A tanulószobába lépve hirtelen tompa csend vesz körbe, mintha egy láthatatlan buborékba léptél volna bele, amely kizárja a felesleges zajt. Az első néhány pillanat után azonban a füledet szorító némaság kellemessé válik, hiszen a leghatékonyabban így lehet jegyzetelni és memorizálni a tananyagot. A halványkékre festett falak mentén végig szellős könyvespolcok vannak rögzítve szemmagasságban. Találsz itt minden jót. Balra az egyik polcon egy termetes pennatartóban különböző méretű pennák a feledékenyeknek, kicsivel arrébb pergamentekercsek a kapkodóknak, valamint fekete, kék és piros tinta azoknak, akik 'épp most fogytak ki' minden tintaféléből. A tágas ablak párkánya elég széles ahhoz, hogy pihenésképpen el lehessen ücsörögni két komolyabb feladat között. Az ablak előtt kényelmes zöld fotelok és barna babzsákok vannak, nem sokkal arrébb - kicsit közelebb az ajtó melletti könyvespolcokhoz -, pedig kényelmes székek egy szép, de puritán díszítésű asztal körül mindazoknak, akik nem szeretnek összekucorodva írni. A hely szelleme nagyon hívogató. Nincs olyan nagy nyüzsgés, mint a könyvtár egyes részlegeiben, sem a klubhelyiségekben.
|
|
|
egy szerda délután | kinézetHatalmas cseppekben hullik odakinn az eső. Körülbelül hat óra lehet, lassan vacsoraidő, de megbeszéltem egy felsőbb éves rellonossal, hogy gitárleckéket veszek tőle. Addig sem kattog az agyam. Természetesen az idefelé után csipogott a telefonom, amiben az üzenet szerint nem ér rá mégsem ma, mert… mert nem. Ettől függetlenül gitártokomba bújtatott hangszerrel a hátamon sietek a tanulószoba irányába, hogy az egyik rejtett sarokban próbálkozzak a vásárolt munkafüzet alapján. Nem számítok nagy társaságra, mert – mint említettem – mindenki lassan a Nagyterem felé veszi az irányt, hogy elfogyaszthassa a vacsoráját. Mostanság nekem nem túl nagy az étvágyam. Inkább azt mondanám, hogy nem is emlékszem, hogy egy alkalomnál többször mikor ettem. Picit lefogytam, de annyira nem is ártott. Szerencsés alkat vagyok, a nővérem is ilyen. Arányosan fogyok mindenhonnan, így valójában nem is nagyon lehet észrevenni, hogy mennyi a leadott kiló. Maximum megjegyzik, hogy ma valamivel csinosabb vagyok. De ennyi. Izmomból is veszítettem az energiaszegény életmódnak köszönhetően, ezért szinte azonnal elmondok egy imát, amikor elérek a tanulószobáig. Már majd’ leszakadt a karom és a hátam, s úgy lihegek, mint egy frizbi után koslató eb. Szokásomhoz híven nem nézek szét a helyiségben. Célirányosan indul el az egyik sarok felé, ahol a legközelebbi fotelbe hajítom a gitártokot, majd magamat a mellette lévő másikba. Hoznom kellett volna vizet. Úgy terülök el az ülőalkalmatosságban akár egy mesefigura; teljesen belesüllyedek, két karom pedig lomhám lóg a két karfa mellett. Már csak az hiányzik, hogy rózsaszín kis nyelvem lógjon. Kis idő elteltével megemelem jobb kezemet, és letörlöm a hideg izzadtságot homlokomról. Nem sokon múlt, hogy elájuljak. Talán mégis jobb lenne, ha visszaszoknék a háromszori étkezésre.
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi offline RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Írta: 2020. szeptember 22. 18:22
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=817484#post817484][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.09.22. 18:22[/b][/url] egy szerda délután | kinézetHatalmas cseppekben hullik odakinn az eső. Körülbelül hat óra lehet, lassan vacsoraidő, de megbeszéltem egy felsőbb éves rellonossal, hogy gitárleckéket veszek tőle. Addig sem kattog az agyam. Természetesen az idefelé után csipogott a telefonom, amiben az üzenet szerint nem ér rá mégsem ma, mert… mert nem. Ettől függetlenül gitártokomba bújtatott hangszerrel a hátamon sietek a tanulószoba irányába, hogy az egyik rejtett sarokban próbálkozzak a vásárolt munkafüzet alapján. Nem számítok nagy társaságra, mert – mint említettem – mindenki lassan a Nagyterem felé veszi az irányt, hogy elfogyaszthassa a vacsoráját. Mostanság nekem nem túl nagy az étvágyam. Inkább azt mondanám, hogy nem is emlékszem, hogy egy alkalomnál többször mikor ettem. Picit lefogytam, de annyira nem is ártott. Szerencsés alkat vagyok, a nővérem is ilyen. Arányosan fogyok mindenhonnan, így valójában nem is nagyon lehet észrevenni, hogy mennyi a leadott kiló. Maximum megjegyzik, hogy ma valamivel csinosabb vagyok. De ennyi. Izmomból is veszítettem az energiaszegény életmódnak köszönhetően, ezért szinte azonnal elmondok egy imát, amikor elérek a tanulószobáig. Már majd’ leszakadt a karom és a hátam, s úgy lihegek, mint egy frizbi után koslató eb. Szokásomhoz híven nem nézek szét a helyiségben. Célirányosan indul el az egyik sarok felé, ahol a legközelebbi fotelbe hajítom a gitártokot, majd magamat a mellette lévő másikba. Hoznom kellett volna vizet. Úgy terülök el az ülőalkalmatosságban akár egy mesefigura; teljesen belesüllyedek, két karom pedig lomhám lóg a két karfa mellett. Már csak az hiányzik, hogy rózsaszín kis nyelvem lógjon. Kis idő elteltével megemelem jobb kezemet, és letörlöm a hideg izzadtságot homlokomról. Nem sokon múlt, hogy elájuljak. Talán mégis jobb lenne, ha visszaszoknék a háromszori étkezésre.
|
|
|
|
Bossányi Karola INAKTÍV
Boska | Karcsi offline RPG hsz: 529 Összes hsz: 941
|
Írta: 2020. szeptember 22. 18:52
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=817485#post817485][b]Bossányi Karola - 2020.09.22. 18:52[/b][/url] BabettNem megy, nem megy, nem megy. - A francba már! - csattantam fel haragosan, s még a kezemben tartott ceruzát is dühösen vágtam a papírlapra, amire már a közelemben ücsörgő, s éppen olvasó srác is morcosan kapta fel a fejét. Egy kicsit hasonlított Márkra, ő is olyan túl komoly, túl okos formának tűnt, s láthatóan sikerült őt megzavarnom a könyvvével való romantikázásban. - Bocs - sóhajtottam, mert jó modorra neveltek, s egy ilyen helyzetben mindig elvárták tőlem, hogy viselkedjek tisztelettudóan. Pedig most legszívesebben hozzá vágtam volna, hogy ha nem tetszik, akkor ülj máshova olvasgatni a flancos könyvedet. Legalábbis volt már bennem annyi indulat, hogy ezt csak így hozzávágjam, de mégis győzedelmeskedett rajtam az a fránya modor, amit hosszú évek alatt sulykoltak belém a szüleim. Az előttem álló feladathoz azonban továbbra sem éreztem erőt, Johannes Faustusról kellett volna írnom egy esszét az okkultizmus kapcsán, de akárhányszor is kezdtem bele, a mondatok teljesen összezavarodtak a fejemben, a korábbi tanulmányokból szinte semmi nem jutott az eszembe, és úgy éreztem, hogy képtelen vagyok teljesíteni a feladatot. Nem tudtam koncentrálni, hiába próbálkoztam, hiába vettem a kezembe újra a ceruzát, hogy erőt vegyek magamon és végre megkezdjem az első mondatot, állandóan máshol jártak a gondolataim. Szívás volt ez a suli, egy kicsit már kezdtem besokallni a ránk nehezedő nyomástól, a szülők elvárásától. Nekem mindig jól kellett teljesítenem, most is ezt várták tőlem, de mi van, ha én nem ezt akartam? Semmi kedvem nem volt ehhez az esszéhez, de őszintén szólva máshoz sem. Mióta pár napja Bence tudatta velem, hogy nem, azóta nem tudtam mit kezdeni magammal. Hiányérzetem volt, rosszul éreztem magam a bőrömben, szó szerint nem volt kedvem semmihez. A srác közben úgy tűnt, nem tudta tovább elviselni a szenvedésem, így összeszedve a holmiját, egyedül hagyott a tanulószobán. Hála Merlinnek, talán majd így jobban megy! Ismét nekiveselkedtem a feladatnak, ám amint a ceruzám hegyét a papírlapra illesztettem, hogy újra kezdjem a korábbi mondatom, hallottam, hogy nyílik az ajtó, s valaki becsörtet rajta. Talán még lihegett is, vagy csak a levegőt vette, mindenesetre mikor hátrafordultam, már azt láttam, hogy valaki elterült az egyik fotelban. Mi van, ha rosszul lett? Ó, a fenébe is! Ennyit a feladatról. Nem örültem annak, hogy ismét megzavartak, de fene a gondoskodó formámba, azért csak felpattantam, s odasétáltam, hogy megnézzem, nincs-e rosszul. - Hahó, jól vagy? - léptem mellé, ám ekkor vettem csak észre a lányt, a hozzá párosuló arcot. - Aőhhh - valami értelmetlen szó szökkent szárra ajkaimból, miközben döbbent arckifejezéssel néztem a lányra, s már kétszer is megbántam, hogy felálltam, és odalépdeltem hozzá.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi offline RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Írta: 2020. szeptember 25. 12:42
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=817589#post817589][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.09.25. 12:42[/b][/url] Karola egy szerda délután | kinézetMélyet sóhajtok, miközben a zsizsegés távozni kezd a koponyámból. Kinyitom szemeimet, de ugyanabban a pózban maradok kiterülve, mintha megpusztultam volna – mondjuk, nem állok tőle annyira távol. Nem tudom, hogy másoknál is van-e olyan, hogy valójában szinte semmi játszódik le a fejében, csak egyszerűen takarékra teszi magát, és bámul maga elé. Nálam mostanság egyre gyakrabban. Szeretem kikapcsolni az agyamat, hogy ne kattogjak felesleges marhaságokon. Le szeretném kötni magam, és talán elmegyek mégis ma este arra a végzős bál előtti buliba Ivettel. Mi baj lehet? Legurul majd egy-két sör, egy két cigit is elszívok talán, közben teljesen felesleges köröket flörtölök néhány felsőbb évessel, hogy legalább arra a kis időre visszanyerjem az önbecsülésemet. Természetesen másnap reggel ezzel szembe kell néznem, és a fejemet fogom verni a falba, hogy már megint idiótát csináltam magamból. Előre játszom le magam előtt a jeleneteket – elvégre minden buli után ez van –, így egy kelletlen grimasszal le is teszek róla. Lehet baj. És erre van a legkevésbé szükségem. Hümmögve szedem össze magam, vagyis mozdítom meg végre karomat, hogy felüljek, amikor egy kedves, aggódó hang üti meg a fülemet. Erőltetett mosoly kerül gondterhelt vonásaim közé, majd odafordítom sápadt arcomat az érkező felé. Lassan nyitom fel egy mély pislogás után zöldjeimet, amik amint felnyílnak, abban a pillanatban jegesednek meg a másik szeme láttára. A zöld, lágy algaszín villámgyorsan változik át a hideg kékbe, majd a karfán felnyomom karjaimmal magam a fotelben. – Minden szuper – mondom végül méllyé változott hangomon. Tekintetemmel el sem engedem Karolát, a méreg bennük azonban valami teljesen mássá változik. Szinte elhomályosult fátyol kerül rájuk, ahogyan feltűnik előttem a pizzériában történt jelenet. Szívem hevesebben kezd verni mellkasomban, szinte kiütve bordáimat a helyükről, de egy gunyoros mosollyal rendezem vonásaimat, oldalra döntöm a fejemet, és felállok. Így eléggé közel kerülve az eddig fölém magasodó Karolához. Arcomról nem távozik a mosoly, ám ajkam láthatóan meg-megrándul a természetellenes szájtartástól. – Boccccsánat – nyújtom el a szót, miközben ellépek előtte, hogy gitártokomhoz nyúlhassak. Nagyon rendes volt tőle, hogy aggódott, de aztán – úgy veszem észre – inkább szomorkás, hogy nem nyuvadtam ki a székben. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, pedig annyira minden dübörög az agyamban. Neki már hátat fordítva húzom ki a tok zipzárját, ajkam pedig lebiggyen. Eszem ágában sincsen pont előtte bőgni, de annyira megtámadtak az érzelmek, hogyha már nem lát engem, miért is ne engedhetnék meg magamnak egy ilyen jellegű grimaszt. Egy ideig ott kutakodok, majd susmogást hallok az ajtóból. Vállam fölött, gyanakodva tekintek hátra, ahol is három rellonos fiút pillantok meg. Vihorászva mutogatnak ránk, hiszen a pletyka csak úgy szárnyal a tinédzserek között. Főleg akkor, ha ilyen nevetségesen drámai sztorikról van szó. Az egyik, fekete hajú, markáns vonású srác előveszi a pálcáját, majd miután konstatálja, már csak Karola és én vagyunk a tanulószobában, odaszól. Valami olyasmit, hogy „Beszélgessetek csak csajok”, mire én értetlenül emelem kékjeimet a velem maradt lányra. Ekkor záródik be az ajtó, és hallom mögüle a srácok nevetését. – Na, ne! Ezt ne… - csóválom meg a fejemet, majd az ajtóhoz sétálok. Megpróbálom lenyomni a kilincset, de nem nyílik. Farzsebemhez nyúlok, és előveszem én is cseresznyefa pálcámat. – Alohomora! – suttogom, ám a zár nyelve meg sem mozdul. Kétségbeesetten ismétlem meg még néhányszor, majd fintorogva fordulok meg, hogy szemben találjam magam Karolával. Nem szólok, csak lomhán lógatom magam mellett karjaimat, jobbomban a pálcát szorongatva. Megmagyarázhatatlan keveréke jelentkezik tekintetemben a szomorúságnak, a dühnek és a kétségbeesésnek. Rellonosok. Nem is tudom, miért gondoljátok, hogy mindenbe bele kell ütniük az orrukat. – És most mit csináljunk? – teszem fel a kérdést. Nem hiszem el, hogy pont vele ragadtam itt.
|
|
|
|
Bossányi Karola INAKTÍV
Boska | Karcsi offline RPG hsz: 529 Összes hsz: 941
|
Írta: 2020. október 22. 18:42
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=819814#post819814][b]Bossányi Karola - 2020.10.22. 18:42[/b][/url] Babett Hogy a sárkány fortyogó barlangjában füstölögne…vagy valami ehhez hasonló volt az első gondolatom, amint lélektükreim előtt nem más tűnt fel, mint Babett. Hogy miért is kellett nekem felkelnem, és idejönnöm, miért kellett nekem mindig arra figyelnem, hogy mások hogy vannak? Hagytam volna, hogy pusztuljon meg a fotelben. - Öh, remek. Csak onnan…khm, onnan úgy tűnt, mintha rosszul lennél, de így elnézve…nos, jó színben vagy - hát persze, hogy is ne lenne jó színben, mikor valószínűleg Bence repesve reppent karjaiba, legalábbis azt hiszem, hisz ki más lenne az, akibe szerelmes lenne? Legjobb tudomásom szerint Masa már régóta szóba sem jöhetett, más lányról pedig nem hallottam. Szóval igen, minden bizonnyal ő lehet az a lány, aki miatt dobott Bence. Gondolataimból elém kerülő arca, s gunyoros mosolya rántott vissza, mert hát úgy döntött, felegyenesedik. S mi az, hogy felegyenesedik, talán fel is akar lökni. - Ja persze, az is kell neked…öhm, a gitár - talán nem kellett volna kommenteket fűznöm a mozdulataihoz, de mégis, irritált a jelenléte. Ha nézéssel perzselni lehetett volna, akkor már egész biztos, hogy lángok vették volna körbe. Pechemre ilyen varázslatot sem tudtam, meg sajnos nem voltam eléggé bosszúszomjas ahhoz, hogy felgyújtsam. Ráadásul neki éppen a Tanulószobába kellett jönnie, s itt zörögni azzal a gitártokkal. Ha csak arra gondoltam, hogy Bencével összejöttek, s hogy talán még ki is beszéltek, úgy éreztem, hogy legszívesebben elmenekülnék. Kezdett ez az egész helyzet olyan nyomasztóvá válni, úgy éreztem, hogy megfulladok. Vajon mi volt benne más, mint bennem? Néhány másodpercig lopva fürkésztem, s próbáltam rájönni arra, hogy miért voltam kevés, ám valami furcsa nesz zavart meg, s szinte egyszerre kaptam pillantásom Babettel az ajtó irányába. - Mi a…neee - némi késéssel, ám magam is ráeszméltem arra, hogy ez a két fiú mit talált ki, addigra azonban Babett már az ajtó kinyitásával próbálkozott. Kezeimet védekezően fűztem össze magam előtt, ahogy kissé idegesen odalépdeltem, hogy magam is szemügyre vegyem a helyzetet. - Mert nem nyílik? Hogy nem jött be ez a varázslat? - elhiheti, hogy legkevésbé sem volt hangulatom vele egy helyiségben tartózkodni, el is kaptam róla a pillantásom, s magam kezdtem el a kilinccsel babrálni, hátha az majd magától kinyílik. - Ez nem vicces, halljátok? Nyissátok ki!- ütögettem meg párszor a tenyeremmel, hogy jelezzek annak a két balféknek, ám mindhiába, már a hangjukat sem lehetett hallani. - Úgy nézek ki, mint aki mindenre tudja a választ? - nem tudtam türtőztetni az indulataimat, ez nem volt szép tőlem, de nem tudtam ennél szebben reagálni. Végül sóhajtva fújtam ki a levegőt. - Nem tudom, írj egy sms-t a barátodnak, és kérd meg, hogy engedjen ki minket…vagy téged, vagy tök mindegy - vontam vállat, végül is, Bence valószínűleg gyakran ült a telefonján, meg amúgy is, biztos ezer örömmel sietett volna, hogy kimentse a hercegnőt a fogságból. - Ajh Merlinre…ez tényleg nem nyílik - azért csak még egyszer megpróbáltam, végül ismét a lány felé fordultam. - Tényleg nem megy. Nem megy. Nem…és pont ve..mindegy. Talán megpróbálhatnál valami komolyabb varázslatot, végül is, ötödéves vagy - szúrtam oda, ahogy pillantásom újra Babettre emeltem.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi offline RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Írta: 2020. november 17. 13:23
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=821448#post821448][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.11.17. 13:23[/b][/url] Karola egy szerda délután | kinézetNyilvánvaló, hogy egyikünknek sincsen ínyére az előállt helyzet. Általában próbálok semleges maradni, ezért is nem volt sokáig mellettem sem barát, sem barátnő. A saját kis világomban éltem, ami évekig biztonságot nyújtott, s most, hogy már szinte ősellenségem is akad… nem tudom, hogyan reagáljak. Hiszen az, hogy testemből milyen ösztönös reakciók törnek felszínre, egyszerre tesz idegessé és magabiztossá. Nem akarok bájcsevegni, nem akarom azt sem hallani, hogy „sajnálom”, habár az utóbbira igen kevés esélyt látok. Inkább a gitártokkal kezdek bíbelődni, addig is ebben a passzív-agresszív hullámban tartva érzelmeimet, majd hirtelen, szinte nyakamat meghúzva fordulok Karola felé. Szemeim szikrákat szórnak, és ajkam szeglete is fintort húz vörös lepelként az eddig sápadttá nyilvánított arcomra. Nagyon is jól tudom, hogy mit akart ezzel mondani, de nem vagyok benne biztos, hogy kommentálni szeretném. Még, hogy „az is kell”. Ó, igen! Hogyne kellene. Idegesen szívok egyet orromon, miközben próbálom állni a lány tekintetét. De végül a belőle áradó, negatív érzések arra késztetnek, hogy mégis rákérdezzek. – Ezzel mégis mit akarsz mondani? – színpadiasan fogok kerek csípőmre, és barna hajkoronámat is kissé oldalra döntöm. Nem én tehetek róla, hogy Bence hogyan hasonlította – vagy éppen hogyan nem – az ő kapcsolatukat az miénkkel, és ez mérhetetlen düh-be csap át koponyámban. Cicaharc? Csapjunk bele. Nem akartam így, nem akartam sehogy. Én a saját kis életemet akartam és akarom is még mindig élni, de hogyha a lány úgy érzi, hogy nincsen lezárva a dolog, akkor most tegyünk pontot a végére. Nem vagyok általában vakmerő. Noha az sem volna tejes mértékben igaz, ha azt mondanám, hogy mindig végig gondolom tetteimet és azokat a következményeit. Ezt a feszült csendet szakítja félbe a távozó fiúk vihogása, majd a kommentár és az ajtó csapódása. Zöldjeim ijedten tágulnak ki, és hasonló ijedelemmel szaladok oda, hogy veszettül rángatni és csapkodni kezdjem a bejáratot. Ezután ér hidegzuhanyként, hogy varázslattal sem tudom mozdulásra bírni a zár nyelvét. Dühös értetlenséggel ácsorgok Karola előtt, aki úgy néz ki, hogy még most sem hagy fel ezzel a renitens hozzáállással. Idegesen szusszanok egyet, majd szarkasztikus mosolyt varázsolok vonásaim közé, miközben hozzá hasonlóan, én is összefonom karjaimat, hogy mutathassam felé ellenállásomat. Az „Írj egyet SMS-t a barátodnak” kezdetű mondatra szinte mérges kiskutyaként mordulok fel, majd megcsóválom a fejemet, amolyan hitetlenkedő arckifejezéssel. – Te pedig talán megpróbálhatnál kicsit érettebben viselkedni – hangomat ösztönösen mélyítem felháborodásomban. – Mi bajod van, Karola? – nyomom meg a lány nevét, miközben felborzolt kedélyű, tinédzserlányhoz méltó fintort húzok ajkaimra. – Bánt, hogy nem sikerült a családi szálakat még szorosabbra fűzni? – kérdezem szokatlanul bántó hangnemben az ugyan távoli, de mégis unokatestvéri szálra utalva. Nem hoztak még ki belőlem ennyire ellenséges érzéseket. Neki sikerült. Még ajkaimat is színpadiasan biggyesztem, miközben összefont karjaim megfeszülnek.
|
|
|
|
Bossányi Karola INAKTÍV
Boska | Karcsi offline RPG hsz: 529 Összes hsz: 941
|
Írta: 2020. november 22. 22:44
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=821834#post821834][b]Bossányi Karola - 2020.11.22. 22:44[/b][/url] BabettTényleg kiakadtam. S nem csak azért, mert alapvetően nem bírtam a bezártságot, de az is feszélyezett, hogy éppen azzal a lánnyal kerültem kelepcébe, akivel egyetlen másodpercig sem akartam egy levegőt szívni. Aki valamiért jobbnak bizonyult nálam, s akire ha rápillantottam, rossz érzés kerített hatalmába. Talán némi irigység, féltékenység, s düh járta át bensőmet. Harag, amiért létezett, s amiért elvette tőlem a szerelmet. Még ha ez nem is volt kimondva. Na persze, a gavallér uraság egy szóval sem mondta volna, hogy ki az a másik, akit szeret, de biztos voltam benne, hogy ez a fiatalabbik Drinóczi lány. A gitár. Azonnal megakadt pillantásom a hangszeren, miközben ki is csúszott a számon olyan megjegyzés, minek talán nem kellett volna, de ki tudta volna leplezni az érzéseit egy ilyen feszült helyzetben. Jó, a gyakorlottabbak talán. Nekem viszont nem ment, mily kár. Pedig egy pillanat erejéig eszembe jutott a zene, az a sok próba Marcival, s az a néhány gitárlecke, amit akkor adott, ha már nagyon nem volt kedvem énekelni. Milyen remek hangja lehetett ennek a hangszernek, milyen jó lett volna végig pengetni a húrjain, valószínűleg az is megdobogtatta volna a szívem, de aztán jött ez a ...ez a boszorkány, aki lecsapott a nyakára, s annál fogva húzta magához, hisz az övé volt. - Ja, semmit. Szép gitár - tettem hozzá, s bár nem adtam neki magyarázatot, leplezni sem próbáltam a hozzáállásomat, felesleges erőfeszítés lett volna. A fiúk vihogása, s az ajtóval vívott fölösleges küzdelem csak tetézte bennem a feszültséget, amik aztán szavak formájában törtek fel belőlem, s csattantak Babetten. Nem tudom, miért nem fékeztem meg magam, s miért fakadtam így ki, hisz alapvetően mindig kedves voltam másokkal. Most viszont képtelen voltam megfékezni a bennem tomboló indulatokat, melyek immár gúny formájában törtek utat maguknak. Persze jött is rá a válasz, érettnek ható kioktatás kíséretében, amire jobb napokon egyetértően bólintottam volna, s valószínűleg elcsitulok, most viszont a szemöldökeim szökkentek feljebb, s haragosan villantak kékjeim a lányra. Kérdése egy pillanatra megzavart, azt hiszem némi szégyen kezdett munkálkodni bennem, s magamnak is feltehettem volna a kérdést, hogy mégis mi a fene ütött belém? Már-már bennem volt , hogy elnézést kérjek és tisztázzam vele a bennem kavargó érzéseket, ám meglátva arcán a fintort, s hallva bántó kérdését, sötét függöny borult az elmémre. Mint ahogy megindul a gőzmozdony, hangosan harsog, s hatalmas gőzfelleg tör belőle a magasba, olyan robajjal gyúlt lángra bennem a düh. Elveszítettem a józan eszem, Babett arcán mintha gúnyos vigyort láttam volna felcsillanni, pedig talán csak az elmém játszott velem. Szavai fájdalmasan hatoltak a lelkem mélyére, annyira rosszul esett a kérdése, hogy minden porcikámban megfeszültem a dühtől. - És téged nem bánt, hogy ilyen szemét vagy? Hogy merészelsz ilyet kérdezni?- nem bírtam tovább egy helyben maradni, sem frappánsan reagálni. Elpattant a húr, indulatosan léptem előrébb, s balommal elkapva a haját, rántottam rajta egyet. -Semmi közöd a kapcsolatunkhoz te aljas kígyó! Biztos tele tömted a fejét a rokonsággal, meg illegetted magad előtte! Ha nálam lenne a pálcám leátkoznám a fejed!- vicsorogtam arcába hangosan a szavakat, s jobbommal próbáltam lökni is rajta egyet.
|
|
|
|
Drinóczi Babett Mirtill INAKTÍV
a legkisebb Drinóczi offline RPG hsz: 133 Összes hsz: 203
|
Írta: 2020. november 23. 12:22
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=821849#post821849][b]Drinóczi Babett Mirtill - 2020.11.23. 12:22[/b][/url] Karola egy szerda délután | kinézetÁllom Karola tekintetét. Még fejemet is felszegem, miközben pálcámat egyre erősebben kezdem szorítani összefont karjaim rejtekében. Ingerültségem mellé mégis valamilyen szégyenérzet párosul, hiszen éppen ez a fajta viselkedés az, amit a leginkább megvetek ezen a világon. Így az általam kreált, szkizofrén érzésekkel próbálom tartani magam ebben a nevetségesen domináns pozícióban, miközben látom, hogy szavaim oda hatoltak, ahová azt szántam; Karola szívének legmélyére, s ugyan látom a feje felett gyűlő, sötét fellegeket, egy pillanatra meglátom szemében a fájdalmat. Nagyot nyelek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen módon tudok odaszúrni valamit, és már majdnem bennem is megfogalmazódik a bocsánatkérés, amikor a lány felszívja magát, és úgy dönt, hogy nem hagyja annyiban a történetet. Rendezni próbálom modortalan ábrázatomat, de szájam széle meg-megremeg a rám telepedő félelemtől. A Bossányi lány szemei szikrákat szórnak, ami miatt legszívesebben kővé dermednék, majd millió meg egy darabra hullanék a végső robbanástól. Ajkam most már teljességében remeg az erőltetett offenzív mosolytól, majd amikor meghallom a szavait, dacosan tágulnak ki pupilláim. Eddig összefont karjaim harcias erővel eresztik egymást. – Még hogy én, hogy merésze… – az idegességtől erőm sincsen befejezni a megkezdett mondatot, és színpadiasan fordítok egy pillanatra hátat a lánynak – bele sem gondolva abba, hogy ezzel támadófelületet adok neki –, hogy rendezzem össze-vissza cikázó gondolataimat. Szabad kezemmel dörzsölöm meg lehunyt szemeimet, így a szempillaspirál fekete csíkjait hagyva pillám fölött, szemhéjamon. Csak ezután fordulok vissza a lány felé. Ekkor látom, hogy Karola felém lép, és szinte lelassul az idő, ahogyan az ujjai tincseim közé kapnak. Nem is a fájdalomtól, inkább az ijedelemtől szakad fel egy hangos sikítás torkomból, hogy az engem markoló ujjakra fogjak, és csupán néhány milliméterre arcától forduljak felé, hogy megvető fintorral nyugtázzam tettét. Kétrét görnyedve, reszkető ajkakkal figyelem őt a megvetés mérhetetlen szikrájával, s közben én is rászorítok ujjaira, ami valljuk be nem éppen a legjobb döntés, mert így tincseim töve végképp fájdalmas sikollyal bírja tovább a jelenetet. Az „aljas kígyó” megnevezésre hitetlenkedve horkanok fel, miközben még mindig ő dominál, én pedig egyre érzem, hogy ebben nem akarok részt venni. Így amikor egy kicsit is érzem, hogy enged szorításomon, lökök rajta egyet, hogy távolabb tudjam magamtól. – A ti kapcsolatotokhoz? – kérdezek vissza immár mérhetetlenül emelkedett hangon. – Ahhoz leginkább egy pszichiáternek lenne köze! – ordítom, miközben szememből egy kövér könnycsepp hullik arcomra a fájdalomtól. Sajgó fejbúbomhoz nyúlok, hogy kissé kimasszírozzam belőle a hasogató érzést, majd a folytatásra ismét felháborodottan csillannak meg türkizszín szemeim. Teletömtem a fejét? Illegettem magam előtte? Hát, ennek teljesen elment az esze. Fogaim össze-összekoccannak állkapcsomban, majd könnyes szemekkel és remegő kezekkel szegezem rá a lányra varázspálcámat. Elvégre, én magamnál hordom. – Ha még egyszer hozzám érsz – mondom remegő ajkakkal és karral, szememben egyre gyűlő könnyekkel, miközben alig két méter távolságban állunk. Rettegő, ám vehemens tekintettel meredek hol egyik, hol másik szemébe Karolának. S közben meg sem fordul a fejemben, hogy a szoba festményei tovább vihetik a hírt.
|
|
|
|
Helvey Belián Balázs Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár
grey wind | disney princess offline RPG hsz: 1003 Összes hsz: 4928
|
Írta: 2020. december 30. 22:20
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=376&post=823852#post823852][b]Helvey Belián Balázs - 2020.12.30. 22:20[/b][/url] mi folyik itt? cicaharc. nyuginyugi.
Ásít egy nagyot, holott több kávé is üzemeli a belső motort jelenleg, illetve, aludt is, de valahogy mégis olyan nyomasztó a légkör idebent, vagy csak az utolsó óra termének levegőtlensége volt az, amely elnyomta kicsit. Mára ha minden igaz, bőven szabad, megejt egy kört odakint, főképp nikotinhiányát űzi el, aztán jöhet minden, ami szórakozás. A csütörtök a laza napja, nem kell aggódnia, hogy valami beadandó miatt nem fog aludni, így aztán, az ásítás után víg kedéllyel halad előre. Azért figyelő szemei maradnak, a folyosón lézengő nép azonban teljesen átlagos és olyan, mint minden nap. Csacsognak, kicsit futkosnak, de azért ő nem szól, mert hadd tegyék, akkor kevesebb erejük marad szétszedni mást, élnek. Azonban, ahogy az szokott lenni, a tervei nagy része mindig ott sül ki, hogy valami közbejön. Épp fordul, hogy a legrövidebb úton lejusson az emeletekről és elinduljon a bejárat felé, amikor zajosabb közegbe érkezik. Nem diákok, azok odébb vannak, inkább a fal felöl érkező alakok azok, akik éppen hevesen diskurálnak valamiről. Mire észbe kap, van, hogy más üres keretet lát, mert egyszeriben átmentek másokhoz, vagy arra, amerre az esemény van. Megáll, a fejét vakarja csupán, hogy valamiről, ezek szerint, le is maradt. - Mi a tosz – költői kérdését hagyja a levegőben magának, ahogy megindul arra maga is. Pár diák egy ajtó előtt totyorog, fülelnek, és az ajtóhoz legközelebbi festményben sorakoznak azok, akiknek szavait az imént hallotta. Foszlányok csak, többnyire felháborodott portrészavak, a sutyorgás meg halk ahhoz és abba is marad, amint közelebb ér. - Mi folyik itt? – most komoly hangnemben teszi fel, ettől tartják sokan kicsit ijesztőnek, mert a legtöbb mestertanoncnál de még tanárnál is idősebb, illetve, a pletykák élnek, sokan bőszen tudják, hogy micsoda ő. Végül, a legbátrabb magyaráz neki arról valamit, hogy tépik egymást odabent, párbajoznak, hogy aztán, ahogy az ajtóhoz ér, hallja is a bentről kiszűrődő zajokat. Szemöldöke szökken fel, nem mondják meg, kik azok, mert nem tudják, innen pedig aztán bárkik lehetnek, a hangok tompák, nem teljesen tiszták. - Mi az, hogy nem nyílik? – néz a hozzá közelebb állóra, amikor már lenyomta a kilincset, többször. El van bűvölve? Vagy rossz? Egyik se érti, sem ő, csak azt, hogy a terem bezárta őket oda, akik lehet, mindjárt egymás torkának esnek. Türelmetlen fújtat egyet, nem akar ő ilyen dologba belefolyni, de a rangja, tisztsége azt kívánja, tegyen rendet. - Oké, ti oszoljatok – mutat feléjük, akik épp mögötte állnak, kitartóan, kíváncsian. – Nem mondom még egyszer, vagy feladok valami büntetőmunkát – ezt már akkor teszi hozzá, amikor nem akar mozdulni. Tudja, hogy nem mennek messzire, kiskanál víz az erdőtűzre, de ha a seggében toporognak, csak ideges lesz. - Ti meg odabent! Eresszetek be és hagyjátok abba! – emeli fel a hangját, de választ nem kap, az ajtó sem nyílik. Elengedi a kilincset, sokadjára és már azon van, hogy visszahívja az egyik diákot, hogy nyissa ki neki pálcával, amikor, mert nem normális, de eszébe ötlik valami. – Végül is, mindig is ki akartam próbálni – motyogja magának, majd vacillál. Percekig csak kopog, szólongatja őket, majd végül dönt és hátrál el. A bűbáj addigra megoldódik magától, de ő ezt nem veszi észre, mert lábát emeli és végül, egy tipikusan filmes mozdulattal, meg meggondolatlansággal, nemes egyszerűséggel a lányokra rúgja az ajtót. A fa reccsenve enged, a mágia nélkül csak egy bezárt fadarab, de fel is szisszen, mert bokája azért kicsit belerottyan ebbe. A filmekben ilyen sose volt… - Na jól van, akkor most abba lehet hagyni mindent és… - ha fáj, ha nem, a terembe cammog, majd megrökönyödve figyeli, hogy KIK is azok, akik miatt ezt kellett cselekednie. Látszik arcán, hogy a szigor mellett, meg is van döbbenve. – Babett… Karola…? Ti meg mi a fészkes… Tedd el azt a vacakot, most! - ekkor szúrja ki, mi is van a lány kezében. Ó, hát, talán most nem olyan békés és mosolygós, de pillanatok alatt terem a két lány között.
|
|
|
|