A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Mióta megkezdtük a mentor programot a lány igen jól teljesít. Ezt tőlem nem hallja ugyan, de éreztetem vele. Nem kiabálok. Nem nézem lótifutinak. Kikérdezem a tanult dolgokat. A véleményét meghallgatom és ha gondja van azt közösen orvosoljuk. Az első hetet a betegellátás legaljáról kezdtük. Előbb betegszállítók voltunk egy napig, azután segédápolók, majd a laborban dolgoztunk, aztán kimentünk trázsolni és voltunk az itón is egy-egy napot. Végül ápolókként vittünk egy teljes osztályt ketten. Ezekre mind kikértem az Ispotály Igazgatójának külön engedélyét. A személyzet pedig nyitottan és segítőkészen fogadott bennünket. Nekem ezek szabadnapból mentek el, de nem bánom. Gréta miatt nem. Mert lelkes volt a kezdetektől. Azt akartam viszont, hogy tudja kik azok és mit csinálnak, akik nélkül mi gyógyítók hiába lennénk. Mert igenis ez egy olyan gépezet, amiben minden kis alkatrész ugyanolyan fontos. Ponnt mint a muglik kütyüjei. Viszont lennie kell bennünk ennek megértéséhez elegendő alázatnak a szakmánk iránt. Nem! Nem megalázkodásnak! Alázatnak. Az nagyon nem ugyanaz. Tehát végigjártuk a lépcsőfokokat, hogy ma belevágjunk a gyógyítók életének javába. Húzós napot fogtunk ki itt a varázsbaleseti sebészeten. - Készen áll Gréta? - kérdezem egy papírpohárnyi kávét nnyomva a lány kezébe. Nálam is van egy így reggel hatkor. Korán benn vagyok és mindig hozok neki valami napindítót. Igen én így vagyok kedves. Nem babusgatom, nem fényezem, nem tutujgatom. Simán csak hozok neki minden reggel valamit. A munkánk kemény, itt nem lehetünk bojtos papucsok. Tanulni jött, hát tanítom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872136#post872136][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.17. 15:43[/b][/url]

Mióta megkezdtük a mentor programot a lány igen jól teljesít. Ezt tőlem nem hallja ugyan, de éreztetem vele. Nem kiabálok. Nem nézem lótifutinak. Kikérdezem a tanult dolgokat. A véleményét meghallgatom és ha gondja van azt közösen orvosoljuk. Az első hetet a betegellátás legaljáról kezdtük. Előbb betegszállítók voltunk egy napig, azután segédápolók, majd a laborban dolgoztunk, aztán kimentünk trázsolni és voltunk az itón is egy-egy napot. Végül ápolókként vittünk egy teljes osztályt ketten. Ezekre mind kikértem az Ispotály Igazgatójának külön engedélyét. A személyzet pedig nyitottan és segítőkészen fogadott bennünket. Nekem ezek szabadnapból mentek el, de nem bánom. Gréta miatt nem. Mert lelkes volt a kezdetektől. Azt akartam viszont, hogy tudja kik azok és mit csinálnak, akik nélkül mi gyógyítók hiába lennénk. Mert igenis ez egy olyan gépezet, amiben minden kis alkatrész ugyanolyan fontos. Ponnt mint a muglik kütyüjei. Viszont lennie kell bennünk ennek megértéséhez elegendő alázatnak a szakmánk iránt. Nem! Nem megalázkodásnak! Alázatnak. Az nagyon nem ugyanaz. Tehát végigjártuk a lépcsőfokokat, hogy ma belevágjunk a gyógyítók életének javába. Húzós napot fogtunk ki itt a varázsbaleseti sebészeten. - Készen áll Gréta? - kérdezem egy papírpohárnyi kávét nnyomva a lány kezébe. Nálam is van egy így reggel hatkor. Korán benn vagyok és mindig hozok neki valami napindítót. Igen én így vagyok kedves. Nem babusgatom, nem fényezem, nem tutujgatom. Simán csak hozok neki minden reggel valamit. A munkánk kemény, itt nem lehetünk bojtos papucsok. Tanulni jött, hát tanítom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872162#post872162][b]Salamon Gréta - 2024.01.17. 19:06[/b][/url]

Az első napomon még rettegve léptem át az Ispotály küszöbét, mert hiába volt az ebéd és a hosszas beszélgetés, azért ez mégis csak más közeg volt az étteremhez képest. Itt máris éreztem a nyomást, tudtam azt, hogy jól kell teljesítenem, figyelnem kell mindenre is, és bármikor érhet váratlan meglepetés. Gyakornokság ide vagy oda, ha baj van, akkor minden kézre szükség van, szól a mondás, vagy valami ilyesmi. Szóval tényleg paráztam az elején, az első napomon emlékszem, még a kérdésemet is bátortalanul tettem fel, de aztán rájöttem, hogy Dávid, bocsánat, a doktor úr teljesen normális, türelmes és mindent szakszerűen elmagyaráz, nem sajnálva az időt rám. Emiatt napról napra bátrabb lettem, már nem féltem kérdezni és azt hiszem, hogy sikerült megszoknom a stílusát is. Egy hét még nem sok, hogy teljes egészében összecsiszolódjanak a kollégák, de szerintem egészen jól ment a gyakorlat. Élveztem, sok mindent megismerhettem, még olyan dolgokat is, amivel nem számoltam. A doki tényleg precíz volt, szerencsém volt, hogy hozzá kerültem.
Ma reggel is időben érkeztem, mert fontos volt az, hogy munkára kész legyek, amint a doktor úr azt mondja, hogy kezdjük. Munkaruhában vártam őt, váltottam egy-két szót a kedves recepciós hölggyel, aztán fordultam is, amikor meghallottam a lépteit. - Jó reggelt doki! Doktor úr - helyesbítettem egy mosollyal és lelkesen nyúltam a kávé után, amit minden reggel megkaptam, még csak kérnem sem kellett. Nem is értettem, hogy mivel szolgáltam rá erre, más gyakornokoktól csupa rosszat hallottam, volt olyan is, akit a mentora mindig kiküldött a boltba. Az enyém meg mindig hozott valami finomságot, így néha tényleg úgy éreztem, mintha megnyertem volna az ötös lottót.
- Még nem, de a kávé után az leszek - feleltem jókedvűen, és már kortyoltam is a gőzölgő, jó meleg feketéből, amit egy kis tejjel és cukorral fogyasztottam. És még ezt is megjegyezte!
- Nagyon jó, mint mindig - jegyeztem meg az első kortyok után. Kora volt még, egyelőre nem volt nagy nyüzsgés, mondhatni kihaltnak tűnt a folyosó és a recepció előtti rész, de pontosan tudtam azt, hogy ez bármikor változhat.
- Ma mire készüljek doktor úr? - kíváncsian pillantottam rá, az előző héten sok részleggel és tevékenységgel megismerkedtem, az ápolói teendők tetszettek a leginkább, de tudtam, hogy most még annál is nehezebb dolgok lesznek majd.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872228#post872228][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.18. 12:11[/b][/url]

Örülök neki, hogy lelkes és megdícséri a kapott kávét. Nem én főztem, nem rajtam múlt, hogy jó. Amúgy tényleg jó. Rajtam már fehér talár van, úgy áll, mintha ebben születtem volna. Pedig pfujj de utáltam az elején viselni. Kényszerből lettem gyógyító, tehát mindent utáltam egy kicsit. Mára már megszoktam és a tudásom pótolja az elhivatottságomat. Felhajtom a magam kávéjét, mintha csak egy kis víz lenne és beledobom úgy hat méterről a poharat a szemetesbe. Csont nélkül. Úgy ám, ez aztán a lazaság. Na ezzel be is fejeztem mára. - Ma már a sürgősségin leszünk, ahol állományban vagyok, mint általános sebész, vagyis hivatalos nevén súlyos-és életveszélyes sebesüléseket ellátó, mágus-mugli módszerekre képesített medimágus - válaszolom és meg is indulok lendületes lépteimmel előre a területünk felé. Nálunk nincsenek úgy különválasztva a szakirányok, mint a mugliknál. Pedig lehet nem ártana. Mert akkor belemélyedhetnék abba, amit szeretek, a szívsebészetbe, de jelenleg mindent kezelek, ha pedig én már nem tehetek semmit, akkor hívjuk a beavatott néhány mugli kollégát, akik szakirányuk legjobbjai. - Hozzánk érkeznek a súlyos égések, az amputoportálások, a tömeges balesetek áldozatai, az olyan törések, amik nagy eret értek, az olyan elemisták, akiknek meggyűlt a bajuk saját vagy az elleloldali elemmel. Mi vagyunk azok, akik ezekre azonnal reagálnak. Mi műtünk, ha nincs más mód. Mi vágunk és varrunk, ha kell és reanimálunk, ha az élet még menthető, de mi is modjuk ki a halál idejét - készítem fel arra, ami várható. Bár itt sosem az történik, amire az ember számít. - Legyen fegyelmezett, figyeljen és most még bármit mondok azt csinálja. Rendben - fordulok hozzá, mielőtt két kezemmel benyomnám a duplaszárnyú ajtót és berobbannánk egy katasztrófasújtotta övezetbe. Itt aztán minden van, mint a búcsúban. Elindulok a pult felé, ahol feljelentkezünk a műszakra. Gyorsan átfutom a műtéti táblát és a személyzeti listát. Ez egy kemény napnak ígérkezik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872254#post872254][b]Salamon Gréta - 2024.01.18. 18:35[/b][/url]

- Ez aztán a célzás - elismerően bólintottam, ahogy betalált a szemetes kosárba ilyen távolságból. Magam ezzel nem mertem próbálkozni, ehelyett miután kiittam az utolsó kortyot is, szaporán szedtem a lábaimat, hogy minél előbb megszabaduljak a kiürült pohártól és felvehessem a ritmust a dokival.
- Figyelek! - szúrtam közbe, ahogy végül sikerült beérnem a lépteit, így már le is lassíthattam mellette. Feltárult előttünk az ajtó, s végre betehettem a lábam arra a részlegre, amiről egész eddig csak álmodoztam. Mindeközben nem győztem figyelni arra, amit Kozák doktor úr mondott. - Ez jól hangzik - jegyeztem meg, elméletben már tanultunk erről, de egy gyakorlat azért mégis csak másabb volt, mint egy tankönyvi száraz anyag.
Ahogy vonultunk a pult felé, ide-oda kaptam a tekintetem, és igyekeztem továbbra is nem elveszíteni a tempót, amit a doki diktált. - Az amputoportálás az a mugliknál az amputáció, tehát ahhoz hasonló? - úgy éreztem, hogy jobb, ha rákérdezek, mert ezzel kapcsolatban volt bennem egy kis zavar.
A továbbiakban még felsorolt néhány dolgot, az utolsó szavainál azonban egy pillanatra megállt bennem a levegő. Tudtam jól, hogy mire vállalkozom, életek megmentésére, de valamiért eddig sosem kellett szembesülnöm azzal, hogy valakiről én állapítsam meg azt, hogy már nem lélegzik többé. Viszont most kíméletlenül hangzott el az igazság.
- Azért remélem, nem lesz sok ilyen és minél több embert meg tudunk gyógyítani - pozitívan álltam hozzá a feladathoz, és a lelkességem továbbra sem csökkent. A nyüzsgés pedig már kezdett érzékelhetővé válni, itt már jóval több beteg ücsörgött és várakozott, mint a másik részlegen. A pultnál egy ötven körüli, dauerolt hajú, szemüveges hölgy ült és széles mosollyal köszöntötte a dokit, látszott, hogy már régóta ismerhetik egymást. Ilona - ez volt a kitűzőjén - máris egy paksamétát tolt a doki elé. - A reggeli laboros eredmények, aláírás kell - bökött rá a papírosra.
- A táblán már kint van, hogy kik várnak beavatkozásra. Van egy bokaficamos az egyesben és egy rontástól sebesedő a kettesben. Kapott fájdalomcsillapítót - én csak csöndesen hallgattam és figyeltem, de ahogy berobbant a túloldali ajtó, riadtan kaptam arra a pillantásom. A SÜVEG munkatársai - mert hogy ilyen egyenkabát volt rajtuk - sietős mozdulatokkal toltak befelé egy ágyat.
- Jöjjön Doki! Robbanás volt a külváros egyik elhagyatott épületénél, két auror megsérült, az egyik nagyon rossz állapotban. Nyaki fájdalom, vállfájdalom, a mellkasa is fáj, külső horzsolások, sérülések. Eszméletvesztése volt, A vérnyomása hetven, szaturáció esik, hippovolémiás és egyre cianotikusabb! - az ágy gurult el mellettünk a hármas kezelőbe, én meg csak döbbenten néztem, miközben földbe gyökerezett a lábam. Az a pasas durván vérzett, és ilyet még soha nem láttam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872262#post872262][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.18. 19:54[/b][/url]

Megérkezünk a kétszárnyú lengőajtón át a sürgősségi felvételi részlegéhez. Beblokkolom mindkettőnket és Ilona már köszönt is a kedves mosolyával. Előtte még válaszolok gyorsan egy nagyon jó kérdésre. Az ilyenek miatt kedvelem a lányt. Amputoportálás alatt, azt értjük, amikor a beteg egy testrészét elveszíti hoppanálás vagy dehoppanálás közben. Ez a rész szinte mindig a kiindulási helyen marad. Tehát az eredmény ugyanaz, mint az amputációnál, de az addig vezető út egyáltalán nem. Mivel utóbbi esetben a végtagvesztést általában nem mágikus cselekedet okozza - válaszolom egyértelműen és logikusan magyarázva. A legrosszabb dolgok egyike amit láthat. Főleg ha a test nagy százaléka érintett. Láttunk már el derékban amputoportált esetet. Sajnos a páciens nem élte túl. Amúgy azt nem mondtam, de értékelem a pozitív szemléletét, de ez itt most nem lesz sétagalopp. - Veszítünk el betegeket. A mi munkánkkal élet és halál is egyformán jár. A lényeg az lesz, hogy egy veszteség után ismét oda tudjon állni a következő beteg mellé és annak is tudása legjavát adja - beszélek hozzá, miközben szemem a laborokon van, hogy átnézzem őket. - A hatosban lévő beteg kapjon még egy adag rögoldót és mehet fel az osztályra, de figyeljenek rá, hogy kapjon folyadékot, mert elemista - adok utasítást, aztán szignózom a papírokat. Már épp mondanám, hogy akkor irány a ficamos, amikor megérkeznek a SÜVEG-es fiúk az első esetünnkel. - Jöjjön! - intek Grétának, közben a mentősök már sorolják is a beteg vitális paramétereit. Csatlakozom hozzájuk és rohantomban odaszólok még Ilonának - A ficamosnak menjen még egy fájdalomcsillapító és mondják meg neki, hogy jövünk, amint tudunk! - Ezután fejben már állítom is össze a diagnózist a hordágyon fekvőről, ám ez most oktatás is, ezért a lányhoz szólok - Mire következtet a hallottakból? - rontunk be csapatostól a hármas kezelőbe, ahol gyorsan kesztyűt és maszkot húzunk. A sérültet közben átemelik a viszgálóasztalra. Pálcámmal a kezemben kezdem adni az utasításokat. Mákunk van, mert a személyzet tagjai remek munkatársak. Összeszokott csapat vagyunk. Ismernek engem és tudják a mugli módszereket is alkalmazni nem csak a varázslatokat és baájitalokat. Szóval van egy nagy erejű tompa traumánk és mellé egy komoly felkar sérülésünk. Remek alkalom ez az életmentésre. Akkor csapjunk bele!- Kössünk be két liter fizsót! Zubogjon befelé! Jöjjön neki két egység nullás vér! Kérek egy vércsoport meghatározást! Kálium és nátrium szintet! Nézzünk véroxigént és kérek egy EKG-t! Maszkon mehet egyelőre a százas oxigén, míg a szatja nem megy hetvenöt alá nem intubáljuk! - harsogom miközben pálcámmal már szabadítom is megfelé az alakot az esetleges rajat lévő bűbájoktól-átkoktól. Nincs rajta semmi, aminek örülök. Az ápolók vetkőztetik, kötik be neki a branült, de nincs vénája. Ennyi vérveszteség után az várható komplikáció. - Géta szúrjon neki egy centrál vénát, ahogy az itón tanultuk! Aztán jöjjön ide mellém és tartsa a pálcájával szoítás alatt a kart! - Nincs idő, finomkodni, mert a férfiból dől a vér, lüktatve, ahogy a szíve pumpál. Lassul a szívverése. Nagyon sok fluidumot veszített. A bal karjában sérült az arteria brachialis. Ez a szerencsénk. Ha! Mondom: Ha, sikerül elállítanom a vérzést és addig nem áll le a szíve, akkor megússza. Rápillantok a röntgenbűbájra. A feje nem sérült, sem a gerince. Van néhány repedt borda, egy kiugrott térd meg kificamodott boka, de ezt meg a karját leszámítva egész jól fest.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872267#post872267][b]Salamon Gréta - 2024.01.18. 20:32[/b][/url]

Ez a doki tényleg nagyon toppon volt, bármit is kérdeztem tőle, mindenre tudta a választ. Nem győztem megjegyezni a sok infót, amit az elmúlt hét óta sikerült összegyűjtenem. Tényleg sokkal több dolog ragadt rám a gyakorlaton, mint az iskolapadban, az biztos, hogy az amputoportálást egy életre megjegyeztem.
A mosolyom lehet, hogy halványodott, amikor életekről volt szó, viszont tényleg próbáltam pozitívan hozzáállni, még akkor is, ha tudtam jól, hogy Kozák doktor csak próbál felkészíteni a jövőre. Ez is benne volt a pakliban, egyelőre azonban még naivan úgy álltam hozzá, hogy ha minden erőnket beletesszük, akkor ilyen meg sem történhet.
A kedvem töretlen volt a süveges srácok érkezéséig, ugyanis akkor tényleg szó szerint megtorpantam és döbbenten figyeltem az eseményeket. A doki persze nem tétlenkedett, máris ugrott, s én már csak arra eszméltem, ahogy rám szól.
- Máris - zökkentem ki a gondolataimból, és már szedtem is a lábaimat, hogy beérjem őt. Az éterben eközben egyik szakkifejezés hagyta el a másikat, a mentőkolléga nem győzte sorolni a sérüléseket, én meg csak lefagyva álltam és azon agyaltam, hogyan is lehet ennyi vér egy emberben. Annyira megzavart a szituáció, hogy a doki talán kétszer is nekem szegezte a kérdést, ki tudja, mire észbe kaptam. - Öhm, a…ha jól értem, akkor súlyos vérveszteség és oxigénhiány és meg kell állítanunk a vérzést, pótolni az oxigént és…és a fejét is megvizsgálnunk. A mellkasát…- zavarosan hadartam, miközben éreztem, hogy a szívem ezerrel kalimpál és még annál is jobban izgulok. Nem a válaszaim helyessége miatt, hanem a betegért, és azon, hogy meg tudjuk-e menteni az életét.
Miközben soroltam, a doki már intézte is a dolgokat, figyeltem, hogyan dolgozik össze a mentőkkel,  tekintetem ide-oda cikázott a beteg és a kollégák közt, a gyomrom görcsben állt és idegesen, remegő kézzel kaptam az eszközök után. Minden mozdulatomon látszott az, hogy egy kezdő vagyok, reszketve álltam a beteg felett, érezve a nyomást, hogy most rajtam is sok minden múlik.
- Máris…- mondtam, mintha sürgettek volna, de hiába gyakoroltam ezt már ezerszer, ez itt most teljesen más helyzet volt. Pánik lett úrrá rajtam, első nekifutásra nem sikerült, ezért még egyszer megpróbáltam. - Mindjárt…jóh, kész - de már kaptam is a pálcám után, hogy szorító bűbájt alkalmazva leszorítsam azt a kart.
- Minden csupa vér - szaladt ki a számon, mintha ezzel ne lettek volna ők is tisztában. Az a kar rémes látványt nyújtott, nem elég, hogy üvegszilánkok szaggaták szét a felkar-váll környékét, az alsónál nyílt törés volt szemrevételezhető. A homlokom gyöngyözött, sápadtan álltam ott, kezemben még mindig a pálcát tartva, de a gyomrom addigra már felkavarodott. Csak bírd ki, most bírd ki. Próbáltam nem kidobni a taccsot.
- Doki, még mindig esik a vérnyomása! - szakadt ki az egyik mentősből, miközben az osztályos nővér is berohant, hogy segítse a munkálatokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872302#post872302][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.19. 05:57[/b][/url]

Helybenhagytam a válaszát egy biccentéssel. Talpraesett lány, aki egész jól kezeli ezt a hirtelen jött, még a rutinosaknak is kemény helyzetet. Persze ez neki az első, ezért sem leszek vele túl szigorú. Tanulnia kell és szokni a dolgokat. A következtetése megáll, de mi nem. Az adrenalin élessé teszi az agyam. Mindent kézben tartok. Adom az utasításokat, miközben a kezem is jár nem csak a szám. Érkezik közben az osztályos nővér is segíteni és megjön a kért vér is végre. Be kell kötni a betegnek minél hamarabb. - Mehet még egy liter fizsó! - mondom miközben ellátom a nyílt törést az alkarján. Utána pálcám intésére kiröppennek az övegszilánkok a vállából. Odapillantok Grétára, aki megküzd a centrállal, de végül győz. Ügyes.- Menjen neki a vér és figyeljük az elektrolit szinteket tovább! - adom utasításba, aztán megint odanézek a gyakornokomra. Látom, hogy sápadt és azt is hallottam, hogy az előbb megjegyezte mennyi itt a vér. - Nagyon jól csinálja! Tartsa esősen és akkor megpróbálom elállítani a vérzést. Rendben? - beszélek hozzá, hogy ezzel is támogassam. Kell a kitartása ahhoz, hogy ezt a szerencsétlent megmentsük. - Azt mondtátok bájitalgyári robbanás volt? - nézek a mentősökre, akik bólintanak - Kérek egy toxikológiát, tudni akarom kapott-e belőle! - nézek az osztályos ápolónőre, aki már intézkedik is az ügyben. Ezt szeretem, amikor ilyen összehangoltak vagyunk. Ekkor csipogni kezd a monitor. Sietnem kell! Kauterizálom a kisebb ereket egy tűzalapú varázslattal, majd manaszálat igézek a pálcámra, a végét tűvé hegyezve. - Egy nagyító bűbájt kérek ide a sérült érszakasz fölé! - ejtem ki a számon és már érkezik is az üvegszerű varázslat, ami olyan nagyra növeli az eret, hogy könnyedén tudjam majd varrni. Érfogót mindkét végpont fölé és valaki mérje nekem az időt négy perctől! - beszélek a személyzet tagjaihoz, akik követik az utasítáasimat. Elkezdem összeilleszteni az artériát, majd a manavarrattal nagyon aprólékos és precíz öltéseket használva egybevarrni. Gyorsan dolgozom, amennyire csak tudok, hogy megmaradhasson a férfi karja. Nem akarok amputálást végezni. Ha belül maradok az időkapunk akár még a karjának a teljes funkcionalitását is visszakaphatja. Kell majd hozzá rehab, de esélye lesz rá. Már ez is valami. A vér és a folyadék ezalatt is megy neki, és a szatja is ott lebeg a határon. Kapja az oxigént, ami egyelőre használ.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872576#post872576][b]Salamon Gréta - 2024.01.22. 19:01[/b][/url]

Egy percig sem álltunk tétlenül, minden dolgos kézre szükség volt, és tette is mindenki a dolgát. A mentős kolléga bekötött még egy fizsót a doki kérésére, a másik az eszközöket készítette oda a dokinak, én meg az első sokkból felocsúdva megküzdöttem a centrállal, ami nem volt egyszerű, de legalább már túl voltam rajta. Ám ez még csak a kezdet volt, látszott, hogy mennyire komoly a sérülés és még nem voltunk túl a nehezén. Próbáltam koncentrálni, tényleg, de néha úgy éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a stresszből fakadó gyomorgörcs.
A dokin bezzeg idegességnek a nyoma sem látszott, szakszerűen, precízen és gyorsan látta el a feladatait, csak úgy kapkodtam a fejem, ahogy egyik utasítást adta a másik után. Úgy éreztem, hogy talán soha nem fogok felérni egy ilyen szaktekintéllyel, ettől még nagyon távol voltam.
- Rendben - ekkor már a kart szorítottam, közben a segítségünkre sietett egy nővér is, aki rutinosan dolgozott a doki keze alá, mintha már ezer és egy alkalommal tették volna ugyanezt.
- Igen, az volt. Egy egész raktár berobbant, különféle bájitalok voltak odabent - biccentett a süveg tisztje, miután végzett a fizsó bekötésével. A másik biccentve már szaladt is, hogy intézze a vizsgálatot a toxikológia kapcsán, én pedig nagyító bűbájt alkalmaztam a doki kérésére.
- Bocsánat - kértem elnézést, mert elsőre nagyon bemozgott a kezem, de próbáltam koncentrálni, s újra megismételtem a varázslatot, mire már tisztán, jól láthatóvá vált a sérült kar, a nagyítás pedig tökéletesen működött. Két kézzel fogtam a pálcám, most nem mozdulhattam el, a többiek pedig hozták az érfogót. Ezt követően feszült percek következtek, síri csend telepedett a műtőhelyiségre, csak a mugliktól beszerzett gépek pittyegtek, jelezvén az életfunkciókat, miközben a doki tette a dolgát.
- Doktor úr, javulnak a funkciók, a vérnyomás és az oxigénszint is kezd helyreállni. A vérzés is elállt. Adjunk még fájdalomcsillapítót? Fizsót? - érdeklődött a süveg munkatársa, eközben még mindig tartottam a nagyítót és figyeltem a precíz varrást. Gyönyörű munkát végzett a doki, és úgy tűnt, hogy ez a beteg bizony megússza ma, ennek pedig nagyon örültem.
- Doki, kell még a nagyítás? - érdeklődtem, miután úgy tűnt, hogy sikeresen összevarrta a sérülést. - Mi a helyzet vele, fogja még tudni használni rendesen a karját, vagy szükséges lesz újabb beavatkozás? - kíváncsiskodtam a férfitől.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872606#post872606][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.23. 11:05[/b][/url]

Igen. Ez egy nagyon komoly helyzet most. Nekem is iszonyatosan kell pörgetnem az agyamat és magamat, hogy helyt tudjak állni. Ezért is tűnhetek robotnak, vagy ingerültnek, talán még tahónak is. Pedig nem vagyok és ezt szerintem a lány is sejti már. Bakizik megint. Kicsit megremeg a keze. De ki ne bénázna az első ilyen eseténél? Na ugye! Ezt a büdös életben nem fogom neki bevallani, de én elsírtam magam az első rezidensi esetemnél. Elvesztettük a beteget. Azóta sem tudom feldolgozni, ha gyereket veszítek el. Mindegy. Ügyes csak izgul. - Jól csinálja, csak tartasa stabilan - pillantok rá és erősítem meg egy kicsit. Semmi tömjénezés, csak ennyi. Összeöltöm az ereket, majd még időablakon éppen belül felengedem az érszorítókat. A varrat tart, a keringés stabil a karban. Jöhetnek az idegek és kisebb erek, de ezekhez már mágiát is használok. Közben a beteg állapota lassan stabilizálódik. Befejezem a kezelést a bőr rétegenkénti zárásával. - Most már nem kell. Ha minden jól megy, egy pár hónapos rehab után akár teljesen helyreállhatnak a motorikus funkciói és a finommotorosak is idővel - felelem neki azt ami elvben várható. A váratlanra úgyis akkor kell megoldást találni, ha ne adj Merlin, bekövetkezik. Ezután odafordulok hozzá és ránézek - Jöjjön, varrja össze. Kiérdemelte - lépek el oldalra egyet. Miközben varr majd, végig figyelni fogom, de amíg előhívja a pálcájából a manaszálat, addig a kollágákra nézek. - A fizsó mehet fél cseppszámmal, oxigént vegyük vissza kilencvenötre, fájdalomcsillapító menjen. Tartsuk egyelőre szedáltan. Kérek az első két órában félóránkénti, aztán még két órán át, óránkénti kontrollt. Ha minden rendben, akkor mehet fel az itóra. Ott majd fokozatosan ébresztik - beszélek még mindig nagyon komolyan, de a tekintetem a többiek felé hálát sugároz. Rajtuk is látom, hogy megkönnyebbültek. Senki nem mond semmit, de ott lebeg a levegőben ez az érzés. Sikerült. Megmentettünk egy életet. Ilyenkor pedig mindig van két szokásom, amit ugye Gréta még nem tud. Na majd most. - Ki a betegünk? - kérdezem a Süveges kollégát. Ismerik az ünneplésemet, szóval nem lepi meg egyiket sem ez a kérdés. Aztán jön a másik dolog. - Kérem a zenét, mehet a kedvenc listáról - ezt az utasítást már az ápolóknak adom ki, az egyikük el is indít egy kellemes lágy dallamot. Zongora darab, könnyed puha futamokkal. Semmi erős ritmus, semmi macskazene. Minőségi muzsika, fülbarát hangerőn. Nem csak engem, nyugtat meg, de a betegeknek is jót tesz. Elvileg már kutatások is bizonyították, de nem néztem utána. Csak alkalmazom, mert szerintem hatásos.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872657#post872657][b]Salamon Gréta - 2024.01.24. 18:12[/b][/url]

A Doki szigorú volt velem és a csapattal, talán egy kicsit pattogósan mondta, hogy ki mit csináljon, viszont azt hiszem, hogy ezt a helyzet pontosan megkívánta tőle. Nem lettem volna most a helyében, hisz rajta volt minden felelősség, én hozzá képest csak egy kis szelete voltam ennek a történetnek.
A nagyítót még tartani kellett, s bár már kicsit remegett a kezem, azért igyekeztem stabilan tartani, hogy ne mozogjon és ezzel ne okozzak problémát a férfinek. Az egyébként látszott, hogy milyen rutinnal ölti össze az ereket, nem igazán zavartam meg őt a műveletben, így egy kicsit én is megkönnyebbültem. Attól meg főleg, hogy kiderült, túléli a beteg, sőt, talán még újra használhatja is a karját.
- Rehabilitáció, az is érdekes része lehet ennek az egésznek - jegyeztem meg, bár azt hiszem, ez most nem volt megfelelő alkalom, hogy erről érdeklődjek, viszont elhatároztam azt, hogy majd legközelebb megkérem, hogy egy ilyen rehabilitációs osztályra is látogassunk el, mert nagyon kíváncsi lettem arra, hogy milyen utómunkálatokkal hoznak helyre egy ilyen sérülést szenvedett kart.
- Mármint, rám tetszik gondolni? - nagyon meglepett, amikor hozzám fűzte a szavait, nem is tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy pánikoljak, de persze jól esett, hogy rám mer bízni egy ilyen feladatot, csak közben még mindig ott volt bennem a félelem, az hogy valamit elrontok és egy örök életre kárt hagyok a fekvő betegen. Ezeket az érzéseket nehéz volt csak úgy leküzdeni, ezt még tanulnom kellett. Ettől függetlenül átvettem tőle a feladatot, és neki álltam összevarrni a sebet, ügyelve arra, hogy precíz legyek és lehetőleg szép munkát végezzek. Mélyen szívtam be magamba a levegőt előtte, hogy így csillapítsam magam, majd elkezdtem a feladatot és megpróbáltam kizárólag a feladatra koncentrálni. Közben a fejem fölött még zajlott a konzultáció, a Doki kiosztotta a további teendőket, azért ezeket az infókat is próbáltam megjegyezni, de nem nagyon hagytam elkalandozni a gondolataimat.
- Kész vagyok, jó lesz így? - léptem picit hátrébb, feltartott kezekkel, várva, hogy a főnök leellenőrizze a munkámat. Még mindig nagyon izgultam, a gyomrom teljesen felkavarodott és alig vártam, hogy végre végezzünk.
- Máris nézem…a nála talált iratok alapján Mark McMillan auror a Bogolyfalvi kirendeltségről. Kapcsolattartóként az idősebb lánya neve szerepel, máris értesítjük őt - biccentett a mentős kolléga, majd távozott a helyiségből, a nővér közben elkezdte összepakolni a műszereket, míg egy másik zenét kapcsolt a Doki kérésére.
- Elnézést, nekem ki kéne….- nem tudtam folytatni, hirtelen a torkomba szökött minden, sietve szaladtam ki az ajtón, s a folyosón lévő kukába kiadtam magamból mindent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872685#post872685][b]Dr. Kozák Dávid - 2024.01.24. 20:46[/b][/url]

Amikor már úgy látom, hogy a beteg állapota ezt megengedi, akkor adom át a folyamatot. Mivel jól állunk már megengedem magamnak az ünneplést. A saját szám íze szerint. Ez abból áll, hogy megkérdezem ki a beteg és zenét kérek. Ezek meg is történnek. Ezután a lánynak csak a bőrt kell összeöltenie, az alatta lévő izmokat és inakat megcsináltam. Azért jobb lett volna, ha kaphatok közben visszakontrolt a betegtől, de ez nagyon nem az az eset. Mark reakcióira még várni kell. Időbe telik majd, mire felébred. Akkor derül ki, hogy valóban sikerült-e az idegek rekonstrukciója és ha igen, mennyire. Minden esetre én bízom magamban. Jól ment, időablakon belül. Nem kellett reanimálni, a folydékot tudtuk pótolni, a szatját is tartotta. Szóval bizakodó vagyok, nagyon. Figyelem Grétát és hagyom önállóan öltögetni. Jól csinálja. Még bizonytalan kicsit, de ezzel semmi baj. - A varrat egész szép - felelem amikor végez, de látom hogy kész van ő is és nem csak a sebellátás. Majd belejön. Mondanám is ezt még neki, amikor kiszalad. Szemmel követem. Nem futok utána. Tudom, hogy most kihányja úgy kb. mindenét. Nálam ilyen az első hullaházban tett látogatáskor volt, szóval meg sem lepődöm. Elrendezem a beteget, kiadok még pár utasítást, majd megköszönöm a kollégák közreműködését. Na ezután tisztítom csak le a taláromat a vértől és sétálok ki a lány után. - Gréta! -szólítom meg és amikor rám figyel, akkor folytatom - Mindent remekül csinált. Most menjen haza. Pihenjen. Holnap reggel írja meg a jelentést az esetről. Nyisson utána neki egy kartont, mert önre bízom a beteg megfigyelését. Kísérje végig az állapota alakulását két hétig. Minden nap írja le a tapasztalatait. Ezalatt csak félműszakokat kell dolgoznia. A második hét végén pedig közösen referálunk az esetről - mondom el a feladatát. Hűvös vagyok és profi, amit megszokott, aztán megenyhülök egy kicsit - Legyen büszke. Most mentette meg annak a férfinak nem csak a karját, de az életét is...Magából jó orvos lesz egyszer - mosolygok rá, aztán sarkon is fordulok, mert meghallom a Süveges kocsi szirénájának hagját. Az élet itt a sürgin sosem áll meg, egy pillanatra sem. Nekem se lehet. Futásnak eredek, hogy lássam kellek-e vagy viszi más az érkező beteget. Viszik. Így nekem végre jut időm helyre tenni annak a betegnek a bokaficamát, akit parkolópályára csaptunk még Mark nevű betegünk érkezésekor.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=872705#post872705][b]Salamon Gréta - 2024.01.24. 22:37[/b][/url]

A dicséretet öröm volt bezsebelni, annak ellenére is, hogy tudtam, azért bőven volna még mit tanulnom a varratokat illetően is. Ettől függetlenül jól esett a Dokitól az, hogy nem szidott le semmiért, sőt, inkább támogató módon állt hozzám. Ha annyi erőm lett volna még, hogy a stressz miatt kialakult hányingert is legyűrjem, akkor én is jókedvűen ünnepeltem volna odabent, hallgatva a kellemes dallamokat, ám annyira rosszul voltam már, hogy mindent ki kellett adnom magamból, szó szerint.
Ilyen rosszul nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára, de azt nem az idegesség okozta, hanem a romlott étel. Most viszont a sok stressz és gyomorideg távozott belőlem, ciki vagy sem, de ott a folyosón, néhány járóbeteg szeme láttára. Miután felocsúdtam és kicsit megkönnyebbültem, láttam a rám szegeződő furcsa tekinteteket. Aztán feltűnt, hogy a ruhámat itt-ott vércseppek tarkították, volt ahol nagyobb foltok is. Nem volt túl bizalomgerjesztő, ki tudja, hogy ezek a szegény betegek most mit gondolhattak rólam, és az Ispotályról. Sóhajtva fújtam ki a levegőt, aztán sietve sétáltam be a szemben lévő mosdóba, ott egy kicsit felfrissültem, a víz sokat segített. Leöblítettem az arcom, a szám, a kezeimet jó alaposan lemostam, a ruhámról pedig a pálcám segítségével, tisztítóbűbájjal tüntettem el a foltokat. Ez persze nem volt olyan, mint egy rendes mosás, de valamelyest javított a közérzetemen. Kisétálva egy kicsit még megpihentem, hátammal a falnak dőltem és lehunytam a szemeimet, úgy éreztem, hogy egy kicsit a fejem is megfájdult. Már csak akkor néztem fel, amikor a Doki megszólított.
- Jaj nagyon köszönöm doktor úr, elnézést kérek, hogy odabent nem voltam a helyzet magaslatán, ezt még szoknom kell, de hálás vagyok - tényleg az voltam, hisz az ő biztatásának hála, hogy megálltam a helyem odabent. Sokat számított a hozzáállása, az, hogy nem ordibált velem és türelmes volt. Ha ez másként alakul, akkor talán most zokogva adnám fel a leendő orvosi karrierem. Így viszont felcsillant bennem a remény, hogy talán tényleg lehet belőlem egy napon majd igazi gyógyító.
Doki szavai tényleg jól estek, egy kicsit még el is mosolyodtam az utolsó szavain. - Ne mondjon ilyet doktor úr, Ön tett csodát, én csak közreműködtem- vallottam be, de ettől függetlenül tényleg jó érzés volt az, hogy az első napomon nem veszítettünk el életet, sőt, úgyis mondhatnám, hogy megmentettünk egyet.
- Viszlát akkor holnap - intettem még neki mosolyogva, de addigra már sarkon is fordult, és sietve távozott. Kár, hogy mindig ennyi dolga volt, de ezt valahogy nem is csodáltam, igen forgalmasnak bizonyult ez a sürgősségi osztály.
Ezen gondolatokkal, és a nap sikerével a zsebemben távoztam, hosszú és fárasztó nap után estem be az ágyamba, de nem bántam meg ezt a napot sem.