Nyitva tartás: H-V - 0-24 (ünnepnapokon zárva)

A bolt jelenlegi tulajdonosa: Nikolai Weißling

Alkalmazottak:

• Endrédy Patrik
• Gombos Eszter - NJK
• Hortobágyi János „Samu” - NJK
• South West
• Anna Weißling
• Szendrey Adél

Öcsi! ^^

Egész délelőtt sétáltam vagy kocogtam a kastély körül. Annyira elszoktam az emberektől, hogy szinte már beszélgetni sem tudok senkivel egy normális mondatot sem. Mondjuk nem meglepő, hogy elszoktam tőlük. Az emberek többsége untat és nem tudok velük miről beszélni. Olyan primitív néhány ember, hogy örülhet, hogy egyáltalán még létezik, vagy, hogy szóba állnak egyáltalán vele. Nos… én is ilyen primitív ember vagyok, ugyanis direkt kerülöm az embereket. Inkább vagyok egyedül, mint társaságban. Ha az ember társaságban van, akkor logikusan következik, hogy beszélgetnie kell olyan személyekkel is, akikkel lehet, hogy nem akar. Ezért vagyok elutasító és rideg. Általában ez be szokott jönni, hiszen az emberek nem küzdenek sok mindenért. Legalábbis nem az a kitartó faj vagyunk.  Amint van valami kibúvó a nehéz feladatok alól rögtön kapva-kapunk a lehetőségen és már ott sem vagyunk. Nos, igen. Ezek vagyunk, mi emberek. És, hogy őszinte legyek szeretek ember lenni, annak ellenére, hogy nem kedvelem a fajunkat még jó, hogy létezem.
Még egy kört lefutottam a kastély körül, majd levegő után kapkodva beestem a szobámba. Egy gyors zuhany és átöltözés után elindultam ismét kifelé. A célom pontos volt. Tudtam, hogy egy kis vajsörre van szükségem, és ehhez a legalkalmasabb hely a Mátra Máguscsárda. Egy egyszerű fekete nadrágot, hozzá pedig azt a pólót vettem fel, amit az ágyamon találtam, és viszonylag hordható állapotban volt. Lassan sétáltam a kastély kapujától le a faluba. Kapucnimat felhúztam a fejemre, evvel üzenve az embereknek, hogy nem szeretnék beszélgetni senkivel. Kezeimet a hideg ellen a zsebeim mélyére süllyesztettem és komótosan sétálgattam a cél felé.
A csárda előtt megtorpantam. Egy számomra idegen kisfiú állt az ajtóban és ide oda pillantgatott. Kereshetett valakit, de nem hiszem, hogy megtalálta, mert akkor nem lenne ennyire csalódott - talán - a tekintete. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de kénytelen voltam szóba elegyedni a fiúval, ha beakartam jutni a csárdába. Mögé léptem és a legkedvesebb mosolyomat felvéve megkocogtattam a vállát.
- Ne haragudj, de arrébb tudnál menni, hogy beférjek? - egy nagyon hamis mosoly tűnt fel a szám szegletében, majd jobban megnéztem magamnak a kis srácot. A tekintet őszinte a mosolyával együtt. Túl fiatal. Szerencsére ő még nem tapasztalta meg az emberek kegyetlen oldalát. Legalábbis, ahogy elnézem ilyesmiről lehet szó.
Besurranok a kis krapek mellett és leülök egy üres asztalhoz. Visszapillantok a bejárathoz, ahol a fiú még mindig ott áll. Ismét végig mértem, majd odaintettem magamhoz, hogyha gondolja csatlakozhat hozzám. Meglepő, hogy ilyen tettre vetemedek, de megfordult a fejemben a gondolat néhányszor, hogy újra szocializálódnom kéne. És nem csak kéne..., hanem kell is. Az ember társas lény. Én se bírom ki sokáig társaság nélkül, nemde?

Öcsi! ^^

Tél. Az az évszak, amit az emberek azért szeretnek, mert hó van és a táj egyszerűen fantasztikusan néz ki. Ahogy a fák ágai leborulnak előtted a hó súlya alatt, és a madarak nem csiripelnek egyszerűen leírhatatlan érzés. Minden alszik, és várják, hogy újra születhessenek, és mindent elölről kezdhessenek. Bárcsak az emberi élet is ilyen egyszerű lenne. Az ember csak lefekszik és újra éled. Új bőr, új szervek és ami a legfontosabb új életet kezdhetek. Olyan könnyű lenne, ha az ember életét úgy lehetne állítgatni, mint a mugliknál a DVD-n azokkal a gombokkal. Hogy megállítás, kilépés vagy indítás. Sokkal egyszerűbb lenne. De ugye ez vele a gond, hogy egyszerű. Ami egyszerű az általában nem jó, mert akkor az embereknek nincs mibe belekötniük. És meg vannak lepődve néhányan, hogy miért utálom az embereket. Nem akarok velük közeli kapcsolatba kerülni, mert félő, hogy olyan leszek, mint ők. Egy a sok közül. Az lenne a legborzasztóbb dolog. Semmi különbség közted vagy köztem, minden ember ugyan olyan lenne. Nincsenek viták, csipkelődések mindenki tökéletes. És amikor minden tökéletes akkor lesz a legnagyobb káosz. De ha az ember jobban bele gondol, akkor a káosz az nem is olyan rossz. Na, de álljunk meg egy pillanatra. Hogy kerültem a káoszhoz az időjárásról? Na, mindegy… szóval a lényeg az, hogy majdnem minden embert megvetek, aki nem szimpatikus.
Ahogy a kis csávó arrébb ment rögtön leültem az első üres asztalhoz. A körülöttem lévő emberek szúrós szemmel méregettek, hogy mit keresek itt ilyen fiatalon, de mázlimra a másik srác jobban lekötötte őket. Még mázli, hogy nincs közük hozzá. A fiú még mindig az ajtóban állt. Könnyen lehet, hogy valamelyik izomagyú tirpák kiszúrja magának és baj lesz. Nekem meg semmi kedvem egy idegen fiú miatt összeveretni magam. De miért is tenném? Hiszen épp’ ez a lényeg, hogy számomra idegen. Mondjuk az is igaz, hogy annyira talán én sem vagyok kőszívű, hogy végig nézzem, ahogy péppé verik. Na de a jelen. Magamhoz intem a fiút, aki rögtön el is indul felém. Hát nem egy tétovázós típus az biztos. Lehet, hogy nők terén is ilyen? Majd meglátjuk, mert, ahogy hallom elég beszédes típus. Nos… akkor vágjunk bele.
- Nem csoda, hogy annak érezted magad. Itt az emberek többsége szúrós szemmel néz rád – egy gonosz vigyor jelenik meg az arcomon. – Igazából itt se kéne lenned. Hány éves lehetsz? Tizenkettő? – nem nézek a fiúra. Annyit beszél, hogy az szinte már rekord. De hát az én saram. Én hívtam ide, hogy csatlakozzon hozzám, most vállalnom kell a következményeit.
- Beszélj nyugodtan. Addig legalább nekem nem kell – minden szót halkan mondok. Az ember nem mondhat egy kocsmában semmit hangosan. Még a végén egy gyökér azt hiszi, hogy neki szól és ahelyett, hogy gondolkodna, rögtön cselekszik. Durr! Egy pofon. Arra eszmélek fel, hogy a fiú keze várakozóan lebeg előttem. Semmi kedvem nem volt ehhez, de mint mondtam: „Az én saram.”
- Maximilian Loveguard vagyok. Szia – tétováztam, hogy elmondjam-e neki a nevemet, de végül úgy döntöttem, hogy miért ne? Kezemet is felé nyújtottam, majd miután kezet ráztunk vissza csúsztattam az ölembe, és vártam a csodára, hogy végre kiszolgáljanak.

Gergőőőőőőőőőőőő


Az élet, unalmas, ha nincs kivel megosztanod. Több hónapra eltűnni, és magadba zárkózni a legjobb dolog, amit ilyenkor tehetsz. Nem foglalkozni semmivel és senkivel csak önmagaddal. Egy könyv társaságában, ami lefoglal. Néhány ceruzával és egy vázlatfüzettel annak ellenére, hogy szörnyen rajzolsz. Az élet zajlik tovább. Összetört szívek, új szerelmek és néhány ismerős új rangot szerez a suliban, aminek örülsz, mert lehet, hogy protekciód van ez által néhány ügyben (ne reménykedj). Én is így tettem. Eltűntem a világ elől és élveztem. Csak néha jártam ki fél órás sétákra, de akkor is szinte menekültem a diákok elől, akik szembe jöttek velem. Nem volt kellemes érzés. Amirát sem láttam több hétig, és Emmát se. Elszigetelődtem az emberektől, de jó érzés volt attól függetlenül, hogy Amira szörnyen hiányzik. Írnom kéne neki, hogy jól vagyok. Bár az is igaz, hogy ő sem keresett egyszer se. Lényegtelen. Eltávolodtunk egymástól, így nem meglepő, hogy nem keresett. Szerintem azt hiszi, hogy meghaltam, ami -, hogy őszinte legyek – nincs messze az igazságtól. Egy fekete csőnaci, egy egyszerű póló és egy nagyon lenge kis kardigán a mai öltözékem. Szerintem egy kocsmába pont ideális. Nem fogok nyakkendőt húzni egy putriba.
Az odafele utam alapból vicces volt. Nem egyszer akartam összeesni annyira el voltak gémberedve a végtagjaim. Körül belül az út feléig botladoztam, de végül megszoktam, hogy újra használom a testem fizikai értelemben is. Amint a kívánt helyre értem, lassítás nélkül berobbantam a helyiségbe, ami néhány szúrós tekintete vonzott maga után. Leültem és gondolkoztam, hogy mivel kezdjek. Egyelőre egy kis nosztalgia lesz az biztos. Szerintem egy vajsör elég lesz. Ha mázlis vagyok ma és később lesz társaságom, akkor ráérek durvábbakat rendelni. Egyelőre elég egy vajsörnek nevező szörpi.
Egy aranyos lány battyogott felém hulla fáradtan tollal és papírral a kezében. Rám emelte fáradt tekintetét és egy mosolyt küldött felém. A mosoly hamis volt. Sablonmosoly. Vajon minden vendég felé ilyen tekintetet küld? A szemében talán félelem villant? Nem tudom. Aztán rájöttem. A lány nem rám mosolyog így, hanem egy mögöttem lévő illetőre. Épp csak annyira fordultam hátra, hogy megnézzem magamnak az illetőt. Egy 30 éveinek közepén járó férfi fordította el pont a tekintetét a pincérnőről. A lányon megkönnyebbülés látszott. Egy kicsit magabiztosabb léptekkel ért oda hozzám. Szemem rá emeltem, és belenéztem mélykék szemébe. A lány elpirult és elfordította tekintetét. Halovány mosoly játszott ajkain. Egy bíztató mosollyal néztem rá addig, amíg felém nem fordult ismét. Szólásra nyitotta a száját, és remegve nyögte ki a szavakat.
- H-hozhatok valamit? – a toll a papír fölött lebegett várakozóan. Szinte éreztem a mögöttem ülő férfi tekintetét magamon. Ismét egy mosolyt villantottam a lányra, majd válaszoltam.
- Egyelőre csak egy vajsört kérek. Köszönöm – a lány csak bólintott, majd sietős léptekkel egyedül hagyott ismét. Körül néztem és a pillantásom a bejárati ajtón akadt meg. Vártam, hátha van akkora mázlim, hogy egy ismerős arc toppan be és nem kell egyedül innom. 5 perc után meguntam és elkezdtem pásztázni a bárpultot, és türelmetlenül kopogtattam az ujjaimmal az asztalon. A lány lassan hozta a sört, nehogy kiboruljon akár egy kicsi is. Amikor odaért nem nézett rám csak letette elém az italt, és elment. Óvatosan utána suttogtam egy „Köszönöm” félét. A lány csak hátra nézett, elmosolyodott és ment tovább a dolgára. Belekortyoltam az italomba és vártam a csodára egymagamban.

Gergőőőőőőőőőőőő

A hely érdekes módon nem volt zsúfoltságig tele. Az emberek többsége otthon volt – gondolom – és a családjával vacsoráztak vagy éppen társasjátékoztak. Elfelejtettem volna valamilyen ünnepet, hogy csak az izomagyú debilek vannak ezen a helyen? Egy este több fiatalnak kéne itt lennie. Mondjuk, én se vagyok normális, hogy egyedül jöttem. Minimum el kellett volna magammal hoznom Leo-t, hogy ne unatkozzak. A söröm nem nagyon akart fogyni. Túlságosan el voltam foglalva hely pásztázásával, így gyorsan meghúztam. Vissza kéne térnem, és megint igazi alkoholistának kellene lennem. Az elszigeteltség után be kell rúgni, nem? De! Meg van a ma esti program is még csak egy ismerős arc kéne, hogy ne egyedül, szánalmasan egyedül rúgjak be. Társaságban sokkal jobb muri.
Ismét az ajtót pásztáztam várva, hogy felbukkan valaki, akivel meg tudom osztani az asztalomat. Megint hiába. Elfordultam és elkezdtem keresni az aranyos kis pincér lányt, hogy odahívjam magamhoz fizetés céljából. Éppen megláttam, amikor egy fiú huppant le elém. Tágra nyílt szemekkel vizslattam az előttem ülőt, aki nem zavartatta magát rögtön megjegyezte az elég gyenge italt a kezeim között. Sanda pillantást vetettem a fiúra. Mintha ismerős lenne valahonnan, de nem ugrott be honnan. Egy gonosz vigyort villantottam felé, hátradőltem a székemen, kezemet a szék támlájára raktam fejem mellett. A srác szemébe néztem, majd megszólaltam.
- Nem vagy te túl fiatal, hogy idegenekhez üljél le beszélgetni? Na meg persze az iváshoz se vagy túl idős – mértem végig még egyszer. Túl életvidám volt az arca, így biztos vagyok benne, hogy nem lehet több 14 évesnél. Minél jobban néztem annál ismerősebb volt. Aztán hirtelen beugrott! Ugyan itt találkoztam vele még nagyon régen.  A nevét már elfelejtettem, de szimpatikus kiscsávó, és ahogy látom eléggé bevállalós is. Nincs röghöz kötve, hiszen itt van. Akkor valószínűnek tartom, hogy elengedték. Gyorsan magamhoz hívtam a pincér lányt, aki rögtön elindult felénk.
- 1 üveg tequilát kérek és két feles poharat – a lány nem kérdezett semmit csak felírta mit kértünk és már ott sem volt. Gyors pillantást vetettem a szembe ülő fiúra, akinek kisfiús mosolya levakarhatatlan volt. Remélem, bírja a piát, mert nem fogom haza vinni ilyen állapotban. Kénytelen lesz nálam aludni akkor. Vagy csak bevetődünk egy hotelbe és akkor mindkettőnknek jó. A lány kihozta a kért piát és már ki is bontottam. Töltöttem mindkét pohárba majd az egyiket a fiú elé löktem.
- Mennyire bírod a piát? – egy mosolyt villantottam felé. Semmi rosszindulat nem volt most bennem. Tényleg érdekelt, mert akkor úgy adok neki néhány kört. Nem akarom, hogy teljesen kiüsse magát. Az rám és rá nézve sem lenne túl kecsegtető.

Gergőőő & Amira

Ha valaki meglát engem itt Gergővel, szörnyen nagyot fogok kapni. Ha Ney megtudja, hogy velem ivott a nevelt fia, nekem végem. Remélem, nem fogja annyira kiütni magát, hogy ne tudja kicsoda. Füst szaga terjengett a helyiségben és felfordult tőle a gyomrom. Nem azért, mert nem bírom a cigit, hanem azért, mert amióta Gergő itt van csak Ney arca lebeg a szemem előtt. Lehet nem jó ötlet ez az egész? De ahogy elnézem a srácnak is és nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Néhány körtől semmi bajunk nem lesz. És az nekem sem fog ártani. Szóval Amira, ha megtudja ezt - ami nem fog megtörténni - akkor nem leszek annyira lecseszve.
Újabb kört töltöttem az előttem ülőnek, miközben hallgattam beszámolóját miszerint mi már találkoztunk. Még jobban végig mértem és már a neve is beugrott. Gergő. Múltkor is ugyan itt találkoztunk, csak nem ennél az asztalnál. És valami megváltozott benne mióta utoljára láttam. Talán hosszabb lett a haja, de nem hiszem, hogy külsőleg változott volna annyira. Persze, arra is, de szerintem maga a srác változott meg. A személyisége. Nem tudom. Most valahogy olyan fura. Enyhén megráztam a fejemet és kikergettem belőle ezeket a gondolatokat. Felnéztem a fiúra, aki csak mosolyogva válaszolt nekem.
- Igen-igen – bólogattam. – Már emlékszem rád. Ilyen sok mindent tudsz rólam? Ez fura… – egy halovány mosoly jelent meg szám szegletében akaratlanul testvérem neve hallatán. – Nem tűntem el! Csak egy ideig elszigetelődtem az emberektől – válaszoltam neki nyugodtan, de mire észbe kaptam ő már válaszolt a másik kérdésemre is.
- Azért érdekelhetne. Mégis csak Janey a nevelőanyád – sanda pillantást vetettem a srácra a mondatom végén. Hogy én mekkorát fogok kapni, ha kiderül, hogy Gergő ivott. Főleg, hogy velem. Amira, de még Janey is meg fog ölni. Na nem baj. Igaza van Gergőnek! Egyszer vagyunk fiatalok, így élvezni kell az élet apró örömeit. Mint például az alkohol, bódító hatását, amit okozni tud. Felpillantottam a falra lógatott órára. Hosszú éjszakánk lesz. Úgy érzem nem szabad sokat innom, különben nem tudok majd mit kezdeni semmit, se magammal, se Gergővel. És azért Gergő biztonsága fontos, már csak Ney miatt is.
- Majd most. Remek! – egy mosolyt erőltettem magamra, majd felemelem a poharamat. Rá nézek Gergőre és vigyorogva figyelem, ahogy vizsgálgatja a poharat. Ez így tényleg vicces lesz. Gergővel egyszerre húztam le a felest. Grimasz nélkül folyt le torkomon az ital, és láttam Gergő arcán, hogy neki egy kis erőfeszítésbe kerül, hogy ne folyjanak ki a könnyei. Majd megszokja. Remélem.
Szemem sarkából egy alakot láttam a hátam mögé suhanni, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, amíg egy hegyes és kemény tárgy nem ütközött a nyakamnak. Oldalra pillantottam, mire megszólalt az illető. Egy hatalmas, gonosz vigyor terült szét az arcomon és felfelé fordítottam fejemet. Amira állt mögöttem, az én hugicám. De régen láttam.
Kezemmel ellöktem pálcáját a nyakamtól és kihúztam a magam mellett lévő széket. A mosoly levakarhatatlan volt. Amira dühe rám jótékony hatással volt. Tudom, hogy bajban vagyok, de akkor is öröm látni, hogy Mira dühös.
- Ugyan Amira! Feleslegesen izgulsz – forgattam meg a szemeimet, majd húgom következő mondatára felkaptam a fejem. – Ti ismeritek egymást? Ó, hisz’ ez nagyszerű! Akkor nem fáradozok a bemutatással! – villantottam mosolyt mindkettőre, majd figyelmem ismét húgomra terelődött. – Drága, húgom ülj le mellénk. Neked is jut bőven – mutattam az üvegre, majd Gergőre néztem, remélve, hogy ő sem bánja testvérem csatlakozását.