Állia Szipenni

Bííp.Bííp.Bííp Szól az ébresztő. Hatalmas ásítások és nyújtózások közepette tér lassan észhez Meggie. Ez se lesz az ő napja, eddig úgy tűnik. Eléggé rosszak voltak az álmai, és kicsit morcos is. Mostanában nagyon sűrűn álmodik valami borzalmasat, és hat ki ennyire a hangulatára, amit nem is ért igazán. Nem szoktak félelmei lenni, nem is egy ijedős típus. Szó sincs róla, hogy valami pókoktól, vagy holmi szörnyektől rettegne. Mindig visszaidéződik gyerekkorából az a bizonyos este, amikor megtudta a szörnyű hírt. Gyerekkorában sokszor volt rémálma, de mostanában visszatérni látszik. Viszont, most tényleg kizárja az elméjéből ezeket, és koncentrál erre a szép tavaszias reggelre.
De a mai napon nagy feladat vár rá, nem olyan régen, így az új tanév kezdete előtt, pár új diák érkezett, akikről úgy hallotta, még a Kastély környékét mérnék fel, tehát mikor kimászott az ágyból, jól felöltözött és elindult az alagsorból.
Az időjárás már egész kellemes, a téli viszonyok ismeretében. Látni a napot, nem didereg már kint az ember és még a fejére se hullik semmi. Csodás nap, de ezt mind csak az ablakból pillantotta még meg egy folyosón, majd gyors léptekkel átszeli a szárnyrészt és a nagy tölgyfaajtón kilép a rétre. Merengésbe most nem fog, nem sok értelmét látja, így inkább csak csendben, mondhatni üres kobakkal bandukol, és keresi az ismeretlen, fiatal és eléggé rellonosnak tűnő arcokat. A legelején mogorván pillant rá pár taláros diákra, akik egyértelműen nem a háztársai, de a megmordulást leszámítva nem erőlteti meg magát beszólásokkal, igyekszik előszedni a kedvesebbik felét, mire célszemélyt talál.
Persze mindkét megnyilvánulási típusának megvan a maga varázsa, most mégis úgy érzi, hogy kedves lesz, szüksége van a háznak a diákokra. Másodikak lettek a pontversenyben, ez egy nem túl sok büszkeségre okot adó dolog. Emellett persze a kedvét szegi azért kicsit a kviddics béli sikertelenség is, bár most az a legkevésbé előtte lebegő gondolatfoszlány. Kiva edzésén jött rá, ha akarják, és összeáll a csapat a következő szezonra, akkor - már ha mindenki belead mindent- tarolhatnak. Ez már lelkesítőbb.  
Hamarosan elér a padokhoz, amelyek már új terület felé nyílnak, nem tervez tovább menni inkább itt vár. Körbenéz, és mintha egy a háza címerét viselő diákot pillantana meg. Némi hunyorgás után, útját keresztezve várja be az érkező lányt. Majd ha az is vevő rá köszönti is őt.
- Szia! Szeretnélek köszönteni Házunk egyik új és nemes tagjaként. Amanda vagyok. – Formaságok ide vagy oda, most elég ennyi, részéről ez az érzés van legalábbis.      

Állia Szipenni

Bííp.Bííp.Bííp Szól az ébresztő. Hatalmas ásítások és nyújtózások közepette tér lassan észhez Meggie. Ez se lesz az ő napja, eddig úgy tűnik. Eléggé rosszak voltak az álmai, és kicsit morcos is. Mostanában nagyon sűrűn álmodik valami borzalmasat, és hat ki ennyire a hangulatára, amit nem is ért igazán. Nem szoktak félelmei lenni, nem is egy ijedős típus. Szó sincs róla, hogy valami pókoktól, vagy holmi szörnyektől rettegne. Mindig visszaidéződik gyerekkorából az a bizonyos este, amikor megtudta a szörnyű hírt. Gyerekkorában sokszor volt rémálma, de mostanában visszatérni látszik. Viszont, most tényleg kizárja az elméjéből ezeket, és koncentrál erre a szép tavaszias reggelre.
De a mai napon nagy feladat vár rá, nem olyan régen, így az új tanév kezdete előtt, pár új diák érkezett, akikről úgy hallotta, még a Kastély környékét mérnék fel, tehát mikor kimászott az ágyból, jól felöltözött és elindult az alagsorból.
Az időjárás már egész kellemes, a téli viszonyok ismeretében. Látni a napot, nem didereg már kint az ember és még a fejére se hullik semmi. Csodás nap, de ezt mind csak az ablakból pillantotta még meg egy folyosón, majd gyors léptekkel átszeli a szárnyrészt és a nagy tölgyfaajtón kilép a rétre. Merengésbe most nem fog, nem sok értelmét látja, így inkább csak csendben, mondhatni üres kobakkal bandukol, és keresi az ismeretlen, fiatal és eléggé rellonosnak tűnő arcokat. A legelején mogorván pillant rá pár taláros diákra, akik egyértelműen nem a háztársai, de a megmordulást leszámítva nem erőlteti meg magát beszólásokkal, igyekszik előszedni a kedvesebbik felét, mire célszemélyt talál.
Persze mindkét megnyilvánulási típusának megvan a maga varázsa, most mégis úgy érzi, hogy kedves lesz, szüksége van a háznak a diákokra. Másodikak lettek a pontversenyben, ez egy nem túl sok büszkeségre okot adó dolog. Emellett persze a kedvét szegi azért kicsit a kviddics béli sikertelenség is, bár most az a legkevésbé előtte lebegő gondolatfoszlány. Kiva edzésén jött rá, ha akarják, és összeáll a csapat a következő szezonra, akkor - már ha mindenki belead mindent- tarolhatnak. Ez már lelkesítőbb.  
Hamarosan elér a padokhoz, amelyek már új terület felé nyílnak, nem tervez tovább menni inkább itt vár. Körbenéz, és mintha egy a háza címerét viselő diákot pillantana meg. Némi hunyorgás után, útját keresztezve várja be az érkező lányt. Majd ha az is vevő rá köszönti is őt.
- Szia! Szeretnélek köszönteni Házunk egyik új és nemes tagjaként. Amanda vagyok. – Formaságok ide vagy oda, most elég ennyi, részéről ez az érzés van legalábbis.      

Amanda Meggie Philips


~Egy újabb nap.~- gondolta Állia és ásítozva fölkelt.
Ma úgy tervezte megnézi a rétet, szép lehet és békés. Gyorsan felöltözőt,  elindult lefelé a kastélyból.
Mivel új volt szinte senkit se ismert, mindenkit csak látásból.
Az úton pár házbeli  ráköszönt, ő kedvesen visszaköszönt és gondolkodott kik lehetek. Nem jött rá.
~Mindegy gondolta.~
Elindult a sétányon.
Hirtelen ráköszönt egy házbeli.
Amanda volt, a ház egyik prefektusa.
Visszaköszönt:
- Szia Amanda! Állia vagyok.
Állia meglepődőt, hisz Amandát nagyra becsülte, ugyanis kviddicsezett,ő is szeretet volna.
Kíváncsi volt mit szeretne tőle.
- Hogy vagy?
Kérdezte és mosolygott. Remélte barátok lesznek ők is, és szerez még párat az iskolában.