - Khm... - köszörülöm meg a torkom. – Hát... köszi, hogy magad mellé hívtál, tudod megint elveszettnek éreztem itt magam. Képzeld, egyszer már jártam itt és tök jó volt, mert... - egy pillanatra elhallgatok. – Bocsi, én mindig ennyit beszélek. Az sem biztos, hogy ez téged érdekel. Lasch Gergő vagyok, téged hogy hívnak? – a kezemet felé nyújtom, hogy kezet rázhassunk, mint férfi a férifival.