Nyílik a hatalmas tölgyfaajtó és ahogy kilépsz első helyszínként a rétet pillantod meg. Hosszan terül el a szemed előtt, míg meg nem állítja szemben az iskola kapuja, oldalt pedig addig tart, amíg a piknikező tisztás meg nem állítja. Aztán pedig már valami más kezdődik, ami megelőzi a hatalmas erdőt, melybe nem érdemes mászkálni legyen nappal vagy éjszaka, hiszen ki tudja pontosan mit is rejt az a szempár, mely az avarszinten megbújva követ téged. A réten viszont a fű tökéletes ameddig csak a szem ellát és ha bőrödet perzseli a nap nincs más dolgod csak beülni az elvétve található fák hatalmas koronájának egyik hűs lombja alá. Viszont ha bátor vagy, esetleg a nap oly kegyes, hogy nem kell menekülni előtte akkor a padokat ajánlom, hiszen ott is kényelmes. Sokan fordultak/fordulnak meg most is itt, és sokszor próbálták nevükkel fémjelezni ittlétük vagy érzéseik, de eddig senkinek se jött össze, így a padokon se a rongálás se az idő vasfoga nem mutatkozik meg, ugyanúgy ahogy a fáknál sincs esélyük. Ez az a hely ahol tipikusan a legtöbb ember megfordul, hiszen szinte mindenki ide merészkedett ki elsőnek és itt szerzett barátokat is magának, akikkel vagy itt találkozik újra vagy itt ismer meg másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=524523#post524523][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.27. 17:11[/b][/url]

El nem tudom hinni, mibe vágtam bele már megint. Ez tipikus és jellemző is rám, csak máig nem tudok eldönteni, jó tulajdonságaim közé tartozik-e, vagy jobb lenne, ha leszoknék erről, amíg még ép és egészséges vagyok?
Úgy masírozok a seprűvel a kezemben, mintha világ életemben tartozékom lett volna, de ez ne tévesszen meg senkit, a gyomromban akkora gombóc van, hogy még.
Alapból nem tudom, mikor koppant akkorát a fejem, hogy leszólítsam Mihaelt, de nem is tudom, melyikünk lepődött meg jobban azon, hogy beleegyezett abba, hogy megmutassa, hogy ne essek le a seprűről rövid távon.
Jó, a fő cél nem ez, de én ennyivel is bőven megelégszem, sose voltam nagyra vágyó, az meg csak hab a tortán, hogy úgy kerültem be a kviddiccsapatba, hogy gőzöm nincs arról, mit kell ott csinálni, tehát nyugodt szívvel jelentem ki, hogy teljesen elment az eszem.
Ennek ellenére nem táncolok vissza, azt soha nem tenném, annál nagyobb a büszkeségem, így inkább várom meg, mi sül ki ebből az egészből.
Intek pár látszólagos háztársnak, s kinyitva a kaput, haladok is a rét irányába, amint összehúztam magamon a pulcsit. Az öltözködést se vittem túlzásba , elvégre mégis csak sportolni készülök, vagyis olyasmire.
A rétre érve, ki is szúrom háztársam, így kicsit megszaporázom a lépteim, mert valahogy én nem szeretek késni.
- Szia, bocsi sokat kellett várnod? - faggatom ki egyből, ahogy hallótávolságba érek, mert kiabálni azért mégse kéne, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=533051#post533051][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.21. 19:47[/b][/url]

Kezd már nagyon elegem lenni a négy fal látványából, azokról nem is beszélve, akik szintén odabent tobzódnak. Pedig alapjáraton semmi bajom az emberekkel, de vannak olyan személyek, akik még engem is ki tudnak borítani, hiába lehetnék akár a tolerancia minta képe.
Így hát magasról teszek arra, milyen idő van odakint, épp csak egy melegebb kabátot aggatok magamra, meg a sapi helyett kapucnit, zsebre vágom  a kezeim, aztán már ki is lépek a fojtogató falak közül.  
Először mellbe vág a hűvös levegő, meg is tántorodok kicsit, de a bentről kiszűrődő viháncolás egyből arra késztet, ne adjam fel, menjek csak tovább, ha nem akarok látványosan kiborulni, már pedig nem akarok. Az valahogy nem én vagyok, és tényleg sokkal többet le bírok nyelni egy átlag kamasznál, ezt bármikor alátámaszthatom.
Most viszont sok, és hiába tagadnám, nem a Bencével történtek a fő kiváltó okai ennek, hazudnék. Persze ez nem ennyire egyszerű, csomó kérdőjel cikázik a fejemben, de most még agyalni sincs kedvem, egyszerűen csak nyugalmat akarok... mindenhol.
Mióta átléptem a suli küszöbét, a nyugalom az, amiből a legkevesebb jutott nekem. Az események csak úgy követték egymást, én meg talán életemben először döntöttem úgy, hogy oké, most akkor sodródom az árral, mert beleőrülni ebbe az egészbe nem szeretnék, már pedig az is sanszos lett volna.
Jó, sejtem más is ezt tette volna, ha szinte az egyik pillanatról a másikra rángatják ki a jól megszokott, szeretett világából, és hajítják valami újba " nesze fiam, boldogulj" felkiáltással. Azért elismerő, hogy talán egyszer, bocsánat kétszer engedtem utat a könnyeimnek, mert szégyen, nem szégyen, általában azok hamar megerednek, persze ezt senkinek nem vallanám be.
- Szia, merre? - toppanok hirtelen Aiden mellett, miután sikerül beazonosítanom a sziluettet, és hát próba szerencse alapon még le is szólítom. Jobb esetben elküld a francba, rosszabban meg most fogom először megtudni, milyen testközelből benyelni az átkot. Nem is olyan rég ecseteltem a rellonon belüli nehéz eseteket, na ez a srác is egy közülük, de hát... egyedül mégis csak uncsi a köröket róni, nem?  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=26&post=533406#post533406][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.22. 19:36[/b][/url]

Ki innen, el innen. Csak ez jár a fejemben, semmi más, ami csak azért furcsa, mert az agyam nem csak egy gondolatra fókuszál, persze, akkora luxust csak a nagy átlag engedhet meg magának, talán... de én nem.
Már rég megbarátkoztam a ténnyel, hogy az én fogaskerekeim máshogy működnek, viszont most kezdem csak el érezni ennek a hátrányát, de úgy Istenigazából. Hiába tudom magamról, hogy a nálam idősebb korosztállyal előbb megtalálom a hangot, lévén az én gondolkodásmódom is az ő szintjükkel vetekedik... vagyis, na ez azért bonyolult, és a lényeg, hogy igazából tökmindegy, míg rám van aggatva a gólya jelző.
Azzal is tisztában vagyok, hogy könnyűszerrel tudnék változtatni ezen, ha egyszer ledobnám azt az álarcot, és megmutatnám mindenkinek, miért vagyok én "csodabogár", de nem tudom, megérné-e, és amíg ebben nem vagyok biztos, teszem a "hülyét", már amennyire az tőlem telik.
Jelen pillanatban viszont tök mindegy, ki az, aki előttem sétál, igyekszem, beérni, még akkor is, mikor időközben sikerül nevén is neveznem az illatőt. Első ránézésre meg tudom állapítani, hogy ő se van sokkal jobban, és még csak az alapszemélyiségét se kell boncolgatnom hozzá, pedig az mára hobbinak nőtte ki magát. Vicces, hogy azelőtt kábéra meg tudom mondani egy emberről, milyen, mielőtt megszólalna, na de persze erre bárki képes, ha egy kicsit is figyel arra, ami körülötte zajlik, jobban, mint máskor.
- Tizennégy vagyok, még csak nagykorúnak se számítok, nem is bulizhatok - sóhajtok fel, na, nem mintha életem legszomorúbb tényét osztanám meg vele. Erről szó sincs.
Nem akarok az a koravén típus lenni, aki húsz éves korára már látott mindent, tapasztalt mindent, és stagnálni kezd, csak mert túl korán kezdett élni, én jobb szeretem, ha a természetes mederükben haladnak a dolgok, és most beérem azzal is, hogy olykor-olykor szemet hunyok a takarodó felett, mert ez így van rendjén... legalább is valahol ezt olvastam.
- Lépjünk le - dobom fel az ötletet hirtelen, mert noha a bulizáshoz még tényleg nem vagyok elég nagy, ilyen őrült spontán dolgot, csak megengedhetek magamnak, egyszer az életben.
- Látom, neked is eleged van ebből, nekem is és közel a vasútállomás, na? - adok némi magyarázatot is, hátha ettől kevésbé tűnők őrültnek, bár... azt nagyon kétlem.