Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=249203#post249203][b]Ombozi Noel - 2014.03.08. 15:04[/b][/url]

Székesfehérvár
~ Michelle drágám és kedves családom, avagy az első lány otthon.

A könyvtárban való egymásra találás nem is csúcsosodhatott volna ki annál szebben, minthogy másnap kora hajnalban a fiatalok már vonaton zötykölődtek az Ombozi család otthona felé. Noel még előző este bagollyal üzent haza, hogy érkezésére plusz egy fővel számítsanak. Az nem érdekelte különösebben, hogy ehhez az otthoniak mit fognak szólni, valószínűnek tartotta, hogy édesanyja kitörő örömmel fogja fogadni mind fiát, mind az első szerelmet, akivel ő hazalátogat. Elegáns, fekete ingbe bújt, és erős illatot fújt magára, aztán egy utazótáskába pakolt néhány dolgot. Nem tudta, hogy mégis mit vigyen haza, ahol mindene megvan, mégsem akart üres kézzel hazatérni, így pár könyvet, és pólót pakolt a táskába, majd a klubhelyiségben megvárta nehézbombázó barátnőjét, hogy kéz a kézben, szerelmesen andalogjanak ki az állomásra. Noel biztosította Michellet arról, hogy szülei kedvelni fogják, Sára valószínűleg otthon sem lesz, a két kisebbik lánnyal pedig ne törődjön, mert felesleges. A vonatúton végig egymással foglalkoztak, fekete humorú vicceken nevettek, és a fiú azt is elmesélte, hogy miképpen ásott ki egy ötszáz éves kardot a határmenti temetőben. Egymás fülébe duruzsoltak, tekintetük percekig csak a másikéban vesztegelt, hogy éhező ajkaik végül forró csókokban érjenek össze. Noel le sem vette kezét a lány vékony combjáról, folyamatos volt kettejük között a kontaktus, a hangos nevetések, az intenzív flörtölés. Elérte őt a szerelem, és ha ezt egy aprócska lénynek is köszönhette, végtelenül hálás volt érte. Michellenél szebbet nem hordott még hátán a Föld, és az a magabiztosság, ami abból áradt, ahogy a lány szépségét tudatosan kezelte, a végletekig fokozta a fiú vágyálmait, s ébredező kíváncsiságát. Az út gyorsan telt el, az egyszeri átszállás után szinte azonnal szállhattak is le.
- Szerintem apám fog értünk jönni autóval - mondta a lánynak, miközben lesegítette őt a vonatról. Bőröndjét megfogta, hogy neki ne kelljen semmivel sem bajlódnia, csak arra figyeljen, hogy ilyen csinosan, és vonzón tipegjen mellette. A rellonos fiú ajkait beharapva nézte a rájuk eső pillantásokat, a férfiak Michellet mustráló tekintetét, és arra gondolt, hogy ha most féltékenységében nem végez senkivel, akkor soha sem fog. A lány gömbölyű feneke billegett előtte, ahogy az állomás pihenőrészén áthaladtak, és fütyülnie kellett elégedettségében. Hihetetlen, kész tébolyda. Ezt a lányt megkapni furcsamód egyszerre gyönyör, és veszett érzés. Féltékenysége csillapíthatatlanná válva ült ki tekintetére, ami a többi hímre nézve fenyegető volt.
Ahogy kiértek a napsütötte parkolóba hamar meglátta fekete BMW-jüket, ami bár mugli találmány volt, tagadhatatlanul imádta. Apja és anyja helyett Sára szállt ki a volán mögül, amitől Noel izgatottságában gyorsuló szíve először kihagyott egy ütemet. Nem hitt szemeinek, csak amikor a lány már a nyakában volt. Túl régen látta testvérét ahhoz, hogy ne örüljön neki hangosan. Sára barátságosan üdvözölte Michellet, majd gyorsan a hátsó ülésekre tessékelte a párost azzal az indokkal, hogy otthon nagy készülődés fogja fogadni őket, és sietniük kell. Nagyjából húsz percnyi, jó hangulatú, egymás szavába vágva beszélgetős út után Sára leparkolt a házuk előtti füves területre.
Odabent huhogás, sikítás, és örömkönnyek várták a fiatalokat, Noel anyukája nemcsak fiára, de Michellere is ráborult, hogy mellére szorítva őket könnyek között örvendjen boldogságuknak. Apja a háttérben maradt, két kisebbik húga pedig az asztalt készítették ebédhez. Noel szótlanul hagyta a családnak, hogy mindenki saját módján örüljön nekik, majd már az asztalnál mutatta be a leggyönyörűbb sárkányleányt kis családjának.
- Háztársak vagyunk, de elhihetitek nekem, hogy az iskola legjobb nője lett vele az enyém - vigyorgott apjára, majd az oldalán ülő szőkére. Apja gazdasági, s politikai témában társalgott fiával, míg a többiek Michelle szüleiről, testvéréről, róla, és persze Noelről kérdeztek. Mindent tudni akartak, igazi női pletyka indult világnak az asztal túlsó végén. A fiú addig elmesélte édesapjának saját nézeteit, miközben a mugliknál közelgő szavazásra is kitértek. Az ebédből bőségesen fogyott, a család elmondása alapján sokkal jobb ízűt ettek így, hogy együtt voltak. Miután mindenki befejezte az ebédet, édesanyja és a kisebb lányok elpakolták a maradékot, s a tányérokat, Sára pedig londoni dolgairól mesélt.
A délután további része is kellemes családi idillben telt, a fiú régen érezte már magát ilyen jól, és önfeledt boldogságban. Michellet körberajongták a lányok, és ahogy ő látta apja is közeledni próbált. Kérdezgette őt a szülei politikai nézeteiről, és a galleon árzuhanásáról, amit személy szerint nem tud hova tenni. Noel csak mosolygott a háttérben, és néha búbon csókolta szőke kedvesét.
- Jól érzed magad? - kérdezte tőle este, zuhanyozás után. Végre kettesben lehettek szobájában, ami a rellon színeiben pompázott, tele mozgó kviddicses plakátokkal, és tűzokádó sárkányokkal. Polcai roskadoztak a nehéz könyvek súlya alatt, seprűi a sarokban álltak, a szekrények, és tárgyak rendezett küllemben várták haza régen látott tulajukat. Kétszemélyessé varázsolt ágyára dőlt, és a lány szőke tincseivel játszadozva húzta őt magához. - Gyere már ide, egész nap azt vártam, hogy végre este legyen.
Michelle jókedvűn bújt a fiúhoz, aki nem volt rest további okokat adni a jó hangulatnak.

7 nap múlva

Kipattanó szemeiből dörzsöli ki a csipát, közben felül az ágyon, s mint minden hajnalban, most is hamar öltözködni kezd. A belül alvó lányt eddig felébresztette reggelente, hogy együtt nézhessék, amint felkel a Nap, de most nem érzi rá a késztetést. Mintha valami az éjszaka alatt megváltozott volna. Ránéz a döglesztő testre, aztán érzelmeit keresve nyúl egy cigaretta után. Kisétál szobájából, és egy létrán felmászik a padlásra, hogy az ablakon át a tetőre ülhessen ki. Még hűvös van, és a Napot ő ma is megelőzi. Rágyújt a dohányra, és az elmúlt egy hétre gondol. Nem élt át még ehhez hasonló egyetlen érzelmet, és fizikai megvalósulást sem, mint amit eddig Michelle neki ajándékozott. Lyrát sem tudja hozzá hasonlítani, mert annak a kapcsolatnak még csak esélyt sem adott. De most mégsem úgy dobog a szíve, mint ahogy a könyvtár óta járt. Mellkasára szorítja tenyerét, és hosszasan engedi érezni a dobbanásokat. Végül megrázza a fejét, és a rózsaszín sugarakra emeli pillantását. A tüdejébe érő füst nyugtatja testét, a színek közben elméjét élénkítik. Talán csak fáradt, vagy megfázott, és azért vannak ilyen gondolatai. Nincsen semmi baj.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=249452#post249452][b]Ombozi Noel - 2014.03.08. 20:43[/b][/url]

Székesfehérvár
~ Michelle drágám(?), és kedves családom

Az a néma üresség, ami a tetőn ülve tölti el akkor sem múlik, amikor meghallja a lány közeledő lépteit. Tudta, hogy amint felkel utána fog jönni, de most képtelen bármit is mondani neki. Bár érzi illatát, és halk szuszogását is hallja - pontosan úgy, mint az elmúlt egy hét során oly közel magához, nem fordul hátra, egyelőre nem akar a szemébe nézni. Helyette is szóra nyitja viszont ajkait Michelle, de amit mond csak megdöbbenést okoz, ami után csalódottan fordul a cigarettára gyújtó lányhoz.
- Ne mondd, hogy sajnálod - emeli fel kezét intő szándékkal, mert már számít arra az utálatos szóra, amit ő is használt egyszer, pedig tudta róla, hogy csak fájdalmat idéz a másikban. Michelle szívéből tehát nyomtalanul tűnt el minden ami kettejük között történt, és ő sem találja sajátjában azt a közel tíz napot, most mégis remegés fut végig testén. Végighallgatja a másik gondolatait, a megváltozott hangszínen közölt tényeket, majd visszamászik a tetőről, egyenesen Michelle mellé, hogy egészen közelről válaszolhasson.
- Én drágám, itthon vagyok - suttogja a hideg kék szemekbe nyugodtságot erőltetve saját magára. - Te pedig nem mész sehova, az biztos. Velem lehet játszani, de a családommal nem. Itt maradsz addig, ameddig eredetileg terveztük, és az oldalamon húzod ki ezt a maradék két napot, hogy aztán egymás kezébe kapaszkodva szálljunk fel arra a vonatra, ami idehozott minket. Értve vagyok? Egyébként meg mi az, hogy jobb, ha egy ideig nem találkozunk? Normális vagy te?!
Nem vár választ, idegesen indul vissza a szobájába, hogy felöltözzön, és elvégezze a reggeli rutint. Feszülten vágja be a padlásajtót, nem gondolván arra, hogy a házban rajtuk kívül még mindenki alszik. Szekrénye ajtaját is csapkodja, de nem tudja, hogy mi idegesíti jobban: a veszteség vagy, hogy ez neki fáj.
Talán így kapja vissza a sorstól, amit Lyrával tett. Vannak mondák, melyek arról regélnek, hogy mindent mit teszünk, egyszer végül visszakapjuk, s még gondolataink is visszaszállnak ránk. Fekete pólót húz, és farmert, aztán pálcáját felkapva robog le az emeletről. A régi lépcsősor minden lépte alatt fájdalmas nyikorgással jajdul fel, hogy amint leér, minden hangja elhaljon. Rettenetesen érzi magát, mintha valami egészen cudar betegséget kapott volna el, vagy valódi, hosszan tartó kapcsolata ért volna most véget. Az ebédlőasztalnál töltött több percnyi kanállebegtetés után aztán feláll, és visszasiet a padlástérre, hogyha ott találja még a szőke lányt, megragadva őt fájdalmat okozzon neki. Szorítja vékony karjait, és dühösen néz szemeibe, had lásson ő is igazán bele az övéibe.
- Fáj?! Mert nekem igen. - mondja hangosan, kipiruló arccal. - Valódi érzelmeim voltak irántad, és ha játék is volt az egész, nem felejtettem el. Érzem idebent, érted?
Egyik kezével elengedi Michelle karját, és saját mellkasa felé mutat. Nem hiszi, hogy azzal, hogy bántja a másikat, közelebb kerül hozzá, de hát ilyen az, ha az ember nem kezeli túl jól az ilyesfajta helyzeteket.
- Szerintem te hazudsz. Menekülni akarsz, csak tudod én a Rellonban is ott vagyok, és utolérlek - mondja mind hangosabban, saját magát is biztatva azzal, hogy igaza lehet, és Mich is érzi mindazt, amit ő. Képtelen volna tiszta aggyal elviselni azt, ha csalódnia kellene, mert talán már Cupido előtt is érzett valamit, ami most szaporán járja át szívét.
- Árnyékot vetsz a szívemre.
Nincs több, mit mondhatna, másik kezét is ellazítja, és maga mellé engedi. Lesüti szemét, aztán lebiggyeszti ajkait is. Kiül arcára a keserűség, a düh és fájdalom keveréke, minden, amit eddig egyszer sem engedett ki. Úgy érzi, hogy nem lesz több szép napja, s ezzel a pár nappal talán véget is ért minden ami szép lehetett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=249771#post249771][b]Ombozi Noel - 2014.03.09. 09:39[/b][/url]

Székesfehérvár
~ Michelle elengedése, a család szüksége

Míg a földszinten tölti idejét biztos abban, hogy a szőke nem tétlenkedik, és ha nem is készíti indulásra csomagját, valamit művel, elszív még egy cigarettát, vagy felgyújtja szobáját, nem tudni. Ő odalent már érzi vesztét és remegő kézzel tartja pálcáját, amivel egy ezüst kanalat lebegtet a levegőben. Arra gondol miként alakulhatott volna kettejük kapcsolata, és hogy ha most csalódnia kell, akkor azt hogyan fogja megélni. Túléli?
A kanál koppan az asztalon, ahogy egyik percről a másikra engedi ki bűbája fogságából, ő pedig már rója is a recsegő lépcsőfokokat. Nem hiszi el, hogy ezt váltja ki belőle Michelle, viselkedését önmagában a sikertelenség fájdalmára fogja, amit még nem tanult meg kezelni, hiszen általában mindenben eléri azt, amit akar, tűzön-vízen keresztülviszi akaratát. Most is szeretné, ha így történne, fizikai erejével kötné magához a lányt, amiről pontosan tudja, hogy nem lehet. Az élet egy fájdalmas nehézsége az, hogy hiába tennél meg bármit a másikért, hiába vágod ki szíved, s teszed elé az asztalra, ő ettől még nem fog téged jobban szeretni. Viszont a csalódás erősít, és ezt még nem tudja Noel. Csalódnia kell, hogy a későbbiekben jobb lehessen, többre értékelhesse napjait, és az őt kedvelő embereket. Hogy érettebb, s türelmesebb legyen.
Szorító markaiban benne van minden: vágy és könyörgés, megtört ember utolsó kiáltásai. A lány kiejti kezéből bicskáját, égő cigarettáját, és kiabálni kezd a fiúval, aki mintha meg sem hallaná amit mond.
- Neked? - kérdezi emelt hangon, felhúzott szemöldökkel. - Szerintem csak játszod itt az eszed nekem, mintha meg sem történt volna ez az egy hét.
Háztársnőjével ellentétben ő nem kiabál, meghűlve viseli a pofont, és egy pillanatra azt hiszi, hogy Michelle elmegy, de az csak az ajtót csapta be, ezzel is hergelve a robbanásszélen álló fiút. A lány további szavaira képtelen felelni, a sajátjaival ellentétben, melyek hatástalanok voltak, ezek eljutnak elméjéig, és nagyon mélyre hatolnak. Hagyja, hogy a szőke kiadja magából összes bánatát, és élettapasztalatát, aztán pedig csöndesen válaszol neki.
- Megértem, hogy nem így szeretnél bárkit is közel engedni magadhoz - mondja, és eltapossa a cigarettát, a bicskáért pedig lehajol, hogy aztán átnyújtsa azt a lánynak. - Rám bizonyára nagyobb hatással volt ez az egész, mint rád, de ez nem a te hibád. Alakulhatott volna jobban is, de hát ilyen az élet.
Kényszeredetten mosolyodik el szavaira, majd a szobájába siet, hogy kivegye szekrényéből bőrkabátját, aztán pedig Sárához kopog, hogy ha lehet jöjjön, és vigye őket ki az állomásra. Míg testvére öltözik, ő Michelle mellett áll, és utolsó gondolataira gyűjti erejét.
- Nagyon köszönöm ittléted, szavakban ki sem tudom fejezni. Kavarog, és csíp amit érzek, reszkető és nem is tudom. Nem volt még ilyenben részem, és akárhogy is végződött, csak neked köszönhetem.
Sára a szobájából jövet is mosolyog rájuk, olyan megértőn, és szelíden, amire talán most mindkettejüknek szükségük van. A kocsiban csendben utaznak, Michelle és Noel is az ablakon bámulnak ki. Nem tudnak mit mondani a másiknak. Hát ennyi volt. A pályaudvaron Sára jó utat, és sikeres vizsgákat kíván a lánynak, aztán hagyja, hogy a fiú kikísérje őt a vonathoz.
- Afelől nem kell aggódnod, hogy zaklatnálak, nem foglak keresni - mosolyodik el szomorú szemekkel, és a felszálló lány után emeli annak csomagját. - Majd találkozunk, ha szeretnél. Minden jót!
A vonat indulását nem várja meg, búcsúja után azonnal hátat fordít, és testvéréhez igyekszik, hogy megölelhesse őt. Olyan közhelyekre vágyik, amit egyébként ki nem állhat, és most is csak Sárától fogadja el őket. A lány mindenkinél megértőbb, és ő áll legközelebb Noelhez. Az úton végig tartja benne a lelket, de sok esetben csak hallgatja Sárát, de megérteni nem tudja. Kifelé bámul az ablakon, és az jár a fejében, hogy milyen szép is lehetett volna. Szerelmes lehetett volna, és önfeledt boldog. Az érzései megszűnésről mesélnek, amelyek nem engedik szabadulni. Emlékképek ugranak lelki szemei elé, nemcsak Michelleről, de Lyráról, és az összes lányról is, akivel közelebbi kapcsolatba került. Lehunyja szemeit, és zenét kér nővérétől, aki először nem haza viszi öccsét, hanem a közeli erdőbe, hogy ameddig kell, együtt maradhassanak, és csak azután térjenek vissza szerető otthonukba.
- Túl fogod élni, öcsi - öleli meg ismét őt Sára, fülig érő mosollyal, és kapaszkodó karokkal. - Ha vissza akar jönni hozzád, vissza fog. Csak adj neki időt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=301671#post301671][b]Ombozi Noel - 2014.05.29. 20:52[/b][/url]

Először tér haza azóta, hogy Michelle olyan stílusban hagyta itt a birtokot és családtagjait, amilyet sem ő, sem édesapja nem volt képes megfelelően lereagálni. Apja csöppet sem tolerálja a tiszteletlenséget, és bár akkor nem vette elő érte bús gyermekét, a lány hibájáért még jól tudja, hogy felelnie kell. A hétvége, amit hazalátogatására választott ki, tökéletesnek bizonyult, hiszen ekkortájt Sára és Nelli a kastélyban, legkisebb húga, Boróka pedig nagyszüleiknél időzött. Noel hosszú ideje szeretne már kettesben lenni szüleivel, akik úgy érzi, lemaradtak arról, hogy ő időközben felnőtt. Ideje, hogy tisztázzák a helyzetet: előttük immáron nem a két évvel ezelőtti fiúk áll, aki öt centivel alacsonyabb volt, arcán még csak pelyhekben állt a férfiasság előszele, teste törékenynek és gyerekesnek tűnt. Ma viszont már csak foltokban emlékeztet régi önmagára, éppen ezért elérkezettnek látja az időt arra, hogy otthon megbeszéljék a kérdéses, olykor kétes dolgokat. Az állomáson édesapja már várja, szeretett BMW-jük az egyetlen, amit a férfi képes eltűrni maga körül, mint mugli találmány. Az autóban hűvös a légkör, csak Boriról, az anyukáról esik néha szó, hogy a fiú kedvencét főzi ebédre, vagy egész hajnalban takarította a házat. Noel tudja, hogy kapni fog erős fizikummal megáldott apjától Michelle-ért, a balhéjukért, de nem bánja, hiszen ő is elszeretné mondani véleményét a férfinak, kérdéseket intézne hozzá: mégis hogyan viselkedhet így édesanyjával, mert ő ugyan nem bánna úgy egy nő lelkével, mint ahogy negyvenéves apja - ki tudja milyen régóta? - teszi azt. A birtokra kanyarodva Noel megpillantja a házuk előtt várakozó anyukáját, s a látványra ajkai elérzékenyült mosolyra húzódnak. Kiugrik az autóból, és ráveti magát a törékeny nőre.
- Gyönyörű vagy! - mondja neki boldogan, és több puszit is ad arcára. Le sem tagadhatná, mennyire szereti anyját, hogy egyáltalán mennyire anyás gyerek, aki bármikor képes ugrani a nőért. Ahogy az anyjuk liberális nézeteit szidalmazó Nellinek támadt a DÖK szervezte majálison, úgy menne neki bárkinek gondolkodás nélkül, legyen az hatalmas mágus vagy egyszerű mugli. - Milyen üres nélkülünk a ház. Azért jól megvagytok?
Kérdése már ebéd közben hangzik fel, ahogy túlságosan csendes apjáról, a nő felé fordítja fejét. Érzi, hogy valami nem teljesen normális, érzi saját feszültségét és apjáét is, amitől gyomra már most összeugrik. Fél a férfitól, elég visszaemlékeznie arra a két verésre, amit életében összesen kapott tőle. Az egyik az ominózus festményégetés volt, amitől a ház hátsórésze porig égett, a másik pedig apja egyik terelőütőjének összetörése. Mindkét verést megemlegette, és mindkettő hasonlóan néma csenddel indult, mint a mai. Megköszörüli torkát, és kérdőn néz anyjára, célozva ezzel apja furcsa viselkedésére. Aztán leteszi a villát, és hátradől a régi széken.
- Szeretnék elnézést kérni Michelle-ért. Nem fordul elő még egyszer - jelenti ki határozottan, tekintetével villáját tartva fogva. Nem mer ránézni szüleire, akik nem érdemelték meg, hogy egy lány ilyenformában mutasson feléjük tiszteletlenséget. Mint ahogy édesanyja sem érdemli meg azt, hogy férje terrorizálja őt lelkileg. Gondolataira zöld szemei felkúsznak a szigorú férfira, és ha az viszonozza pillantását, nem engedik szabadulni. Válaszokat akar, ám kérdezni egyelőre nem mer.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=305708#post305708][b]Ombozi Noel - 2014.06.04. 18:37[/b][/url]

SZÉKESFEHÉRVÁR
Az Ombozi birtok
Apa
Szülők,

A feszültséget, amit gyomrából kiindulva lassan minden porcikájában erősen érez, már az étkezőhelyiség levegője is magába itta. Apja csak sokára szólal meg, előtte ráérősen fejezi be az ebédet, s törli meg száját. Noel lába az asztal alatt ütemtelenül mozog, egyre türelmetlenebb, egyre inkább érzi, hogy bensője kiakar törni. A hozzáintézett szavakra értetlenül húzza össze szemöldökét, legszívesebben az asztalra csapna, hogy helyre tegye apja gondolatait, de jól tudja, hogy nem teheti.
- Ja, Nelli meg szó nélkül hazahozhatna mindenféle mugligyűlölő idiótát, legyen annak azkabani sötét múltja, nem számítana, mi? Pedig a lányod, fiatal és már olyan a lelke, mint a tiéd. Mi lesz így Borival, he? Esetleg neki is halálfaló férjet szánsz? Na és Sári? Tudtad, hogy miket csinált Londonban? Gőzöd sincs az egészről, és még a család fejének érzed magad. Te csak olyat veszel emberszámba, akinek előítéletei vannak a sárvérűekkel szemben! És ha mugli lányt akarok majd egyszer asszonyomnak?! Ha sárvérű lesz? Mihez kezdesz, tán megtiltod? Kitagadsz? Anyának jobb lenne, ha találna magának valami normális fószert, mielőtt feladják az idegei - tör ki belőle a csapongó válasz, hangjában iszonytató félelem cseng, arcára kiül az undor és sértettség. Aztán remegő kezekkel feláll az asztaltól és pisszegve sétál az emeletre vezető lépcső irányába. Onnan fordul vissza még egy pillanatra, hogy az apjával szemben ülő nőre nézzen. - Anya, nagyszerű ebédet készítettél, köszönöm. Kár, hogy ebben a házban csak kevesen érdemlik meg azt a törődést, amit nap, mint nap kapnak tőled.
A lépcsőfokokat gyorsan szedi, szíve majd kiugrik helyéből, elméje menekülési útvonalakat kántál, ám most nem futhat el. Bátornak kell lennie, mert ennél tökéletesebb alkalom nem biztos, hogy lesz még egy. Közel a cél, belekezdett mondandójába, apjának erre lépnie kell. A szobájába érve az ágya szélére ül, reszkető kezeibe temeti arcát és hallgat. Fülel, hogy az Ombozi család feje elindult-e már fölfele a lépcsőn, fülel, hogy kimondták-e már ítéletét, és retteg, hogy mi lesz most. Gondolatban már többször apja fölé kerekedett, most viszont, ha engedné a büszkesége, térdre rogyva kérne bocsánatot a családfőtől. Mert tiszteletlen, mert érzéketlen és mert meggondolatlan volt. És mert megérti, hogy miért nem hozhat haza lányokat az első szerelmes nap után. Fáj bevallania, de a férfinak igaza volt, és bár a belőle kitörő szavaknak is van igazságtartalmuk, koránt sem lett volna szabad kiengednie magából őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=309596#post309596][b]Ombozi Noel - 2014.06.09. 19:40[/b][/url]

SZÉKESFEHÉRVÁR
Az Ombozi birtok
Apa
Szülők,

Olyan sokáig várakoztatja édesapja, hogy a fejét tompán nyomó feszültség oszladozni kezd. Csukott szemeire álom nehezedik, ültében kókad le feje, hogy a korhadó lépcső reccsenő hangjára riadjon fel ismét. Kitörli szeméből a hirtelen rátörő fáradtságot, majd az ajtót kezdi el fürkészni. Izgatottsága nem az a jóleső, jóféle, amit lányok társaságában szokott érezni, sokkal inkább kerülgeti a félelem, lelkében sikolt a rémület. Ujjai mereven kapaszkodnak bele farmernadrágja anyagába, úgy tekint fel apjára, aki még most, kettesben vele a saját szobájában sem néz rá. Hát ezt sem érdemelné meg?
- Hagyd békén anyát - mondja, hangja még soha nem remegett úgy, mint ezekben a pillanatokban. Félve emelkedik fel nyikorgó ágyáról, hogy szembenézhessen korosodó apjával, akit nem kérdés, hogy hamarosan túl fog nőni. Zöld tekintete keresi a férfiét, mellkasa fel-alá jár, kezei ütemtelen mozgását képtelen irányítani. Halántékáról és gerince mentén folyik a sós izzadtság. Testét a szigorú apa hatása uralja. Lélekben viszont erős, és bár elkövetkezőnek látja a megtorlást és fizikai fájdalmat, örül, hogy a férfi előtte hajlandó egyáltalán meghallgatni őt.
- Nincs több mondanivalóm - fejezi be lehajtott fejjel, immáron rá sem mer nézni az előtte állóra. Nem tudja mi vár rá, hiszen még válaszokat sem kapott. Talán nem is fog. Abban biztos csak, hogy ő nem akar olyan ember lenni, mint akivel szemben áll. Ha mégis ilyen lesz, inkább agglegény marad, hogy ne okozhasson fájdalmat az őt szerető családjának. Némán sóhajt, aztán mégis felpillant, hogy  megnézhesse magának apját, majd lejjebb engedi tekintetét, a semmibe les, reszketve várja az ítéletet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=597139#post597139][b]Ombozi Noel - 2016.05.29. 11:19[/b][/url]

A tűzhely melletti konyhapulton könyököl, és egy zöldalmával küzdve figyeli az abból az ablakból pont jól kivehető nővérét. A lány odakint, a kertben ücsörög és a napról napra terebélyesedő pocakjával beszélget. Édesanyjuk az ebédet készíti, közben az emeleti szobájában gubbasztó Nellivel vitatkozik valami Noel számára felfoghatatlan női dologról.
- Olyan szomorúnak tűnik – almadarabbal a szájában jegyzi meg, de úgy tűnik az ebédlőasztalnál tanuló legkisebb húgán kívül ezt senki sem hallja meg. Boróka bátyjára pillant, majd otthagyva a bájitaltan kisokost feláll, és a fiú mellé könyököl, hogy az ablakban álló virágosládán túl ő is figyelni kezdje várandós nővérüket.
- Úgy szeretném, ha boldog lenne! – suttogja a lányka, fejét testvére vállára döntve. Noel szíve összeszorul húga szavaira, homlokán összefut néhány mélyülő ránc, míg kiszáradt torkát nyelésre kényszeríti. Igen, ő is nagyon szeretné, ha nem kellene így látnia Sárát, és mást is nagyon, nagyon szeretne, csak ha eleget tenne vágyainak, akkor élete végéig az Azkabanban rohadhatna. Annyit meg nem ér az a szerencsétlen, eszetlen flótás. Semmit nem ér az ilyen ember.
- Én is, cuki – szólal meg kisvártatva, és baljával átkarolja Boróka törékeny kis vállait. Szája mosolyra húzódik, és bár próbál minél őszintébbnek tűnni, egész lényéből árad a kétely. Hiszen ő sem tudja mi lesz Sárával, mégis, nagytestvérként az a dolga, hogy húgának lefesse a lehető legszebb jövőképet. - De tudod, hogy az lesz. Nagyszerű tervei vannak, apáék meg mindenben segítenek neki. Meg egyébként is, van egy hihetetlenül okos, kedves és gyönyörű húga, és most nem Nellire gondolok..., minden adott a boldogságához. Ne szomorkodj, jó?
- Ühüm - bólogat a kész nővé érő legkisebb Ombozi, majd megölelve bátyját visszatér a bájitaltan házijához.
Noel tekintete végigköveti Bori útját, majd visszafordul az ablakhoz, és újabbat harapva az almába kiengedi a mellkasát feszítő fáradt sóhajt. A feszültségtől jár a lába, ujjai a márványpulton dobolnak.
- Kimentem - szólal meg néhány csendes perc után, és a bejárati ajtó felé menet egy bátorító mosolyt küld húgának, majd a kukába dobja az időközben megbarnult csutkát.
A tavaszvégi meleg szellő azonnal megsimítja meztelen karját. A Nap az égbolt közepén ragyog, a madarak a birtokot ölelő erdő fáin csivitelnek, a virágport gyűjtő méhek hangosan zsongnak. Noel óvatosan húzza be maga mögött az ajtót, mozdulatával némi reményt fűzve ahhoz, hogy sem a kert végében dolgozó apja, sem a babájával időző nővére nem hallja meg közeledtét. Nos, a remény hal meg utoljára.
- Sikerült felkelni? Jöhetsz segíteni! - mordul fel apja, és noha pillantását nem látja, a mestertanonc eltudja képzelni, milyen hangulatban van az őszülő férfi.
- Anya küldött Sárához! - kiáltja vissza, gond nélkül füllentve öregének. Most, hogy a jelenléte már nővérének is egyértelmű, gyorsít léptein és elhaladva mellette meghúzza egy szőke tincsét. Aztán bevágódik a vele szembeni székbe, és megvizslatva kerekedő pocakját, széles vigyorral köszön. - Na csókolom, hölgyeim. Vagy apró uram, bocsánat. Mi újság, hogy vagyunk ma?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=597209#post597209][b]Ombozi Noel - 2016.05.29. 18:18[/b][/url]

Hunyorog a szemébe tűző Nap miatt, és a rövid történet során egyre csak összébb szaladó szemöldökökkel hallgatja nővérét. Nem titok, számára már az is kész téboly, hogy a szösszencs pocakjában egy aprócska élet fejlődik, karokkal és lábakkal és dobogó pici szívvel, mindezt úgy, hogy anyukája mindent érez, s vele együtt él át. Azt már inkább meg sem próbálja elképzelni, hogy milyen lehet, ha az ember hasában valaki csuklik. Még belegondolni is rémisztő. Mit rémisztő, valóságos horror!
Ami azt illeti, tegnap este meg is kérdezte édesanyjukat, hogy ő, miután négy alkalommal is volt szerencséje átélni, mihez tudná hasonlítani ezt a egész terhességdolgot, és az asszony azt felelte, hogy olyan, mintha halacskák úszkálnának odabent. Baró. Inkább ne tette volna.
- Áh - mondja, s bólint hozzá válasz gyanánt, majd a kerekedő pocakra pillantva, homlokán halvány ráncokkal teszi fel talán butának ható kérdését. - Honnan tudtad, hogy csuklik?
Ez mondjuk valószínűleg más, fiatal, babavárás előtt álló nőnek is megfordulna a fejében, így annyira nem lehet ciki kimondva sem. Meg amúgy is, családban vannak.
Az üvegcse felmutatására Noel tekintetében - leplezni kívánt - aggodalom csillan, úgy fixírozza testvérét és a kezében tartott fiolát. Összezárt ajkakkal figyeli minden lélegzetvételét és szavát. Már most rossz érzése van.
Főleg az utóbbi hónapokban nemcsak, hogy kíváncsi, de rendkívül figyelmes is Sárival, éppen ezért hangjának halksága és a benne megbúvó komolyság megrémiszti. Jobbjával megvakarja torkát, majd combjaira könyökölve előredől, hogy apjuk még véletlenül se hallhasson meg semmit. Nem mintha rájuk figyelne, de így intimebbnek érzi beszélgetésüket.
- Nem - feleli ugyancsak halkan, fejét gyorsan megrázva. Abban most már egészen biztos, hogy bármi is legyen az üvegben, az nem jelenthet semmi jót. - Mi az?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=598323#post598323][b]Ombozi Noel - 2016.06.01. 20:27[/b][/url]

Nővére mosolya, ha csak néhány múló pillanatra is, de feledteti vele a mellkasát nyomó, egyre csak növekvő aggodalmát és csak, mint gyermekkorában, most is további szavak és mozzanatok nélkül nyugtatja őt meg. Ilyenkor minden más szükségtelen. Sára mosolya egymaga elég ahhoz, hogy csalfán elringassa, míg úgy szeretett hangja puhán arcához ér. Olyan, mint a selyem.
Sohasem mondta még ki, és talán soha nem is fogja, de számára a lány hangja a világ legvédelmezőbb hatalma. Nem hangoztatja, de az ismerősi körben tudvalevő, hogy Ő az egyik legmeghatározóbb nő az életében, aki még akkor is képes a tökéletes élet látszatát kelteni, még vele is elhitetni, hogy minden rendben van, mikor ő maga valahol útközben elesett és megrepedt a szíve. Holott Noel pontosan tudja, hogy mindez csak délibáb. Szemfényvesztés. Mégis hisz neki.
- Hát arról az egész ház tud, ha én csuklani kezdek - feleli magától értetődően, szája szegletében apró vigyorral, hiszen nem egyszer szóltak már rá, hogy azonnal fejezze be, mert menten megőrülnek tőle. És nem csak otthon, de a Rellon hálókörletben is előfordult már, hogy a szomszédos szobából átordítottak. Ellágyuló szívvel fűzi tovább szavait. - Már teljesen összenőttetek.
Tekintetét elválasztja Sárától, s apja felé pillantva dörzsölgetni kezdi tenyereit. Hihetetlen, hogy a szüleik hamarosan már sokkal többek lesznek egyszerű szülőknél. Nagyszülőkké válnak, nagymamává és nagypapává, ami egyszeriben mindent meg fog változtatni.
Ő pedig nagybácsi lesz, amit ha jól csinál, a kicsi minden titkának tudójává válhat.
A gondolatra elmosolyodik, pillantása apja hátáról nővére kezére esik. Az előhalászott üvegcse megcsillan a napfényben, és egy mozdulat után a ráragasztott címke is jól láthatóvá válik. Noel hunyorogva dől előre, arcáról könnyedén leolvasható az őszinte döbbenet. Ajkainak boldog íve szertefoszlik, vonásai megkeményednek, bőre hamuszínűre sápad.
- Hé - suttogja komoly hangon, és a székről azonnal felemelkedve testvére elé térdel. Kezeit annak lábaira teszi, és fejét oldalra billentve, alulról néz fel az övéhez hasonló zöld szemekbe. - Ezt csak a félelem mondatja veled, Saci.
Noel szíve visszafoghatatlanul ver, tenyerei meg-megszorítják nővére combjait, mintha arra kérnék, hogy térjen észhez.
- Nem teheted meg - jelenti ki, és bár valójában vajmi kevés köze van ahhoz, hogy Sára hogyan dönt, főleg tudván amit tud, a szívében érzi, hogy most van itt az idő arra, hogy határozottan kiálljon a véleménye mellett. Mert tudja, hogy most az egyszer ő gondolkodik, s érez helyesen.
- Szereted őt - olyan halkan beszél, hogy testvére talán nem is hallja. Azt viszont érezheti, ahogy hüvelykujjával letörli az arcán végiggördülő könnycseppeket. - Ezt már nem irthatod ki magadból semmivel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=598963#post598963][b]Ombozi Noel - 2016.06.03. 16:06[/b][/url]

- Dehogyis - feleli halkan, fejét épphogy megcsóválva. Látja Sára pocakját védelmező mozdulatait, amik teljesen ellágyítják szívét. Hangjába ezelőtt soha nem hallhatott bársonyosság költözik, szemei nővére fátyolos tekintetét keresik. Hogy a kicsinek jobb lenne nélküle? - Dehogy. Hát még tőlem is félted őt.
Hangja tovább halkul, a megerősítés már csak suttogva, de annál nagyobb bizonyossággal hangzik el. Tenyerét még mindig Sári arcán tartja, hagyja neki, hogy belebújjon meleg érintésébe, és ha tud, általa megnyugodjon kicsit. Ezekkel a kérdésekkel küszködni szörnyű lehet, marcangoló, belülről emésztő érzés, ami - így, hogy felszínre került - átragad a fűben térdelő Noelre is.
- Neki te vagy a világ - felerősödő hangon fűzi még hozzá előző szavaihoz, és bár a szemeiben aggodalom, féltés és némi szomorúság ül, szája szegletében halvány kis mosoly jelenik meg. Nem sok, de bátorító.
- Meg akarsz tanulni együtt élni a hiányával? - kérdezi pillanatnyi habozás után, nem törődve testvére remegő ajkaival, és figyelmen kívül hagyva saját érzéseit is. Mert ezzel a dologgal kapcsolatban vannak, méghozzá jócskán. - Ez a kérdés.
Ő tudja a választ, és azt is, hogy Sára is. Nem tudja elképzelni, hogy a kicsi ne szülessen meg, még annak ellenére sem, hogy még azt sem látja maga előtt, mi lesz, ha már közöttük lesz. Akárhogy is, apa ide, apa oda, ez a gyerek Ombozi lesz.
Sokáig tartja a szemkontaktust; szemeiből kiolvasható minden gondolata, vonásai viszont rezzenéstelenek. Aztán mély levegőt vesz, és azt hosszan kifújva elenged magából minden rossz érzést és nővérét egyetlen, arcbőrét simító érintéssel magához húzza. Lassú, lágy mozdulatokkal öleli át még most is törékeny hátát, jobbjával végigsimít szőke haján. Csss, sss.
- Már most csodálatos anyuka vagy - őszintén suttogja a nő fülébe, hátát mindvégig simogatva.
Ilyen ez, ha a testvérednek fáj, neked is kénytelen megszakadni a szíved. Nem számít, hogy egyébként mennyire vagy erős. Ha nevet, vele nevetsz, ha pedig sír, és neked van egy kis sütnivalód, vele sírsz, ha nincs, nos, akkor börtönbe mész. Egyszerű a képlet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709930#post709930][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 13:44[/b][/url]

A léceim úgy akadtak össze, mintha gyárilag tervezték volna így őket, én meg a csuklómhoz rögzített botokat oldalra emelve próbáltam egyensúlyban, és legfőképpen álló helyzetben tartani magam. Zöldjeimet le sem tudtam venni a lábam alól kifolyó hórengetegről, így mikor egy kósza Merlini sugallatra felpillantottam, hatalmasra táguló pupillákkal kezdtem el ordítani.
- VIGYÁÁÁZZ! - torkom szakadtából üvöltöttem, de a következő pillanatban már neki is puffantam az előttem lévőnek, és vele együtt kezdtem gurulni. Hogy mikor és hogyan álltunk meg, nem tudom. Mindenesetre én a hátamra érkeztem, a síbotok pedig kacskán feküdtek mellettem a friss hóban.
Néhány hosszúra nyúló pillanat múlva a fejemet nyögve felemeltem, és az esti szürkületben erősen hunyorogva pillantottam a másikra. Az olcsó síszemüveg bepárásodott lencséjén át azonban így is csak annyit tudtam biztosan megállapítani, hogy lányt ütöttem el. Hoppácska.
- Bocs. Gondoltam megnézem, megélhetnék-e profi síversenyzőként, és hát kár is volna tagadni... a televízióban a helyem! - a mondat végére elnevettem magam, a fejem visszahanyatlott a hóba. A sötétedő eget bámulva aztán ismét megszólaltam. - Veled minden rendben?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709932#post709932][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 13:49[/b][/url]

A megjegyzésére hangosan felnevettem, de mielőtt válaszoltam volna, újabb nyögések árán lehúztam magamról a szemüveget, amit ezidáig akárhogyan is igazgattam, az ahol csak hozzámért, nyomott.
- Világéletemben remekül bántam a nőkkel - mondtam, míg felvigyorogtam az égre, és a magammal való harmonikus egyetértés jegyében bólintottam is egyet. Igaz, hogy végül egy se maradt velem, azért azt talán aláírnák még így utólag is, hogy az első benyomásokban igazán jó voltam. A többi meg részletkérdés.
Ha tudtam volna, hogy mi az a youtube, valószínűleg jóízűt nevettem volna, így viszont jobb híján figyelmen kívül hagytam a dolgot. Ha a lány mugli volt, inkább nézzen bolondnak, mintsem két pillanat múlva aurori társaságot kapjunk.
- Megvagyok - közöltem mellékesen, de a biztonság kedvéért gyorsan megmozgattam minden végtagomat, aztán nyögvenyelősen ülő helyzetbe tornáztam magam. Hiába, ebben a hóember-style sífelszerelésben egyszerűen képtelen voltam férfiasan viselkedni. - Nem nekem való a tél - fújtam felfelé, hogy a szemembe lógó barna tincsek eltűnjenek az útból. - Mindegy is. Noel vagyok, szia.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709937#post709937][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 13:58[/b][/url]

- A meleget se csípem - füllentettem nemes egyszerűséggel, a vállaimat is megvonva hozzá, bár ebben az öltözetben nem sok látszódott belőle. Legyünk reálisak: nemhogy nem sok, gyakorlatilag semmi. - Tudom, nehéz eset vagyok, bele se menjünk.
Sokszor, sok mindenkitől megkaptam már ezt, és az esetek nagy részében én is tisztán láttam magam. Bárcsak ne így lett volna. Egyaránt ismertem a kevésbé, illetve az alig kibírható tulajdonságaimat is. Elárulhatom, mind csodás volt.
- Üdv. Én meg pyromániás, húsz napja tiszta - intettem neki én is, majd ahogy felállt, erőt vettem magamon, és újra meg újra nekifutottam a dolognak. A siker azonban egyelőre még váratott magára.
- Gondolom élvezet nézni a kínlódásom, de akár még segíthetnél is - elgyötört arccal, furcsán kellemetlen pozícióból pillantottam fel rá, majd a kezemet nyújtottam felé, hogy ha érti, akkor legyen szíves.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709939#post709939][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 14:07[/b][/url]

- Hah, fogadjunk? - kérdő tekintettel pillantottam rá, a megcsillanó zöldjeim és a hidegben dermedtre fagyott arcvonásaim is félreérthetetlen kételkedésről árulkodtak.
Aztán meg azt mondja: mint egy partra vetett hal.
- Kösz szépen, igazán kedves vagy - nyögtem, míg térdelő pozícióba tornáztam magam, és továbbra is Kriszta kezébe csimpaszkodva gyűjtöttem a további mozdulatokhoz szükséges erőt. Így viszont, ha valaki távolról figyelt volna minket, ezekben a percekben valószínűleg elolvadt volna a romantikusnak tűnő látványtól. Micsoda lánykérés a téli berekben!
- He?! - kissé torz szájtartással emeltem fel a fejem, hogy összehúzott szemöldökeim alatt nézhessek farkasszemet Krisztával. - Hülye vagy? Ez itt nyolcvan kiló nyers erő húsz kilónyi pufajkába meg szöszbe csomagolva.
Csak vicceltem. Már ami a gondolat első felét érinti. Nem voltam sem izmos, és egy ideje már túlzottan szálkás sem. Még egy kis pocakot is növesztettem az utóbbi néhány hónapban, egyébként meg nyeglének tűntem a tükörben. Mi tagadás, pont rendelkeztem a tökéletes férfi testtel.
- Inkább húzzál - mondtam végül, és ha segített, akkor sikeresen feltápászkodtam én is. Huh. Így kell ezt csinálni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709942#post709942][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 14:15[/b][/url]

Szóval ötven kiló. Azt mondjuk még nem tudtam, hogy miként fogom hasznosítani ezt a létfontosságú és - gondoltam - top secret információt Krisztával kapcsolatban, de figyelmesen hallgattam, és jobb híján eltároltam az adatot. Ahogyan azt egy jól nevelt, udvarias fiatalembernek tennie is kell. Legalábbis anyám szerint.
- Öhm... - kiszélesedő mosolyom alól még a fogaim is elővillantak, de nem akartam bunkó lenni, így minden további megjegyzés nélkül elengedtem a kezét, és dülöngélve előrehajoltam, hogy ellenőrizzem a csizmáimat és az előbb csúnyán összeakadt léceket. Onnan vigyorogtam fel a lányra. - Naná! Az előző két áldozatom is pont ugyanezt kérdezte.
Nem akartam feltartani, de elindulni se szívesen indultam volna el, legalábbis addig, míg látótávolságon belül tartózkodott, így miután visszaegyenesedtem, csak álltam ott mellette, és kulturált férfi látszatát keltve, visszafogottan mosolyogtam rá.
Tökfej Ombozi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709944#post709944][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 14:30[/b][/url]

Elgondolkodtam, hogy megsértődjek, avagy se, de mikor Kriszta elnevette magát, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek vele együtt én is.
- A többieket nem értem utol - csalódottságot mímelve préseltem vékony vonallá a számat, majd gondterhelt sóhajjal fűztem tovább a gondolatot. - Tudod, nem mindenki olyan előzékeny, hogy megálljon az út közepén.
Ha a saját ruháimban lettem volna, most hátratett kezekkel, kissé előrehajolva figyeltem volna Kriszta rutinos mozdulatait, így viszont, a bérelt pufajkámban azt az egyetlen dolgot csináltam, amire képes voltam: álltam ott, és túlméretezett, béna hóemberként vártam, hogy Kriszta a göndör fürtjeivel együtt elhagyja a terepet. Már nem azért, mert untam a társaságát, sokkal inkább, mert attól tartottam, hogy ha még tovább lát engem ebben a közegben, akkor másmilyenben még véletlenül sem szeretne.
- Merlinre, ne! - hőköltem hátra kikerekedő szemekkel. A hangom csupán árnyalatnyit vékonyodhatott el, igazán nem lehetett feltűnő. - Csak menj nyugodtan, élvezd a tájat, tedd, amit tenned kell... én meg majd jövök. Egyszer. Valamikor. Odalent találkozunk.
Szolid mosollyal biztattam, hogy induljon, a segítségét csak egy biccentéssel köszönve meg. Azt, hogy mikor érek le a hegy aljára nem tudtam, azt viszont igen, hogy soha többet nem jövök vissza ide. Inkább két megveszett magyar mennydörgő, mint ez a zöld pálya.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709946#post709946][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 14:36[/b][/url]

- Esélyes - erősítettem meg lekonyuló ajkakkal, de közben árgus szemekkel figyeltem okoska minden mozdulatát. Azok közül egy sem volt megnyugtató, sőt. Mondhatnám, hogy mikor mögém állt, megkörnyékezett a halálfélelem, de akkor már késő volt.
- Mit csinálsz? - csak egészen halkan tettem fel a jól megkomponált költői kérdést, és arcomat oldalra, Kriszta felé fordítottam, hogy kiskutya tekintettel, kérlelőn rázzam meg a fejem, hátha meggyőzhetem még arról, hogy ha módjában áll, akkor inkább mégse tegyen semmiféle elhamarkodott, hirtelen mozdulatot. De hiába, a léceim hamarosan elindultak, a jobb csuklómról meg már akkor, alig néhány méter után lecsúszott a rosszul rögzített bot.
A fenébe.
- Oké, megy ez - mondtam magamnak hevesen dobogó szívvel, és a szemüveget a helyére húzva előrébb hajoltam, és hagytam, hogy magával ragadjon a pálya. Talán, ha két percig tartott az út, és már lent is voltam.
Ekkora felhajtást ezért?!
- A kölcsönzős srác nem fog örülni - vigyorogtam rá Krisztára, mintha a világ legprofibb versenyzőjeként csúsztam volna le az imént. Úgy tűnt, ekkorra már az előző hisztipercekről huss, el is felejtkeztem. - Az egyik bot oda, a jobb lécem keresztbe repedt. Ez a szemüveg meg...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=709953#post709953][b]Ombozi Noel - 2017.12.18. 17:37[/b][/url]

- Ezzel a léccel? - kérdeztem félrehúzott szájjal, és már hajoltam is le, hogy lecsatoljam őket a lábamnál egy számmal nagyobb csizmáról. - Hát nem tudom.
Az orrom alatt, vacogva beszéltem, és úgy kerteltem, mintha a kérdésre nem mondhattam volna egyszerűen nemet. Talán, mert nem akartam nemet mondani, valójában azonban nem csak a léccel volt baj. Pyromágusként a hőháztartásom különbözött a legtöbb emberétől, a testem kifejezetten rosszul reagált a hidegre, és egy ideje már éreztem, hogy kezdek kihűlni. Ha levettem volna a kesztyűmet, Kriszta láthatta volna, hogy a körmeim ellilultak, mint ahogy abban is biztos voltam, hogy az ajkaim is elszíneződtek. Az igazságot persze nem mondhattam el egy feltételezhetően mugli lánynak, így mikor visszaegyenesedtem és magyarázatképpen felmutattam neki a sérült lécet, csupáncsak egy tétova, kedvetlen mosolyt küldtem felé.
- Asszem nekem ennyi volt mára, de ha te szeretnél még menni... - a hangom bizonytalanul csengett és a gondolat felénél el is halt. Persze, hiszen nem tudtam, hogyan folytassam. Csak álltam ott, majd megfagytam, tekintetem az övét kereste. Végül elnevettem magam, és futólag a kölcsönző felé pillantottam. Úgy viselkedtem, mint tizenhat éves koromban, mikor még fogalmam sem volt arról, hogyan adjam egy nő tudtára, ha tetszik.
Pedig tudtam. Nagyon is jól beszéltem a nők nyelvén. Az utóbbi időben viszont túl sok volt a zátony, és az utolsó csalódás óta jobbnak láttam kikerülni az utamba sodródó veszélyforrásokat.
- Nagyon örültem a találkozásnak, Kriszta - szólaltam meg néhány pillanat múlva, mikor sietve átpörgettem a lehetőségeimet és azok esetleges végkimenetelét. A fejemet megdöntve lassan biccentettem egy mélyet, majd halvány mosollyal a kölcsönző felé folytattam az utam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=713249#post713249][b]Ombozi Noel - 2018.01.30. 14:56[/b][/url]

A pécsi Lechner Vince szabó elegáns emblémáját egy pálcamozdulattal tüntettem el a kezemben lógó egész biztosan környezetkímélő papírtáskáról, miután megpillantottam a szökőkútnál ülő lányt. Nem szégyelltem, hogy a férfinál vásároltam, mégis, az az állhatatos, folyton zsibongó aprócska kis bogár azt suttogta, hogy az, amennyi galleont képes vagyok egyetlen farmerra elkölteni, mások szemében kérkedésnek tűnhet. Nem tudtam, hogy Fanni mennyire ismeri a hazai vagy épp a külföldi neves tervezőket, de nem akartam kockáztatni. Most nem.
A táskát leengedtem, a pálcámat visszasüllyesztettem a kabátom belső zsebébe, majd egy nagy, szakadozó lélegzetet véve folytattam az utam a padhoz. Ő még nem láthatott, én viszont máris mosolyogtam; a számszéle újra meg újra kiszélesedett, felfelé ívelését csak az ismételt észbekapásom fékezte meg. Nemhogy kabát, de még csak egy átkozott pulóver sem volt rajta!
Hunyorgó tekintettel, döbbenten álltam meg mellette, a táska csörgött, ahogy a pad megkopott deszkáihoz ért.
- Szia - köszöntem, mert a szüleim udvariasságra és illemre neveltek. De csak ezért. A hangom mély volt, sértődött és mérges, pont mint egymáshoz nyomódó, csücsörítő ajkaim. Egy múló pillanatig Fannit néztem, így, értetlenül és vádlón, majd a karjaimat táskástól oldalra emelve, ég felé fordított kezekkel fordultam meg a tengelyem körül. Tekintetemet látványosan hordoztam körbe, mintha a tavasz első jelei után kutatnék. Persze, sehol semmi. Se nászért daloló madár, se rügyező fák. A tél tombolt, lassan már én is... Fanni meg még képes volt egy ilyen pólóban idejönni!
- Na tudod kivel szórakozzál - morogtam balomat a levegőben felejtve, majd fájdalmasan elnevettem magam. A fejem leszegtem, de még így is csóváltam, hiszen hiába álltam mellette és láttam a saját szememmel, nem hittem el, hogy ez a valóság. Mert ilyen nincs. Már normáliséknál persze. Pedig a pólóra nyomott szöveg jó poén volt, utólag már nem esik nehezemre bevallani. Egész... kedves gesztus volt Fannitól. Két ujjammal az orrnyergemet masszíroztam, majd sóhajtottam egyet, és alulról pillantva fel a lányra, kérdőn összehúztam a szemöldökeimet. - Remélem, jó indokod van a levélre. És azt is nagyon remélem, nem azt akarod, hogy a fagyhalálból pyromágiával hozzalak vissza.
Megtettem volna, ez nem kérdés. Sokkal több mindent is, csak ezt ezekben a pillanatokban még nem tudtam. A szemeimben minden hirtelen ébredt haragom ellenére mosoly és izgalom csillant. Tagadhattam, de örültem, hogy láthatom, és kíváncsi voltam, mit talált ki mára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780620#post780620][b]Ombozi Noel - 2019.11.12. 13:29[/b][/url]

Isten éltessen, Bori ♥

Székesfehérvár, otthon

Fáradt vagy, kisfiam?, kérdezi anya, mire szórakozottan összehúzom a szemöldököm, és homlokomat erősen ráncolva megcsóválom a fejem. Dehogyis, csak mostanában sok minden összejött a rezervátumban, felelem egy könnyed mosollyal, mintha tényleg semmi volna az egész, és az utolsó lufival vacakoló Fanni felé pillantok, aki majd leesik a székről, úgy nyújtózkodik, hogy a rózsaszín léggömb a helyére kerüljön végre.
A ház már órák óta zsong, mióta csak Nelli rábírta valami szégyenletes indokkal a legkisebbet, hogy menjenek be a városba, vagy legalábbis hagyják el a birtokot. Hogy az a zsarnok vásárolni vagy ásni viszi... fogalmam sincs, de teljesen mindegy, Borónak úgyis tetszene mindkét opció.
Az viszont biztos, hogy mi; Fanni és én azóta nem beszéltünk, hogy a nevetgélő húgaim mögött becsukódott az ajtó. A művészlány kerüli a tekintetem, és hiába kezdeményezek, nemcsak szóban, de fizikálisan is elzárkózik előlem. Ahelyett, hogy váltanánk pár szót, hogy viszonozná az érintésem, esetleg visszacsókolna, inkább kitér előlem, és míg lesütött pillantással halkan odadünnyögi, hogy segítenem kell édesanyádnak, már bújik is ki a karomból, és indul anya után. Neheztel; nem kell Levitás észjárással rendelkeznem ahhoz, hogy kitaláljam, az, hogy utoljára több, mint két hónappal ezelőtt jártam otthon, nem tett jót a házasságunknak. Igaz, néhány hete meglátogatott Romániában, az a találkozásunk sem zárult rózsásan. A vita tárgya mindig ugyanaz, és induljon bárhonnan is a beszélgetés, az végül úgyis veszekedésbe torkollik, és mi mindig, de mindig ugyanannál a pontnál kötünk ki. Hogy te akarod, én pedig nem.
Sára közben terít; előkerül az ünnepi étkészlet Bori kedvenc tányérjaival, az ezüst evőeszközökkel meg a legdrágább pezsgőspoharakkal, amiket még apám szüleitől örököltünk, és csak akkor vesszük elő őket, ha fontos eseményt ül a család. Mint például egy esküvő. Már nem az enyém, hiszen édesapám hetekkel előtte úgy határozott, hogy mivel éppen családunk legfontosabb ékét, az aranyvérünket készülök beszennyezni, és nem csak, hogy hagyom, hogy az végül elkerülhetetlen csorbát szenvedjen, de még tiszta akarattal elébe is megyek, ordítja újra meg újra, ezért aztán ne csodálkozzak egy minutumig sem, amiért engem többé nem illet meg semmi, ami a testvéreimet életük végéig és még azon túl is! Ostoba, pökhendi, szemtelen, neveletlen, egy kiégetni való mocskos pondró a tisztavérű családfán, nos, újabban ez vagyok én. Az apám fia.
Az, hogy most egy fedél alatt vagyunk, sem jelenti, hogy beszélünk. Fannira rá sem néz, ha pedig anya kér tőle valamit, ő válaszul csak morog valamit a bajsza alatt, majd leül a kandalló mellé, és elbújik - azaz kizár minket - egy rongyosra olvasott Reggeli Próféta mögé, hogy onnan folytassa véget nem érő zsörtölődését.
Sóhajtva nézünk össze Sacival, akinek a jegyese, Mike, az udvari fényeket intézi, és aki ha nem lenne pont olyan művészbeállítottságú, mint a nővérem, a családom láttán holtbiztos, hogy már rég felbontotta volna a jegyességüket. Mert ez, ami itthon van, téboly. Valóságos őrület.
Anya az összes ételt kihordja, és míg az asztalra pakolja az óriási adagokat, addig apámnak duruzsol, én meg Fannihoz lépve teszek még egy próbát, de mint ahogy anya, úgy én is kudarcot vallok. Megint. Tompán tarkómhoz érek, masszírozom megfeszült izmaimat, miközben visszafordulok az asztal felé, és a nővéremmel éppen szemközt, megtámaszkodom az egyik széktámlában.
Anya rámosolyog Sárára, mire ő, a család legidősebb gyermeke átveszi a családfői szerepet, és az utolsó simítások után behívja Mike-ot az udvarról, majd végignéz rajtunk lélegzetelállító mosolyával és dallamos hangján megkér mindenkit, hogy bújjon el, mert hamarosan visszaér a zsarnok meg az ünnepelt, nem, nem pont így mondja, és azt szeretné, ha Borónak olyan születésnapja lehetne, amit megérdemel. Ellentétek, újság mögötti piszmogás meg házastársi gondok nélkül. Jobbjában tartott pálcáját magasra emeli, és mielőtt kioltaná a birtok összes fényét, rámnéz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=807127#post807127][b]Ombozi Noel - 2020.04.28. 20:06[/b][/url]

Volt idő, méghozzá nem is olyan rég, mikor azt hittem, ennyi az élet. Nem törődve a családom és a rokonság aggodalmas sóhajaival, az értetlenül ráncba szaladó homlokokkal meg neheztelő összenézésekkel, nem foglalkozva a hátam mögött olykor túl hangosan sutyorgó tömeggel és apám intő szavával, elvettem egy nagyszerű lányt. Valakit, aki iránt soha nem éreztem émelyítően erős szerelmet, olyat, amiért élni érdemes, amit szinte már kezelni sem bír az ember, mert úgy érzi, megőrjíti ez az intenzitás, hogy egész egyszerűen bármelyik pillanatban meghalhat...; valakit, akit ha megláttam, nem ugrott össze a gyomrom, és nem csapdostak ezerfelé a pillangók sem. Néha azonban, mikor festés közben őt figyeltem, vagy mikor hozzám ért és lágyan végigsimított az arcomon, mikor mélyen a szemembe nézett és nem szólt semmit, tudtam, hogy a lelkemig lát. Olyankor megdobbant a szívem.
Biztos voltam a dolgomban. Abban, hogy őt feleségül kell vennem. Tudtam, hogy ha valaki, ő életünk végéig feltétel nélkül fog szeretni, hogy hűséges lesz hozzám, hogy rá sem fog nézni másra, hogy örömmel szül majd gyerekeket nekem, akiknek olyan anyukájuk lesz, aki szeretni és óvni fogja őket akkor is, mikor én már nem leszek. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Fanni szenved. És hogy minden kimondatlan kínja, az összes miattam hullajtott könnye ellenére is bármennyit várna rám. Hogy bármennyi időmet a rezervátumban tölthetem, mert ő otthon van és engem vár. Várja, hogy elinduljon a karrierem, hogy végre megtaláljam önmagam, hogy egy nap végül azt mondjam: itt vagyok. És én azt hittem, megérkeztem. Azt hittem, ennyi az élet.
Sejtelmem sem volt arról, hogy az életem valójában még kezdetét sem vette. Nem tudtam, hogy ahhoz, hogy megérkezzek, hogy elinduljanak bennem azok az érzések és vágyak, amelyeket igazán csak egy férfi érezhet, és amelyek a házasságomból sajnos mindvégig hiányoztak; ahhoz, hogy végül tényleg rátaláljak saját magamra, vissza kell térnem Bogolyfalvára és belebotlani a nőbe, akit évekkel ezelőtt egyszer már elhagytam. A Sors fintora talán, hogy bár elhagytam őt, tudtomon kívül azután is, végig csak rá vágytam. Nagy kerülőt kellett megtennem azért, hogy most újra foghassam a kezét, érezhessem az illatát és hazudnék, ha azt mondanám, hogy érdemes volt. Az út ugyanis a kevéske boldogság mellett vitával, tehetetlen dühvel, önmarcangolással, és fogadalomszegéssel volt kikövezve. Az én nagy kerülőm egyet jelentett azzal a nagy árral, amit nem egyedül én, hanem mindenki más is megfizetett, akihez közöm volt.
- Igaza van Keksznek - szólalok meg rögtön Nasi után, miközben leplezetlen vigyorral átsandítok Nadine-ra. Natashának persze nincs szüksége segítségre, ő jóformán rám se bagózik, inkább kitartóan kérleli tovább a barnaságot, és közben bőszen rángatja is a kezét, hátha megmozdul már végre, és táncol vele egy kicsit, hát lécci-lécci', a balancét - azaz mérleglépést - még apa is meg tudja csinálni!, mondja kislányos hangján, és úgy néz Nádjára, mint aki mindjárt sírva fakad. Chris egy ideje már a nyakamban ül, és fejét a fejemre hajtva, elismerő türelemmel figyeli a magát mindig produkáló húgát. Egyedül halk, kissé talán unott sóhajait hallom, és azt érzem, mikor jobb híján a hajamat kezdi piszkálni. - Tudjátok mit? Ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk Chrisszel, hogy táncolnak a vérbeli balerinák... ööö... balettfiúk...
Igazság szerint fogalmam sincs hogy hívják a férfi balettművészeket, de ez egyáltalán nem gátol meg abban, hogy elengedve Nadine kezét belecsimpaszkodjak a vállaimat nyomó kissrácba. Nyelvemet kidugva szökkenek előre, és profi balerinákat meghazudtolva pörögni-forogni kezdek, aztán meg jobb lábamat egyenesen hátratartva előredőlök, majd visszaegyenesedve felhúzom a bal lábam, és talpamat a jobb combomnak támasztva pipiskedni kezdek. Karjaimat Chrisével együtt nyújtom magasra, és apró, igencsak béna mozdulatokkal próbálok forogni, hátha mosolyt csalunk így a kishölgy, no meg a kicsit nagyobb drágaság arcára.
- A nyakamba ne merészelj hányni! - nevetve pislogok az ég felé, remélve, hogy meglátom a kis pöcsöst, aztán mielőtt valóban megtörténhetne az, amitől a legjobban tartok, inkább leemelem őt a nyakamból, és a túraútvonal első állomására már mindannyian a saját lábunkon érkezünk.
Nasi, mint egy kis ragadós matrica, féloldalasan nekidől a guggoló Nadine-nak, és Chris is közel mellette, elnyíló szájjal hallgatja a fakopáncs hangját. Én hunyorogva pillantok körbe a fák között, majd visszanézve a kis társaságra, elkapom Nádja tekintetét. Épp ahogy ő, én is melegen elmosolyodom, és most először arra gondolok, hogy lassan talán készen állunk arra, hogy igazi család legyünk.
- Tudjátok, melyik madár dobol a csőrével a fákon? - guggolok én is melléjük, majd Chris háta mögött átsandítva Nadine-ra jelentőségteljesen megcsóválom a fejem. Tátogva-suttogva folytatom. - Kizárt. Valszeg Hunter se tudja.