A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Régen jártam már kórházban. Természetesen soha nem amiatt voltam ilyen intézmény vendége, mert nekem lett volna valamilyen nyavalyám. Nekem olyanjaim nincsenek. Ha gondom van, az vagy megoldódik magától, vagy nem oldódik meg sehogy. Hogy ez áldás vagy átok, arról vitatkozhatunk, de a helyzet akkor is ennyire egyszerű. Szóval ha ispotály környékén jártam valaha, az az esetek döntő részében azért volt, hogy vért szerezzek magamnak. Most nem erről van szó. Most a másik eshetőség okán vagyok itt: látogatóba jöttem. Igaz, nem akármilyenbe...
Késő éjjel lévén éppen csak az ügyeletes gyógyítók, ápolók tartózkodnak az épületben, a betegek pedig mélyen vagy épp kevésbé mélyen szunyókálnak. Langaléta alakom komótosan fordul be az egyik folyosóra, azonban most egészen másként festek, mint szoktam. Eleve alig látszom ki öltözékemből, amely nem más, mint egy orvosi ruha. Világos kékes-zöld póló és nadrág, fölötte fehér köpeny, számat fehér maszk fedi, fejemen műtőssapka, hosszú hajam összegumizva lóg ki alóla. Ami rajtam van, nem éppen gyógyítói egyenruha. Egészen pontosan egy varázstalan doktortól szereztem még a hetvenes évek táján. Így tehát meglehetősen ódivatú már, ahogy a kiegészítőként szolgáló sztetoszkóp úgyszintén. De mindez nem probléma, hiszen akadnak orvosok, akik mágusok és muglik közt egyaránt ténykednek, átjárva ide konzultációra, egyeztetésekre, az meg a varázslóknak pont nem fog szemet szúrni, melyik M. D. kollekciót viselem. Arra tehát tökéletesen elég álcám, hogy lazán sétálgathassak az ispotályban így a látogatási idő lejárta után. Egy részről olyan természetesen közlekedem, hogy senkinek nem jut eszébe, hogy nem volna itt hivatalos dolgom; más részről kihasználom azon képességemet, hogy el tudom jelentékteleníteni kisugárzásomat; harmadrészről pedig... mégis ki volna annyira eszement, hogy leszólítson egy ilyen baljós, fura alakot?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=412965#post412965][b]Adam Kensington - 2014.10.29. 15:33[/b][/url]

Nem, hamarosan én fogom felnyalni a vérét mindenhonnan, aztán talán véletlenül a sérült karjára is eltévedek. Úgyhogy mielőtt ez bekövetkezne, csak megforgatom szemem az ég felé, egy lemondó sóhaj közepette, majd felkelek a székből, és megyek a holmimért.
- Járok egyet. - közlöm Vele, miközben öltözködöm.
- Jövök egy bő fél óra múlva. - adom meg érkezésem idejét lágy, monoton hangon, miközben összegumizom a hajamat, aztán felkötöm a sapkámat, egyenlőre csak nyakamra veszem a maszkomat, aztán felkapom a fehér köpenyt, felakasztom a sztetoszkópot és lépek az ajtóhoz. Visszanézek még Dwaynere, miközben a kilincsre csúsztatom a kezemet. Jobb lesz ez így. Legalább végre pihen talán egy keveset ahelyett, hogy izeg-mozog, meg csinálja a rendetlenséget.
Felhúzom a maszkot a szám elé, ezzel agyaraimat is eltakarva, majd kisétálok a folyosóra. Ráérősen indulok el felfelé az épületben, kisétálva végül a hegyből egy oldalsó ajtón, szívni egy kis friss levegőt, letekintve a városra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=412973#post412973][b]Dwayne Warren - 2014.10.29. 15:57[/b][/url]

A karját maga mellett tartva tanulmányozza a kézfejét. Ott, ahol a bájitallal elveret vizet a vénájába folyatták duzzadt, kékesszürke árnyalatúvá színeződött a bőr, egy ideig követve a vonalát mintha a vénája is sötétebb lenne. Szinte elképedve bámulja mindezt, hagyva, hogy a vére arra csorogjon, amerre csak szeretne, elvégre egészen mennyiségről van szó.
Valahol a fejében tompa zúgás kezdődik, mintha a két füle közül szólna, ezzel egy időben mintha enyhén jobbra billenne az egész szoba, az ágyával, a székkel és arról feltápászkodó vámpírral együtt. Szaporán hunyorog, hogy előzze az érzést, ami nagyon jól tudja, mihez hasonlít. Mintha, hmmm... mintha beszedett volna valamit.
Csak bólint, ahogy Adam visszanéz, ő nem válaszol a pillantására. Az ajtó nyitásával fény vetül a szobába, a külvilág fénye, ahol már hosszú ideje nem járt.
Három nap alatt rá kellett jönnie, mennyire klausztrofóbiás.
A kezét leejti maga mellé, a fejét egészen a párnába fúrja, hajának sötét tincsei közül felbámul az árnyékba boruló, fehér plafonra. Mégsem fog meghalni. Ma nem. Még egy ideig nem. A felismerés ambivalens borzongást futtat végig a gerince mentén.
Mintha fejbe vágták volna. Inszomniásként eddig ismerte a kifejezés valódi értelmét, ám a vámpír vére végül az agyáig jut. Még egyszer megrezzen, mintha ellenállna, ám a szeme lecsukódik, a feje pedig öntudatlanul billen oldalra.
A mély, nehéz álom hosszú idő után végül elnyeli őt. Szinte biztosan jó ideig nem ébred majd fel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=412996#post412996][b]Adam Kensington - 2014.10.29. 16:29[/b][/url]

A beígért bő fél órát idekint töltöm, aztán indulok vissza a betegünkhöz, aki remélhetőleg már koránt sem olyan beteg. Csöndesen lépek a kórterembe, hiszen már a folyosóról hallottam mély, egyenletes légzését. Ismét megszabadulok a felesleges kiegészítőktől magamon, és leülök a székbe. Mozgásom nesztelen, jelenlétem feltűnésmentes. Noha olybá tűnik, a férfi most egyébként sem sok mindenre ébredne fel.
Kendőzetlenül, tanulmányozón fürkészem Őt, miközben békésen szunyókál. Néha oldalra biccentem fejem, máskor közelebb hajolok kissé, szemügyre véve felületi sérüléseinek gyógyulását. Egyre és egyre jobban fest. Viszont amilyen mélyen alszik, nem hinném, hogy pár órán belül felébredne, márpedig én nem maradhatok reggelig. Őrzöm még az álmát tehát jó ideig, aztán ahogy lassacskán hajnalodni kezd, összeszedem magam, hogy elinduljak.
Egyértelmű, hogy nem hagyhatok neki itt semmiféle üzenetet, hiszen valószínűleg az ápolók előbb találnák meg, minthogy Ő magához térne. Árulkodó nyomokról pedig szó sem lehet. Úgyhogy meggyőzöm magam, hogy nincsen szükség rá, hogy szerelmes levelet írjak neki. Ügyes fiú, rá fog jönni, miért kellett elmenjek, és nem hiszem, hogy gondot jelentene neki a helyzet megoldása az értetlen, hitetlenkedő gyógyítókkal. Igazából Ő csak egy beteg, aki csodálatos módon felépült. Nem kell neki tudnia, hogyan történhetett ez. A véremnek meg nincs kimutatható nyoma. Még ha tudnák is, mit kéne keresniük, valószínűleg nem találnák.
Vetek még egy pillantást a szundikáló aurorra, és kisétálok a kórteremből.