Az erdő mélye felé közelítve bukkanunk egy hatalmas, fölénk magasodó öreg és korhadt fára, amelynek elsőre csak vastag törzse tárul elénk, meg egy felfelé induló lépcsőszerűség. Felpillantva egy kissé lepukkant faházikót látunk, ami szinte hívogat minket, hogy fedezzük fel.
A lelakott külső ellenére, belül igen is használatban lévőnek tűnik, valószínűleg sok diák járkál ide, más-más okokból. Mikor felmegyünk a lépcsőn és belépünk a házikóba, babzsákfoteleket látunk, egy két itt felejtett hálózsákot, véséseket a faház falában, mint „ELŐRE UNIKORNISOK!” vagy „Szeretlek Anna!”. Igazán alkalmas egy jó kis beszélgetésre, de a magányra is.

Emma McNeilly munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=525458#post525458][b]Sólyomfi Helena - 2015.09.29. 18:48[/b][/url]

Kell jó pár perc, míg a fának dőlve, pihegve, kifújva magam, megemésztem, kit láttam az előbb a házba szelelni.
Szokásosan indult a napom, kinyitva a szemem, ádáz harcot vívtam a jól megérdemelt tejes kávémért, aztán futócipő fel, és irány a természet. Azért szeretem ezt a sulit főleg, mert elég teret ad ahhoz, hogy az ember lánya - esetünkben jómagam - kifuthassa magát, ha ahhoz van kedve.
Szerintem nem sokan űzik ezt a hasznosnak vélt sportot, mait egyébként öreg hibának látok. Talán ezért is feszkós bent a légkör sokszor, ha kimennének, és futnának két kört, egyből elmenne a kedv az átkozódástól, de hát, ki vagyok én itt, hogy reformokat vezessek be, és mindenkit futásra kényszerítsek?
Én személy szerint élvezem, annál is jobban most, hogy találtam valakit, aki nem kis áron, de megrúnázta az IPodom, hogy legalább zenét halljak.
Egy olyan embernek, mint én, akinek életét valóssággal belengi az ütem, egyszerűen kín, ha megvonják tőle, így az első dolgaim közé tartozott, hogy ezt orvosoljam. Mondtam én, sose voltam elveszett, egyedül azt a furcsa feszültséget kell leküzdeni, mikor szóba állsz egy idegennel, aztán megy minden, mint a karika csapás.
Én megtettem, nem is egyszer, és azt kell mondjam, nem bántam meg. Ha nem így lett volna, most nem mondhatnám el, hogy ismerem Milánt, vagy Norbit, segített egy Saint-Venant, egy másik meg nem nyírt ki - ami ahogy hallottam, kész elismerésnek számít itt -, így igen... úgy gondolom, tökre érdemes igenis erőt venni magadon, és nem csak várni a csodát, vagy a sült galambot, hanem tenni is valamit.
Most is teszek, Zsombi mögé lopózok, ami nem nehéz, lévén a delikvens megint belemélyedt a sorok rengetegébe.
Lejjebb hajolok, és tök random takarom el a szemeit kezeimmel, de ha még emlékszik rám.. ránk, már a kacagásomból rájöhet, ki készül ráhozni a frászt.
- Na, ki vagyok? - azért csak megkérdem, mert ez olyasmi, amit nem szeretnék kihagyni, és már-már biztos vagyok abban, hogy a jelenlétem nem kicsit megdöbbenti, elvégre, nekem semmi keresnivalóm nincs itt.
- Szóval ezért szívódtál fel, mi? Magánsuli? Mondjuk, ha azt vesszük... - vigyorogva ülök le mellé, már ha szorít nekem helyet, lévén a lépcsőt nem két főre terveztek, ahogy látom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1099&post=532456#post532456][b]Sólyomfi Helena - 2015.10.18. 17:48[/b][/url]

Valahogy meglepődtem volna, ha nem egy könyvvel a kezében látom. Ez annyira rá vall, meg is mosolygom a dolgot, mielőtt úgy döntök, stílusosan ráhozom a frászt.
Persze halkan megyek, nem akarok nagy zajt csapni, mert abban mi lenne a poén, ha idő előtt észre venne? Szerettem Zsombit, még szeretem is, tiszta poén volt vele együtt buszozni, már amíg fel nem szívódott ugye. Mögé érve, eltakarom a szemeit, nem félve attól, hogy a könyvben lévő betűk felkelnek, és eltáncolnak a helyükről, bár ebből a helyből, még azt is kinézem, hogy képesek rá, épp ezért gyorsan odapillantok, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez tényleg csak egy mezei könyv, és nem fog torkomnak ugrani.
- Szerintem Zhapod be volt szívva, mikor ezt írta... az Alíz csodaországban után, meg se lepődnék rajta - hümmögök kicsit, aztán ezer wattos vigyorral az arcomon, szorongatom meg Zsombit.
- Jujj, gyúrtál? A szuszt is kiszorítod belőlem - nevetek fel a levegővel küszködve, de el nem engedem, ahhoz ez most túl jó érzés, túl régen nem volt már benne részem. Emlékszem, egy hétig ugráltam a nyakába a buszmegállóban minden nap, de úgy, mint aki ki tudja, mennyi idő óta nem is látta. Persze kaptunk érdekes tekinteteket, de ez akkor egyikünket se érdekelte.
- Tudom, de nyugi... én se mondhatom el senkinek, és tökre érthető. Már így is csodabogár vagyok, tudod... - nevetek halkan, elvégre otthon nem igazán tudtam titkolni azt, hogy nem átlagos memóriával lettem megáldva, Zsombi viszont nagyon rendes volt, és soha nem használta ezt ki... ő tényleg a barátom, nem úgy, mint azok, akik csak dolgozatkor élősködtek rajtam, vagy mikor sürgősen leckét kellett írni.
- Héj héj lassabban... - most már hangosan nevetek, mert egyszerűen jól esik ez a lelkesedés, amivel fogad, bár hogy őszinte legyek, titkon valami ilyesmire is számítottam.
- Nemrég jöttem, és rellonos lettem, amit ugyan nem értek, de biztos igazuk van - vigyorgok legyintve, mert túltettem magam a sokkon, és már a választ sem keresem arra, mi a francot keresek én ott.
- De te meg nem... láttalak volna, és banyek... tiszta pszichopaták vesznek körül, a Saint-Venantoktól meg még a víz is lever... nem költözhetnék hozzád? - meresztek nagy szemeket, noha tudom, erre aztán a legkevesebb esély van, de majd csak megbékélek a pincével... egyszer biztos.